Nem szeretek búcsúzkodni. Azt vallom, hogy mindig előre kell nézni, a búcsú meg valahogy mindig és elkerülhetetlenül a mögöttünk hagyott, elmúlt dolgokról szól, ráadásul fájdalmas is általában. Ezért a cím ellenére nem búcsúzkodom, no meg azért sem, mert csak egy időre leszek távol. Ráadásul a távolmaradás is csak képletesen, a kibertérben értendő. A következő hónapokban ugyanis új könyvemen fogok dolgozni, ezért a blogírást egy időre szüneteltetem. Köszönöm az eddigi megtisztelő figyelmet, a számos hozzászólást, a biztató szavakat valamennyi kedves olvasómnak. Nagyon élveztem az elmúlt másfél évet, amelynek hangulata, miliője hiányozni fog. Ezért 2014 áprilisában, az új könyv válrható elkészültekor mindenképpen újra szeretném indítani a Tűnődő blogot, ahová akkor is várom majd valamennyi kedves olvasómat. Addig is mindenkinek sok kellemes, tűnődéssel teli órát kívánok.

Üdvözlettel: Tűnődő

Szerző: Tűnődő  2013.09.25. 12:22 1 komment

parfum_1379310061.jpg_259x195

Van, aki tudománynak tartja, mivel a fejlesztése és az előállítása komoly tudást, bonyolult, kifinomult technikát igényel. Mások szerint nem más, mint puszta marketing, amelynek lényege, hogy szép csomagolás, előkelő márkázás és jókora médiafelhajtás segítségével az értékéhez képest jóval drágábban adnak el nekünk valamit, amire tulajdonképpen nem is nagyon lenne szükségünk. Akárhogy is vélekedünk róla, tény, hogy a parfüm rendkívül markánsan jelen van az életünkben, beállítottságunktól függően eltérő mértékben ugyan, de megkerülhetetlenül.

Őszintén bevallom (bár férfikörökben ezzel nem szokás dicsekedni), hogy vonzódom a parfümökhöz. Szeretem megnézni a sokszor remekmű számba menő csomagolásokat, kezembe venni a kellemes tapintású, kreatív megjelenésű üvegeket, megszagolni a rafináltan összeállított illatokat. Ha valahová utazom, soha nem mulasztom el, hogy betérjek a repülőtéri parfümériába, megnézzem és megszagoljam az újdonságokat, találgassam, elemezzem az összetételüket. Szívesen vásárolok is természetesen belőlük. Otthon több félét is tartok a fürdőszobai polcomon, és mindig a hangulatomnak és az alkalomnak megfelelőt használom közülük.

Számomra a parfüm nem elsősorban megvásárolandó termék. Jóval több annál. Úgy gondolom, hogy a 21. századi modern ember életének a parfüm is szerves része. Hogy miért gondolom így, azt egy irodalmi élményemen keresztül tudnám leginkább megvilágítani.

Évekkel ezelőtt került a kezembe Patrick Süskind könyve, a Parfüm, amely azóta is egyike a legnagyobb kedvenceimnek. A könyv a 18. századi Franciaországban játszódik, főhőse Jean-Baptiste Grenouille, aki Párizs legbűzösebb pontján, a halpiacon született, egy halárusító asztal alatt. Anyját születése után nem sokkal kivégezték, miután kiderült, hogy előző csecsemőit megölte. Jean-Baptiste nevelőszülőknél, árvaházakban nevelkedett, sokszor elviselhetetlen körülmények között.

A kis Grenouille különös fogyatékossággal született, nincs szaga. Nem arról van szó, hogy a testszaga nem jellegzetes, vagy az átlagoshoz képest nem elég intenzív ahhoz, hogy mások észrevegyék. Egyáltalán nincsen semmilyen érzékelhető szaga. Ennek következtében mindenki öntudatlanul is furcsának találja, idegenkednek és elhúzódnak tőle az állatok, keresztülnéznek rajta az emberek. Jean-Baptiste magába forduló, saját belső világában élő, magányos emberként éli életét.

De milyen is ez a világ, mi van Grenouillenak ebben a saját belső világában, ami leköti, foglalkoztatja őt? Egészen paradox módon az illatok. A másik veleszületett különös tulajdonsága ugyanis a szagok, illatok iránti extrém vonzalom, továbbá a felismerésükre, analizálásukra, azonosításukra és felidézésükre vonatkozó kiemelkedő képesség. E két extrém tulajdonság meghatározóvá válik Jean-Baptiste életében: folyamatosan keresi, kutatja a tökéletes illatot, amely pótolhatja saját, nem létező illatát, és amely révén az emberek felfigyelnek rá, elfogadják és megszeretik.

Eleinte tárgyakkal, majd állatokkal és növényekkel kísérletezik. Különböző műhelyekben dolgozik, ahol elsajátítja a parfümkészítés minden technikai fogását, fortélyát, sőt, hamarosan képessé válik arra is, hogy továbbfejlessze ezeket. Egészen színvonalas, sokaknak tetsző illatkreációkat állít elő, munkaadói nagy megelégedésére. Ő azonban valami mást keres, többet és jobbat, egy magasabb szintű, nagyobb hatású illatot, ezért a figyelme hamarosan egészen perverz irányba fordul. Fiatal, vonzó lányok bőrének illatában véli felfedezni az általa hőn áhított esszenciát. Megismerkedik velük, majd megöli őket és a tökélyre fejlesztett parfümgyártási technológiák segítségével megpróbálja kivonni bőrükből az illatanyagot. Fáradozásai sikerrel járnak, elkészül a tökéletes illat. Grenouille az első adandó alkalommal ki is próbálja. Hogy milyen eredménnyel, azt nem szeretném elárulni, bízva abban, hogy sikerült kedvet csinálnom e remek regényhez és előbb-utóbb magad is belelapozol, kedves olvasó.

Grenouille történetének hátborzongató rétegét lehántva egy nagyon fontos felismeréshez jutunk. A szaglásunk ugyanolyan fontos vagy talán még fontosabb érzékszervünk, mint a látásunk vagy a hallásunk. Az orrunkon keresztül rendkívül fontos ingerek érnek bennünket, amelyek sokszor meghatározóbbnak bizonyulnak a látott és hallott ingereknél, tudatalattinkon keresztül nagyobb hatást gyakorolnak ránk, arra, hogy mit gondolunk, mit érzünk, hogyan vélekedünk emberekről, helyzetekről, helyszínekről, tárgyakról.

Számomra a parfüm ezért más, mint egyszerű termék, amely nagyrészt alkoholból és többé vagy kevésbé jó ízléssel összeválogatott illatanyagokból áll, amelyeknek csupán annyi a szerepük, hogy a használójuk körül kellemesebb aurát hozzanak létre. Az illatanyagok üzenetet közvetítenek, viselőjükről sok mindent elárulnak, amit a befogadók szinte akaratlanul érzékelnek és dolgoznak fel. Nagy erejű hatásmechanizmus ez, amelyhez hasonlót keveset tudunk felsorolni.

Nemrégiben részt vettem egy különös, sokszínű és inspiráló rendezvényen, a TEDx Danubia Cafén. Ez az eredetileg a Technology-Entertainment-Design amerikai előadássorozatból kinőtt, immár évente kétszer megrendezett budapesti esemény olyan embereket, előadókat és hallgatókat hoz össze, akik nyitottak, érdeklődőek mások személyisége, gondolatai, tevékenysége iránt, ebből akarnak és tudnak motivációt és inspirációt meríteni. A TEDx Danubia egyik vendégelőadója volt Chandler Burr író, a New York Times parfümkritikusa, a New York-i Museum of Arts and Design illatművészeti kiállításának kurátora.

Burr lenyűgöző előadásából olyan érdekességeket tudhattunk meg, mint hogy a világ első, mai napig Versailles-ben őrzött parfüm receptje magyar; hogy az illatanyagok mellett az 1920-as évektől kezdve a parfümök rendkívül fontos összetevői a különböző aldehidek, amelyek hordozóként ugyanannak az alapillatnak egészen más karaktert (harsány, diszkrét, friss, édeskés) tudnak adni; hogy tisztán illattechnikai szempontból lényegtelen, hogy egy parfümre az van írva, hogy férfi, vagy az, hogy női, bátran próbáljuk ki bármelyiket és használjuk azt, amelyik beválik (a „férfi” parfüm megnevezést  az iparág csak azért találta ki, hogy a parfümökkel szemben elutasító angolszász heteroszexuális férfi célcsoportot is rávegye a parfümvásárlásra).

Burr előadásai mellett illatvacsorákkal hívja fel magára a figyelmet, Budapesten is tartott egyet. Ezen hat különféle alapillatot szagoltatott a vendégekkel, majd egy-egy ezekre épülő parfümöt ismertetett velük, végül az érzékek kiteljesítéseként az alapillatok nyersanyagaiból készült egy-egy ételkülönlegességet fogyaszthatott el a közönség.

Kanyarodjunk vissza ezen a ponton oda, hogy mi is számomra a parfüm, ha nem egyszerű termék. Burr-rel tökéletesen egyetértve számomra a parfüm egy illatművészeti alkotás, amely kifinomult formában hat az érzékeink egyikére, hatással van ránk, megmozgatja gondolatainkat és érzéseinket, hasonlóan, mint a zene vagy a képzőművészet. Mint ahogy a muzsikában vagy a festészetben is vannak jobb és kevésbé jó, nagyhatású és jelentéktelen alkotások, sőt, futószalagon előállított tucatszerű kreálmányok is, ugyanez igaz a parfümök világára, az illatművészetre is. Itt is vannak olcsó pacsulik, értékelhetetlen bóvlik, közepes iparos termékek, ugyanakkor kifinomult alkotások is, amelyek nem csupán feltűnnek, hanem évtizedeken (sőt mára már évszázadokon) át tündökölnek, óriási sikereket aratnak, és mindezt nem a marketingkörítés miatt, hanem mert alkotójuk zsenialitása révén értékeket közvetítenek, és ez valóban művészi rangra emeli őket.

Szerző: Tűnődő  2013.09.16. 07:42 2 komment

Alapvető emberi igény a rend, a társadalmi biztonság. Ez az igény egyidős az emberi társadalmakkal. Amikor az emberek valamiféle közösségben, csoportokban kezdtek el élni, felismerték, hogy szükség van szabályokra, korlátokra, törvényekre, amelyek lehetővé teszik a csoport tagjainak egymás mellett élését. Sajnos e szabályok, korlátok, törvények, tilalmak áthágásának igénye is ősrégi és nagyon sok emberben jelen van. Éppen ezért ismerte fel a közösségbe szerveződött ember, hogy a rend, a társadalmi biztonság fenntartása érdekében rendőrre, rendőrségre van szükség. Ez eleinte közösségi jellegű rendőrség volt, azaz a közösség egyes, erre legalkalmasabb tagjai töltötték be a rendfenntartó feladatot. Később, az állam megjelenésével párhuzamosan a rendőrség is önálló hatalmi formává nőtte ki magát. A rendőri tevékenység megtalálható volt már az egyiptomi, az indiai, a görög és a római kultúrában egyaránt, majd ezek továbbfejlődésével kialakultak a rendőrség ma ismert modern formái, az angolszász típusú helyi rendőrség (sheriff), illetve a kontinentális típusú központosított rendőrség (police, polizei, polícia).

Hogy a rendőrség, mint szervezet, illetve mint hatalmi forma mennyire működőképes, mennyire tudja betölteni a feladatát, mennyire hatékony és megfelelően szolgálja-e az emberek érdekeit, arról megoszlanak a vélemények. Van, aki úgy érzi, a rendőrség valóban megvédi őt, megóvja értékeit, mások úgy látják, hogy a rendőrség sokszor éppen azokat molesztálja, akiket meg kellene védenie, azokkal szemben viszont nem tud hatékonyan fellépni, akiktől valójában a társadalmat kellene óvnia. Részben mert azok adott esetben erősebbek, hatékonyabbak, jobban szervezettek, részben pedig mert sokszor maga a rendőrség is összefonódik velük, maga is átlépve bizonyos határokat.

Hogy miért van ez így és mit lehetne tenni ellene, az egy nagyon érdekes kérdés, mégsem ezzel kapcsolatban hívlak egy kis gondolati utazásra, Kedves Olvasó. Egy másik, legalább ilyen érdekfeszítő témát szeretnék körbejárni, illetve egy ezzel kapcsolatos alapvető kérdést feltenni.

A rend és biztonság iránti igény nem csak a társadalmon belül, azaz nemzeti szinten jelentkezik. Érthetően és logikusan a társadalmak között, az országok egymás közötti kapcsolataiban, azaz nemzetközi szinten is megjelenik ugyanez az igény. Ahogy a társadalmon belül nem szereti senki, ha jogaiban más korlátozza, atrocitás éri más részéről, valaki megveri, kifosztja, és így tovább, ugyanígy nem szereti egyik ország sem, ha a másik fenyegeti, jogosnak vélt előnyeitől, értékeitől megfosztja, megtámadja, erőszakot alkalmaz vele szemben. Mindebből az következik, hogy rendre, következésképpen rendfenntartásra nemzetközi szinten is szükség van. Ezt a szerepet elviekben az Egyesült Nemzetek Szervezete tölti be a világban. Az ENSZ rendelkezik megfelelő mandátummal, amely feljogosítja a beavatkozásra a rendet veszélyeztető nemzetközi konfliktus helyzetekben, illetve rendelkezik a beavatkozáshoz szükséges rendfenntartó erőkkel is. Hogy a valóságban mégsem tudja betölteni ezt a szerepét, annak számos oka van, Az egyik fő ok, hogy a tényleges beavatkozáshoz az ENSZ gyakorlatban sok esetben nem kapja meg a felhatalmazást, mivel legfőbb döntéshozó szerve, a Biztonsági tanács politikai okokból megosztott, Oroszország és Kína igen sokszor szavaz másként, mint az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. A másik fő ok, hogy az ENSZ nem rendelkezik elegendő anyagi forrásokkal, amelyek az érdemi, effektív beavatkozáshoz szükségesek lennének.

Van tehát igény a rendre, a rend fenntartására, de az elvileg erre kijelölt szervezet nem tudja betölteni a szerepét. Mi történik ilyenkor, szinte törvényszerűen? Akad valaki, aki egyfajta önjelöltként, szükségből, belép a szerepét betölteni nem tudó szervezet helyére. Esetünkben az ENSZ helyét és szerepét a világ rendőreként napjainkban jó ideje az Egyesült Államok tölti be. Ha valahol a világban valamilyen gond támad, egyik ország a másikat megtámadja, vagy akár csak ezzel fenyegetőzik, ennek érdekében fegyverkezni kezd, illetve ha valamely ország vezetése a saját állampolgáraival nem bánik megfelelően, nem tartja tiszteletben az alapvető emberi és a demokratikus jogokat, akkor belép a képbe az Egyesült Államok. Felszólítja az adott országot a nem kívánatos cselekmény beszüntetésére, tárgyalásokat kezdeményez vele, szankciókkal fenyegeti meg, ám ha ezek a békés eszközök eredménytelennek bizonyulnak, vagyis az adott ország nem visszakozik, akkor bizony sok esetben az USA a világ rendőreként a fegyverhasználat mellett dönt. Ilyen esetben néhány más országgal (például Egyesült Királyság, Franciaország, stb.) karöltve a renitens országot megtámadja és jó rendőrként erőszakkal is megvédi a rendet. Az elmúlt években számos példát láttunk erre, elég Afganisztánra, Kuwaitra, Irakra, Jugoszláviára, Iránra, Észak-Koreára, Líbiára gondolni. Az ezzel kapcsolatos alapvető kérdés pedig, amelyet jelen szösszenetben feltenni terveztem – mint arra fentebb utaltam is már – a következő: Jó-e nekünk, hogy van egy ilyen rendőrünk? Kell-e nekünk az Egyesült Államok, mint a világ rendőre?

A kérdésnek mostanság a szíriai konfliktus ad apropót. Szíriában Bassár el-Asad elnök mintegy két éve vív polgárháborút saját népének egy része, a fennálló rezsim ellenzéke ellen. A világ egy ideig csak távolról figyelte az eseményeket, a közelmúltban azonban valakik vegyi fegyvereket vetettek be a harcokban, több száz ember halálát okozva. Az Egyesült Államok az ENSZ ellenőrök vizsgálatai nyomán bizonyítottnak véli, hogy a vegyi fegyvert az elnökhöz hű kormányerők vetették be, ezért Barack Obama amerikai elnök a Szíria elleni korlátozott légicsapást fontolgatja. A világ rendőre tehát ismét használni akarja fegyverét, annak ellenére, hogy ezt az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem támogatja, mivel Kína és Oroszország a beavatkozás ellen szavazott.

Fentiekből úgy tűnhet, hogy bizony nagyon kell nekünk egy ilyen rendőr a világban. Ha valaki nem tesz rendet, akkor terroristák kezdenek el garázdálkodni, őrült diktátorok fegyverkezni, saját népükre lövetni, szomszéd országot megtámadni. Az ilyenektől valakinek meg kell védeni a bolygót.

Sajnos azonban a dolog nem ennyire egyértelmű. A terroristákról, az őrült diktátorokról igen gyakran kiderül, hogy nem elszigetelten, mindentől függetlenül jutottak el oda, ahol vannak, szánták el magukat arra, amit tettek, hanem azért, mert nem értenek egyet az USA világpolitikai és gazdasági hegemóniájával, és nem akarják elfogadni azt. Tény, hogy az Egyesült Államok igen gyakran lép fel a világ rendőreként olyan helyzetekben, amikor gazdasági és politikai pozícióját, geopolitikai befolyását, a korlátozott erőforrásokhoz (olaj, arany stb.) való hozzáférést kívánja biztosítani. Azaz úgy tűnik, hogy a világ rendőre igen gyakran saját magát védi, bár a kommunikáció természetesen minden esetben a világ, a béke, a demokrácia védelméről szól. Utóbbi – legalább részben – akár igaz is lehet, de mögötte mindig felsejlik egy jelentős, erős önös érdek a világ rendőre részéről.

A dolognak van egy másik visszássága is. Ha a rendőr fegyvert használ, akkor természetesen ezt teszi a másik fél is. A fegyvereket elő kell állítani, meg kell vásárolni, még pedig nem kis pénzért. A fegyvergyártás – mint köztudomású – jó üzlet. Egyik legfőbb szereplője éppen maga az Egyesült Államok, a világ rendőre (az oroszok, franciák, németek, svédek, újabban a kínaiak és mások mellett). Hogy a fegyvergyártás valóban jó üzlet legyen, időnként konfliktusok szükségesek, hogy használják azokat, fogyjanak rendesen. A világ rendőrének fellépései tehát éppen kapóra jönnek a fegyverüzletben érdekelteknek. Olyan ez, mintha a sheriffnek mellékesként egy colt és karabély előállító üzeme és ezeket árusító boltja is lenne és a helyi nehézfiúk onnan vásárolnák a fegyvereket, amelyekkel a sheriff ellen harcolnak a kisebb-nagyobb csetepatékban. Sajnos nagyon nehéz az Egyesült Államok nemzetközi fellépéseivel kapcsolatban azt az olvasatot és értelmezést kiiktatni a nemzetközi közvéleményből, hogy a fentebb említett fontos geopolitikai célokon túlmenően a másik fő cél a fegyverbusiness támogatása indirekt módon.

Mindezek alapján nem tűnik túlzásnak kijelenteni, hogy jelen formájában az Egyesült Államok „világ rendőre” szerepköre, amelyet részben szükségből, részben önjelöltként magára vett, ellentmondásossága miatt nem igazán hasznos a világ számára. Ugyanakkor az is látszik, hogy a világ jelenleg nincsen döntési helyzetben abban a tekintetben, szüksége van-e  önjelölt  rendőrére, vagy sem.

Szerző: Tűnődő  2013.09.09. 18:26 3 komment

sarga_taxi_1378102043.jpg_275x183

Bár mozivászonra – egyelőre legalábbis – nem kerül, mindenképpen odakívánkozik a budapesti taxizás történetének napokban kezdődő újabb fejezete. Ha a nagysikerű francia akció-komédia széria, a Taxi 1-4 szerzőinek még nincsen kész forgatókönyve a sorozat újabb részéhez, mindenképpen ajánlom figyelmükbe a budapesti történéseket, hiszen egyszerre mulattató és véresen komoly, valamint igencsak akciódús, ami taxifronton zajlik, kiváló nyersanyagot szolgáltathatna a Taxi 5-höz.

Életbe lépett ugyanis az új budapesti taxirendelet, amely teljesen felforgatja a taxipiacot. Első intézkedésként mostantól minden taxinak sárga színűnek kell lennie (az átállás némi türelmi idővel, egy év alatt fokozatosan fog megtörténni). Nagyszerű, mondhatjuk erre Kedves Olvasó, számos nyugati nagyváros után végre nálunk is egységesek lesznek a taxik, legalább jól felismerhetők lesznek mindenki számára. Igenám, de a főváros vezetésének sikerült egy olyan sárgát kiválasztani egységes szín gyanánt, amely sárgát – a hírek szerint – egyetlen autógyár sem állít elő. Ennek megfelelően, aki taxizni akar a továbbiakban is, annak az autóját matricáztatni kell, azaz az előírt sárga színű matricával kell leragasztatni az autó karosszériáját. A matricázás azonban egyrészt nem olcsó, 150-200 ezer forintba kerül, másrészt jelenleg alig néhány cég képes elvégezni, azaz nagy a sorállás. További probléma, hogy ha valaki hitelből vette az autóját, akkor az átragasztáshoz még a bank engedélyét is meg kell szereznie. A bankok értelemszerűen nem örülnek a besárgulásnak, mert ha neadjisten a hitel bedől, az autó visszaszáll rájuk, ők pedig a taxisárga kocsival nem tudnak mit kezdeni, vissza kell alakítaniuk, megint csak nem kis költséggel.  Érthető, hogy többszörösen is átkozódnak a taxisok, akik már pertársaságba is tömörültek és bíróságon támadták meg a rendeletnek ezen pontját. Hogy milyen ítélet születik a perben, az persze kérdéses. Az emberben mindezek után akaratlanul is megforgalmazódik a kérdés, nem lett volna-e mindenkinek jobb (és főleg békésebb), ha valamilyen egyszerűbb színt, példának okául (megint csak bizonyos nyugati példákat követve) az alapszínnek számító fehéret választotta volna ki a főváros.

Ne ragadjunk le azonban a sárga színnél, mert nem csak ez szerepel a szeptember 1-től érvényes rendeletben. Az új szabály tíz évesnél fiatalobb járművet, bankkártya terminált, légkondicionáló berendezést, dohányfüst-mentes autót, az úgynevezett néma címkiadáshoz szükséges mobil eszközt, valamint egységes szabad jelzés lámpát ír elő, ezeket természetesen mind a taxisoknak kell saját zsebből kifizetniük. Ezeknek az előírásoknak persze, mi utasok a taxisokkal ellentétben örülhetünk, hiszen kulturáltabbak, kényelmesebbek lesznek az autók, ráadásul még csendesebbek is, hiszen végképp átadhatjuk a feledésnek az ősrégi CB rádiókat, amely a folyamatos „brékózással” az őrületbe tudta kergetni az utasokat.

Van azonban még egy fontos pontja az új taxi-szabályozásnak, amelynek éppen hogy a taxisok örülnek, ellenben mi, utasok egyáltalán nem. Egységessé válnak ugyanis az árak is, és ha már egységesek lesznek, rögvest drágulnak is. A korábbi rendelet 300 forintos alapdíjat, 240 forintos kilométerdíjat és 60 forintos percdíjat írt elő, amelyből azonban a taxitársaságok tetszőleges kedvezményeket adhattak. Mivel igen nagy volt közöttük a verseny, adtak is rendesen. Alacsonyabb tarifával dolgoztak a taxik például telefonos előrendelésnél, illetve repülőtéri transzfernél. A nagy fogyasztóknak, azaz cégeknek és törzsvásárlóknak is speciális tarifák jártak.

Az új rendelet értelmében a fővárosi taxik az eddigi, úgynevezett maximált ár helyett fix viteldíjjal fuvaroznak. Ennek alapdíja 450 forint lesz (50%-os drágulás), kilométerenként 280 forintot (16,6%-os emelés), várakozásnál pedig percenként 70 forintot (szintén16,6%-os többlet) kell fizetni. Ráadásul ezekből az árakból senkinek, semmilyen címen nem adhatnak kedvezményt a taxisok, sem előrendelésnél, sem repülőtéri transzfernél, sem törzsvásárlóknak, sem cégeknek. A drágulás ennek megfelelően összességében egy-egy fuvar során elérheti akár az 50-60%-ot is. Ha a sárga színnel kapcsolatban kérdések tolultak fel bennünk, akkor az áraknak ezt a fajta hatósási szabályozását látván további kérdések özöne fogalmazódik meg bennünk. Miért van szükség fix árra, miért nem jó, ha a taxik versenyeznek értünk, utasokért és különféle kedvezményekkel akarnak bennünket magukhoz csábítani? És ha már fix árazunk a korábbi maximált helyett, akkor miért nem alacsonyabb szinten húzza meg a főváros a tarifát, amelynek jobb lenne az optikája és mi utasok is jobb szájízzel gondolhatnánk rá (a kedvezmények eltörlése miatt persze ebben az esetben is lenne drágulás a korábbi állapothoz képest, de nem annyi és nem olyan látványos formában)? Kinek jó a drágább taxi?

Tényleg, kinek jó? Próbáljuk meg összefoglalni, kedves olvasó, ki örülhet az új taxis rendeletnek, ki jár jól az új szabályokkal! A taxisok örülnek az eddiginél magasabb áraknak, ugyanakkor zúgolódnak a matricázás miatt és a számos egyéb, nem kis pénzükbe kerülő műszaki feltételnek. Nyilván sokan lesznek közülük, akik ezt a pénzt már nem tudják előteremteni, és abbahagyják a taxizást. Helyettük feltehetően egy sor újabb taxis vállalkozó és taxis cég jelenik meg a piacon, nem kis piaci átrendeződést előidézve. Versenyezni a korábbihoz képest sokkal könnyebb lesz, az biztos, hiszen legalábbis gyilkos árversenybe nem kényszerül senki, sem régi taxis, sem új. Legfeljebb az autók minőségével és kényelmével, no meg az esetleges többletszolgáltatásokkal (például taxikártya használata) tudnak kitűnni az átlagból.

Az utasok örülnek a jobb körülményeknek, de nagyon nem járnak jól az új árazással. Egy-egy fuvarért sokkal többet, adott esetben (a megszűnő kedvezményeket is figyelembe véve) 50-60%-kal többet kell fizetni, ami nagyon markáns drágulás és egészen biztosan csökkenteni fogja a taxizók számát (lévén, hogy a taxinak a magánautók és a tömegközlekedés révén van valós alternatívája).

Egyértelműen jól járnak viszont a matricázó cégek, a légkondicionáló szerelők, továbbá örülhet az új szabad jelzés lámpákat legyártó cég is (aki, úgy hírlik, véletlenül megegyezik a Nemzeti Dohánybolt cégéreket gyártó vállalkozással). Végül, de nem utolsósorban, a kártyaterminál kapcsán illetve a hangnélküli címkiadáshoz szükséges mobileszköz révén hosszú idő után a bankoknak és a távközlési cégeknek is lesz okuk egy kis örömre.

Összességében tehát igen szűk azoknak a köre, akik egyértelműen jól járnak az új taxis szabályokkal. A két legfontosabb szereplő, az utas és a taxis legalábbis nagy valószínűséggel nem örül felhőtlenül, az egyik a magasabb árak, a másik a számos új beruházás, kiadás miatt.

Ez hát az új budapesti taxi. Bacsó örökbecsű opuszát, a Tanút idézve: kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk.

Szerző: Tűnődő  2013.09.02. 08:10 91 komment

Nem ügydöntő népszavazást rendeztek vasárnap a Margitszigeten a sziget hovatartozásáról. A szigeten lakóknak arról kellett véleményt nyilvánítaniuk, egyetértenek-e azzal, hogy a lakhelyük a jövőben közigazgatásilag ne a XIII. kerülethez, hanem a fővároshoz tartozzon. A szavazásra jogosultak 66,67%-ka jelent meg a voksoláson, így az a szabályok szerint érvényesnek bizonyult. A leadott szavazatok 100%-a elutasította a fővároshoz csatolást, azaz másképp megfogalmazva a szigeten kétharmados többségbe kerültek a maradni szándékozók, vagy megint másképp kifejezve: kétharmados fülkeforradalomnak lehetünk tanúi a Margitszigeten.

A rendszerváltás utáni magyar történelemben nem ismeretlen a népszavazás. Mondhattunk véleményt az elmúlt évtizedekben az EU csatlakozásról, a kettős állampolgárságról, illetve legutóbb, 2008-ban a tandíjról és a vizitdíjról. Ezeket a szavazásokat a politikai erők igencsak komolyan vették, még akkor is, ha a mostanihoz hasonlóan nem ügydöntőek voltak (vagy neadjisten nem voltak érvényesek). Ez nem is csoda, tekintve, hogy ha az emberek kinyilvánítják a véleményüket, akkor egy magára valamit adó politikai párt, legyen akár kormányban, akár ellenzékben, nem engedheti meg, hogy ne figyeljen oda a referendum eredményére, illetve – ami a legfontosabb szempont – a többség akaratára.

Fura módon azonban a 66,67%-os részvétel ellenére (ami minden eddigi népszavazás, valamint országgyűlési választás részvételi eredményét messze meghaladja) mintha a margitszigeti népszavazást nem vennék ilyen komolyan a politikai erők. Tarlós István főpolgármester egyenesen bohózatnak nevezte az eseményt, arra hivatkozva, hogy azon mindösszesen három, azaz három fő vehetett részt, tekintve, hogy ennyi polgártársunknak van a szigeten bejegyzett lakhelye.

Bizonyos szemszögből nézve a dolgot persze lehet osztani Tarlós véleményét, mondván, hogy egy ilyen fontos kérdésben talán nem helyénvaló, ha három hazánkfia mégoly fontos véleményére alapoznánk a döntést. Bohózatnak persze ezzel együtt sem korrekt nevezni a referendumot, hiszen a demokrácia arról kell szóljon, hogy egy adott kérdésben érintett emberek véleményt nyilvánítanak, függetlenül attól, hogy hányan vannak is ők. Példaként elég arra gondolni, amikor a második világháborút követően Sopron lakossága arról döntött, Ausztriához vagy Magyarországhoz kíván-e tartozni. Az eredmény közismert, mint ahogy az is, hogy a hovatartozásról nem a két ország teljes népességét kérdezték meg, hanem „csupán” az ehhez képest maroknyinak számító soproni lakosságot.

Azért sem ildomos bohózatnak titulálni a mostani népszavazást, mert jól tudjuk, hogy ez a referendum – a margitszigeti szabadtéri színpad stílusában megfogalmazva –csupán a darab második felvonása. Az első felvonás néhány hónappal ezelőttre datálódik, amikor is a főváros finomabb megfogalmazásban kinyilvánította igényét a szigetre, egyes cinikusabb vélemények szerint einstandolta azt. Céljának elérése érdekében törvény benyújtását kezdeményezte a parlamentben, amely a mostanság szokásos rapid eljárásban igen gyorsan el is fogadta azt. Igaz Áder János köztársasági elnöknél kiütötte a biztosítékot ez a vörösinges Pásztorokat idéző einstand, és visszaküldte a törvényt a parlamentnek, az azonban másodszor is megszavazta azt. Sokak szerint a demokrácia intézménye, illetve a demokratikus értékek szempontjából nézve ez az igazi bohózat, illetve egészen pontos színházi megfogalmazásban (ha már ezt választottuk írásunk során többször is) ez az igazi tragikomédia.

No meg az is egyfajta bohózatnak tekinthető, hogy a politikai erők magyar szokás szerint elsősorban akkor figyelnek oda a nép szavára és akaratára, ha az a céljaikkal megegyezik. Borítékolható például, hogy ha ezen a kis margitszigeti voksoláson a leadott szavazatok 100%-a a fővároshoz csatlakozást támogatta volna, akkor feltehetően másként nyilvánult volna meg Tarlós István főpolgármester illetve a kormánypárti oldal. Láttuk már a múltbéli szavazások során nem egyszer, hogy a jobb és baloldali kommunikációs gépezet egyaránt keményen rá tud mozdulni a népszavazások eredményére, amennyiben az a szándékai és ízlése szerinti.

De ami talán a legtragikomikusabb ebben a történetben, az a felsejlő mögöttes szándék. A főpolgármester tájékoztatása szerint azért van szükség a sziget kisajátítására, mert az ott található ingatlanok túlnyomó többsége egyébként is a fővárosé, és az ezekkel kapcsolatos fejlesztéseket, beruházásokat a XIII. kerület többször is akadályozta, lassította. Nem kell nagy ész, hogy lássuk, ez elég gyenge magyarázat. Az ilyen jellegű problémákat, vitákat jellemzően nem kisajátítással szokták megoldani, hanem értelmes párbeszéddel.

Sokak véleménye szerint nyilvánvalóan nem is ez a valódi ok. Vannak, akik szerint a fővárosnak az csípi a szemét, hogy míg a beruházásokra, működtetésre neki kell költenie, addig a szigetről évente befolyó 133 millió forint adó a XIII. kerületbe folyik be. Nyilván nem kevés pénz ez, ezzel együtt sem valószínű, hogy ennek – a főváros büdzséjéhez mérten csekély összegnek – a megszerzése lenne a cél.

Más vélemények abban a szóbeszédben vélik megtalálni az igazi okot, amely szerint a főváros hotel és kaszinófejlesztés céljaira szeretné felparcellázni a szigetet. Ha így lenne, az igen szomorú lenne, tekintve, hogy a jelenlegi kormánypártok keményen felléptek más kaszinófejlesztési ügyekben (lásd például a sukorói ingatlanfejlesztés ügyét), és bizonyára egyetértesz velem Kedves Olvasó, hogy ha valaki kivetnivalót, sőt egyenesen üldöznivalót talál egy Velencei-tó melletti kaszinóprojektben, annak nem ildomos a Margitsziget közepére hasonlót álmodni és ehhez a Margitszigetet lenyúlni. Egyébként e spekuláció alapját feltehetően az adja, hogy pár évvel ezelőtt egy másik szigetre, az óbudai Hajógyári-szigetre álmodott hasonló megaberuházást az akkori III. kerületi vezetés, élén Tarlós Istvánnal, ennek érdekében átalakították és el is fogadtatták a kerület ezt lehetővé tévő új rendezési tervét, amelyet a főváros is engedélyezett. Ugyanakkor feltehető a kérdés, hogy ha a Hajógyári szigeten már lehetséges lenne egy ilyen fejlesztés, akkor minek konfrontálódik Tarlós és a főváros a Margitsziget kapcsán.

Megint mások szerint a Margitsziget kisajátítására azért van szükség, mert kis hazánk elnyerte a 2017-es ifjúsági és a 2021-es felnőtt úszó és vízilabda világbajnokságának rendezési jogát. A rendezvény méltó lebonyolításához egy új úszó komplexumnak kell elkészülnie már 2017-re, azaz röpke négy év alatt, amibe nem fér bele, hogy a főváros és a XIII. kerület bármely kérdésben vitatkozzon és a projekt a vitával időt veszítsen. Lehet, hogy így van, ámbár arról is hallani, hogy ezt a komplexumot inkább a Duna másik partjára, a Dagály utca környékére képzelik el. Rossz nyelvek nem átallottak olyan igencsak cinikus kijelentést tenni, hogy ezek szerint várhatóan a főváros hamarosan a Dagály utcát és környékét is megpróbálná hasonlóan kisajátítani.

Igazából talán mindegy is, hogy mi a valódi szándék, a fő problémát az jelenti, hogy ezt a valódi szándékot a főváros nem vallja be (teret engedve a spekulációnak), illetve ennek a szándéknak úgy akar érvényt szerezni, hogy demokratikus köntösbe bújtat egy valójában nagyon nem annak tűnő lépést (a sziget kisajátítását) ezzel újabb pofont adva az egyébként is sok sebet kapott magyar demokráciának. Az ilyen lépések miatt ábrándul ki aztán véglegesen a magyar ember a demokrácia intézményéből.

Szerző: Tűnődő  2013.08.26. 07:26 2 komment

118732_pezsgo03_1376900321.jpg_600x398

Vendégeskedtünk egyik nyáron egy barátomnál, aki meghívott bennünket balatoni nyaralójukba. Korábban együtt dolgoztunk, de már hónapok óta nem találkoztunk, így nagyon szívesen tettünk eleget a meghívásnak.

Egy szép júliusi szombatot választottunk a látogatásra. A megelőző napok viharai elmúltak, gyönyörű volt az idő. Ennek megfelelően brutális volt a balatoni csúcsforgalom, amelyen nem volt egyszerű átverekedni magunkat (beszéltük is a párommal, hogy ez az, ami mindig elveszi egy kicsit az ember kedvét a Balatontól), de végül némi késéssel sikerült befutnunk.

A barátaink nagyon kellemes programot csináltak nekünk. Az előzőnapon ért véget a Kék Szalag vitorlásverseny, amely abban az évben igencsak viharosra sikerült, ezért számos hajó – köztük a barátainké is – a verseny feladására kényszerült. A meglehetősen kellemetlen élmények sem szegték azonban kedvüket, az immár gyönyörű napos, de vitorlázáshoz igen kellemesen szeles időben kihajóztak velünk a tóra.

Bár nem vagyunk hozzáértők, azért nagyon szeretünk vitorlázni. Minden évben két-három alkalommal vitorlát bontunk barátokkal, kollégákkal. Különös életérzés a jó szélben hasítani a vizet, napozni a fedélzeten, majd fejest ugrani a hajóról és fürödni a tó belső, különösen tiszta részein. Egy másik alkalommal majd talán erről is lesz módom bővebben írni.

A Szent Donát fogadóban ebédeltünk. Ültünk az étterem teraszán, gyönyörködtünk a Kenesétől Tihanyig tárulkozó panorámában, kellemesen hideg sört iszogattunk és beszélgettünk. A barátom egyszer csak a kisfiához fordult, és azt mondta: - A bácsi eredetileg fizikus, neki tedd fel azt a kérdést, amit tegnap tőlem kérdeztél! A srác nem kérette magát, hozzám fordult és megkérdezte: - Miért jönnek fel a buborékok ilyen szép láncban a pohár fenekéről?

Kicsit meglepett a hirtelen kérdés, ugyanakkor örültem is neki. Jól emlékszem arra, hogy tizenéves fiúként engem is hasonló kérdések, problémák foglalkoztattak, és nagyon örültem, amikor egy-egy ilyen „világmegváltó” kérdésre választ kaptam.

Kellőképpen fellelkesedve a témától elmagyaráztam a srácnak, hogy a sör (vagy a hasonlóan viselkedő pezsgő) nagy mennyiségben tartalmaz oldott széndioxidot (ettől szénsavas, közkeletű szóval buborékos). A palackot nagy nyomás alatt zárják le, így a széndioxid oldott állapotban is marad egészen addig, amíg a palackot ki nem nyitják és ezzel a nyomás jelentősen le nem csökken. A nyomás csökkenésével az oldott széndioxid molekulák kiválnak a folyadékból, összekapcsolódnak egymással és így buborékot képeznek. A buborékképződéshez azonban szükség van egy amolyan kezdőpontra, amelybe az első molekula „belekapaszkodhat”. Az üvegpalacknak, sörös- vagy pezsgőspohárnak jellemzően az alján (esetleg az oldalán) találhatók olyan apró mikrorepedések, felületi egyenetlenségek, amelyek ilyen kezdőpontul szolgálhatnak, megfogva az első gázmolekulát, amelyhez aztán könnyen kapcsolódhatnak a többiek. Kellő számú molekulából hamarosan kialakul egy buborék, amelyet aztán a rá ható felhajtóerő elszakít az üvegtől és a magasba emel. A távozó buborék helyén igen gyorsan újabb képződik és követi az előzőt, szép és egyúttal elgondolkodtató buborékláncot formálva.

Miután ezt a kérdést ilyen jól megbeszéltük, azon kezdtem el gondolkozni, hogy a világ megismeréséhez mennyire fontos a jó kérdésfeltevés. Vegyük például a barátom kisfia által felvetett kérdést és hasonlítsuk össze két másik kérdéssel: „Miért sós a tenger?” illetve, „Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?”.

Mind a három kérdés egy-egy megfigyelésből indul ki, annak az okait próbálja meg tisztázni, a magyarázatát kutatja. A palack aljáról buborékok sorjáznak felfelé. A tenger vize a folyók és tavak vizével ellentétben sós. A tyúk tojást tojik, ugyanakkor a tyúk (kiscsirke formájában) tojásból kel ki.

A három kérdés között van azonban egy igen lényeges különbség. A buborék esetében a megfigyelt jelenségre minden előfeltevés nélkül kérdezünk rá. A másik két kérdésnél ugyanakkor kimondatlanul is egy rejtett, ki nem mondott feltevéssel élünk. A tenger esetében feltételezzük, hogy a víz alaphelyzetben édes (ilyen a tavak és a folyók vize is) és nem értjük, hogy a tengerek, amelyeket a folyók vize táplál, miért sósak.  A tyúk és a tojás esetében is élünk egy rejtett feltevéssel, nevezetesen azzal, hogy a tyúk-tojás történet egy határozott ponton vagy az egyikkel, vagy a másikkal kellett kezdődjön.

Ugye érzed, Kedves Olvasó, hogy ezek a rejtett feltevések, esetenként előítéletek adott esetben mennyire rossz irányba terelhetik a gondolkodásunkat, mennyire félrevihetik a logikánkat, milyen gondolati csapdába, paradoxonba sodorhatnak bennünket, amelyből sokan aztán nem is tudnak kikerülni, a helyes választ soha nem is találják meg.

Pedig a helyes válasz, ha a kérdést helyesen tesszük fel, természetesen létezik. Ha nem azt feltételezzük, hogy a tengerben lévő só kizárólag a folyókból érkező vízzel együtt jöhet, azonnal rájövünk a helyes megoldásra. A tenger alján óriási tömegű kőzetek, tenger alatti hegyek, vulkánok találhatók, tele hihetetlen mennyiségű ásványi anyaggal, nátriummal, káliummal, kalciummal, magnéziummal és ezek kloriddal, fluoriddal alkotott vegyületeivel, amelyeket a víz nagy mennyiségben old ki a kőzetekből. Ezek az úgynevezett sók (legismertebb közülük a nátrium-klorid, vagy közönséges konyhasó) adják a tenger sósságát. A tengervíz egyébként 97%-ban tiszta víz, és mindössze 3%-ban tartalmaz sókat. A felmelegedő tengerből párolgással kerül a víz a levegőbe. A sók – túl nehezek lévén – nem tudnak a vízmolekulákkal együtt elpárologni. Később, a vízpára kicsapódásakor kialakuló eső ezért nem tartalmaz sót, az általa táplált folyók és tavak pedig ezért lesznek a tengervízzel ellentétben édesvizűek.

A tyúk-tojás probléma is villámgyorsan megoldódik, ha szakítunk azzal a feltevéssel, hogy a történet kizárólag úgy kezdődhetett el, volt egy tyúk – vagy volt egy tojás. Ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy az dinamikusan változik. Változik a környezet, változnak a körülmények, ennek hatására változnak az élőlények is. Egyes fajoknak új tulajdonságai alakulnak ki, más fajok eltűnnek, megint mások – korábban nem ismertek – egyszer csak megjelennek. Az általunk tyúkként ismert állat is ilyen fejlődés útján alakult ki, háziasult, fokozatosan elvesztette repülési képességét, hús és tojás előállítására szakosodott. Ezen átalakulás során azonban – madár lévén – mindvégig tojással szaporodott, amely szaporodási formát a madarak az előző evolúciós lépcső állataitól, a dinoszauruszoktól, illetve a hüllőktől örökölték. A tyúk vagy tojás kérdés ennek megfelelően eredeti formájában értelmetlen, bár ha nagyon akarjuk, a fentiek alapján megválaszolhatjuk: egyértelműen a tojás volt előbb, bár nem abban a paradox értelemben, ahogy az eredeti kérdés sugallta.

Hová is akartam kilyukadni a fenti gondolatmenttel? Oda, hogy ha valami hasznosat akarunk adni az utódainknak, ha jól akarjuk őket felkészíteni az életre, ha azt szeretnénk, hogy babonák, feltételezések, sztereotípiák, homályos hiedelmek helyett az érzékeikre, a józan eszükre, az értelmükre, a tiszta logikájukra hallgassanak, hagyatkozzanak és támaszkodjanak, akkor a legfontosabb, hogy tanítsuk meg őket helyesen kérdezni, majd pedig a helyesen feltett kérdést jól megválaszolni. A többi már szinte magától jön.

Szerző: Tűnődő  2013.08.19. 10:24 3 komment

gyermekvasut_1376290291.jpg_259x194

Negyedik osztályos általános iskolás voltam. Egyik nap anyukám azzal fogadott, hogy lehet jelentkezni úttörővasutasnak, és megkérdezte, lenne-e kedvem. Párszor már utaztam előtte a budai hegyek között kanyargó kisvasúton és nagyon irigyeltem azokat a gyerekeket, akik kék egyenruhájukban, sapkával a fejükön a jól ismert piros-zöld tárcsával irányították a vonatot, illetve a kocsikban az utasok jegyét lyukasztották. Anyukámnak így aztán nem nagyon kellett biztatnia, hogy én is vállalkozzam a feladatra.

Egy fél évig jártunk tanfolyamra, a VI. kerületi Bajza utcába, ahol akkoriban a vasutasokat képző szakközépiskola működött. Ma is előttem van a két kis könyvecske (egyik piros fedelű volt, a másik zöld), amelyekből a vasút és a posta működésével kapcsolatos ismereteket tanultuk. Mivel a vasút veszélyes üzem, nagyon alaposan el kellett sajátítanunk minden ismeretet, a jelzőtáblákat, a fényjelzéseket, a váltó szerkezetét és a váltóállítás folyamatát, a közlekedési helyzeteket és az ezekben szükséges teendőket, a különböző menetjegyeket és még sok egyebet. A tanfolyam végén szigorú vizsga következett, úttörővasutassá pedig csak az válhatott, aki ezt megfelelő eredménnyel abszolválta. A tudást a későbbiekben is nagyon komolyan vették. Ha valaki nem érte el a négyes tanulmányi átlagot, azt eltiltották a vasutazástól. A vasúti ismereteket pedig rendszeresen fel kellett frissíteni, minden alkalommal, amikor szolgálatba álltunk (erre kéthetente került sor), miniteszt segítségével ellenőrizték a tudásunkat.

Összesen tizenöt csoport működött az úttörővasúton, minden nap másik volt szolgálatban, így került ránk a sor gyakorlatilag kéthetente. Én az első csoportba nyertem felvételt, amely különleges volt a csoportok között, lévén ezen belül működött az úttörővasút fúvós zenekara, de erről majd később. Szóval, minden tizenötödik napon, amikor ránk került a sor, reggel hétkor jelentkeznünk kellett a hűvösvölgyi végállomáson található úttörővasutas otthonépületben (ezen a napon természetesen felmentést kaptunk az iskolai oktatás alól, ami különös zamatot adott az amúgy is vonzó vasutasságnak). Megkaptuk és felvettük az egyenruhánkat, majd reggeli következett. A csoportvezető kihirdette az aznapi beosztást, azaz, hogy ki hol fog teljesíteni szolgálatot és milyen feladatkörben. A szolgálat helye lehetett valamelyik vonat, vagy az állomások egyike: Hűvösvölgy, Hárshegy, Ságvári-liget (ma Szépjuhászné), János-hegy, Előre (ma Makkosmária), Úttörőváros (ma Csillebérc), Normafa és Széchenyi-hegy. A lehetséges feladatkörök: rendelkező (ő irányítja a vonatok forgalmát), naplózó (ő fogadja és indítja a vonatokat, őt szoktuk látni a tárcsájával tisztelegni az épület előtt), váltókezelő (ő állítja a váltót), pénztáros (értelemszerűen ő adja el a jegyeket az utasoknak), jegyvizsgáló (ő kezeli a jegyeket a vonaton, őt szokták helytelenül kalauznak hívni). Az én kedvenc állomásom Előre (a mai Makkosmária) volt, szerettem az erdő sűrűjében, árnyas fák tövében megbúvó csöndes állomást. Kedvenc feladatköröm pedig a rendelkező volt, aki azért volt felelős, hogy a vonatforgalom rendben menjen, minden vonatot időben, a szabályoknak megfelelően fogadjon és küldjön tovább a személyzet, a váltók helyesen legyenek beállítva, a jelzők akkor és ott adjanak szabad jelzést, ahol és amikor kell, rendben működjön a jegypénztár. A szomszédos állomások rendelkezőivel is ő tartotta a kapcsolatot, telefonon keresztül jelezték egymásnak a vonatok érkezését, indulását. A rendelkező tulajdonképpen az állomás első számú embere volt (leszámítva természetesen a felnőtt állomásvezetőt). Néha, amikor betegség vagy egyéb hiányzás miatt nem voltunk elegen, egy-egy úttörővasutasra több feladat is jutott. Az igazi jutalomjáték számomra az volt, amikor ilyen alkalmakkor Előre állomáson rendelkező+naplózó+pénztáros lehetettem egy személyben.

A beosztás kihirdetése és a reggeli után a csapat felvonult az állomásépülethez (útközben körülbelül félúton megálltunk és a vasutas induló eléneklése közepette felvontuk a zászlót). Az első vonat egyúttal a szolgálati szerelvény is volt, ilyenkor az utolsó kocsi hátsó része számunkra volt lefoglalva. Minden állomáson az oda beosztott gyerekek leszálltak a vonatról, jelentkeztek az állomásfőnöknél és megkezdték a napi munkát. A rendelkező irányított, a naplózó fogadott és útnak indított, a váltókezelő állította a váltót, a pénztáros eladta a jegyeket, és valamennyien vezették a tevékenységüket dokumentáló naplót, pontos vonatszámokkal, időpontokkal, vagy éppen darabszámokkal, forintokkal. Persze két vonat között volt idő játékra, kisebb kirándulásra, tízóraira, ebédre, uzsonnára is. Főleg télen, amikor csak két-három vonat járt, így óránként érkezett egy-egy az állomásra. Nyáron persze sokkal nagyobb volt a nyüzsgés, hétvégén akár öt vonat is közlekedett, rengeteg utassal, kíváncsiskodó felnőttekkel és gyerekekkel. Ilyenkor sokszor találkoztak a vonatok az állomáson (ezt hívták keresztnek), amikor különösen oda kellett figyelni, hogy minden baj nélkül, biztonságosan haladhasson tovább mind a két szerelvény. Rengeteg volt a külföldi turista is, az úttörővasút különösen vonzónak bizonyult minden náció számára. A külföldiektől rendszeresen kaptunk kisebb ajándékokat, jelvényt, cukorkát, rágógumit, ez is hozzátett természetesen az úttörővasutasság szépségeihez.

A nap végén hasonlóan, az utolsó vonattal gyűjtöttek és szállítottak vissza bennünket Hűvösvölgybe. A napi teljesítményünket az állomásfőnökök osztályozták. A szakmai munkákat 1-től 100-ig terjedő skálán, a magatartásunkat, szorgalmunkat, illetve a tudásteszten elért eredményünket pedig 1-től 5-ig terjedő skálán. Ha minden rendben volt, akkor 100/5 eredményt kaptunk, extra teljesítmény esetén (például amikor több feladatot is elláttunk egy személyben) ez az eredmény lehetett akár 103/5 vagy 105/5 is. Ha hibáztunk, például valamelyik vonatot megvárakoztattuk a jelzőnél, elrontottuk a naplóbejegyzést, nem stimmelt a pénztár, akkor bizony lehetett az eredmény 99/5 vagy kevesebb, rossz magatartás esetén 99/4 és így tovább. Az állomásfőnökök igen szigorúak voltak az osztályozásban. A hibákat nem nézték el (a szabályok szerint nem is nézhették el), nem hunytak szemet semmilyen pontatlanság, lazaság felett, ezzel tanítottak bennünket a felelősségteljes, pontos, precíz munkavégzésre.

Nyaranta részben nyári szünet volt a vasúton is, részben viszont ilyenkor következett a legizgalmasabb rész, a nyári táborozás. Ebben az időszakban nem tizenöt naponta adtunk szolgálatot, hanem három-három csoport részvételével kéthetes turnusokban nyári táborba vonultunk Hűvösvölgybe. A három csoport közül minden nap az egyik adta a szolgálatot, a másik kettő pedig belevette magát a nyár örömeibe. Strand, kirándulás, sportnap, múzeumlátogatás volt a program, esténként különleges programok, ki-mit-tud, diszkó, tábortűz és még sorolhatnám. Barátságok, szerelmek szövődtek ezekben a táborokban, amelyekre az ember évtizedek múltán is úgy emlékszik vissza, mint legszebb gyerekkori élményeire.

Ahogy fentebb már említettem, az első csoport, amelybe én besorolást nyertem, különleges csoport volt, ennek a csoportnak a tagjai ugyanis egyúttal az úttörővasutas zenekarban is játszottak. Én klarinétozni tanultam és ennek megfelelően a zenekarban is klarinéton játszottam. Ha a vasutasság egyfajta privilégium volt az iskoláskorú gyerekek között, akkor az úttörővasúton belül külön privilégium volt a zenekaros csoportba tartozni. Minden fontos alkalomkor felléptünk, például a vasút elindításának évfordulóján, az új vasutasok avatásán, karácsonykor, de emellett tucatnyi meghívást kaptunk egyéb rendezvényekre is, zenekari találkozókra és versenyekre, a parlamenti fenyőfa ünnepélyre, vagy éppen Népstadionban évente megrendezett Színész-Újságíró gálára. Még külföldre is utaztunk, igen emlékezetes volt számomra az akkori NDK-ban megrendezett Rügen-szigeti zenekari tábor, ahol nem csak klasszikus fúvószenekarként, de alkalmi üvegzenekarként is nagy sikert arattunk (kiürült üdítősüvegekbe töltöttünk különböző mennyiségű vizet és hangoltuk fel megfelelő hangokra, amelyek aztán az üveg szájának erős megfújásával adtak szép hangot).

Mint a fentiekből nyilván észrevetted Kedves Olvasó, nagyon szerettem úttörővasutasnak lenni. Nem elsősorban a kéthetenkénti iskolai „lógás” miatt, bár az sem volt megvetendő, hanem azért a közösségért, amely ott összejött és örömmel, lelkesedéssel végezte el a vasutas munkát, amely kívülről nagyon romantikus és regényes volt, belülről viszont precíz, pontos, fegyelmezett és felelősségteljes. A kettő kombinációja, mai fejemmel is így látom, nagyon szerencsés volt egy kamaszodó kölyök számára, mert egyrészt életre szóló élményeket szerzett, másrészt pontosságot, fegyelmet, felelősségvállalást tanult.

Az úttörővasút ma is létezik, gyermekvasút néven ugyanott és ugyanúgy jár, mint negyven évvel ezelőtt, az én időmben. Bátran tudom ajánlani minden gyermeknek, akit csak egy kicsit is vonz a vasút, hogy jelentkezzen ide, illetve minden szülőnek, aki szeretne gyermeke számára a fentiekhez hasonló élményt adni, hogy támogassa gyermekét a gyermekvasutassá válásban.

Szerző: Tűnődő  2013.08.12. 08:53 4 komment

Kezdjük egy teljesen objektív ténymegállapítással! A magyar férfi vízilabda válogatott aranyérmes lett a barcelonai vizes világbajnokságon, ezzel történetének harmadik világbajnoki címét szerezte. A magyar csapat ennek a kiváló eredménynek köszönhetően Olaszországgal holtversenyben vezeti a világbajnoki címet szerzett országok rangsorát.

Folytassuk egy még mindig objektív, de már szubjektív elemeket is tartalmazó kommentárral! A magyar csapat győzelme kissé meglepetésként ért mindenkit. A londoni olimpia után komoly átalakuláson ment át a válogatott, változott a szövetségi kapitány személye (Benedek Tibor váltotta a háromszoros olimpiai bajnok Kemény Dénest), illetve a játékos keret is jelentős fiatalításon ment keresztül. A kapitány és a csapat nyilván sokat dolgozott, fejlődött, de korántsem mondható késznek, összeérettnek. Az év eleji felkészülés során értek el látványos eredményeket a fiúk (például a Világligán szerzett második hellyel), ugyanakkor kikaptak olyan csapatoktól is, amelyektől még gyengébb periódusokban sem szoktak. Ennek megfelelően a válogatottól nem várt senki aranyérmet, az előzetes esélylatolgatások már a négy közé jutást is kiváló eredménynek tekintették.

A csapat nem kezdett jól (a csoportkörben kikapott az örök rivális szerbektől és döntetlent játszott Ausztráliával), ám egyre jobban belejött a játékba és a görögök, majd az olimpiai bajnoki címvédő horvátok ellen már brillírozott, ahogyan a Montenegró elleni döntő első két negyedében is. A győzelem így mindenképpen megérdemeltnek tűnik (elfogulatlan szemmel nézve is), annál is inkább, mert a csapat végig, de főként a kieséses szakaszban komoly ellenszélben játszott. Nem fizikai értelemben kell gondolni ellenszélre, bár a vízilabda meccseket nyitott medencében rendezik, hanem az emberfórok vonatkozásában. Tény, hogy a magyar csapat tendenciózusan sokkal kevesebb emberelőnyt kapott, mint ellenfelei. A különbség a horvátok elleni meccsen domborodott ki leginkább, ahol a kiállítási arány 16-8 volt az ellenfél javára.

Emberelőnyt, illetve németből átvett csúnya idegen szóval emberfórt akkor ítélnek a vízilabdában a védekező csapat ellen, ha a támadó csapat valamelyik játékosát (jellemzően a centerét) durván szabálytalanul állítja meg valamelyik védő. A szabálytalankodó védőt ilyenkor 20 másodpercre kiküldik a vízből, így a támadó csapat létszámfölényben fejezheti be a támadást. A vízben nem könnyű mozogni, területet védeni, így az emberfór a szó szoros értelemben óriási előny, a támadó csapat jellemzően gólra is szokta váltani.

Éppen ezért az emberfór megítélésével csínján kell bánni. Ha egy csapatnak túl sok emberelőnyt adnak a bírák, azzal jelentősen segíthetik, akár győzelemhez is juttathatják, hiszen akcióból sokkal nehezebb gólt lőni, márpedig a kevesebbszer előnyben játszó csapat erre van kényszerítve. Arról nem is beszélve, hogy hátrányban játszani fizikailag is sokkal megerőltetőbb. Azért is kell óvatosnak lenni az emberfórokkal, mert a szabálytalanságok megítélése a vízilabdában finoman szólva szubjektív. Ezt igen könnyű belátni, ha az ember végiggondolja, mit is lát az igen tisztelt bíró sporttárs a vízben. Praktikusan semmit, de legalábbis nagyon keveset. Lát testet test ellen harcolni, karok lendülnek, időnként egymásba kulcsolódnak, fejek kerülnek víz alá, közben a lábak dolgoznak keményen, hogy a testet a víz felett tartsák, a taposás közben ezek a lábak isten tudja, hová rúgnak egészen pontosan, a kezek eközben tépik az ellenfél gatyáját, karmolják a testét, de mindez persze fentről nem látszik, csak a víz alatti kamerás felvételeken. Az biztos, hogy a vízilabda nem kisasszony sport, megy a birkózás keményen, és sem a támadó, sem a védő játékost nem kell félteni. Fel van adva tehát a lecke a bíráknak keményen, ember legyen a talpán, aki pontosan meg tudja ítélni, ki a szabálytalan. Objektív szemmel nézve a fentieket azt lehet mondani, hogy körülbelül ugyanannyiszor lehet az egyik vagy a másik csapat ellen emberfórt ítélni, mert jellemzően egyik csapat sem tud sokkal többet szabálytalankodni, mint a másik. Árnyalatnyi különbségek persze nyilván vannak, van, aki talán nagyobbat üt, keményebbet rúg, hamarabb átkarolja az ellenfél nyakát, de érdemi különbség csapat és csapat között a vízilabdában e tekintetben nem nagyon van.

A bírák éppen ezért általában hasonló számban ítélik meg az emberfórt a csapatoknak, el akarván kerülni, hogy – mint fentebb írtam – valamelyik csapatot jogtalan előnyhöz juttassák a nagyobb számú kiállítás által. A csapatok ugyanis nyerni akarnak, és egy ilyen előnnyel, lehetőséggel nyilván élnek. Mi az, hogy élnek! Vannak csapatok, amelyek tökélyre fejlesztik az emberelőnyös játékot, és akcióból jóformán alig dobnak gólt. Megvárják, amíg a bírók kiállítják az ellenfelet, aztán az emberfórt óramű precizitásával értékesítik. Ha sok előnyt kapnak, már meg is nyerték a meccset. Szemmel láthatóan ilyen játékot játszik például a horvát válogatott, amely, mint említettük, tizennégy emberelőnyt és egy kettős emberelőnyt (továbbá, nem mellékes tényként két ötméterest) kapott a bíráktól ellenünk. A meccs vége mégis 11:10 volt a javunkra, elsősorban annak köszönhetően, hogy a magyar csapat kiváló védekezéssel elérte, hogy a horvátok a rengeteg emberelőnyből mindössze négyet váltottak gólra, ugyanannyit, mint a magyar csapat (utóbbi viszont mindössze nyolc emberfórból).

Teljesen jogosan merül fel a kérdés, hogy miért lejt ennyire a pálya az ellenfeleknek, azaz miért nehezítik meg ennyire a bírák a magyar csapat dolgát. Látszólag nehezen érthető a dolog, egyrészt a fentiekből következően, a szabálytalanságok természetéből adódóan, másrészt mert a magyar csapat nagyszerű játékkal, igazi, látványos vízilabdával rukkol elő, érhetetlennek tűnik, hogy az ilyen játékot játszó csapatot büntetik a bírók, s helyette a mechanikusabb, emberfóros játékot játszókat segítik. Valójában azonban szerintem nagyon is érthető a dolog. Elég megnézni a magyar válogatott statisztikáit, amely azt mutatja, hogy a magyar válogatott kilenc (!) olimpiai bajnoki és három világbajnoki címmel messze a legeredményesebb, mindenki mást fényévekkel megelőzve vezeti az eredménytabellát (még akkor is, ha például a jugoszláv, szerb, horvát és montenegrói eredményeket összeadjuk). Persze, hogy egy olyan csapatot, amely – az ellenfelek szemszögéből nézve – hülyére nyerte már magát, a bírák másként kezelnek, és – ösztönösen is megnehezítik egy kicsit a dolgát. Valahol ez érthető, és valószínűleg teljesen rendben van. A brazilokat sem segítik a bírók a focivébéken, Schumachert sem segítették a versenybírák a negyedik-ötödik VB cím után. Ezzel együtt kell tudni élni, fel kell rá tudni készülni és kezelni kell tudni. Persze, ha ez eltúlzottá válik, ha az ellenfélnek túlságosan lejt a pálya, az nincsen rendben, az ilyesmit a verseny ellenőreinek ki kell szűrni. Egészen biztos vagyok benne például, hogy a magyar-horvát meccsen bíráskodó ausztrál-orosz bírói kettőst meg fogják kérdezni a FINA illetékesei, hogy valóban indokolt volt-e a horvátok számára kétszer annyi előnyt adni.

Az eredmény azonban továbbra is a meccsen dől el, akkor is, ha lejt a pálya. Ezért mérhetetlenül szimpatikus számomra, hogy Benedek Tibor és a magyar csapat zokszó nélkül viselte a VB-n tapasztalt bíráskodást, annak minden túlkapásával együtt. Sőt, láthatóan felkészült erre, és tökélyre fejlesztette az emberhátrányos védekezést, amely kiválóan működött a görögök, a horvátok és a montenegróiak elleni meccseken is. Így lehet, megkockáztatom, csak így lehet eredményt elérni, világbajnoki címet vagy éppen olimpiát nyerni. Szóval csak így tovább, hajrá magyarok!

Szerző: Tűnődő  2013.08.05. 09:24 2 komment

lovestar_1375078962.jpg_400x651

Az elmúlt évezredek óriási fejlődése ellenére néhány területen az emberiség ma is elavult, ősrégi technikákat alkalmaz. Gondoljunk például csak arra, hogyan választunk magunknak párt, illetve hogyan veszünk búcsút elhunyt hozzátartozóinktól.

A párválasztás ma is ugyanazzal az esetleges, véletlenszerű, halvány megérzésekre, zsigeri vonzalmakra épülő tudománytalan módszerrel történik, mint sok ezer évvel ezelőtt. Ennek megfelelően rengeteg benne a bizonytalanság, a tévedés, a próbálkozás újra és újra. Nagyon sok ember soha nem mondhatja el magáról, hogy megtalálta az igazi társát, aki minden tekintetben passzol hozzá, és testileg-lelkileg kiegészíti.

Elhunyt családtagjainktól ugyanúgy veszünk búcsút, mint az őskorban élt elődeink: föld alá temetjük őket. Valamennyit fejlődött ugyan ez a technológia, különböző anyagokból készült koporsóba helyezzük az elhunytat, kriptát építünk a sír köré, de lényegileg ugyanaz történik, az elhunyt teste a föld alá kerül, ott lesz az enyészeté. Egyesek e módszer helyett a hamvasztást részesítik előnyben, amely valamivel fejlettebb technológiának számít, lévén, hogy az ókorban terjedt el, de már ez is több ezer éves megoldás.

Képzeljük el, hogy a nem túl távoli jövőben egy cég mind a két fenti problémára gyökeresen új megoldást dolgoz ki és terjeszt el. Felfedezi az úgynevezett madárhullámokat, az élőlények egy sajátságos, eszköz nélküli kommunikációs formáját, amely nevét onnan kapta, hogy a csapatban repülő madarak ennek révén képesek szinte egy összefüggő testként mozogni. Kiderül, hogy a madárhullám nem csak madarakban, emberekben is megtalálható, nálunk is működik. Hamarosan minden megszokott kommunikációs eszköz, vezetékes és vezeték nélküli telefon, internet, rádió és televízió feleslegessé válik, az információt egyik pontból a másikba, illetve egyik pontból több másikba is a madárhullámok segítségével juttatjuk el. Teljesen új formát ölt a kommunikáció, a műsorszórás, de még a reklámozás is.

A madárhullámok mintázata, hullámprofilja minden élőlénynél egyedi képet mutat, sokáig úgy gondolják a kutatók, hogy ténylegesen mindenkinél más ez a hullám, olyan, mint az ujjlenyomat. Hamarosan kiderül azonban, hogy vannak egymással meglepő hasonlóságot, mondhatni azonosságot mutató madárhullámok, és az ilyenekkel bíró élőlények kapcsolata rendkívül harmonikus, stílusosan fogalmazva az ilyen madarak vagy emberek nagyon egy hullámhosszon vannak.

A LoveStar cég pontosan erre az azonosságra építve dolgozza ki szolgáltatását, amelynek révén bárki „kikalkulálhatja magát” és megtalálhatja az azonos madárhullám mintával bíró élete párját. A sikeres párválasztás, a boldog, harmonikus, beteljesült szerelem ritkaságból egy csapásra általánossá, néhány szerencsés kiváltságából mindenki „jussává” válik.

A LoveStar cég LoveDeath márkanéven a temetkezés helyett is új megoldást kínál. A világ tele van kiszuperált hordozórakétákkal, amelyeket felhasználva a cég Föld körüli pályára juttatja az elhunytak testét, amelyek így egy darabig bolygónk körül keringenek, majd előre kiszámítható helyen és időpontban a légkörbe belépve fényes csillagként elégnek. Mindezt a hozzátartozók a Földről szemlélhetik, így búcsúzhatnak el az elhunyttól. Mennyivel praktikusabb, higiénikusabb és esztétikusabb megoldás ez, mint a temetés, arról nem is beszélve, a gyerekeknek is mennyivel hihetőbb elmagyarázni így, hogy a nagyi a mennyországba került! A szolgáltatás eleinte csak a vagyonosak kiváltsága lehet, lévén, hogy igen borsos az ára, ám ahogy egyre jobban terjed, egyre népszerűbbé válik az új megoldás, az ára is rohamosan csökken, hamarosan már kevesebbe kerül, mint a temetkezés (amely viszont a rendelkezésre álló helyek szűkössége miatt egyre többe kerül).

Tökéletesnek tűnő megoldások, nemde, Kedves Olvasó? Persze, mint minden tökéletes megoldásnak, ezeknek is vannak hibáik. A madárhullám alapú reklámozás alaposan megkeseríti az emberek életét, hiszen a kéretlen reklámot már szinte lehetetlen kizárni az életükből. A LoveStar nem számol azzal, hogy vannak csalók, akik meghamisítják a személyes adataikat, mert azt szeretnék, hogy bizonyos konkrét emberekkel „kalkulálják ki” őket.  A LoveDeath problémáját pedig éppen a cég marketingje okozza, amikor kitalálja, hogy a holttesteket különböző anyagokba kell burkolni, amelyek más-más hőmérsékleten, azaz más színben és más időtartam alatt égnek el.

Sietek tisztázni, Kedves Olvasó, hogy fentiek – egyelőre – a fantázia kategóriába tartoznak, bár világunk rohamos, időnként torz formát öltő fejlődését látva elképzelhető, hogy már nem sokáig. Mindenesetre, ha ma részletesebben el akarnál mélyedni a madárhullámok és a LoveStar illetve a LoveDeath cégek és szolgáltatásaik világában, akkor ajánlom figyelmedbe Andri Snaer Magnason LoveStar című könyvét, amely 2012-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál.

Számomra ritka érdekes könyvélményt nyújtott a fiatal izlandi szerző egyik oldalról furcsán groteszk, másik oldalról nézve viszont ijesztően valóságosnak tűnő utópiája. Már manapság is azt látjuk, hogy megfelelő vásárlóerő és érdeklődés esetén – ami egyre gyakrabban adott – a technológia és a marketing találkozása életveszélyes kombinációt eredményez. Borzongató volt Magnason könyvét olvasni és gondolatban átélni, milyen – szó szerint életveszélyes – új formákat eredményezhet a jövőben a technológia és a marketing további fejlődése.

Szerző: Tűnődő  2013.07.29. 08:32 6 komment

Kíséretet járja be Európát – az őszödi beszéd kísértete. Rögvest elnézésedet is kérem, Kedves Olvasó, hiszen nyilvánvaló, hogy ez a kísértet nem Európát járja be, csupán csak kis hazánkat, Magyarországot. E kis pontatlanságtól eltekintve azonban minden egyéb vonatkozásban oly találónak éreztem a híres mondatot, hogy nem tudtam megállni, muszáj volt idéznem.

Szóval, kísért az őszödi beszéd, amely évekkel ezelőtt alaposan felforgatta a hazai politikai életet. Gyurcsány Ferenc híres (vagy hírhedt) „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal”, illetve „elk..tuk” tartalmú beszéde, amelynek során a miniszterelnök az MSZP tagság szemébe vágta, hogy bizony egy jó ideig nem csináltak mást, csak elszabták a dolgokat, meg hazudtak a népnek. A tagságnak szánt őszinte helyzetfeltáró beszéd kiszivárgott és természetszerűleg jókora botrányt keltett. A jónép felháborodott, ami érthető, hiszen senki se szereti, ha a képébe hazudnak.  Az ellenzék fejeket követelt (legelső helyen magának a miniszterelnöknek a fejét), Gyurcsány egyébként sem fényes népszerűségi indexe a mélybe zuhant. A politikai és a közéleti levegő igen puskaporossá vált és az is maradt egészen a következő választásokig (tüntetésekkel, gyújtogatásokkal, TV székház ostrommal).  Végül a választásokat elsöprő, kétharmados többséggel az addigi ellenzék nyerte, élén a FIDESZ-MPP-vel.

A választások után Gyurcsánnyal együtt a beszéd is lekerült a napirendről, bár egy ideig még pedzegették innen-onnan, hogy jó lenne tudni, kik felelősek az ominózus, Gyurcsányt és az MSZP-t alaposan lejárató mondatok kiszivárogtatásáért. Sajnos a felelősök nevét nem tudtuk meg, annak ellenére nem, hogy Gyurcsány Ferenc még 2011 nyarán egy levélben elküldte a neveket Mesterházi Attilának. Ő azonban, úgy tűnik, nem annyira kíváncsi lélek, ezért aztán teátrális keretek között, a sajtó jelenlétében ledarálta a neveket tartalmazó borítékot. Meg kellett elégednünk egy talányos utalással Gyurcsány részéről, hogy három MSZP-s politikus, két férfi és egy nő neve volt a borítékban.

A beszéd – a minden csoda három napig tart aranyigazság jegyében – szép csöndben elfelejtődött. A feledés azonban nem volt túl hosszú. Az újabb választások közeledtével egyszerre csak előtűnt a homályból és újfent elkezdte foglalkoztatni a közvéleményt. A Demokratikus Koalíció eleddig javarészt ismeretlen szóvivője, a civilben építési vállalkozó Szabó Bálint állt meglepetésszerűen a sajtó nyilvánossága elé egy titokzatos történettel és egy nem kevésbé titokzatos rejtvénnyel.

A történet szerint a beszéd az azóta megboldogult bolíviai-magyar zsoldos, Eduardo Rózsa-Flores révén került nyilvánosságra. Hogy ő honnan kaphatta, azt nem tudni, csak találgatások vannak (Szilvásy György titokminiszter, Tóth György informatikus és mások neve merült fel). Rózsa-Flores állítólag egy Eötvös utcai lakásban játszotta le a beszédről készült hangfelvételt néhány embernek.  Szabó Bálint meg is nevezett közülük hármat, az MSZP tagjait, Ferenc, Imre és Katalin nevűeket (a Ferencről a miheztartás végett mindjárt leszögezte, hogy nem azonos Gyurcsány Ferenccel).

Sokan vannak, akik szeretik a rébuszokat, ám Szabó Bálint fenti rejtvénye valahogy nem aratott túl nagy sikert, annak ellenére nem, hogy láthatóan erős átfedést mutatott Gyurcsány Ferenc korábbi, még keresztnevek nélküli rébuszával. Egyesek bizonyítékokat, mások leginkább teljes neveket követeltek, megint mások rámutattak, hogy a történetben szereplő Eötvös utcai lakás, ahol a felvétel állítólag lejátszásra került, a nevezett időpontban már régen nem is volt Rózsa-Flores birtokában, így ott nem is találkozhatott senkivel, azaz a story már ezen a ponton megbukni látszik.

Lehet, hogy vannak a történetnek gyenge pontjai, ezzel együtt a körülötte kialakult felhajtás csak nem akar csendesülni. Elterjedt például, hogy Szabó kilép a DK-ból, amit az érintett előbb cáfolt, majd bejelentette, hogy a tagságát szüneteltetni akarja (amit senki sem értett), végül, amint kiderült, hogy a szüneteltetés nem lehetséges, Szabó mégis a kilépés mellett döntött.

Június végén ismét a kamerák elé állt és – Agatha Christie-t megszégyenítő módon – tovább szőtte a krimi szálait. Elmondta, hogy az ominózus Eötvös utcai lakásban Rózsa-Flores mellett hét ember volt jelen (mint a szólásbeli gonoszok), a már említett három MSZP-s politikuson kívül mégy egy baloldali és három jobboldali politikus is. A három jobboldali közül mindjárt meg is nevezte Bíró Márk fideszes képviselőt, aki a történet szerint jóban volt Rózsa-Flores-zel, olyannyira, hogy megkapta tőle azt a hangfelvételt –történetünk immáron második felvételét –, amely az Eötvös utcai eseményt rögzítette elejétől a végéig.

Szabó Bálint azzal zárta nyilatkozatát, hogy újabb krimibe illő bejelentést tett: hetente meg fog nevezni egy újabb személyt azok közül, akik a beszéd lejátszásakor jelen voltak. Ezen a ponton az embernek már tényleg elkezd borsózni a háta az izgalomtól és a körmét lerágva várja, hogy múljanak a hetek és újabb nevek hangozzanak el. A hetek rendben el is telnek (azóta szám szerint eltelt több mint három), ám a heti bejelentéseknek se híre, se hamva. Mondhatnám, újabb regényes fordulattal Szabó Bálint eltűnt a színről!

Az ember nem állja meg, hogy fel ne tegyen néhány kérdést. Most akkor tulajdonképpen mi ez az egész? Miért állt elő Szabó Bálint ezzel a krimivel, meg a hozzájuk kapcsolódó rejtvénnyel, majd tűnt el, mielőtt a megfejtést elárulta volna? Egyáltalán, ki áll annak hátterében, hogy ez az őszödi beszédes történet ismét előkerült? És leginkább, magának a beszédnek a kiszivárgása anno kinek a műve volt?

Egyértelmű, hogy a beszéd nyilvánosságra kerülése a FIDESZ vezette akkori ellenzék malmára hajtotta a vizet. Ebből első blikkre nyilván az következne, hogy a kiszivárogtatás a FIDESZ műve volt. Csakhogy ez egy mégoly ügyes és elszánt FIDESZ-nek sem sikerülhetett volna, ha a másik oldalról valakik az ominózus felvételt rendelkezésükre nem bocsátják. Nagyon valószínű tehát, hogy – amint Szabó Bálint állítja – MSZP-sek keze (is) volt a dologban. Például ha a belső ellenzéke el akarta takarítani az útból Gyurcsány Ferencet, keresve sem találhatott volna jobb megoldást. Más kérdés, hogy a volt miniszterelnökkel együtt az MSZP-t is sikerült ezzel a manőverrel taccsra tenni. És épp ez szól az MSZP-s belső ellenzéki verzió ellen, hiszen ez a „nemkívánatos mellékhatás” előre sejthető volt. A harmadik – legmeglepőbb – verzió szerint a kiszivárogtatás mögött maga Gyurcsány Ferenc és tanácsadói álltak. Úgy vélhették, a beszéd olyan frenetikus hatással volt az MSZP-s tagságra, hogy érdemes nyilvánosságra hozni és abból valamiféle előnyt kovácsolni. Ez a verzió azért meglepő, mert elképesztően naiv optimizmusra (már-már azt mondaná az ember, butaságra) vall azt feltételezni, hogy a „hazudtunk” meg az „elk..tuk” tartalmú beszéd nyilvánosságra kerülése Gyurcsány számára bármilyen előnyt jelenthetett volna. Egyik verzió sem igazán életszagú tehát. Már az is hihetőbbnek tűnik, hogy a jobboldal tudomást szerzett az ominózus beszédről és egészen egyszerűen az emberi sértettséget illetve az emberi kapzsiságot kihasználva, bizonyos embereket lefizetve jutott a felvételhez.

Hogy a beszéd – gyenge szóviccel élve – ismét beszédtéma, az logikailag megint csak lehet a FIDESZ műve, hiszen a kérdés felmelegítésével egy fontos politikai ellenfelet lehet félreállítani. A jobboldal kommunikációjából eléggé egyértelmű, hogy Gyurcsányt és Bajnait, illetve az általuk fémjelzett kormányzást tekinti fő ellenségnek, és napnál is világosabb, hogy az egyiket az őszödi hazudozós beszéddel, a másikat a Hajdú BÉT-es libaüggyel lehet legjobban lejáratni. Az is világos ugyanakkor, hogy a beszéd ügyet felmelegítő Szabó Bálint nem fideszes, hanem a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció tagja, nehezen hihető, hogy a FIDESZ bízta volna meg. Éppen ezért gondolják sokan, hogy az újabb beszéd ügy mögött nem a FIDESZ, hanem most is Gyurcsány Ferenc áll, aki ilyen módon akarja zsarolni a baloldal többi szereplőjét, főként Bajnai Gordont, és Mesterházi Attilát, azt üzenve nekik, hogy ha nem akarnak nagyobb balhét, ne hagyják ki a formálódó baloldali összefogásból. Persze az sem kizárható, hogy pont a Bajnai vezette Együtt 2014, illetve a Mesterházi irányította MSZP gondolja úgy, hogy az őszödi ügyet azért érdemes felkavarni, mert így a baloldali versenytárs Gyurcsányt ki lehet iktatni a további versenyből. Mindkét verzió erős szépséghibája, hogy a beszédügy felmelegítése láthatóan önveszélyes, amolyan igazi kétélű fegyver, aki alkalmazza, nagyon sokat árthat vele önmagának. Éppen ezért, ha tippelnem kellene, átgondolt taktika és stratégia helyett leginkább megint csak az emberi sértettséget és kapzsiságot sejteném az ügy hátterében, azaz valaki személyesen nagyon megsértődhetett Gyurcsány Ferencre, és így akar törleszteni, más valaki meg esetleg sokat keres azzal, hogy ismét az őszödi beszéd vált a fő politikai beszédtémává.

A dolgok sokszor lényegesen egyszerűbbek annál, aminek látszanak. Valami azt súgja, hogy most sincs ez másként.

Szerző: Tűnődő  2013.07.22. 07:00 8 komment

Apáink idejében világos és tiszta volt a családról alkotott kép. Apa és anya, házasságban, gyerekekkel (jellemzően kettővel, esetenként többel is). A családok zöme e modell szerint élt, ezt adta tovább gyermekeinek, akik ugyanezt látták más családoknál is, valamint könyvekben, filmekben, színdarabokban is jó eséllyel ezzel találkoztak.

Bár ma is vannak törekvések, szándékok (elsősorban az egyházak, kormányok részéről, de pszichológusok, pedagógusok is felsorakoznak e törekvések mellett), hogy az irányadó és mértékadó családmodell nagyon hasonló legyen a fentihez, a világ nagyot változott ebben a tekintetben.  Elfogadottá váltak az élettársi kapcsolatok, azaz nagyon sokan nem házasodnak össze (nem hogy ehhez még az egyház áldását is kérnék). Akik összeházasodnak, gyakran elválnak. Felvetődött, sőt számos helyen elfogadottá vált az azonos neműek házassága. Ugyanakkor ezek a változások komoly társadalmi vitát váltanak ki, tüntetésekkel és ellentüntetésekkel fűszerezve a diskurzust.

Kérdés ezek után az, merre halad tovább a világ a családmodellek tekintetében. A kormányzati, egyházi szándékok alakítják majd gyermekeink családképét, vagy ellenkezőleg, a hagyományos modell további lazulása, lebomlása várható.

Úgy gondolom, hogy mint minden téren, ebben is döntő szerepe van és lesz a médiának, annak tehát, hogy gyermekeink mit látnak a televízióban, a moziban, mit olvasnak az újságokban (azt, hogy mit látnak a színházban és mit olvasnak a könyvekben, már félve írom le, mert egyre kevesebb fiatalt látok színházban, a könyvek és a gyerekek távolodása egymástól pedig régóta ismert probléma).

Vegyünk hát egy példát és nézzük meg közelebbről. Tudom, egyetlen példa nem feltétlenül reprezentatív, de bizonyára egyetértesz majd velem Kedves Olvasó, hogy jellemző és elgondolkodtató a példa, amelyet felhozok, és amellyel gyermekeink akár nap, mint nap találkozhatnak. Ez a példa az egyik kereskedelmi tévén futó sorozat, a Barátok közt.

Lássuk, milyen családok tűnnek fel ebben a sok éve tartó és igen népszerű sorozatban.

Berényi Miklós, a sorozat fenegyereke elváltan él feleségétől, Balogh Nórától, akivel háromszor is összeházasodott. Egy gyermekük Nórával él. Fogadott fiuk, Tóni, autóbaleset áldozata lett. Miklósról később kiderült, hogy fiatalkori kapcsolatából született egy fia, Balázs, aki nevelőszülőknél nőtt fel, majd később Miklóshoz került.

Berényi András, Miklós testvére (bár utalás történik arra, hogy valójában nem az), előbb házasságban élt Palotai Zsuzsával, akivel két közös gyermekük született, a harmadikról (Bandikáról) viszont kiderült, vér szerinti apja valójában András és Miklós autóbalesetben elhunyt testvére, Zoltán. Andrásnak egy fiatalkori kapcsolatából egy lánya is született, Emma. András és Zsuzsa később elváltak. András Berényi Claudia lányát, Illés Júliát vette feleségül, akinek három gyermeke van első férjétől, Alextől. Júlia megcsalta Andrást, annak féltestvérével, Attilával, ez a viszony pedig közvetve András halálát okozta.

Berényi Attila, Miklós és András féltestvére. Egy ideig Miklós exfeleségével, Balogh Nórával és kislányukkal, Timivel élt, azonban titokban megcsalta Nórát Illés Júliával. Miklós erről tudomást szerzett, és verőembereket bérelt fel Attila megleckéztetésére. Azok azonban összekeverték Attilát Andrással, akit egy rendezvényen lelöktek a tetőteraszról és szörnyethalt. Attila és Juli a tragédia után szakítanak, majd később újra összejönnek és össze is költöznek.

Berényi Claudia, Zoltán özvegye, a sorozat egyik nagy intrikusa. Fiát autóbalesetben vesztette el. Lányáról, Juliról már esett szó. Claudia megismerkedett Valterrel, nagy szerelem szövődött köztük, ám Valter halálos betegségben elhunyt. Lányát, Hannát Claudia gondjaira bízta, így most vele él.

Barta Zsolt, a Rózsa nevű kávéház tulajdonosa. Első felesége Bokros Gizella, korábban rúdtáncos, mostanság enyhe alkoholizmusban szenved, hol titkárnőként, hol eladónőként dolgozik. Egy gyermekük született, Linda, akiről Zsolt sokáig nem is tudott. Linda anyja alkoholizálása elől Zsolthoz menekült, majd Zsolt erőszakossága elől vissza az anyjához. Gizi egy darabig Kertész Vilmossal élt, majd mostanában Novák Lacival. Zsoltnak egy másik kapcsolatából, Szilágyi Anditól is született egy sokáig titkolt gyermeke, Oszkár. Zsolt egy ideig házasságban élt Claudia unokahúgával, Szentmihályi Zsófival, azonban kapcsolatuk megromlott, mivel Zsófi megcsalta Zsoltot Berényi Miklóssal.

Kertész Vilmos, Vili bácsi, a ház gondnoka, mindenese. Sokáig élt feleségével, Magdi nénivel, aki furcsa körülmények között elhunyt (leesett a lépcsőházban). Vilmos egy ideig Bokros Gizivel vigasztalódott, mostanában pedig a házba nem régiben vidékről költözött Bözsi mamának csapja a szelet. Vilmos lánya ldikó, Pécsett él. Fia, Géza, taxis, aki többszörösen büntetett, legutóbb drogkereskedelembe keveredett, ezért vidéken bujkál. Vele van volt felesége, Kinga, akivel egy darabig nagy szerelemben éltek, mígnem Géza megcsalta Kingát Zsófival, Barta Zsolt feleségével. Ekkor elváltak, később mégis újra összejöttek, amikor Kinga teherbe esett – Bokros Ádámtól, Gizi unokaöccsétől, a nagy sármőrtől, aki minden lányra rámozdul.

Novák Laci, a sorozat kétbalkezese. Első feleségétől elvált, a házasságból született fia, Csaba, autóbalesetben hunyt el.  Laci tartja a kapcsolatot Csaba barátnőjével, aki a Csabától született kisfiút neveli. Laci évekig élt dr. Ferenczi Orsolya pszichológussal, aki azonban kiábrándul Laciból a sok mellébeszélés, hazudozás miatt és egy pincérrel, akibe beleszeret, Új-Zélandra költözik. Laci ekkor összejön gyerekkori szerelmével, Juhász Gabival, aki sokáig egy árvaházban dolgozott. Kapcsolatuk Laci hezitálása miatt nem tud beteljesedni, Gabi visszaköltözik az árvaházba. Laci kisboltot nyit és Bokros Gizivel vigasztalódik.

Dr. Ferenczi Orsolya a fentebb említett Bözsi mama lánya. Bözsi mama másik lányának, Tündének két gyermeke is a házban él, az egyik Fekete Szabolcs, aki előbb pincérkedik, majd felfedezik zenei tehetségét és Japánba költözik, ahol nagy karriert fut be. A másik gyermeke, Fekete Alíz, aki egyedül neveli kislányát, Lucát és kétségbeesetten keresi a nagy őt, ám kevés sikerrel találja meg.

Folytathatnánk a sort, de sok értelme nincs. Csak az eddigiekhez hasonló szövevényes, kesze-kusza kapcsolatokat láthatunk, amelyek az ideális családmodelltől igen nagyon messze állnak. Ezt látják gyermekeink, és persze nem csak ebben a sorozatban, hanem szinte minden más műsorban, filmekben, valóság- és kibeszélő-showkban, híradókban, sokszor már a nagyobb gyerekeknek szóló rajzfilmekben is. Ezt mutatjuk nekik példaként, így nem meglepő, ha ezek után azt gondolják, hogy ez a normális, dacára a kormányzati, egyházi, és pszichológusi szándékoknak. Ha pedig egyre inkább ez tűnik normálisnak, akkor nagy eséllyel ebbe az irányba fejlődik tovább a világ.

Abba már bele sem mer gondolni az ember, vajon húsz év múlva a mai gyerekek gyerekei milyen modelleket láthatnak majd a TV-ben (ha lesz még TV egyáltalán)…

Szerző: Tűnődő  2013.07.08. 10:19 24 komment

Azt már tudjuk egy ideje, hogy az internet az információhoz való hozzáférésben hozta a legnagyobb változást. Régi igazság, hogy a tudás (azaz az információ birtoklása, az információhoz való hozzáférés) hatalom, mint ahogy az is közismert, hogy akinek volt alkalma valamilyen információt befolyás megszerzésére, hatalom megragadására, illetve megtartására felhasználni a történelem során, az ezt gondolkodás nélkül meg is tette. A legjellemzőbb példa erre talán a katolikus egyházé, amely évszázadokon keresztül sikerrel gyakorolt erős kontrollt afelett, hogy ki milyen tudáshoz juthat hozzá, az alapműveltséget jelentő egyszerű írás-olvasástól egészen a magas szintű tudományos ismeretekig. Ennek a kontrollnak a célja nyilvánvaló volt: a tudással, információval nem rendelkező embertömeg befolyásolása, irányítása és kézben tartása szellemi, lelki és gazdasági értelemben egyaránt. A módszer eredményességének megítéléséhez elegendő csak egy pillantást vetni arra, milyen komoly szellemi-lelkiismereti hatalmat, mekkora gazdasági befolyást épített ki, milyen óriási vagyont halmozott fel a Vatikán az elmúlt két évezredben.

 A 17. és a 20. század közötti időszakban a tudás ellenőrzése ugyan kikerült az egyház fennhatósága alól, viszont a világ egyik felén politikai-ideológiai kontroll, a másik felén pedig gazdasági kontroll váltotta fel. A szocialista országokban csak a politikai szempontból megbízhatók férhettek hozzá a tudáshoz korlátozás nélkül, a tőkés országokban pedig elsősorban azok, akik meg tudták fizetni a középiskolák és az egyetemek színvonalas, ám egyáltalán nem olcsó képzését (azon kevés ország kivételével, ahol a közép- és felsőoktatás megmaradt ingyenesnek).

Tény, hogy az internet forradalmi változást idézett elő e tekintetben. Manapság szó szerint minden információ, legyen az képi, hang vagy szöveges formában, elérhető mindenki számára, mindössze egy számítógépre és egy átlagos gyorsaságú internetkapcsolatra van szükségünk. Persze ez sem teljesen ingyenes, tudjuk jól, de mégis nagyságrendekkel olcsóbb hozzáférést jelent az információhoz, mint bármikor korábban.

A tájékozottságnak ez a forradalma ma is zajlik. Nem állt meg az egyébként nem titkos, csupán sokáig eldugott információk elérhetővé tételénél, napjainkban sorra kerültek a bizalmas, titkos információk is. E téren az első komolyabb eredményt a 2006-ban alapított Wikileaksnek sikerült elérnie. A Wikileaks egy nemzetközi nonprofit szervezet, amely kiszivárogtatott kormányzati és egyéb dokumentumokat publikál az Interneten, miközben forrásainak névtelenséget biztosít. Svédországban alapították, de – saját közlése szerint – jellemzően kínai disszidens újságírók, matematikusok, gazdasági szakemberek dolgoznak soraiban. Vezetője Julian Assange ausztrál hacker. A Wikileaks az afganisztáni háborúval kapcsolatos titkos diplomáciai és katonai dokumentumokkal, az iraki háború titkos katonai jelentéseivel, majd pedig 250 ezer, amerikai követségi diplomaták által az amerikai külügynek küldött faxjelentéssel váltotta ki a legnagyobb visszhangot.

Az utóbbiak különösen érzékeny pontot találtak el. A faxjelentések ugyanis feltárják, hogy az amerikai politika mit is gondolt valójában az egyes országok eseményeivel, intézkedéseivel, politikai és gazdasági személyiségeivel, politikai pártjaival kapcsolatban, továbbá azt is – ez különösen kényes kérdés – hogy milyen politikai játszmák zajlottak, milyen alkuk születtek a háttérben fontos, nem egyszer világpolitikai jelentőségű események kapcsán.

Ilyen elképesztő mennyiségű információban még szemezgetni is nagyon nehéz, teljes képet adni pedig szinte lehetetlen. Ízelítőként néhány érdekesség a kiszivárogtatott információk közül: kiderül például, hogy milyen nemzetközi megegyezések vezettek az Irán elleni ENSZ-szankciók megszavazásához. A dokumentumok rávilágítanak, hogyan segítette Észak-Korea az iráni rakétaprogramot, illetve, hogy egyes amerikai diplomaták azt az utasítást kapták Washingtontól, gyűjtsenek személyes adatokat külföldi kollégáikról. A hitelkártya-számokat és a különböző légitársaságoknál lévő tagsági adatokat azért szerezték meg, hogy jobban nyomon követhessék a külföldi diplomaták mozgását. Európa, azon belül is elsősorban a britek, franciák és németek számára igen kellemetlenek azok a dokumentumok, amelyek szerint az Egyesült Államok jelenleg Kína-Amerika világrendben gondolkodik, melyben Európának, így Németországnak, az Egyesült Királyságnak, valamint Franciaországnak is majdhogynem jelentéktelen szerepe van. A Közel-Keleten robbant bombaként az a néhány irat, amely szerint több ország is kérte Amerikát, azonnal sújtson le Iránra. A mérsékelt arab államok, például Szaúd-Arábia, Jordánia, Bahrein, Abu-Dhabi és Egyiptom is Irán elleni megelőző légi csapást kértek Amerikától, mivel fenyegetve érezték magukat az ottani atomprogram miatt. Az izraeli titkosszolgálat, a Moszad főnöke az iratok tanúsága szerint azt javasolta, hogy robbantsanak ki felkelést Iránban a rendszer ellen.

Kis hazánk sem maradt ki a nagy kiszivárogtatásból, bizonyítván, hogy a politikai palettán nincs kisjelentőségű ország, kevésbé fontos személyiség vagy lényegtelen esemény. Számos dokumentum taglalja a magyar politikai és gazdasági történéseket, a kormányok intézkedéseit, az ellenzék megnyilatkozásait. Kap hideget-meleget egyaránt a „feltűnősködő” Gyurcsány, az „aggályoskodó” Sólyom, a „keménykezű, de ingadozó” Orbán, és mások is. Megtudhatjuk, hogy az amerikaiak Csányi Sándort és Hernádi Zsoltot sejtették az EMFESZ mögött, hogy Putyinék álltak a MALÉV tulajdonrész szerzés és a MOL részvényvásárlás hátterében, hogy Orbán a választási kampány idején azt kérte az amerikai diplomáciától, hogy „ne arra figyeljenek, amit mond, hanem arra, amit csinál”, hogy a Sláger Rádió frekvenciájának elvesztésében a diplomaták egyértelmű parlamenti korrupciót véltek felfedezni és még sorolhatnám.

A Wikileaks szivárogtatási ügy aztán az utóbbi időben elcsendesedett, elült a zaj Assange és társai körül. De várható volt, hogy előbb-utóbb ismét történik valami ezen a fronton, így talán nem is meglepő, hogy a napokban újabb szivárogtatási bomba robbant. Egy Edward Snowden nevű fiatal biztonsági szakember kiszivárogtatta, hogy az amerikai nemzetbiztonsági hivatal, a National Security Agency (NSA),  sok millió amerikai állampolgár mobiltelefonját lehallgatta és sok százmillió külföldi állampolgár internetes aktivitását megfigyelte. A Snowden által átadott bizonyítékok igen érdekesek. Az egyik bizonyíték egy bírósági ítélet, amely a Verizon amerikai mobilszolgáltatót arra kényszeríti, hogy adja át a felhasználók által folytatott beszélgetések adatait (beszélgetések hossza, iránya, helye). A másik megdöbbentő bizonyíték egy olyan PRISM nevű NSA programról szól, amelynek keretében az NSA a Facebook, a Google, és az Apple különböző felületein keresztül emaileket, fájlokat és közösségi oldalakról származó személyes adatokat gyűjtött (illetve feltehetően gyűjt ma is).

A Snowden ügy – ha lehet fokozatokat felállítani ilyen vonatkozásban – még a Wikileaks ügynél is nagyobb port kavart. Egyik oldalon a szabadságjogok lelkes védői érvelnek, vadul támadják az Egyesült Államokat, rámutatva, hogy az durván visszaél a személyes adatokkal és komoly mértékben sérti a magánszféra szabadságát.

Másik oldalon kormányok (élen az USA kormánya, és személyesen Obama elnök, de más országok vezetői is), terrorellenes szervezetek, terrortámadások miatt aggódó magánemberek veszik védelmükbe a lehallgatási és titkos adatszerzési tevékenységet, mondván, hogy ezek révén az elmúlt években számos terrortámadást sikerült megelőzni és így emberéletek százait, talán ezreit megmenteni.

Az amerikai igazságügyi minisztérium kémkedéssel, kormányzati tulajdon eltulajdonításával, valamint azzal vádolja Snowdent, hogy szándékosan közölt titkos információt jogosulatlan személyekkel. Bíróság elé kívánják állítani Edwardot, akit, ha bűnösnek találnak, akár tíz év szabadságvesztésre is ítélhetik. Snowdennek persze nem fűlik a foga a bírósági eljáráshoz, nem bízik a pártatlan bíráskodásban. Ecuadortól kért menedéket és a hírek szerint jelenleg a moszkvai Seremetyevó repülőtér tranzitjában várakozik, amíg igényét az ecuadori kormány elbírálja. Az Egyesült Államok eközben gazdasági szankciókkal fenyegette meg a dél-amerikai országot arra az esetre, ha menedéket adna Snowdennek.

A Wikileaks és a Snowden jelenség nagyon fontos kérdéseket vet fel. A legfőbb kérdés az, jó-e nekünk a Wikileaks és Snowden, azaz jó-e, hogy dokumentumok, információk, lehallgatási adatok napvilágot láttak, illetve továbbiak fognak feltehetően napvilágot látni a jövőben. Más szempontból megközelítve a dolgokat, jó-e az, ha a biztonságra, a terrorelhárításra, mint fontos érdekekre hivatkozva, az Egyesült Államok (és feltehetően több más ország is) feljogosítva érzi magát, hogy a magánszférát súlyosan megsértve adatokat gyűjtsön, tároljon és elemezzen gyakorlatilag mindannyiunkról, azaz nem csak a saját állampolgárairól, hanem külföldiekről is, akikhez jogilag semmi köze.

A kérdésre „csípőből” adott első válasz valahogy úgy hangzik, hogy dehogy jó ez nekünk. Egyrészt a világban meglévő amúgy is feszült helyzetet sokszor tovább nehezítik ezek a kiszivárogtatások, a szálakat még inkább összekuszálják, az egymásra haragvó feleket még jobban egymásnak ugrasztják, azaz összefoglalva: a bizalmat, amely egyébként sem áll valami fényesen a világban, még alacsonyabb szintre csökkentik. A másik megközelítésben is úgy szól az első válasz, hogy dehogy jó ez nekünk, hiszen csökkenti annak a lehetőségét, hogy a kormányok hatékonyan vegyék fel a harcot a terrorizmussal szemben, azaz nem csak a bizalmat csökkentik ezek a kiszivárogtatások a világban, de a biztonságot is.

Rövidtávon valószínűleg tényleg negatív a hatás, mint minden olyan jelenség esetében, ahol eltitkolt, elhallgatott dolgok kerülnek napvilágra, rávilágítva ezzel a taktikázásra, a sumákolásra, esetleges hazudozásra. Hosszabb távon szemlélve azonban a hatás mégis egyértelműen pozitív, hiszen a Wikileaks, Snowden és a többiek tovább csökkentik annak lehetőségét, hogy az információval egyesek (legyenek akár személyek, csoportok, netán országok) ne csal éljenek, hanem visszaéljenek, az információt hatalmi célokra használják fel, és előnybe kerüljenek azokkal szemben, akik az információval nem rendelkeznek. Azok számára, akik ezt a sportot rendszeresen űzik, ez igen kellemetlen új jelenség. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok a Wikileaks kiszivárogtatásokra válaszul azonnal hajtóvadászatot indított a portál ellen. A VISA és a Mastercard– feltehetően nem saját jószántából – megtagadta a Wikileaks számára utalt támogatások továbbítását, Svédország pedig Assange ellen szexuális bűncselekmény vádjával nemzetközi körözést adott ki.  A Snowden elleni hadjárat is azt mutatja, hogy az USA igen rosszul éli meg a kiszivárogtatást, mint jelenséget.

Fentiek szempontjából vizsgálva a dolgot tulajdonképpen lényegtelen, hogy az információt milyen céllal gyűjtik (azaz például terroristák ellen akarnak harcolni), ugyanis az adatgyűjtéssel az a gond, hogy senki (még az USA elnöke, és az ország számos demokratikus intézménye sem) képes biztosítani és garantálni, hogy az adatokkal nem történik visszaélés, azaz jelen példánkban nem használják fel más célokra is, mint a terrorizmus elleni harc.

Az információ felszabadításának, mindenki számára elérhetővé tételének forradalma és szabadságharca zajlik tehát körülöttünk. A forradalmak és szabadságharcok mindig véresek és erőszakosak, így van ez esetünkben is. A történések, a csapások és ellencsapások sokakból nemtetszést, félelmet, ellenérzést váltanak ki. De soha ne feledjük, ez a harc minden visszássága, problémája, veszélye ellenére is tulajdonképpen a mi érdekünkben zajlik, egy számunkra élhetőbb világ megteremtése a célja.

Szerző: Tűnődő  2013.07.01. 07:00 2 komment · 1 trackback

81 éves korában elhunyt Horn Gyula, aki 1994 és 1998 között Magyarország miniszterelnöke volt. Az utóbbi években már nem volt aktív szereplője a magyar politikának, súlyos betegséggel kezelték a Honvéd Kórházban, így személye háttérbe szorult, politikai szerepe, karrierjének fontos állomásai erősen kikoptak a köztudatból. Idézzük hát fel Horn életének néhány fontos momentumát, egy a volt miniszterelnök temetéséről szóló elképzelt riport formájában. Ebben az elképzelt riportban a temetésen résztvevők közül szólítunk meg néhány embert, mindegyiknek ugyanazt a kérdést feltéve: Ön miért jött el a temetésre?

Résztvevő 1. (idős ember, kopottas öltözékben, barázdált arccal, indulatos beszéddel): „Hogy miért? Mert látni akartam, hogy végre a föld alá rakják a pufajkást, aki miután aktív ávósként részt vett az 1956-os forradalom leverésében, nem átallott a szabad, demokratikus Magyarország életébe is beavatkozni. Sőt annak miniszterelnökeként tevékenykedni, úgy téve, mintha mi sem történt volna 1956-ban. Én az édesapámat és az öcsémet vesztettem el 56-ban, ezért az ilyen Horn féléknek sosem fogom tudni megbocsátani, hogy a forradalmárok ellen fordultak, összeszövetkezve az orosz megszállókkal.”

Résztvevő 2. (szegényesen öltözött, nyugdíjas korú bácsi, panaszkodva beszél): „Hát kérem szépen, nem szeretetből jöttem én ide. Én azt mondom, hogy ez az ember, meg a társai nagyot hibáztak, amikor az 1980-as évek végén hagyták, hogy a Kádár rendszert minden ellenállás nélkül elsöpörjék. Kádár alatt volt munkánk, volt lakásunk, volt stabil forintunk, olcsó ételünk, italunk. Most meg mink van, kérem szépen? Megmondom, semmink sincs. A havi rezsit nem bírjuk a feleségemmel kifizetni, a gyerekeink támogatása nélkül éhen halhatnánk. Mindezért Horn Gyula, meg Németh Miklós, meg Pozsgai Imre, meg a többiek a felelősek, akik nem védték meg a Kádár rendszert!”

Résztvevő 3. (szolid kinézetű külföldi, udvarias német mondatait tolmács fordítja): „A szüleim Kelet-Németországban éltek, elszakítva nyugati rokonaiktól. Sokáig azt gondolták, már sohasem lesz alkalom arra, hogy a rokonok, a családok újra együtt legyenek. Aztán mégis megtörtént a csoda, mert itt, Magyarországon 1989-ben egy nagyon bátor döntést hozott az akkori kormány, megnyitotta a határokat a kelet-német turisták előtt. Ez döntő momentum volt a vasfüggöny lebontása és a német újraegyesítés előtt. Külügyminiszterként Horn Gyulának óriási érdeme volt ennek a döntésnek a meghozatalában, ezért –a szüleim és minden német nevében – le akarom róni a tiszteletemet előtte.”

Résztvevő 4. (jól öltözött üzletember, nem akar nyilatkozni, aztán mégis megszólal): „Hát ez elég érdekes kérdés. Tudja, 1994-ben még tinédzserként rengeteget hallgattam a szüleimet, amint Horn Gyulát és Bokros Lajost szidták a megszorító csomag miatt, amely – szerintük – megnyomorította a lakosságot. Annyit beszéltek otthon erről, hogy engem is megfertőztek a közgazdaságtan iránti érdeklődéssel, illetve a Horn és Bokros elleni ellenszenvvel. Valószínűleg komoly szerepe volt ebben annak, hogy aztán én magam is közgazdásznak tanultam és bankárnak álltam. Ma már úgy látom, hogy a Bokros csomagot kidolgozni, meghirdetni, felvállalni az emberek felé nagyon bátor tett volt Horn és Bokros részéről, hiszen rendkívül népszerűtlen intézkedésekről beszélünk, amelyeket azonban eredményes voltuk miatt a közgazdász szakma pozitív módon igazolt vissza. Ma is egyfajta modellként szolgál a Bokros csomag a gazdasági helyzet konszolidációs programjai számára. Bennem is jelentősen átalakult ennek következtében a kép Hornnal és Bokrossal kapcsolatban a 20 évvel ezelőttihez képest.”

Négy megszólalás, négy momentum, négy gyökeresen eltérő kép a volt miniszterelnökről. Hogy melyik az igaz, egyáltalán kiragadható-e ezek közül bármelyik is, hogy önmagában azonosítsuk Hornnal, avagy inkább azt mondjuk, hogy így teljes a kép, különféle, negatív és pozitív momentumok furcsa keverékeként, ki-ki maga döntheti el.

Botcsinálta képzelt riporterként hadd mondjam el Kedves Olvasó, mi az én véleményem. Számomra Horn semmiképpen sem azonos a pufajkás ávóssal. Nem hiszek abban, hogy tizennyolc-húsz éves fiatalokon számon lehet kérni olyan tetteket, amelyek valós okaival, körülményeivel, összefüggéseivel maguk sem voltak tisztában. Különösen nem abban az esetben, ha olyan korszakban éltek, amikor közvetlen életveszélynek voltak kitéve. Ilyenkor az emberből előtör az életösztön és felülírja a tudatos viselkedést. Ezért én sem Hornon nem tudom számon kérni, amit 1956-ban tett (ráadásul nem is igazán önszántából, hiszen tartalékosként hívták be katonának, amely ellen akkoriban az élete kockáztatása nélkül senki sem tiltakozhatott), sem azon fiatalokat nem tudom egyértelműen pozitívan megítélni, akik a barikádok másik oldalán álltak és harcoltak és esetleg meghaltak. Valójában szerintem sem az egyik, sem a másik oldal tinédzser korú tagjai nem nagyon tudták, nem nagyon értették, hogy miért is harcolnak és adott esetben halnak meg igazából.

Ugyancsak nem a döntő momentum számomra Horn életéből a Kádár-rendszer békés felszámolása. Utólag hajlamosak vagyunk ezt felértékelni, mondván, hogy lehetett volna itt komoly erőszak, láthattunk volna tüntetéseket, tömegoszlatásokat, sőt akár lövések is dördülhettek volna, én azonban ebben nem hiszek. Legalábbis abban nem, hogy itthon dőlt volna el, legyen-e fegyverropogás, vagy sem. Ez a kérdés minden bizonnyal Moszkvában dőlt el, Mihail Gorbacsov irodájában. Ott mondták ki, hogy ne legyen erőszak, és ez megítélésem szerint magukat a reform-kommunistákat, Hornt és a többieket lephette meg a legjobban. Mivel nem érkezett szovjet parancs, inkább ahhoz kellett volna nagy bátorság, hogy ennek ellenére erőszakhoz folyamodjanak.

A vasfüggöny megnyitása viszont szerintem valóban bátor tett volt. Annak ellenére, hogy a vasfüggöny egy ideje már nem működött úgy, ahogy korábban. Állapota leromlott, ennek következtében rendszeresen produkált vakriasztást, vadállatok, illetve az eső miatt. A határőrség már 1987-ben javasolta a megszüntetését, az MSZMP azonban végül csak 1989. február 28-i ülésén határozott a lebontásról, ami aztán május 2. és június 27. között meg is történt. Ezt bizonyára még alaposan egyeztették a szovjetekkel, azt azonban már kevésbé, ami néhány hónappal később 1989. augusztus 19-én Sopronpusztán történt. Itt került sor a Páneurópai Piknikre, amelynek keretében Szentmargitbánya és Sopronkőhida között szimbolikusan egy határátkelőt nyitottak meg, három óra időtartamra. Azzal nem nagyon lehetett előre számolni, hogy 600 NDK-s turista megneszeli ezt a határnyitást és az alkalmat arra használja fel, hogy átsétál Ausztriába. Említsük meg, hogy elsősorban a magyar határőrség alezredesének, Bella Árpádnak volt köszönhető, hogy ebből nem lett tragédia, ugyanis az érvényben lévő lőparancs ellenére sem avatkozott közbe és nem utasította a határőröket, hogy az NDK-sok közé lőjenek. Másnap a magyar kormány elrendelte a határőrzés szigorítását, mivel kiderült, további NDK-s turisták ezrei várják, hogy az első csoporthoz hasonlóan átmehessenek Ausztriába. Feszült időszak következett. Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter vezetésével a kormány lázasan kereste a kiutat a roppant kényes helyzetből.  Feltehetően a szovjetekkel is sok egyeztetés történt, és az is valószínűsíthető, hogy nekik nem tetszett a kelet-németek magyar asszisztálású dezertálása. Ennek ellenére szeptember 11-én bejelentette a magyar kormány: megnyitják a határt a várakozó keletnémetek előtt. Ez véleményem szerint még akkor is bátor döntés volt, ha ekkorra esetleg a szovjetek már nem tiltakoztak. Az ugyanis gyakorlatilag biztosnak tekinthető, hogy nem is támogatták a döntést és nem adták rá áldásukat, repesve az örömtől.

Egésze másfajta bátorságra volt szüksége Hornnak már miniszterelnökként a Bokros csomag felvállalására, meghirdetésére, végigcsinálására. Bár kormányának 1994 és 1998 között kétharmados többsége volt (csak maga az MSZP 54%-ot szerzett a választásokon, ehhez jött az SzDSz 17%-a meg az Agrárszövetség néhány tized százaléka), és azt is mindenki tudta, hogy az ország fizetőképességének megőrzése érdekében szükség van intézkedésekre, a csomag nem meglepő módon nagyon népszerűtlen volt. Szinte borítékolni lehetett, hogy a következő választásokon a kormányzó pártok bukását fogja okozni, mivel az életszínvonal jelentős csökkenését eredményezte. A vámok emelése, a forint 9%-os egyszeri és 1,9%-os havi leértékelése jelentősen felpörgette az inflációt, felnyomta az árakat, a nyugdíjkorhatár emelése, a gyógyszertámogatások csökkentése, a GYES-re és a családi pótlékra, valamint egyéb támogatásra jogosultak körének szűkítése pedig erodálta a családok bevételeit. Ezek az intézkedések vitatottak voltak, de pénzügyileg eredményesnek bizonyultak, ez rövid és hosszútávon is meglátszott az államháztartás helyzetén; a büdzsé hiánya az 1994-es 8,4%-ról 1995-ben 6,4%-ra, majd 1996-ban 3%-ra csökkent, miközben a gazdasági növekedés egy átmeneti visszaesés után az 1994-es 2,9%-ról 1997-re már 4,6%-ra nőtt. A lakosságra azonban nagy terhet rótt, így nem meglepő, hogy a Bokros-csomag megítélése rendkívül negatív volt, tiltakozást, tüntetést, miniszterek lemondását váltotta ki, Bokros és Horn nevét, illetve a reform szót pedig egyfajta szitokszóvá alakította a magyar közvéleményben. A vita a csomagról tulajdonképpen szakmai-politikai körökben ma is tart, ugyanakkor tény, hogy gyökeresen  mást, sokkal jobbat azóta sem igazán tudtak kitalálni. Ha megnézed Kedves Olvasó az intézkedések listáját, bizonyára neked is feltűnik, hogy annak számos eleme felbukkan a különböző országok (így hazánk) utóbbi évekbeli pénzügyi stabilizációs intézkedései között is, ami nem meglepő, csodák ugyanis nincsenek. Ha államháztartási hiányt kell csökkenteni, ha kevesebb pénz költhető el, akkor a mozgástér igen szűk, az alkalmazható eszközök köre korlátozott, és közös bennük, hogy nyilvánvaló okokból, így vagy úgy, közvetlenül vagy közvetve húsba vágnak és fájnak (állítson bármit is bármelyik politikai párt ennek ellenkezőjéről). Éppen ezért, aki ezeket felvállalja, az a közvélemény szemében minden lehet, csak népszerű nem. Így volt ez Bokrossal és Hornnal is, és hogy ennek ellenére a programot mégis felvállalták, az legalábbis tiszteletreméltó, akkor is, ha a csomagot magát vitatjuk, ellenezzük.

Önök egy botcsinálta riporter képzelt riportját olvashatták egy volt magyar miniszterelnök temetéséről.

Szerző: Tűnődő  2013.06.24. 07:00 12 komment

István király fiához, Imre herceghez írt intelmei után szabadon

Mostanság megint előtört belőlünk, magyarokból a kuruc virtus. A magyar kormány és a parlament reprezentánsai, megszólalói keményen, harcosan odamondogatnak gyakorlatilag mindenkinek, válogatás nélkül. Folyjék a párbeszéd az Európai Unióval általában, José Manuel Barroso Európai Bizottsági elnökkel személyesen, az EU miniszterelnökeivel amúgy lazán, csoportosan, az IMF tárgyalódelegációval hivatalosan vagy csak informálisan, teljesen mindegy. Az illetőt (vagy illetőket) a magyar politikusok udvarias, de határozott formában elküldik melegebb éghajlatra, felvilágosítva őket arról, hogy amit ők az új magyar törvényekkel, a magyar alkotmány módosításaival kapcsolatban problémának látnak (lásd például a demokratikus intézmények függetlenségének csorbítása, a költségevetési megoldások kétharmados törvénybe történő bebetonozása, stb.) az valójában nem probléma; amiről azt gondolják, hogy ellenkezik az európai rendelkezésekkel, illetve normákkal, az valójában teljesen konform azokkal.  De még ha igazuk is lenne a túloldalon ülőknek, azaz ha bármelyik intézkedés vetne is fel problémákat, legnagyobb tisztelettel kéretik az orrukat nem beleütni, mert– a magyar politikai vezetés szerint – az nem rájuk tartozik, nem az ő kompetenciájuk.

Legutóbb a vezető kereskedelmi televíziókat billentettük kurucosan tunikán az úgynevezett reklámadó bevezetésének ötletével. A reklámadót progresszív formában azoknak kell fizetniük  az elgondolás szerint, akiknek legalább 1 milliárd forint árbevételük származott reklámtevékenységből. Tízmilliárd forint árbevétel felett ennek a mértéke akár 20% is lehet, ami nyilván nem kis pénz (igaz, költségvetési szempontból nem nagy tétel, hiszen összesen jó, ha tízmilliárd forint folyhat be a reklámadóból évente). A reklámadó olvasata viszonylag tiszta. Az Európai Unió további megszorításokat vár Magyarországtól (sokak szerint igazságtalanul). Akkor hát tessék, fizessenek a nagy médiaszereplők reklámadót! Tudjuk, hogy ezek a nagy médiaszereplők nyugat-európai tulajdonban vannak, ráadásul anyavállalataik az anyaországbeli médiában sokat kritizálják kis hazánkat. A reklámadó egy kicsit (vagy nem is kicsit) ezekért a kritikákért is, no meg a további megszorítások kényszerítése miatt is egy amolyan kurucos törlesztés.

Igazából nem is a kuruc virtus itt a helyes kifejezés, annak ellenére, hogy egyes politikusok szívesen emlegetik a kuruc időket, amikor is Esze Tamás, Béri Balogh Ádám, no meg a híres Tenkes kapitánya számos alkalommal alaposan fejbe kólintotta, illetve fenéken billentette a haszontalan labancát. Ezzel együtt is helyesebb azt mondanunk, hogy honfoglaló őseink lovon ülős, nyereg alatt húst puhítós, Európában kalandozós, hátrafelé nyilazós (lásd még „A magyarok nyilaitól ments meg uram minket”), virtusát idézi, ami manapság történik.

Mint tudjuk, ezt az időszakot az jellemezte, hogy itt is voltunk Európában, meg nem is. Földrajzi értelemben mindenképpen, hiszen a 7. és 9. század között több hullámban megérkeztünk a Kárpát medencébe, és a korábbi vándorló-legeletető életmódot részben feladva letelepedtünk, magunkba olvasztva az errefelé akkoriban élő avar, kelta és ki tudja még milyen lakosságot. Politikai és kulturális értelemben viszont egészen biztosan nem voltunk jelen Európa életében, hiszen az akkor már széles körben elterjedt keresztény vallás helyett mi őseink pogány vallását követtük, a feudális államberendezkedést pedig még hírből sem ismertük. Ellenben jól tudtunk lovagolni és nyilazni, meg a vérünkben is élénken élt még a vándorlás izgalma, így aztán időnként saját elhatározásból, máskor egyik-másik nyugati uralkodó hívására (az illetőt valamilyen helyi csetepatéban megsegítendő) végigkalandoztuk, nyilaztuk és – nem mellékesen – fosztogattuk Európát. Tettük ezt mindaddig, amíg hagytak bennünket, nevezetesen a 933. évi merseburgi, majd –különösen – a 955. évi augsburgi vereségekig, amelyek már világosan és egyértelműen jelezték, Európa megunta a magyar virtust.

Hosszú évtizedek gondolati-tudati átalakulása következett, amelynek csúcspontján Vajk, Géza fejedelem és Sarolt fejedelemasszony 969-ben született fia, aki 994-ben megkeresztelkedett és a keresztségben az István nevet vette fel, komoly elhatározásra jutott, amely elhatározást kemény kézzel valóra is váltotta, leküzdve minden ellenállást. ban István feleségül vette a bajor herceg leányát, a későbbi II. Henrik német császár testvérét, Gizellát.  A bajorok a házasságtól a kereszténység gyors terjedését várták, és ennek érdekében minden segítséget igyekeztek Istvánnak megadni. Gizellával együtt jelentős számban érkeztek bajor papok, lovagok és mesteremberek az országba. Segítségükkel István a fejedelmi trónra az igényét Géza halála után bejelentő Koppányt és társait legyőzve, a magyar törzsek szövetségét egységes, az egészKárpát-medencére kiterjedő, keresztény magyar királysággá alakította át.

Sokakat foglalkoztatott és foglalkoztat ma is a kérdés, miért fordult saját vérei ellen István, miért hívott az országba külföldi papokat és lovagokat, miért kényszerítette a magyar törzsekre a számukra idegen keresztény vallást és az erre épülő keresztény királyságot.

A válasz tulajdonképpen kézenfekvő, sejtjük magunk is, de ha elolvassuk István király fiához, Imre herceghez írt intelmeit, sejtésünk megerősítést nyer. István éles eszének és modern, európai típusú képzésének köszönhetően felismerte, hogy a kalandozások korának vége, a portyázások nem folytathatók, és egyáltalán, nem fenntartható, hogy földrajzi értelemben jelen vagyunk Európában, de kulturális és politikai értelemben nem. Megértette, hogy az erős, de összeurópai mércével mérve kicsinynek számító magyar törzsek nem állhatnak ellen a kereszténység terjedésének. Ha megkísérelnék, az egyre erősebbé váló, a kereszténység szelleme és ereje alatt egyesülő európai nemzetek egész egyszerűen eltipornák, elsodornák a magyarságot. Éppen a túlélésünk, a magyarság megőrzése érdekében hívta tehát ide a német lovagokat és papokat, hogy segítségükkel európaivá, vagy, ahogy manapság mondanánk, eurokonformmá tegye a magyar népet. Nagy árat fizettünk ezért, de az idő igazolta István döntésének helyességét.

Mostanság sokszor eszembe jutnak István ezer évvel ezelőtti döntései, gondolatai, fiának szánt, de máig ható intelmei. Azért jutnak ezek eszembe, mert úgy látom, mintha a magyar kormány, a kétharmados parlamenti többség mindenható erejében bízva elfelejtkezne ezekről, és vissza kívánna térni az „itt is vagyunk, meg nem is vagyunk itt” ősi magyar politikájához. Az EU, az Európai Bizottság, az IMF, a hitelminősítők, a  német politikusok és mindenki más kioktatása, a „tockosok” folyamatos osztogatása, az európai demokratikus elvek, szokások, rendeletek semmibe vétele, a közös (esetenként fájdalmas) döntésektől való tüntető távol maradás, a „majd mi, magyarok, megmutatjuk mindenkinek” virtus egyértelmű üzenet Európának. Azt üzeni, hogy mindenki fogja be a száját, még akkor is, ha mi magyarok – igaz, csak kulturális és politikai értelemben – ismét lovon nyilazva akarjuk végigportyázni Európát, akár tetszik ez az igen tisztelt Európának, akár nem.

Pedig István intelmeire, gondolataira, döntéseire nagyon kellene emlékeznünk és figyelnünk. István ezekkel azt üzeni nekünk, hogy annak idején nem azért hívta be az országba a német lovagokat és egyházi embereket – kissé sántító párhuzammal élve az akkori kor IMF-ét és EU-ját –, nem azért vetette fel a néppel a keresztséget, és erőszakolta rá az új rendet, mert gyönyörűséget okozott neki a magyarok vérében tiporni. Hanem azért, mert felismerte, hogy egy adott, homogén közegben nem lehet mindennel és mindenkivel szembe menni, mindenre fittyet hányni, mindenkinek mindig megmutatni, hogy milyen tökös legények vagyunk mi. Ez a virtus már ezer évvel ezelőtt sem működött, ma pedig, a globalizálódott világban különösen nem működik. Azt kockáztatjuk vele, hogy Európa és a világ egy ponton megunja az ugrabugrálásunkat, jól hókon vág bennünket, hogy a fal adja a másikat, és olyan pozícióba kényszerít bennünket, mint a rossz tanulót szokás az iskolában. Irány az utolsó sor, a szégyenpad, és ha még ott is folytatjuk a rendetlenkedést, akkor nyomás a sarokba, megkóstoltatva velünk akár a régi idők kukoricán térdepelését is.

 Jelenleg még mindig túlzott deficiteljárás folyik ellenünk, amely valahogy annak ellenére sem akar véget érni, hogy az elmúlt két évben 3% alá csökkent az államháztartási hiány. Igaz, az Európai Bizottság május végi javaslatával most már talán tényleg reális esély nyílt arra, hogy júniusban döntés szülessen az eljárás megszüntetéséről, de ha így is történik, kapunk helyette újabb és újabb mázsás pofonokat más irányokból. Kötelezettségszegési eljárások indultak ellenünk (egyebek mellett az alkohol jövedéki adójának módosítása miatt, az étkezési utalványt forgalmazó külföldi cégek hátrányos helyzetbe hozása miatt, az osztrák hulladék-feldolgozó cégek versenyből történő kizárása miatt). Európai bíróság előtt kell magyarázkodnunk a távközlési különadó, illetve a házi pálinkafőzés engedélyezése kapcsán. A legújabb fejlemények szerint pedig az EU-ban eddig példátlan módon monitoring eljárás indul ellenünk, amely a jogállamiság érvényesülését vizsgálja hazánkban (lásd az alkotmány négyszeri módosítását, és egy sor egyéb, kérdőjeleket felvető intézkedést).  De felvetődött már az EU részéről a kohéziós pénzalapokhoz való hozzáférésünk letiltása is, sőt legutóbb a német választási kampány során a kancellárjelöltek arról vitáztak, hogy kizárjanak-e bennünket az Unióból, de legalábbis felfüggesszék-e a szavazati jogunkat.

Bár más országok ellen is folyik kötelezettségszegési eljárás, és előfordulnak európai bírósági ügyek is, monitoring eljárás egyetlen más ország ellen sem indult, mint ahogy az sem vetődött fel egyetlen más ország esetében sem, hogy kizárják az unióból, illetve felfüggesszék a szavazati jogát. Igencsak egyértelműnek tűnik, hogy esetünkben ennek a „megkülönböztetett figyelemnek” az oka éppen a magyaros, kurucos vircsaft.

A kérdés csupán annyi, hogy Magyarország biztosan ezen a pályán akar-e járni. Nem kellene-e inkább hallgatni István máig érvényes intelmeire, és az unión belüli önrendelkezésünket nem szabadságharcos megközelítéssel próbálni kivívni, hanem a mai kornak megfelelő, értelmes tárgyalásokra, demokratikus meggyőzésre, kompromisszumokra kész megegyezésre épülő megközelítéssel kiérdemelni?

Elvben lehet választani. Valójában csak egyetlen helyes választás létezik.

Szerző: Tűnődő  2013.06.14. 07:00 17 komment · 1 trackback

29373_arviz-vedekezes1_1370558104.jpg_397x230

 

 

Sokszor gondolkodom azon, miért megy nekünk magyaroknak annyira nehezen az összefogás. Nyilván sokfélék vagyunk, másként gondolkozunk, ki jobb-, ki baloldali, ki liberális, ki konzervatív,ki vallásos, ki ateista, és még sorolhatnám. De értelmes lények lévén fel kellene ismernünk, hogy vannak a különbségeken túl közös dolgaink, közös érdekeink, amelyek összekötnek bennünket. Ezeknek a közös érdekeknek túl kellene nőni és mutatni a különbségeken, segíteni kellene abban, hogy minden különbség és másként gondolkodás ellenére összetartsunk és többé-kevésbé egy irányba haladjunk.

Példaként olyan nemzetek összefogása lebeg a szemem előtt, mint a svéd vagy a német. Svédországban sok évvel ezelőtt a különböző pártok (ott is van belőlük nem kevés) egy asztalhoz ültek és megállapodtak egy közös alapprogramban. Olyan, minden körülmények között fontos, minden politikai kurzus idején lényeges célokban, mint a vállalkozások fejlesztése, az oktatás és a kutatás támogatása, a társadalombiztosítás fenntartása. Azóta bárki kerül kormányra, bármelyik párt irányít, ehhez a alapprogramhoz mindegyik tartja magát. Ennek megfelelően e célok vonatkozásában nem játsszák el az egy lépés előre, kettő hátra játékot. Nem történik meg az, az egyébként másutt ismerős jelenség, hogy az egyik kormány, az egyik párt vezetésével bevezet valamit, a másik kormány, a másik párt irányításával visszacsinálja azt. Nyilván nem meglepő ezek után, hogy a svédek a vállalkozások fejlesztése, a kutatás, az oktatás és a társadalombiztosítás vonatkozásában töretlenül haladnak előre, még a válságos években is.

A német példa is érdekes. Németország jó pár évvel ezelőtt rájött, hogy nincs értelme lövészárkokat ásni az ország közepén, kígyót-békát kiabálni egymásra, mocskolni a másik felet csak azért, mert másként gondolkodik. Ahelyett, hogy „ a fél ország támogatja a kormányt, a  másik fele kritizálja” műsort tartanák napirenden, úgy döntöttek, hogy úgynevezett nagykoalíciós kormányt alakítanak, az ellenzéki pártok részvételével. Több ciklus óta tart ez a nagykoalíciós kormányzás, láthatóan nem rossz eredménnyel, legalábbis a német gazdaság a válság közepette is igen erős (ha nem a legerősebb) pillére Európának.

A példákat lehetne még sorolni, de nem akarlak untatni velük, Kedves Olvasó. Inkább azon kesergek egy kicsit, hogy mi, magyarok, láthatóan még igen messze vagyunk az ilyen felismerésektől és összefogásoktól. Nálunk dúl a harc, a politikai adok-kapok, egymás gyalázása, nácizása, kommunistázása, pufajkázása, hazaárulózása, harsog a ki-mikor-mit-lopott, a ki-hogyan-tette-tönkre-az-országot, meg a többi hasonló nóta. Amit az egyik bevezetne, a másik kritizálja. Ha mégis bevezeti az egyik, a másik biztosan népszavazást kezdeményez ellene, illetve eltörli, visszacsinálja, amikor hatalomra kerül. Az ország meg egy helyben toporog, de legalábbis messze nem fejlődik annyit, amennyit fejlődhetne.

Illetve, álljunk meg egy pillanatra! Szokatlan dolgot tapasztalhatunk a napokban. Most, amikor igen nagy baj van, amikor az évszázad (vagy több évszázad) legnagyobb árvize közelít felénk, mintha megmozdult volna valami. A pártok mindegyike árvízi védekezésre hívja a szimpatizánsait, sőt, konkrét védekezési munkákat szervez. Az ellenzéki pártok bejelentik, hogy felfüggesztik a kormány kritizálását, illetve a kormány intézkedéseinek megkérdőjelezését. Ugyan a kormány részéről nem hallani ugyanilyen önkorlátozó bejelentést, de tény, hogy a megszokott, az ellenzéket szarkasztikusan, cinikusan, agresszívan kritizáló hangok azért elmaradtak az elmúlt napokban.

Most tehát, amikor tényleg nagy baj van, tényleg nagy a veszély, mégis sikerül, ha nem is elásni, de legalább félretenni a csatabárdot? A közös ellenség, a víz, segít végre megértenünk, hogy vannak közös érdekeink? Hogy ellentétes politikai nézetek mellett is lehet együttműködni, megállapodni, netán gesztusokat tenni egymás felé?

Egyrészt jó dolog ez, örülni kell neki. Főleg, ha sikerül a védekezés, és az összefogás ereje nagyobbnak bizonyul a vízénél. Mert az ilyen sikeres összefogásból talán a jövőre nézvést is lehet tanulni, felismerve, hogy más, fontos esetekben is ugyanezt az összefogást kell megismételni.

Másrészt az ember valahol belül mégis szomorú, mert úgy tűnik, a magyar embernek az összefogáshoz, illetve az összefogás szükségességének megértéséhez az kell, hogy a természet fél Európát elmossa. De ha már ekkora vész kell ahhoz, hogy tanuljunk, akkor szeretném remélni, hogy legalábbis a hosszú távú memóriánkba kerülnek a most tanultak!

Szerző: Tűnődő  2013.06.07. 07:00 19 komment · 1 trackback

Május 21-én megdöbbentő hírt közölt a magyarországi média. Erőss Zsolt és Kiss Péter hegymászók eltűntek a Himalájában.  Az alpinisták május 20-án délután hatkor még sikeresen – ahogy hegymászó körökben mondják – meghódították a Kancsendzönga 8586 méteres csúcsát, majd a csúcshódítás után azonnal visszaindultak az négyes táborba, azonban az éjszakai ereszkedés során elveszítették velük a kapcsolatot. Három napig serpák segítségével keresték őket, de nem akadtak a nyomukra, sem a négyes tábor környékén, sem a csúcsról lefelé vezető út mentén. Mivel sátor, élelem és víz nélkül egészen biztosan senki sem képes három éjszakát élve a szabadban tölteni, május 23-án felhagytak a keresésükkel. A csapat életben maradt tagjai elhagyták az alaptábort és hazaindultak.

A tragikus eset legfontosabb, egyelőre megválaszolatlan kérdése, hogy Erőss és Kiss miért nem fordultak vissza május 20-án, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a csúcsot biztonságosan nem érhetik el. A hegymászás alapszabálya, hogy a csúcstámadást az utolsó, úgynevezett támadó táborból kipihenten, feltöltődve hajnali 2-3 óra körül kell megkezdeni, és 13-14 óra elteltével a csúcsot el kell érni, hogy 24 órán belül biztonságban visszatérhessen a mászó a támadótáborba. Ha nem sikerül a csúcstámadás 13-14 órán belül, akkor vissza kell fordulni, mivel 24 óránál többet 8000 méter felett nagyon veszélyes eltölteni a szabadban.

Úgy tűnik, hogy Erőss Zsolt és Kiss Péter megszegte ezt az alapszabályt. A hegymászók nem érték el a 4-es tábor előzetesen kijelölt helyét, hanem elfáradva, elcsigázva megálltak és felállítottak egy köztes tábort 7250 méteren. Innen indultak a csúcstámadásra, amelynek így a hossza megnövekedett. A csúcsra csak május 20-án 18 órakor értek fel, több mint 24 órás menetelés után (ez egyben azt is jelentette, hogy az éjszakát a szabadban töltötték). Mi történhetett a két alpinistával? Miért nem fordultak vissza 13-14 óra elteltével, amikor pedig nyilvánvalóan látták, hogy a csúcstól még igen messze járnak?

Farkas Péter, a Magyar Hegy- és Sportmászószövetség elnöke a következőt mondta a vele készített interjúban:  „Ha valaki nem éri el a csúcstámadó tábort, akkor rossz állapotban van. Vissza kellett volna fordulni, lejjebb regenerálódni vagy feladni. Azonban ebben a magasságban az ember nem tud racionális döntést hozni. Az agy nem kap elég oxigént, a hegymászón fásultság, bódultság vesz erőt, és nem foglalkozik azzal, mi történik. Ha például leesik a kulacs, nem hajol le érte. Fura állapotba kerül..."

Korábbi munkahelyemen több alkalommal is meghívtuk Erőss Zsoltot és néhány társát, hogy beszéljenek a hegymászásról, az expedíciós előkészületekről, a szervezésről, a csapat összeállításáról és irányításáról, saját maguk és a csapattagok motiválásáról. Próbáltuk megérteni az alpinisták alapmotivációját, ami arra sarkallja őket, hogy újból és újból a hegyek megmászására induljanak életük kockáztatásával. Ugyancsak érdekesnek és érdemesnek tűnt elgondolkozni azon, ahogyan a mászás során új erőt és motivációt merítenek, hogy a mászást a fáradtság, kimerültség ellenére folytassák. Ezeket a tapasztalatokat, vezetési módszereket összevetettük a magunk, üzleti életben szerzett tapasztalataival, és igyekeztünk megtalálni azokat az elemeket, amelyeket hasznosítani tudnánk a munkánkban.

A beszélgetések során Zsolt is ugyanazt mondta, mint Farkas Péter, azaz ilyen magasságban, oxigénhiányos állapotban az ember lelassul, bódult állapotba kerül, és nem tud olyan logikusan és racionálisan gondolkozni, mint normál körülmények között. Mondott azonban mást is, ami a mostani tragikus expedíció megítélése szempontjából alapvető fontosságú. Azt mondta, hogy éppen azért, mert ott fent nem tud az ember tiszta fejjel gondolkozni, előre nagyon pontosan el kell tervezni, hogyan fog mászni. Végig kell gondolni az indulás előtt a mászás egész folyamatát és ezen belül azt is, hogy ha váratlan dolog történik, akkor mit fog tenni, hogyan kell reagálnia.  Ezeket az információkat többször végig kell futtatni az agyunkon indulás előtt, hogy mélyen rögzüljenek a memóriánkban és a mászás során szinte ösztönösen előjöjjenek, ha előadódik valamilyen helyzet. A siker kulcsa, mondta Zsolt, hogy az ember a mászás során ne akarjon rögtönözni, ad-hoc döntést hozni, hanem tartsa magát ezekhez a tervekhez.

Ennek alapján én úgy gondolom, hogy Zsolt és Péter nem hirtelen elhatározással döntött úgy, ahogy döntött. Alaposan végiggondolták indulás előtt, mi történik abban az esetben, ha nem érik el valamelyik tábort, például a 4-es, csúcstámadó tábort. A köztes tábor kialakítása, majd onnan a csúcstámadás megkísérlése nem egy hirtelen ötlet, nem egy helyben meghozott döntés volt, hanem előre átgondolt B terv. Egy nagyon veszélyes, nagyon kockázatos B terv, amelyet annak érdekében találtak ki, hogy ne kelljen sikertelenül visszafordulniuk.

Nem is fordultak vissza ennek megfelelően, bármi is a hegymászás idevonatkozó íratlan szabálya. Ők meg akarták hódítani a Kancsendzöngát, úgy tűnik – mondjuk ki őszintén –, bármi áron. Amikor 24 órás mászás után, az éjszakát is a szabadban töltve elérték a csúcsot, nyilván tudták már, hogy baj lesz. Ahogy egyik interjújában Zsolt özvegye, Sterczer Hilda elmondta, ő is tudta ezt. „24 órát másztak a csúcsig alvás nélkül, lefele jövet jó esetben ez fele annyi idő. Csináltam már vele végig 27 órás menetet és tudom, hogy mennyire elfáradtunk. Amikor számomra kiderült, hogy mióta mennek, már tudtam, hogy baj lesz, tudtam, hogy két éjszakát biztosan kint töltenek a hegyen. És egyet még ki lehet bírni, de kettőt már nem" - mondta Hilda.

Erőss Zsolt kiváló hegymászó volt, nagyszerű eredményekkel, amelyek a világ hegymászásának élvonalába emelték. Ugyanakkor sok kritika is érte, mivel az átlagosnál több veszélyt vállalt. Olyan veszélyeket, amelyek baleseteket idéztek elő, illetve – néhány esetben – társainak halálát okozták. Érzésem szerint itt is egy előre meghozott, tudatos döntésről beszélhetünk, amellyel Erőss Zsolt és Kiss Péter komoly, az átlagost jóval meghaladó rizikót vállaltak a Kancsendzönga meghódítása érdekében. Kockáztattak, és sajnos veszítettek.

Ilyenkor mindig az a kérdés merül fel, vajon megérte-e kockáztatni. Van, aki szerint igen, mert Zsolt – korai halála ellenére – így élt teljes, tartalmas életet. Én más véleményen vagyok. Őszintén bevallom, a Zsolttal történt korábbi találkozások során mindig úgy éreztem és ma is úgy látom, hogy a hegymászás – az elismerést érdemlő, emberfeletti teljesítmények ellenére – nagyon öncélú dolog.

Edmund Hillaryt, aki elsőként mászta meg a Mount Everestet, megkérdezték egyszer, mi motiválta őt a hegy megmászására. Az, hogy ott volt – hangzott a lakonikus válasz. Az, hogy összemérjem vele az erőmet, fordíthatnánk le a választ. Hogy lássam, ki az erősebb, a hegy vagy én.

Számomra ez a kérdés nem kérdés. A hegy egészen biztosan erősebb. Meg lehet mászni egyszer, kétszer, tízszer, de legyőzni nem lehet. Bármikor jöhet a pillanat, amikor az újabb erőpróba már nem sikerül, a hegymászó alulmarad, mégpedig végérvényesen. Ebben a versenyben tehát hosszútávon csak a hegy győzhet. Mi értelme akkor életeket kockáztatni?

Szerző: Tűnődő  2013.05.31. 07:00 17 komment

byealex_1369344111.jpg_500x567

Kedveli a magyar ember a népmeséket, jót tesz a lelkének.  A népmesében ugyanis a bonyodalmak, nehézségek ellenére mindig a helyükre kerülnek a dolgok. A jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pediglen megbűnhődik, ami a magyar ember lelkének olyan, mint ha hájjal kenegetnék. Mert a magyar lélek tisztában van azzal, hogy a való életben sajnos nem így mennek a dolgok.

A mesék között is különleges helyet foglalnak el azok, amelyek a szegény ember legkisebb fiáról szólnak, akit testvérei, de gyakran még a szülei sem becsülnek semmire sem. Aztán persze nagy az ámulat, amikor a szegény ember legkisebb fia bizonyul a legtalpraesettebbnek, megoldja az öreg király búját-baját, megválaszolja a furfangos kérdéseket, megtalálja az elrejtett kincseket, megöli a három-, öt-, esetleg hétfejű sárkányt és ezzel elnyeri az öreg király leányát, na meg vele a fele királyságát. (Hogy miért nem az egészet, arra legtöbbször nincs logikus magyarázat, de ezt most ne feszegessük!)

Mint fentebb mondám, a magyar lélek gyakorlatias lévén tisztában van azzal, hogy a való életben a legkisebb fiúk nem szokták megölni a gonosz sárkányokat, és elnyerni a királylányokat, sőt, gyakorta inkább épp a gonoszok azok, akik elnyernek dolgokat, rendszerint a legkisebb fiúk kárára. De tán éppen ezért a magyar lélekbe mélyen és ösztönösen bele van kódolva, hogy ha úgy adódik, akkor a szegény ember legkisebb fiát kell támogatni az életben, hátha mégis sikerül neki, a nép fiának.

Itt van mindjárt fentiek igazolására a legutóbbi példa, a szegény ember ByeAlex nevű legkisebb fiáé. Ez a fiú, ha lehet ilyen mondani, még a szokásosnál is mamlaszabbnak tetszett az emberek szemében. Filozófiát tanult, ami a mai realista, anyagias világban önmagában is lesajnálást váltott ki embertársaiból. Próbálkozott újságírással, szintén kevés sikerrel. Saját szórakoztatására kezdett el muzsikálgatni, de sokáig még családtagjai körében sem sikerült elfogadható tetszési indexet elérni. Ennek ellenére nem adta fel, előbb egy zenekarban nyomta, majd szólóban folytatta és nagy nehezen eljutott odáig, hogy Csókolom! című dalával már valamelyes ismertségre tett szert.

Aztán ez a ByeAlex nevű fiú gondolt egy merészet és benevezett a 2013-as Eurovíziós Dalverseny magyarországi válogatójára Kedvesem című dalával, amelynek zenéje és szövege is saját szerzeménye. Nem tudta szegény feje, hogy milyen kemény fába vágta a fejszéjét. A versenyben ugyanis szembetalálta magát a gonosz és vérszomjas ötfejű zsűrivel. Ez az ötfejű nem kímélte ByeAlexünket. Még a legkevésbé vérszomjas feje is okádta rá a tüzet rendesen, mondván, hogy igencsak kilóg a sorból, manó külsejével, fura sapkájával és szemüvegével, amelyekkel úgy fest, mint aki egy másik bolygóról pottyant ide. Az ötfejű zsűri keményebb fejei ByeAlex dalát vették tűz alá. A zene unalmas, a szöveg bugyuta, a figyelmet nem kelti fel, főleg a magyarul nem tudókét nem, így aztán Euroizé versenyre nem való! Az ötödik fej nem kertelt, kimondta az ítéletet. Barátom, ByeAlex, te teljesen alkalmatlan vagy a zenélésre, éneklésre, menj szépen haza!

Igenám, de a közönség, ez a fránya lelkű magyar közönség ezt másként gondolta és minden megmérettetésen átsegítette ByeAlexet, beszavazta egyenest a hazai döntőbe. Az ötfejű zsűrit ez szemmel láthatóan nagyon zavarta, hiszen világosan megmondták neki (meg a nézőknek is), hogy úgy szahar ez a produkció, ahogy van, nem értették, a jónép miért szavazza be mindig. Pedig rájöhetett volna az ötfejű, hogy éppen azért szavazták be őt, mert a zsűri oly nagyon okádta a tüzet szegényre. Jobban odafigyeltek rá, mint bármelyik versenyzőre, a dalát előbb csak meghallgatták, aztán elfogadták, végül megszerették, mert – és ebben tévedett legnagyobbat az ötfejű zsűri – a kis bugyuta (vagy annak kikiáltott) dalocskát igenis meg lehetett szeretni, mert bájos, egyszerű, őszinte és főképp más volt, mint a többi, igencsak elütött az átlagtól. A közönség pedig meg is szerette, és egészen a győzelemig támogatta ByeAlexet.

Mit tehetett az ötfejű, jó képet vágott a dologhoz és sok sikert kívánt a legkisebb ByeAlexnek a malmöi döntőben. Gondolták, menj csak oda barátom, majd alaposan megégeted magad, hiszen ott már igen sokan, nagy nevek is elvéreztek. Kis hazánkból értékelhető eredményt csak Bayer Friderika (4.), és Rúzsa Magdi (9.) ért el korábban, a többiek még a legjobb tízbe sem tudtak bekerülni, jellemzően a mezőny vert felében végeztek. Olyanok is, mint Charlie, Wolf Kati vagy épp legutóbb a Compact Disco. Majd pont te fogsz itt jól szerepelni!

Mekkorát tévedtek ismét! Úgy tűnik, a népmesei karakter és a hozzá illő dalocska nem csak a magyar lelket érintette meg. Ez a fránya ByeAlex nem bejutott a huszonhatos döntőbe? És még itt sem állt meg, bár a döntő előestéjén minden műsorvezető, riporter és megszólított szakértő elmondta, hogy már ez is óriási eredmény, ennél többet senki ne várjon a legkisebb ByeAlextől. Erre mi történt? A május 18-i döntőben ByeAlex a 39 résztvevő ország közül 15-től kapott pontot, s az összességében megszerzett 84 ponttal a 10. helyezést érte el! A Kedvesem című számot Németország szavazói a dalverseny legjobb dalának értékelték (ez önmagában tekintélyes mennyiségű szavazatot kellett jelentsen, lévén egy 80 milliós országról beszélünk!), Svájc és Finnország közönsége a második, az albánok pedig a harmadik helyre szavazták. Ezzel ByeAlex Magyarország 3. legjobb eredményét érte el az eddigi 11 Eurovíziós dalversenyen való részvétel összesítésében.

Az ötfejű zsűri azóta sem érti, hogyan történhetett meg mindez. A nép (a magyar, a német, a svájci és a többi) hogy nem fogta fel, hogy az ötfejű ítélete szerint ByeAlex és a dalocskája értékelhetetlen, amelyre jó ízlésű ember nem szavaz?! Persze ebből is kitűnik, hogy az öt- (vagy éppen három- vagy négy-) fejű zsűri dolga sem könnyű, mert rá kellene éreznie arra, hogy mi is kell a jónépnek, ez pedig nagyon nem triviális. Úgy tűnik, nem feltétlenül az kell neki, amire az ötfejű általában gondol. Egyszóval van mit megtanulni zsűri oldalon is. Meglátjuk, jövőre jobban megy-e majd, amikor is pikáns módon az öt fej egyikét éppen a nép mostani dicsőséges mesehőse, ByeAlex fogja váltani a zsűriben.

Szerző: Tűnődő  2013.05.24. 07:00 89 komment

images_1368743785.jpg_260x194

Pályázatot, mai, divatos kifejezéssel élve tendert meghirdetni és lebonyolítani könnyű. Az ember kitalálja, hogy mit szeretne venni vagy eladni, megfogalmazza az általa elvárt feltételeket, nyilvános helyen közzéteszi a pályázatot, majd fogadja az ajánlatokat, kiválasztja közülük a legjobbat és már alá is írható a szerződés. Tiszta ügy, Woody Allen kifejezésével élve nincs semmi cicó!

Tendert meghirdetni és lebonyolítani látszólag könnyű, valójában nehéz, hangzik az ellenvetés. Sokszor már ott kezdődik a probléma, hogy az ember nem tudja pontosan megfogalmazni, mit is akar. Az elvárt feltételek világos összefoglalása sem könnyű. Aztán az sem biztos, hogy a meghirdetett pályázatot sikerül eljuttatni minden érintetthez. A pályázók részéről mindig rengeteg kérdés merül fel, amelyre egyértelmű választ adni szintén nem triviális. A beérkezett pályázatokat nehéz objektíven elbírálni, egymással összehasonlítani, így aztán a legjobb(ak) kiválasztása sem egyszerű. Azaz Woody Allen kifejezését használva ismét, a pályázatokkal igenis nagyon sok a cicó!

Tendert jól meghirdetni és lebonyolítani tulajdonképpen csak megfelelő hozzáállást és némi szakértelmet igényel, mondhatnánk ez is egy szakma, amit lehet kutyaütő módra, közepesen és kiválóan is űzni. A fenti nehézségek kiküszöbölésére ugyanis számos módszert dolgoztak ki az idők folyamán, amiket csak alkalmazni kell. A pályázat kiírása előtt alaposan tanulmányozni kell a megoldandó problémát, koncepciót kell készíteni, nagyon pontosan és objektíven megfogalmazni az elvárásokat. Első körben fel kell mérni a potenciális érdeklődőket és referenciákat, összehasonlító adatokat kell begyűjteni, majd második körben kell kiírni magát a pályázatot. Két szempont szerint kell értékelni: szakmai és pénzügyi bírálatot is kell készíteni. A kettőt egymástól teljesen független csapatnak kell végeznie. A szakmai bírálók előre megállapított és súlyozott szakmai szempontok szerint pontozzák a pályázatokat. A pontok átlaga alapján alakul ki a számszerűsített szakmai értékelés, amelyet aztán általában 40%-os súllyal vesznek figyelembe. 60%-os súllyal esik latba a másik szempont, a pénzügyi értékelés, azaz az ár. Itt aztán végképp nincs helye semmi cicónak, a legrosszabb ár a minimális, a legjobb a maximális pontszámot kapja, a kettő közötti ajánlatok pedig arányosított pontértéket kapnak. Ezt szorozzák aztán 0,6-del, és adják hozzá a 0,4-del szorzott szakmai pontszámhoz, hogy a kettő összege végül kiadja a teljes értékelést.

Fentiekből láthatod, Kedves Olvasó, hogy bár kiforrott módszertana van a jó tendernek,  ha az ember nem figyel, nem alkalmaz megfelelő módszereket, akkor egy tenderkiírásnál tényleg sok mindent el lehet baltázni. Ha nem készül pontos koncepció, ha nem objektívek a kritériumok, ha nincsenek benchmarkok, ha nem ismerjük meg alaposan a potenciális pályázók körét, abból mind nagy baj lehet. Még nagyobb lehet a gond, ha az értékelést egyoldalúan végezzük el, túlságosan elbillen a mérleg a szakmai vagy a pénzügyi oldal felé. A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, ha a szakmai értékelést nem szakemberekkel végeztetjük el, a pénzügyi szempontokat pedig nem vesszük figyelembe. Ilyenkor szokták mondani, hogy az értékelés szubjektív volt, azaz pestiesen szólva pofára ment. Ezen esetekben természetesen megindul a pusmogás, sutyorgás és spekulálás. Ki kit fizetett le, ki kinek a fia-borja, ki miért kapott túl jó vagy épp túl rossz értékelést, és még sorolhatnánk. Ezektől a pályázatoktól a jóisten mentsen meg bennünket!

Hát most sajnos nem mentett meg. A dohányértékesítési koncesszióra vonatkozó (közismert nevén trafik) pályázat esetében legalábbis nagyon nem. Az alapgondolat eredetileg az volt, hogy egészség- és gyermekvédelmi szempontokra tekintettel csak elkülönített üzletekben lehessen dohányárut vásárolni. Később ez jókora kanyarral úgy módosult, hogy mozgássérülteket, hátrányos családokat akar a kormány megélhetéshez juttatni. Hogy mi volt a pontos koncepció (azaz kik kaphassanak koncessziót, és mennyit) azt igazából mai napig nem tudjuk pontosan. Az értékelési szempontok is teljes homályban maradtak (tapasztalat és alkalmasság a fontos vagy elég egy üzleti terv, tényeket kell bemutatni vagy a jó marketing számít, ki tudja). A szakmai értékelést nem független szakmai zsűri végezte, hanem a Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt., a helyi önkormányzatok bevonásával,  ami természetesen elfogultságot, érdekütközést, szubjektivitást eredményezett. Pénzügyi értékelésnek se híre, se hamva nem volt, pedig hát nyilvánvaló, hogy egy forgalmas budapesti koncesszió jóval többet ér, mint egy csendes vidéki, ennek megfelelően az lett volna a minimum, hogy az üzleti tervek alapján ajánlatot tesznek a pályázók, hogy mekkora koncessziós díjat fizetnének az adott engedélyért. Mindennek a betetőzéseként a feltételek erősen módosultak menet közben, előbb a dohányárukon lévő árrés emelkedett 3-4%-ról 10%-ra, majd a koncessziós engedély a dohány termékek mellett egy sor egyéb dolog árusítását is megengedte, legutóbb – ad absurdum – az előre csomagolt fagylaltok, jégkrémek is bekerültek a trafikok által árusítható termékek közé; nesze neked gyermekvédelem!

Naná, hogy így a pályázat országos skandallum lett, és még finoman fogalmaztunk. Mást sem hall az ember – nem győzi a fejét kapkodni – mint hogy „csupa kormánypárti rokon és barát kapta”, „nem, mert ellenzéki is kapott”, „sokan 4-5 engedélyt kaptak”, „de legtöbben csak egyet”, „régi trafikos nincs is közöttük”, „nem igaz, mert sok trafik folytathatja a jövőben is”, „a rászoruló családok közelébe se jutottak a koncesszióknak”, „ nem így van, mert nagycsaládosok is kaptak engedélyt”.

Az ember azt várja, hogy az ilyen skandallum nem maradhat következmények nélkül. Az a minimum, hogy az ennyire félresikerült pályázatot érvénytelenítik, és újra kiírják. Ezen túlmenően vizsgálat indul a felelősségek megállapítása, a felelősök megtalálása, az esetleges visszaélések kiszűrése céljából, amely vizsgálat aztán tényleges felelősségre vonást, megrovást, leváltást és egyebeket is eredményez.

Keresem a médiában az erre utaló híreket, de – fájdalom – nem találok ilyet. Ezek szerint kivizsgálás, felelősségre vonás, érvénytelenítés nem lesz, ami legalábbis furcsa, tekintve, hogy a most kormányon lévő pártok ellenzékben bármilyen ehhez hasonló botrány esetén automatikusan kivizsgálást követeltek, vizsgáló bizottságot állíttattak fel, és minimum egy kisebb demonstrációra, de adott esetben akár komolyabb tömegtüntetésre hívták szimpatizánsaikat, hatalomra kerülésük után pedig tucatnyi rendőrségi nyomozást indítottak – egyébként helyesen – a botrányszagú ügyek felderítésére. Most semmi ilyen nem történik. Erre mondják – találóan – hogy az üléspont jelentősen befolyásolja az álláspontot.

Lesz viszont újabb pályázat (gyaníthatóan a nagy felháborodás csendesítése céljából), amelyekre csak olyanok pályázhatnak, akik eddig is trafikosok voltak, de első körben nem jutottak engedélyhez. Ez szép, csakhogy a legjobb koncessziók már elkeltek az első fordulóban. Erre pedig azt szokták mondani, hogy nesze semmi, fogd meg jól.

Két régi igazság tehát ismét megerősítést nyert. Ha dohánykoncessziót nem is nyertünk, ennyivel azért mi is gazdagabbak lettünk.

Szerző: Tűnődő  2013.05.17. 07:00 Szólj hozzá!

Sokszor tesszük fel a kérdést egymásnak, no meg persze saját magunknak is: boldog vagy-e, boldog vagyok-e. Nagyon erősen, szinte ösztönszerűen benne van minden ember gondolkodásában, mint a létünk egyik legfontosabb célja, hogy erre a kérdésre igennel kell válaszolnunk, azaz boldognak kell lennünk. Valahol  mindenki érzi, tudja, hogy a boldogság érdekében mindent meg kell tennünk, és fordítva, a boldogtalanságot nem szabad elfogadnunk, harcolnunk kell ellene.

De mit jelent boldognak lenni? Hogyan lehet a boldogságot definiálni? A fő gondot ezzel kapcsolatban az jelenti, hogy nincs két ember, aki erre a kérdésre ugyanazt a választ adná, azaz a boldogság fogalma nagyon nehezen általánosítható.

Van, aki azért vallja magát boldognak, mert megtalálta élete párját. Van, aki azért, mert még keresi, keresheti, azaz nem kötelezte el magát senki mellett, mondhatni, szabad, mint a madár. Van, aki azért érzi boldognak magát, mert van két szép gyermeke, akiket fejlődni, okosodni lát és van, aki úgy érzi, boldog, mert még nem nyomja a család terhe a vállát. Akad, akinek boldogságot jelent, hogy nagy házat, nyaralót, autót, vitorlást vásárolhat magának, másokat a tulajdonnal járó kötelezettségek, problémák, teendők boldogtalanná tesznek. Van, akinek a boldogságot az jelenti, ha úgy érzi, szükség van rá, fontos feladata, küldetése, felelőssége, temérdek teendője van az életben, másokat a felelősség és a sok munka zavar, frusztrál és boldogtalanná tesz.

Hogyan lehet mindezt általánosítani? Sokat gondolkoztam ezen és arra jutottam, a számtalan különböző nézőpontnak, véleménynek, boldogsággal kapcsolatos megnyilatkozásnak egyedüli közös nevezője a jövő perspektívája. Aki úgy érzi, megtalálta élete párját, azért vallja magát boldognak, mert elképzeli, hogy az elkövetkező években mennyi élmény, mennyi szeretet, megértés, hűség vár rá az illető oldalán. Aki még nem kötelezte el magát senki mellett, úgy érezheti, hogy inkább a nagy Ő keresése, és jövőbeni megtalálása okoz majd számára boldogságot. A kétgyermekes anyuka vagy apuka számára a boldogságot gyermekei elképzelt szebb jövője jelenti, és az a tény, hogy csemetéit ő segíti hozzá ehhez a jövőhöz. A még gyermeket nem vállaló embert a szabadság érzése teszi boldoggá, az a tudat, hogy ennek a szabadságnak a birtokában szinte korlátlan lehetőségek előtt áll. A házzal, nyaralóval, autóval, hajóval, minden földi jóval rendelkező embernek az jelentheti a boldogságot, hogy ezek birtokában teljes kényelemben, mindenféle hiányérzettől mentesen élheti elkövetkező éveit. Akinek a tulajdon terhei még nem nyomják a vállát, azért vallja magát boldognak, mert úgy érezheti, még előtte az élet, tervezgethet, keresgélhet szabadon. Akit a fontos feladat, a felelősség, a felismert küldetés boldogít, annak a szeme előtt tulajdonképpen a munkájának várható gyümölcse lebeg, és egy lélekben átélt jövőbeni erkölcsi elismerés mindazért, amit mások érdekében tett.

Akkor valljuk tehát boldognak magunkat, ha akár kimondva, akár kimondatlanul úgy érezzük, hogy valami nagyon jó áll még előttünk, ami vár ránk, és a későbbiekben be fog teljesedni. Tulajdonképpen ezért van az, hogy gyermekként gyakorlatilag mindenki boldog, hiszen öntudatlanul minden jót, szépet, sikert, örömöt a jövőtől vár. Az idő múlásával azonban egyre nehezebb megtalálni ezt a jövőbeni boldogító perspektívát. Ha jó dolgok történnek velünk, megvalósulnak azok a dolgok, amelyeket korábban a jövendőtől vártunk, nehéz újabb célt magunk elé tűznünk, amelynek elérése ismét a boldogság érzésével kecsegtet bennünket.  Ellenkező esetben, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy vártuk, szembesülve a valósággal, a nehézségekkel, a csalódásokkal egyre nehezebb hinni a jövőben, azaz a jövő perspektívája egyre kevésbé motivál bennünket.

Van-e akkor recept a boldogságra, amelyet követhetünk? Van is, meg nincs is. Abban az értelemben nincs, hogy nagyon különbözőek vagyunk, valamennyiünket más boldogít, általános érvényű jó tanácsot adni nem lehet. Abban az értelemben viszont van, hogy a jövőbeli boldogság-faktorokat jól kell felhasználni, jól kell beosztani. Ügyelnünk kell arra, hogy terveinkből minél többet váltsunk valóra, de legalábbis egy-két fontos célt mindenképpen érjünk el. Ha minden csak ígéret, vágy és álom marad, semmi nem teljesül a céljaink közül, akkor egy idő után egészen biztosan csalódottak, boldogtalanok leszünk. Ugyanakkor nem szabad rohanni sem! Nem jó, ha túl gyorsan válnak valóra álmaink, túl hamar, egymáshoz időben túl közel valósul meg minden tervünk. Ebben az esetben ugyanis nem marad számunkra olyan álom, olyan cél, amely a jövőbeni megvalósulás, a még előőttünk álló boldogság ígéretét hordozná.  Ügyeljünk tehát, hogy a megvalósult, illetve a még megvalósulatlan álmok, vágyak, tervek halmaza se legyen sohasem üres! Ha így teszünk, valóban boldogan élünk és boldog emberként is halunk meg.

(A Boldog vagy? című írás szerepel a szerző Üdv a harmadik évezredben! címmel 2012-ben megjelent könyvében.)

Szerző: Tűnődő  2013.05.10. 07:00 8 komment

Kétezer méteres hegy építését tervezik Hollandiában

Érdekes hírre bukkantam a neten. Thijs Zonneveld egykori atléta, a De Pers című napilap munkatársa javaslatára mérnökök, építési vállalkozók és beruházók komolyan foglalkozni kezdtek azzal a gondolattal, hogy egy kétezer méter magas hegyet építsenek fel Hollandiában sport és turisztikai céllal. A hegyen sí-, és bobpályák, hegymászó-ösvények, sziklamászó-falak és látványos hegyi utak kapnának helyet.

Szó mi szó, láttam már életemben vállalkozásokat, amelyek első hallásra reménytelennek és/vagy értelmetlennek tűntek. Itt van mindjárt a Dubaiban, a sivatagban épített fedett sípálya, illetve a partok mentén kialakított pálmafa, illetve földgömb alakú mestersége szigetek példája. Ezeket technikailag nagyon nehéz volt elkészíteni, de azért még a realitás határán belül maradtak. Drága volt a megépítésük, de még finanszírozható. Csak azt ne kérdezze soha senki, hogy üzletileg megérte-e! Az ilyen megavállalkozások általában nem erről szólnak.

Van azonban a merész gondolatoknak, célkitűzéseknek egy határa, amelyet az ember inkább nem lép túl, amikor vizionál, mert nevetségessé válik. Én úgy hívom ezt, hogy a józan ész korlátja, amely szerencsére általában működésbe lép.  Sajnos nem mindig, így aztán – a másik oldalról megközelítve a dolgot – mondhatjuk azt is: úgy tűnik, a hülyeségnek nincs határa.

Számoljunk ugyanis utána egy kicsit ennek a hegynek! Ahhoz, hogy ez a bizonyos kétezer méteres hegy valóban használható legyen (értsd ezalatt, hogy az oldalának meredeksége alapján alkalmassá váljon sípályák, hegymászó-ösvények, hegyi utak kialakítására) az alapja egy legalább 5-6 km átmérőjű kör kell legyen. Ez akkor ugyebár jó közelítéssel egy 3 km sugarú, 2 km magasságú kúp, amelynek térfogatát nem nagy ördöngösség kiszámolni, bárki megteheti, feltételezem, hogy az ötletgazda is megtette. Az eredmény körülbelül 18 köbkilométernek adódik.

A 18 köbkilométeres hegy megépítéséhez (a föld tömörülését is figyelembe véve) körülbelül 36 köbkilométer földet kell összeszedni. Tételezzük fel, hogy szerencsénk van, és találunk egy olyan területet, ahol 20 méter mélységben ki lehet termelni a földet (ez egyáltalán nem triviális, hiszen megfelel egy nagyon komoly külszíni fejtésnek). Ebben az esetben pontosan 1800 négyzetkilométeren kell 20 méter mélyen kiásni a földet és a hegy tervezett helyére hordani. Tekintve, hogy Hollandia területe 42 ezer négyzetkilométer, mindez azt jelenti, hogy egyrészt az ország területének 4%-át (!) kell odébb szállítani, másrészről kezdeni kell valamit az így kialakuló, 1800 négyzetkilométer kiterjedésű, 20 méter mély gödörrel is.

Egy billenős teherautó körülbelül 30 köbméter földet tud elszállítani egyszerre. A 36 milliárd köbméter föld elszállítása tehát 1 milliárd kétszázmillió fuvart jelent. Tételezzük fel, hogy ezer ilyen teherautót tud mozgósítani a nemzeti összefogás Hollandiában! Ebben az esetben minden egyes teherautónak egymillió kétszázezerszer kellene fordulnia. Ha egy nap (jó esetben) tizenkétszer tudna fordulni, akkor éppen százezer napig tartana a munka, ami ugyebár körülbelül háromszáz év. Ha ezt a nem csekély időt 30 évre akarjuk csökkenteni, akkor tízezer teherautóra lenne szükségünk, ha pedig három év alatt akarunk végezni (az eredeti ambiciózus tervek szerint a hegynek már 2018-ra állnia kellene!), akkor csekélyke százezer teherautóval kell kalkulálnunk. Bagatell!

Ne hátráljunk meg azonban rögtön az első akadálynál! Tételezzük fel, hogy sikerül százezer teherautót kerítenünk, na meg persze hozzá százezer sofőrt is (vagy három műszakot feltételezve háromszázezer sofőrt kerítünk, és akkor elég mindössze 33 ezer teherautó). Van azonban itt más probléma is. A 36 milliárd köbméter földnek iszonyú súlya van, és ezt a roppant súlyt egy mindössze 28 négyzetkilométeres területre kell felhalmoznunk. Egy olyan vidéken, ahol a földeket úgy hódítják el a tengertől, szintén talajfeltöltéssel, azaz az altalaj meglehetősen laza, a talajvíz ellenben igen sok. Miféle talajmozgásokat. talajsüllyedést idéz elő ekkora roppant súly?  Első megközelítésben is legalább néhány métert fog süllyedni hatására a talaj (a heggyel együtt), a süllyedés következtében pedig a talajvíz egy része szépen összegyűlik a hegy lábánál, újabb feladat elé állítva a kivitelezőket. Sebaj, mindjárt hidakat is építhetnek a hegy körül, ettől csak még látványosabb lesz a hely!

Ne feledkezzünk meg közben a kiásott föld helyén tátongó, 1800 négyzetkilométer kiterjedésű, 20 méter mély gödörről sem. Nyilvánvalóan ezzel is kell kezdeni valamit, az ötlet azonban kézenfekvő, annál is inkább, mert a talajvíz feltehetően itt is munkához lát időközben. A terv részeként így aztán egy 1800 négyzetkilométeres mesterséges tavat is elkészíthetnek a projektgazdák, létrehozva ezzel Európa legnagyobb édesvízi komplexumát, megkoronázva a nagyszabású turisztikai projektet!

Csak remélni merem, hogy egyik vállalkozó kedvű hazánkfia sem akarja a holland példát követni. A hülyeség Európa-csúcsát inkább hagyjuk más nemzetekre!

Szerző: Tűnődő  2013.05.03. 12:04 7 komment

Hagyó Miklós volt budapesti polgármester helyettest azzal vádolják, hogy hivatali idejében, mint a BKV-t felügyelő fővárosi vezető utasítást adott a BKV-nak olyan szerződések megkötésére, amelyek a cég számára szükségtelenek és előnytelenek voltak. A szerződések nyomán mintegy másfél milliárd forintot meghaladó felesleges költségek jelentkeztek a közlekedési vállalatnál. A vád szerint Hagyó ekkora értékben okozott kárt a vállalatnak, illetve közvetve az államnak, kimerítve ezzel a hűtlen kezelés jogi kategóriáját.

Az ügyben a per még folyik, így az ártatlanság vélelmének szellemében nyilván nem lehetünk biztosnak Hagyó bűnösségében. Tény azonban, hogy a tanúmeghallgatások során meglehetősen sok terhelő vallomás hangzik el arról, Hagyó utasítására a BKV-nál kiket kellett alkalmazni (nem kevés pénzért), kikkel kellett szerződést kötni (nem kevés pénzért), és ha esetleg ezen valakik közül mégis elküldtek vagy szerződést bontottak egyesekkel, akkor mennyit kellett fizetni nekik a távozáskor (nem keveset).

Hagyó Miklós értelemszerűen védekezik az ügyben. Az egyik legutóbbi tárgyalási napon példának okáért a BKV jelenlegi vezérigazgatóját hallgatták meg, aki elmondta, hogy a korábbiakkal ellentétben ma már nincsen a BKV-nak külső cégekkel kommunikációs szerződése, értelemszerűen ezzel jelentősen költségtakarékosabb is a cég működése. Hagyó erre azt válaszolta, hogy az ő irányítása alatt is igyekeztek költséghatékony megoldásokat alkalmazni, előfordult például, hogy a szakszervezeti mikulásrendezvényen ő volt a mikulás (http://www.origo.hu/itthon/20130226-a-tanuk-meghallgatasaval-folytaodott-a-hagyoper-februar-26an.html).

Hagyó Miklós tehát védekezik, ami teljesen normális és bevett szokás. Ha az embert bizonyos dolgokkal vádolják, akkor mondja el a vádakkal kapcsolatban az ő verzióját, a bíróság pedig hallgassa meg, illetve vegye figyelembe a vádlott védekezését. A volt főpolgármester helyettes azonban nem csak ezt a formáját választotta a védekezésnek, hanem egy másik módját is, amit röviden nevezzünk visszatámadásnak, ellencsapásnak.

Nevezetesen Hagyó Miklós a strasbourgi emberi jogi bíróság előtt megtámadta a magyar államot, azzal a váddal, hogy indokolatlanul hosszan tartották előzetes fogságban, embertelen körülmények között. Túlzsúfolt cellában kellett laknia, amelynek penészes falai hatására rosszabbodott az asztmája. Rossz táplálékot kapott, amely lisztérzékenységére volt káros hatással. Nem engedték a családjával való kapcsolattartást, ami mentális problémákat okozott. És még folytathatnám a felsorolást (bővebben itt olvashatsz a vádakról, Kedves Olvasó http://www.origo.hu/itthon/20130425-hagyo-miklos-nyoman-szetperelhetnek-az-allamot-a-magyar-rabok.html).

Az emberi jogi bíróság nem régiben hozott ítéletet. Ebben egyrészt nem találta megalapozottnak azt a vádat, hogy a rossz étkezés, vagy a penészes cella Hagyó betegségeit súlyosbította volna, azaz ezáltal megvalósult volna az embertelen bánásmód vele szemben. Ellenben azt megállapította a bíróság, hogy a volt főpolgármester helyettes olyan cellában lakott, ahol egy fogvatartottra 3,5 négyzetméter terület jutott, holott az európai normák 4 négyzetmétert írnak elő. Azt is leszögezte a strasbourgi bíróság, hogy bár Hagyó előzetes letartóztatása a magyar jog alapján jogszerű volt, viszont ésszerűtlen és indokolatlanul hosszú, mivel a vádlott többször is kijelentette, hogy nem áll szándékában megszökni az igazságszolgáltatás elől. Ennek megfelelően a bíróság Hagyó számára 12500 eurós kártérítést ítélt meg. (Az ítélet szövege részletesen itt olvasható: http://hudoc.echr.coe.int/sites/eng/pages/search.aspx?i=001-118647#{%22itemid%22:[%22001-118647%22]})

Természetesen az is rendben van, hogy ha valaki úgy érzi, méltánytalanság érte, akkor ennek vonatkozásában keresse az igazát. Ha például Hagyót nem emberséges körülmények között tartották fogva, akkor az igazság szellemében ez kerüljön napvilágra, szülessen ítélet, járjon kártérítés. (Igaz, a konkrét esetet tekintve megállapíthatjuk, hogy az ügyben született ítélet alapján rabok ezreinek járna kártérítés, mivel azonban az ő esetükben senki nem fogja vállalni a strasbourgi pereskedés fáradságát és költségeit, nekik senki sem fog igazságot szolgáltatni, ami mindenképpen legalábbis ellentmondásos helyzetet teremt. De ezt most tegyük félre egy pillanatra!)

Ami figyelemre méltó és megjegyzendő ugyanakkor az ügyben, az ennek a bizonyos visszatámadásnak, ellencsapásnak az alkalmazása. Nem új megoldás ez a magyar jogtörténelemben, ám valahogy az utóbbi időben egyre gyakrabban kerül bevetésre. Ha például egy politikai pártot azzal vádolnak meg, hogy a saját cégeit juttatja indokolatlan anyagi előnyökhöz, akkor a politikai párt előbb tagad, majd ellentámadásba megy át és már nem az előnyhöz juttatás tényét tagadja, hanem kijelenti, hogy nincsenek is cégei. A bíróság igazat is ad a politikai pártnak és helyreigazítást rendel el. A média pedig helyreigazít: nem a politikai párt cégeiről, hanem a politikai párthoz közeli cégekről beszélhetünk csupán. Az emberek a médiát olvasva, hallgatva ugyanakkor annyit hallanak meg a dologból, hogy a cégek és pénzek ügyében a bíróság a politikai pártnak adott igazat.

Vagy egy másik esetet példának véve, egy volt miniszterelnököt azzal vádolnak meg, hogy a felesége résztulajdonában lévő cég állami támogatáshoz juttatásában segédkezett. A vádat a cég taggyűlésén felvett jegyzőkönyvet szó szerint idézve próbálják alátámasztani. A volt miniszterelnök először tagadja a vádakat, azaz védekezik, majd ellentámadásba megy át, hangoztatva, hogy nem is volt taggyűlés, pusztán baráti beszélgetés. A bíróság ismét csak igazat ad az ellentámadás kapcsán, helyreigazítást rendel el az ügyben, kimondva, hogy bár tényleg minden szó szerint elhangzott (ezt senki sem tagadja), de nem taggyűlésen, mert az nem volt. A közvélemény megint azt hallja meg a fentiekből, hogy a bíróság a megtámadott volt miniszterelnöknek adott igazat.

Jelen esetben, a volt főpolgármester helyettes ügyében is ennek az ellentámadásos módszernek a sikeres alkalmazását látjuk véleményem szerint. A közvélemény ugyanis itt is – meglehetősen felületesen – annyit fog kihallani a dologból, hogy Hagyó Miklós a strasbourgi emberi jogi bírósághoz fordult, és az igazat adott neki.

Ismét beigazolódik tehát a régi igazság, hogy a legjobb védekezés a támadás. Tartok tőle, hogy ennek megfelelően egyre gyakrabban fogunk találkozni ezzel a megoldással.

Szerző: Tűnődő  2013.04.26. 07:49 17 komment

boston_maraton_1366324605.jpg_640x452

Sok hírhedt sorozatgyilkost ismer a kriminálpszichológia, de mind közül az egyik legismertebb a bostoni fojtogató. 1962 és 1964 között tartotta rettegésben Boston polgárait. 13 nőt ölt meg, mindet a saját lakásában. Áldozatai maguk engedték be a lakásba, mivel ügynöknek, illetve karbantartónak hitték. A nőket bántalmazta, meztelenre vetkőztette, szexuálisan zaklatta, majd saját harisnyájával megfojtotta. Az áldozatokra így is találtak rá, nyakukon a csomóra kötött harisnyával.

A jellegzetesen ismétlődő nyomok ellenére különös módon a rendőrség sokáig nem tudta azonosítani a tettest. Rengeteg embert meggyanúsítottak, letartóztattak, kivéve a tényleges elkövetőt, Albert DeSalvo-t, akit pedig korábban többször elítéltek szexuális zaklatásért, és éppen az első gyilkosság elkövetése előtt fél évvel szabadult. Hiába tűnt utólag nyilvánvalónak, hogy előélete alapján DeSalvo lehetett volna az egyik legtökéletesebb gyanúsított, a rendőrség nem így látta. Tulajdonképpen csak véletlenül került kézre, egy másik eset kapcsán. 1964-ben vették őrizetbe a „Zöld ember” ügyben. Egy olyan férfit kerestek, aki zöld nadrágba öltözve hatolt be egyedülálló nők lakásába, késsel fenyegetőzve arra kényszerítette őket, hogy meztelenre vetkőzzenek, majd tetőtől talpig végigcsókolta őket és elmenekült. A zöld emberes zaklatásokkal vádolt DeSalvot a massachusettsi Bridgewater elmegyógyintézetben hallgatták ki, ahol a rendőrök és pszichiáterek nagy megdöbbenésére bevallotta a 13 nő megfojtását is. Az esetekről intim, a publikum számára ismeretlen részletekkel tudott szolgálni, ami kétségbevonhatatlanná tette a bíróság számára DeSalvo bűnösségét, így el is ítélték. Börtönbüntetésének letöltése során, 1973-ban halt meg, miután egy kábítószer miatt kitört dulakodás során rabtársai leszúrták.

A fojtogató esete kitűnően példázza, hogy időnként a nyilvánvaló dolgok, amelyek a szemünk előtt hevernek, valamiért mégis elkerülik a figyelmünket. Ki tudja miért, nem kapcsoljuk össze az utólag egyébként pofonegyszerűnek, logikusnak, a nyilvánvalóbbnál is nyilvánvalóbbnak látszó dolgokat. Elmegyünk mellettük és inkább másutt keresgélünk, az ismert és megszokott sémákban gondolkozunk, így sokszor csak sötétben tapogatózunk.

Pár napja ismét megdöbbentő, egyben rejtélyes eset tartja sokkban és lázban Bostont. Két pokolgép robbant a nagy múltú bostoni maratoni futóverseny befutójánál, majd később még egy a JFK könyvtárban. A házi készítésű bombákat fémgolyókkal tömték meg, így különösen nagy pusztítást végeztek, legalább 140 sebesültről szóltak a híradások. Sokaknak amputálniuk kellett a végtagjaikat, hárman pedig belehaltak sérüléseikbe.

Az esetet az teszi különössé, hogy a terrortámadásoknál megszokott felelősségvállalás ezúttal elmaradt. Azaz a bombák felrobbantása után senki sem jelentkezett, senki sem üzent, semmilyen terrorszervezet nem vállalata a felelősséget. A rendőrség sötétben tapogatózik. Az egyik biztonsági kamera felvételén ugyan láttak egy gyanús hátizsákos embert a robbanás helyszínének közelében, alig húsz perccel a detonáció előtt, de egyelőre ez a nyom sem hozott semmilyen eredményt.

Biztonsági szakemberek szerint vagy az Al-Kaida, vagy palesztin terroristák, esetleg amerikai szélsőséges csoportok állhatnak a robbantások mögött. Nyilvánvaló – bólinthatunk erre, megszokásból, hiszen az utóbbi évek terrorcselekményei mögött jellemzően ezek valamelyike állt. De vajon tényleg nyilvánvaló, hogy most is őket lehet és kell gyanúsítanunk?

Az én első gondolatom egészen másfelé vezetett. Nekem nem az Al-Kaida, nem a palesztinok, vagy éppen az afgánok, irakiak, baszkok és észak-írek jutottak eszembe. Hanem egy olyan ország, amely mostanában gyakran szerepel a híradásokban, agresszív fenyegetőzéseivel, érthetetlen, logikátlan handabandázásaival, fegyveres parádézásával, a több mint ötven éve megkötött fegyverszüneti egyezmény felmondásával, atomháborús fenyegetéseivel. Bizonyára már sejted, kedves olvasó, hogy Észak-Koreára gondolok.

Az észak-koreai húzásokat nehezen lehet követni, még nehezebben megérteni. Abban azért sokan egyetértenek, hogy a kommunista-sztálinista országnak nem nagyon érdeke egy tényleges háború, mert az valószínűleg a Kim dinasztia rémuralmának végét jelentené.  Megoszlanak azonban a vélemények, hogy ennek ellenére mégis belefog-e Észak-Korea a háborúba, vagy csupán erőfitogtatásról van szó, amelynek célja tárgyalóasztalhoz ültetni és különböző segélyekre, támogatásokra rávenni Dél-Koreát és az USA-t.

Osztom az utóbbi gondolatot, de egy lépéssel rögvest tovább is megyek. Ha ezt a célját Észak-Korea el akarja érni, akkor be kell látnia, hogy a nagyhangú fenyegetőzés kevés, tekintve, hogy a múltban már többször is eljátszotta ezt a „jelenetet”. Többre van szükség, olyasmire, aminek alapján az ország fenyegetéseit komolyan lehet venni. Észak-Koreában sem csupa ütődött ember él, gyaníthatóan ők is észrevették már, hogy manapság Amerikában egyetlen dolgot vesznek igazán komolyan, ez pedig a terrortámadás, illetve a terrorfenyegetés. Ha pedig ezt észrevették, illetve látták az afgán, iraki, palesztin és egyéb terroristák „eredményes” tevékenységét, akkor igen könnyen juthattak arra a következtetésre, hogy nekik, észak-koreaiaknak is valami hasonlót érdemes csinálni, hogy komolyan vegyék őket.

Egyáltalán nem lennék meglepve ezért, ha a nyomozás végül összefüggésbe hozná a bostoni robbantásokat Észak-Koreával. A bostoni fojtogató esetéhez hasonlóan utólag egészen nyilvánvalónak tűnne, hogy bár senki sem gondolt rá, triviális, hogy kizárólag Észak-Korea lehetett a tettes. Lehet persze az is, hogy végül mégis más bizonyul felelősnek ezekért a merényletekért. De ha így is lesz, abban szinte biztos vagyok, hogy előbb-utóbb történik majd egy másik merénylet, amely mögött már nem Afganisztán, nem Palesztina, Baszkföld vagy Észak-Írország, hanem Észak-Korea fog állni.

Szerző: Tűnődő  2013.04.19. 07:00 6 komment

Ezt az írást kezdhetném akár egy vicces találós kérdéssel is. Mi a közös az azeri baltás gyilkosban és a Wizzair légitársaság legújabb járatában? Még frappáns választ is tudnék rá adni. Mind a kettő Budapestről indult, Bakuba érkezett és Szijjártó Péter magyarázta el, miért is jó nekünk.

De most nincs kedvem viccelni, mert igen mérges vagyok. Sok mindent elviselek ugyanis, de van néhány dolog, amit igen nehezen tűrök. Utálom például, ha hülyének néznek. Márpedig, most nagyon olyan érzésem van, hogy sokadmagammal hülyének néznek és ez igencsak bosszant.

Történt ugyanis még tavaly ősszel, hogy a magyar kormány úgy döntött (más források szerint maga Orbán Viktor hozta meg ezt a döntést), hogy kiadja Azerbajdzsánnak Ramil Safarovot, aki 2004-ben Budapesten baltával agyonütötte örmény katonatársát és itt, kis hazánkban töltötte megérdemelt büntetését. Az azeri kormány már régóta kerülgette a mindenkori magyar kormányt, hogy elérje Safarov kiadását, azonban tekintettel a gyilkosság különös kegyetlenségére, Safarov gyakorlatilag borítékolható szabadon bocsátására a kiadatás esetén (annak ellenére, hogy Azerbajdzsán ennek ellenkezőjére tett ígéretet), valamint az ennek következtében várható diplomáciai bonyodalmakra, eddig egyik magyar kormány sem vállalta a kiadatás kockázatát.

Az Orbán kormány azonban felvállalta a rizikót, ami nagy bátorságra vallott. Mint utóbb ugyanis kiderült, Safarov elengedése tényleg nagy nemzetközi balhét szabadított a nyakunkba. Alighogy landolt vele a gép Bakuban, egy 1983-as Európa Tanácsi egyezményre hivatkozva azonnal elnöki kegyelmet kapott, szabadon bocsájtották, kitüntették, előléptették és ünnepelték. Örményország és vele együtt a fél világ természetesen tiltakozott, a jog sárba tiprását emlegetve és megvádolva Magyarországot azzal, hogy az azeri gyilkost anyagi érdekből engedte el. Mindenki tisztában volt ugyanis azzal, hogy kis hazánk nem kis bajban van pénzügyi szempontból, mint ahogy azzal is, hogy ugyanakkor az olajban és egyéb nyersanyagokban gazdag Azerbajdzsán igencsak bővében van a pénznek. A kettőt nem volt nehéz összekapcsolni és kikombinálni, Orbán Viktor azeri látogatásán nyilván abban állapodtak meg, hogy Baku 2-3 milliárd dollár értékben magyar állampapírt vásárol, ezzel segítve Magyarországot kibújni az IMF megállapodás kényszeréből.

A magyar kormány természetesen mindent cáfolt. Szijjártó szóvivő, és sokan mások elmondták, hogy ilyen megállapodás nincsen, sőt, semmilyen más megállapodás sem. A kormány egyszerűen csak pontot akart tenni egy régen húzódó konfliktusra és nem tehet arról, hogy „a barátságos gesztusra egy baráti ország ilyen barátságtalanul válaszol” (idézet Németh Zsolttól). Azaz szó sincsen arról, hogy a kormány eljátszotta, kiárusította volna az ország becsületét (pedig ezt a vádat még a jobboldal felé nem kevéssé elkötelezett Bayer Zsolt is megfogalmazta a Magyar Hírlapban).

Telt-múlt az idő, a botrány lassan elült. Nem sokat lehetett hallani Safarovról és Azerbajdzsánról, az állítólagos több milliárdos kötvényvásárlásról még kevésbé. Az ember már szinte kezdte elhinni, hogy tényleg alaptalanul feltételezett rosszat a magyar kormányról.

Aztán szép csendesen elkezdtek jönni a hírek. 2012. november 27: Azeriakkal tárgyalt Szijjártó a magyar gyógyturizmusról (http://www.origo.hu/itthon/20121127-azeriekkel-targyalt-szijjarto-a-magyar-gyogyturizmusrol.html), 2012. december 5: Megnyílt az első magyar kereskedőház Bakuban (http://vallalkozoi.negyed.hu/vnegyed/20121205-megnyilt-az-elso-magyar-kereskedohaz-bakuban.html), 2013. április 8: Azeriekkel barátkozott Németh Lászlóné Bakuban (http://hvg.hu/gazdasag/20130408_Azeriekkel_baratkozott_Nemeth_Laszlone_Ba).

És végül a legfrissebb hírtermés: Bakuval erősít a Wizzair, heti két gép lesz Budapestről (http://gazdasagiradio.hu/cikk/89437/).

Nem szükséges nagy képzelőerő, hogy az ember lássa, e hírek mögött mindenképpen lennie kell valaminek. Milliárdos kötvényvásárlásról talán tényleg nincs szó, de számos más egyéb gazdasági együttműködésről és megállapodásról mindenképpen. Ha más nem, a Wizzair bejelentés egészen biztosan ezt támasztja alá, hiszen légi járatot csak akkor indítanak valahol, ha biztosan lehet számítani arra, hogy használják azt és így gazdaságosan tud majd üzemelni. Különösen igaz ez egy fapados légitársaság esetén.

Félreértés ne essék, nincs semmilyen gondom Azerbajdzsánnal, illetve azzal, hogy hazánk és az azeriek között együttműködés alakul ki. Azzal van itt baj, hogy a baltás gyilkos elengedése ezek szerint mégiscsak egy olyan gesztus volt, amelyért a magyar kormány cserébe gazdasági gesztusokat (előnyöket) várt Bakutól, bár ezt tagadta. A gesztusok azonban – ha időkéséssel is – láthatóan megszületnek, élő cáfolatául Szijjártó szóvivő és a többiek korábbi tagadó nyilatkozatainak.

Politikusaink tehát láthatóan megint abban bíztak, hogy mi, átlagpolgárok és közönséges földi halandók, nem emlékszünk, nem gondolkodunk, és nem látunk át dolgokat, azaz – összefoglalva – hülyék vagyunk. És ahogy fentebb írtam, ez nagyon-nagyon bosszantó tud lenni. És talán nem csak az én számomra.

Szerző: Tűnődő  2013.04.12. 07:00 4 komment

5340_dugobp_1365115728.jpg_450x300

A nagyvárosi közlekedés örökös velejárója, állandó problémája, sok-sok városi ember életének megkeserítője a közlekedési dugó. Lehet nyár, lehet tél, hétköznap vagy hétvége, lehet a benzin drága vagy olcsó, lehet sok útlezárással járó építkezés vagy éppen alig néhány, dugó mindig volt, van és lesz. Nyilván kissé eltérő mértékben, de mindig itt van velünk. Van, aki átkozódik miatta, más jámboran tűri. Egyesek – mint én is – trükkös kerülőutakon próbálják meg elkerülni, időnként több, máskor kevesebb sikerrel, mások – beletörődve eme sorscsapásba – megadóan vesztegelnek a hosszú sorokban, sokszor csak métereket megtéve hosszú-hosszú percek alatt.

A dugót – mint a nyári szúnyoginváziót, vagy a kánikulai hőgutát – jellemzően elszenvedjük, mindazonáltal tenni is lehet ellene. Egyes nagyvárosok többsávos utakkal, elkerülő gyűrűkkel, alagutakkal, felüljárókkal, intelligens, változtatható tartalmú táblákkal igyekeznek orvosolni a problémát. Más helyeken inkább kitiltják az autókat a centrumból, dugódíjat vezetnek be, rendszám alapján rendelnek el időbeli korlátozást, vagy – mint legutóbb Észtország fővárosában, Tallinban – ingyenessé teszik a tömegközlekedést.

Mondom, lehet tenni a dugó ellen, csak éppen úgy tűnik, nem mindenütt. Szép Budapestünk esetében például nem látunk több sávos elkerülő utakat, alagutakat, felüljárókat épülni, egyelőre dugódíj sincsen és a tömegközlekedés sem ingyenes, hanem inkább drágul. A városvezetés próbálkozik ugyan buszsávokkal, de ettől a kocsisorok inkább csak hosszabbra nyúlnak és lassabban haladnak. A mostanában megjelenő intelligens táblák is csak annyit tesznek egyelőre, mint halottnak a csók. Budapest így hát tartósan és vigasztalhatatlanul szenved a dugóktól.

Azaz, hogy mindjárt javítsam is magam, szenved Budapest, de azért mégsem mindig. Időről időre egy kis lélegzethez jutunk, mint a fuldokló, akinek néha valahogy víz fölé kerül a feje. Ezek az életmentő, levegőhöz juttató, áldott, „békebeli” időszakok – mint azt bizonyára te is észrevetted már Kedves Olvasó, hiszen lehetetlen ezeket nem észrevenni – az iskolai szünetek idejére esnek.

A téli, tavaszi, nyári és őszi tanítási szünetek idején hirtelen változás áll be a dugóhelyzetben. A város hirtelen közlekedésre alkalmassá válik, a reggeli és a délutáni zsúfoltság varázsütésre eltűnik, de legalábbis bőven a tolerálható szint alá esik vissza. Az egyébként jellemzően „lépésben totyogós” szakaszokon szélsebesen suhanunk át – a sebességkorlátokat természetesen mindig szigorúan betartva – , ezzel párhuzamosan homlokunk is kisimul, ismét megtanulunk mosolyogni és egymással udvariasnak lenni. Remek időszakok ezek, mint azt például az elmúlt héten, a tavaszi szünet idején is megízlelhettük!

Miért nem tudjuk ezeket az időszakokat állandósítani? – tesszük fel magunknak a kérdést. És tényleg, miért is ne? Gondoljuk végig logikusan! A tanítási szünetekben nyilván azért nincsenek dugók, mert reggel nem kell a gyerkőcöket iskolába vinni, délután meg rohanni értük, illetve velük az edzésre, különórára. Mindez pedig jelentősen tehermentesíti a budapesti közlekedést.

Gondoljunk tehát egy merészet, és mondjuk ki: a dugóhelyzetre tökéletes megoldást jelentene, ha a gyerekek nem mennének minden nap iskolába! Mielőtt nagyon megbotránkoznál, Kedves Olvasó, sietek leszögezni, hogy nem azt javaslom, a gyerekek ne járjanak iskolába, hanem hogy ne menjenek minden nap, ami nagyon nagy különbség. Természetesen az én elgondolásom szerint is járnának iskolába a csemetéink, de jellemzően távoktatással tanulnának, otthonról. Nem kell hozzá más, csak egy jó számítógép, webkamera, egy megfelelő sávszelességű internet kapcsolat és máris működhet a dolog. Online is elolvashatók ugyanis a leckék, megoldhatók a feladatok, kitölthetők a tesztek, sőt, a webkamera segítségével még a tanári előadás is követhető, illetve – ha szükséges – a nebuló feleltetése is megoldható. Az online, időre kitöltendő tesztek sokszor még jobban is működnek, mint a hagyományos oktatás (puskázás szempontjából például mindenképpen, de a kiértékelés könnyebbsége szempontjából is).

Amikor ezt a javaslatomat elmondom ismerőseimnek, három ellenérvet szoktak felhozni. Az első, hogy az online tanulás gyerekkorban nem hatékony, mert a gyerek figyelme elkalandozik, a csemete mással foglalkozik: játszik, vagy ki tudja, mit csinál, az ellenőrzése pedig nehezen vagy egyáltalán nem oldható meg. Erre én erős ellenérvként Sugata Mitra indiai professzor kutatásairól szoktam mesélni. A professzor és csapata azt kutatta, hogyan tudnak gyerekek tanulni pusztán az internet segítségével. Indiai nyomornegyedekbe számítógépet helyeztek ki, törhetetlen üveggel védett monitorral, strapabíró fém billentyűzettel. Nem adtak semmilyen instrukciót, nem állítottak a gépek mellé tanárokat, egyszerűen hagyták, hogy a gyerekek maguk birtokba vegyék a gépeket és felfedezzék a cyberspace-t. Meglepő és megdöbbentő módon, írni és olvasni nem vagy alig tudó indiai gyerekek, minden segítség nélkül, pusztán saját érdeklődésük, fantáziájuk, kíváncsiságuk, felfedezni vágyásuk eredményeként mindössze két hét alatt megtanultak a neten böngészni, weboldalakon keresgélni, egymással chatelni és egymásnak emailt írni. Mi ez, ha nem élő cáfolata annak, hogy az online tanulás nem hatékony?

(A professzor 2007ben, a TED-en tartott előadását itt tekintheted meg, Kedves Olvasó: http://www.ted.com/talks/sugata_mitra_shows_how_kids_teach_themselves.html)

A másik gyakori ellenérv, hogy a gyerekeknek szükségük van az élő közösségre, azaz hogy együtt legyenek, szocializálódjanak. Ezzel az ellenérvvel egyet kell értenem. A gyerekeknek tényleg szükségük van a többi gyerek társaságára, hogy megtanulják a közösségi létet, a társaságba való beilleszkedést, a csapatműködést, a többiekhez való alkalmazkodást. Azzal azonban már nem értek egyet, hogy ez ellentétben áll a távoktatási rendszerrel. Ma már távmunkások milliói dolgoznak a világban, így komoly tapasztalat gyűlt össze a témában. A távmunkások esetében ugyanúgy felmerül a csapathoz tartozás, a csapatban működés problémája, mint a távtanulásnál. A tapasztalatok azonban megmutatták, hogy ez a probléma kivédhető, illetve nagyszerűen kezelhető, az úgynevezett 4+1 rendszerben. Ha valaki négy napot otthon dolgozik, majd egy napot a munkahelyén a csapatával tölt, akkor nem szakad ki a csapatból, megőrizhető a csapathoz tartozás érzése, annak minden fontos összetevőjével (együttműködés, tudásmegosztás, stb.). Ugyanezt a rendszert alkalmazhatnánk a gyerekek esetében is. Iskolánként a hét más-más napját jelölhetnénk ki arra, hogy a nebulók bemenjenek az alma materbe és az adott napot teljes egészében, reggeltől késő délutánig a társaikkal és tanáraikkal töltsék. Így minden hétköznap a diákoknak mindössze 20%-a mozogna a városban, ami alig-alig lenne érezhető, szinte olyan közlekedési állapotokat eredményezve, mint tanítási szünet idején.

A harmadik elhangzó ellenérv, hogy a gyerekek nem maradhatnak otthon egyedül, főleg 10 éves kor alatt veszélyes ez, ezért valakinek vigyázni kell rájuk. Sok esetben viszont nem megoldható, hogy valaki otthon maradjon a gyermekkel. Szerintem azonban erre is van megoldás. Egyes családoknál a nagyszülők, másutt a gyesen lévő anyukák, megint másutt az idősebb testvérek vagy éppen a gyerekcsőszök tudnának vigyázni a nebulókra. Egymás közelében lakó gyerekekre kalákában, váltógazdálkodásszerű együttműködésben vigyázhatnának a szülők. Ha pedig a távmunkát is forszíroznánk a távtanulással párhuzamosan, akkor akár maguk az ugyancsak otthontartózkodó (mert otthonról dolgozó) szülők tarthatnák rajta a szemüket távtanuló gyermekükön.

Kellően átgondolva, az esetleges negatív velejárókat okosan kivédve, fenti módszerrel igen frappáns és főleg olcsó megoldást adhatnánk a túlzsúfolt városi közlekedés problémájára. Szerintem menne, csak akarni kellene!

Szerző: Tűnődő  2013.04.05. 06:00 4 komment

Megkezdődött az őssejt per, amelyben ismert személyeket, egy híres műgyűjtőt, egy énekes-műsorvezetőt, egy neves plasztikai sebészt és egy ukrán orvost vádolnak azzal, hogy engedély nélkül végeztek kezeléseket abortumokból kinyert őssejtek felhasználásával, és ezzel üzletszerű csalást követtek el huszonegy, jellemzően gyógyíthatatlan beteg ellen.

A vádlottak kifejezetten őssejtkezelés céljából alapítottak céget Kaposváron az ukrán orvos vezetésével, aki korábban Barbadoson dolgozott egy hasonló őssejtterápiás cégnél, amíg azt be nem kellett zárni. Az orvost a műgyűjtő ismertette össze a plasztikai sebésszel. A műgyűjtő azt követően döntött úgy, hogy ezt az egészségügyi eljárást Magyarországon is elérhetővé kell tenni, hogy édesapját eredményesen kezelte a barbadosi klinikán a szóban forgó ukrán orvos.

A kaposvári cég az őssejteket a környékbeli kórházakból kapott abortumokból nyerte, majd az őssejteket injekció, illetve infúzió segítségével adagolta a betegeknek, akik ezért a kezelésért 20 ezer euró körüli összeget fizettek. Az őssejtek levételére és tárolására volt a cégnek engedélye, azok terápiás felhasználására azonban nem. Az engedélyt a cég alapítását követően többször is megkérték, de nem kapták meg, ennek ellenére 2007-ben megkezdték a klinikán a kezeléseket.

Figyelemre méltó, hogy a perben egyik vádlott sem vallotta magát bűnösnek, annak ellenére, hogy vád szerint a betegeknek javulást (akár gyógyulást) ígértek, a kezelés veszélyeire nem hívták fel a figyelmet, arról pedig mélyen hallgattak, hogy a tevékenységet engedély nélkül végzik. Már önmagában is tanulságos, hogy sem a tulajdonosként érintett műgyűjtő, sem a klinikát, a felszerelést és személyzetet biztosító plasztikai sebész, sem a reklámtevékenységet koordináló műsorvezető, de még a kezelést végző orvos sem érezte, hogy az eljárásuk törvénytelen. A tanúvallomásuk alapján persze olybá tűnik, hogy közülük gyakorlatilag senki sem tudta pontosan, milyen tevékenység folyik a klinikán, betegekkel sem találkozott, illetve beszélt senki, ígéretet meg pláne nem tett egyikük sem a betegek felé. De hát ez már csak így szokott lenni, ha embereket vádolnak meg valamivel, így ennek az erkölcsi tanulságaival most nem kívánok foglalkozni.

Sokkal érdekesebb kérdés számomra, hogy miért is robbant ki ez a botrány, azaz – leegyszerűsítve a kérdést – miért nem kapott engedélyt a kaposvári klinika az őssejtterápiára.

Az őssejtek az összes többsejtű élőlényben megtalálhatók. Különlegességük, hogy úgynevezett mitotikus sejtosztódással képesek a szervezet speciális funkciót ellátó bármilyen sejtjévé alakulni, differenciálódni. Éppen e különleges tulajdonság alapján merült fel, hogy ezek a sejtek gyógyításra használhatók. Az őssejteknek két alapvető típusa van, a magzati őssejt, amelyből a magzat speciális sejtjei kialakulnak, illetve a felnőtt őssejt, amely a felnőtt szervezet szöveteiben található, és a szervezet funkcionális sejtjeinek megújulásában, a szervezet regenerálódásában közreműködik.

Őssejteket lehet csontvelőből és vérből (elsősorban köldökzsinór vérből) nyerni. A csontvelőre épült az egyik első őssejtterápiának tekinthető gyógymód, a csontvelőátültetés, amellyel fehérvérűségben szenvedő betegeket gyógyítottak. Ma már náluk is inkább köldökzsinórvért alkalmaznak, mivel azok igen könnyen alakulnak át csontvelői sejtekké. Neves szaklapok, mint a Nature, a Science időről időre ígéretes kísérletekről számolnak be, amelyek alapján az őssejtektől egy sor egyéb betegség gyógyítását remélik, mint például az Alzheimer-kórét, a Parkinson-kórét, az agyvérzését, a cukorbetegségét, a szívinfarktusét, illetve a daganatos betegségekét.

E sikeres kísérletek alapján felmerül a kérdés – és ezzel kanyarodnék vissza a botrány kirobbanására – hogy miért lépünk fel ilyen keményen azok ellen, akik ezt a túlzás nélkül forradalminak tűnő technológiát elkezdték terápiásan alkalmazni. Boszorkányüldözésről van itt szó, vagy valóban jogos félelmekről, kételyekről?

A sikeres csontvelőátültetések, illetve köldökzsinórvér kezelések ellenére minden kutató egyértelműen úgy foglal állást, hogy az őssejtterápiáknak még nem jött el az idejük. A fő problémát az jelenti, hogy – közérthetően fogalmazva – meg kell mondani az őssejtnek, milyen sejtté alakuljon. Ez elsősorban éppen a magzati őssejtek esetén jelent problémát, mert közvetlenül azok szervezetbe juttatása (befecskendezése után) valamilyen, jelenleg nem ismert jelmechanizmusra van szükség ahhoz, hogy az őssejtek a kívánt sejtté alakuljanak és ne mássá, akár tumorsejtekké is. A tudományos cikkek sajnos számos olyan esetről is beszámolnak, amikor például az agyvérzéses beteg őssejtkezelése agytályogot, a színvinfarktusos betegé pedig daganatot okozott. A felmerülő kérdésre, vajon bizonyítható-e, hogy a tályogot illetve a daganatot az őssejt idézte elő, a válasz sajnos igen, mivel ezekben az esetekben a tályogban, daganatban azonosították egy másik ember, nevezetesen az őssejtet adó donor DNS-ét.

Ezek a kételyek és bizonytalanságok okozzák tehát, hogy az őssejtkezeléssel kapcsolatban egyelőre erőteljes az orvostársadalom fenntartása és ellenállása. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy már nem kell sokat várni, hogy ez az ellenállás megtörjön. A 2012-es év egyik orvosi szenzációját egy Nobel-díjat érdemelt tudományos eredmény jelentette: a brit John B. Gurdon és a japán Jamanaka Sinja megtalálta ugyanis azt a módszert, mellyel az érett sejteket őssejtekké lehet visszaalakítani. Innen már tényleg csak egy lépésnyi távolságra lehet annak felfedezése, hogyan, milyen jel megadásával lehet az őssejtet rábírni arra, hogy megbízhatóan és kiszámíthatóan (ezen van a hangsúly) olyan sejtté alakuljon, amelyre az adott betegség esetén szükség van. Ennek felfedezéséig azonban még türelemmel kell lennünk és – fő tanulságként – egyrészt nem tanácsos milliókat áldoznunk olyan kezelésekre, amelyek hatása legalábbis kérdéses és bizonytalan, de minden bizonnyal helyesebb a kockázatos és veszélyes jelzőket használni, másrészt nem ildomos milliókat elkérnünk ilyen kezelésekért, mert az a veszélyek, rizikók miatt valóban és túlzás nélkül komoly erkölcsi és jogi aggályokat vet fel.

http://www.origo.hu/itthon/20090807-ossejtugy-pakh-imre-magyarorszagi-tevekenysege.html

http://www.origo.hu/itthon/20090730-ossejtugy-jurij-baltajtisz-eloelete.html

http://www.life.hu/gyogyulj/egeszseghirek/20121217-2012-legnagyobb-orvosi-felfedezesei-bionikus-szem-mobilmeretu-szkenner-tudoatultetes-mehatultetes.html

 

Szerző: Tűnődő  2013.03.28. 10:41 3 komment

süti beállítások módosítása