Sok hírhedt sorozatgyilkost ismer a kriminálpszichológia, de mind közül az egyik legismertebb a bostoni fojtogató. 1962 és 1964 között tartotta rettegésben Boston polgárait. 13 nőt ölt meg, mindet a saját lakásában. Áldozatai maguk engedték be a lakásba, mivel ügynöknek, illetve karbantartónak hitték. A nőket bántalmazta, meztelenre vetkőztette, szexuálisan zaklatta, majd saját harisnyájával megfojtotta. Az áldozatokra így is találtak rá, nyakukon a csomóra kötött harisnyával.
A jellegzetesen ismétlődő nyomok ellenére különös módon a rendőrség sokáig nem tudta azonosítani a tettest. Rengeteg embert meggyanúsítottak, letartóztattak, kivéve a tényleges elkövetőt, Albert DeSalvo-t, akit pedig korábban többször elítéltek szexuális zaklatásért, és éppen az első gyilkosság elkövetése előtt fél évvel szabadult. Hiába tűnt utólag nyilvánvalónak, hogy előélete alapján DeSalvo lehetett volna az egyik legtökéletesebb gyanúsított, a rendőrség nem így látta. Tulajdonképpen csak véletlenül került kézre, egy másik eset kapcsán. 1964-ben vették őrizetbe a „Zöld ember” ügyben. Egy olyan férfit kerestek, aki zöld nadrágba öltözve hatolt be egyedülálló nők lakásába, késsel fenyegetőzve arra kényszerítette őket, hogy meztelenre vetkőzzenek, majd tetőtől talpig végigcsókolta őket és elmenekült. A zöld emberes zaklatásokkal vádolt DeSalvot a massachusettsi Bridgewater elmegyógyintézetben hallgatták ki, ahol a rendőrök és pszichiáterek nagy megdöbbenésére bevallotta a 13 nő megfojtását is. Az esetekről intim, a publikum számára ismeretlen részletekkel tudott szolgálni, ami kétségbevonhatatlanná tette a bíróság számára DeSalvo bűnösségét, így el is ítélték. Börtönbüntetésének letöltése során, 1973-ban halt meg, miután egy kábítószer miatt kitört dulakodás során rabtársai leszúrták.
A fojtogató esete kitűnően példázza, hogy időnként a nyilvánvaló dolgok, amelyek a szemünk előtt hevernek, valamiért mégis elkerülik a figyelmünket. Ki tudja miért, nem kapcsoljuk össze az utólag egyébként pofonegyszerűnek, logikusnak, a nyilvánvalóbbnál is nyilvánvalóbbnak látszó dolgokat. Elmegyünk mellettük és inkább másutt keresgélünk, az ismert és megszokott sémákban gondolkozunk, így sokszor csak sötétben tapogatózunk.
Pár napja ismét megdöbbentő, egyben rejtélyes eset tartja sokkban és lázban Bostont. Két pokolgép robbant a nagy múltú bostoni maratoni futóverseny befutójánál, majd később még egy a JFK könyvtárban. A házi készítésű bombákat fémgolyókkal tömték meg, így különösen nagy pusztítást végeztek, legalább 140 sebesültről szóltak a híradások. Sokaknak amputálniuk kellett a végtagjaikat, hárman pedig belehaltak sérüléseikbe.
Az esetet az teszi különössé, hogy a terrortámadásoknál megszokott felelősségvállalás ezúttal elmaradt. Azaz a bombák felrobbantása után senki sem jelentkezett, senki sem üzent, semmilyen terrorszervezet nem vállalata a felelősséget. A rendőrség sötétben tapogatózik. Az egyik biztonsági kamera felvételén ugyan láttak egy gyanús hátizsákos embert a robbanás helyszínének közelében, alig húsz perccel a detonáció előtt, de egyelőre ez a nyom sem hozott semmilyen eredményt.
Biztonsági szakemberek szerint vagy az Al-Kaida, vagy palesztin terroristák, esetleg amerikai szélsőséges csoportok állhatnak a robbantások mögött. Nyilvánvaló – bólinthatunk erre, megszokásból, hiszen az utóbbi évek terrorcselekményei mögött jellemzően ezek valamelyike állt. De vajon tényleg nyilvánvaló, hogy most is őket lehet és kell gyanúsítanunk?
Az én első gondolatom egészen másfelé vezetett. Nekem nem az Al-Kaida, nem a palesztinok, vagy éppen az afgánok, irakiak, baszkok és észak-írek jutottak eszembe. Hanem egy olyan ország, amely mostanában gyakran szerepel a híradásokban, agresszív fenyegetőzéseivel, érthetetlen, logikátlan handabandázásaival, fegyveres parádézásával, a több mint ötven éve megkötött fegyverszüneti egyezmény felmondásával, atomháborús fenyegetéseivel. Bizonyára már sejted, kedves olvasó, hogy Észak-Koreára gondolok.
Az észak-koreai húzásokat nehezen lehet követni, még nehezebben megérteni. Abban azért sokan egyetértenek, hogy a kommunista-sztálinista országnak nem nagyon érdeke egy tényleges háború, mert az valószínűleg a Kim dinasztia rémuralmának végét jelentené. Megoszlanak azonban a vélemények, hogy ennek ellenére mégis belefog-e Észak-Korea a háborúba, vagy csupán erőfitogtatásról van szó, amelynek célja tárgyalóasztalhoz ültetni és különböző segélyekre, támogatásokra rávenni Dél-Koreát és az USA-t.
Osztom az utóbbi gondolatot, de egy lépéssel rögvest tovább is megyek. Ha ezt a célját Észak-Korea el akarja érni, akkor be kell látnia, hogy a nagyhangú fenyegetőzés kevés, tekintve, hogy a múltban már többször is eljátszotta ezt a „jelenetet”. Többre van szükség, olyasmire, aminek alapján az ország fenyegetéseit komolyan lehet venni. Észak-Koreában sem csupa ütődött ember él, gyaníthatóan ők is észrevették már, hogy manapság Amerikában egyetlen dolgot vesznek igazán komolyan, ez pedig a terrortámadás, illetve a terrorfenyegetés. Ha pedig ezt észrevették, illetve látták az afgán, iraki, palesztin és egyéb terroristák „eredményes” tevékenységét, akkor igen könnyen juthattak arra a következtetésre, hogy nekik, észak-koreaiaknak is valami hasonlót érdemes csinálni, hogy komolyan vegyék őket.
Egyáltalán nem lennék meglepve ezért, ha a nyomozás végül összefüggésbe hozná a bostoni robbantásokat Észak-Koreával. A bostoni fojtogató esetéhez hasonlóan utólag egészen nyilvánvalónak tűnne, hogy bár senki sem gondolt rá, triviális, hogy kizárólag Észak-Korea lehetett a tettes. Lehet persze az is, hogy végül mégis más bizonyul felelősnek ezekért a merényletekért. De ha így is lesz, abban szinte biztos vagyok, hogy előbb-utóbb történik majd egy másik merénylet, amely mögött már nem Afganisztán, nem Palesztina, Baszkföld vagy Észak-Írország, hanem Észak-Korea fog állni.
