Május 21-én megdöbbentő hírt közölt a magyarországi média. Erőss Zsolt és Kiss Péter hegymászók eltűntek a Himalájában. Az alpinisták május 20-án délután hatkor még sikeresen – ahogy hegymászó körökben mondják – meghódították a Kancsendzönga 8586 méteres csúcsát, majd a csúcshódítás után azonnal visszaindultak az négyes táborba, azonban az éjszakai ereszkedés során elveszítették velük a kapcsolatot. Három napig serpák segítségével keresték őket, de nem akadtak a nyomukra, sem a négyes tábor környékén, sem a csúcsról lefelé vezető út mentén. Mivel sátor, élelem és víz nélkül egészen biztosan senki sem képes három éjszakát élve a szabadban tölteni, május 23-án felhagytak a keresésükkel. A csapat életben maradt tagjai elhagyták az alaptábort és hazaindultak.
A tragikus eset legfontosabb, egyelőre megválaszolatlan kérdése, hogy Erőss és Kiss miért nem fordultak vissza május 20-án, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a csúcsot biztonságosan nem érhetik el. A hegymászás alapszabálya, hogy a csúcstámadást az utolsó, úgynevezett támadó táborból kipihenten, feltöltődve hajnali 2-3 óra körül kell megkezdeni, és 13-14 óra elteltével a csúcsot el kell érni, hogy 24 órán belül biztonságban visszatérhessen a mászó a támadótáborba. Ha nem sikerül a csúcstámadás 13-14 órán belül, akkor vissza kell fordulni, mivel 24 óránál többet 8000 méter felett nagyon veszélyes eltölteni a szabadban.
Úgy tűnik, hogy Erőss Zsolt és Kiss Péter megszegte ezt az alapszabályt. A hegymászók nem érték el a 4-es tábor előzetesen kijelölt helyét, hanem elfáradva, elcsigázva megálltak és felállítottak egy köztes tábort 7250 méteren. Innen indultak a csúcstámadásra, amelynek így a hossza megnövekedett. A csúcsra csak május 20-án 18 órakor értek fel, több mint 24 órás menetelés után (ez egyben azt is jelentette, hogy az éjszakát a szabadban töltötték). Mi történhetett a két alpinistával? Miért nem fordultak vissza 13-14 óra elteltével, amikor pedig nyilvánvalóan látták, hogy a csúcstól még igen messze járnak?
Farkas Péter, a Magyar Hegy- és Sportmászószövetség elnöke a következőt mondta a vele készített interjúban: „Ha valaki nem éri el a csúcstámadó tábort, akkor rossz állapotban van. Vissza kellett volna fordulni, lejjebb regenerálódni vagy feladni. Azonban ebben a magasságban az ember nem tud racionális döntést hozni. Az agy nem kap elég oxigént, a hegymászón fásultság, bódultság vesz erőt, és nem foglalkozik azzal, mi történik. Ha például leesik a kulacs, nem hajol le érte. Fura állapotba kerül..."
Korábbi munkahelyemen több alkalommal is meghívtuk Erőss Zsoltot és néhány társát, hogy beszéljenek a hegymászásról, az expedíciós előkészületekről, a szervezésről, a csapat összeállításáról és irányításáról, saját maguk és a csapattagok motiválásáról. Próbáltuk megérteni az alpinisták alapmotivációját, ami arra sarkallja őket, hogy újból és újból a hegyek megmászására induljanak életük kockáztatásával. Ugyancsak érdekesnek és érdemesnek tűnt elgondolkozni azon, ahogyan a mászás során új erőt és motivációt merítenek, hogy a mászást a fáradtság, kimerültség ellenére folytassák. Ezeket a tapasztalatokat, vezetési módszereket összevetettük a magunk, üzleti életben szerzett tapasztalataival, és igyekeztünk megtalálni azokat az elemeket, amelyeket hasznosítani tudnánk a munkánkban.
A beszélgetések során Zsolt is ugyanazt mondta, mint Farkas Péter, azaz ilyen magasságban, oxigénhiányos állapotban az ember lelassul, bódult állapotba kerül, és nem tud olyan logikusan és racionálisan gondolkozni, mint normál körülmények között. Mondott azonban mást is, ami a mostani tragikus expedíció megítélése szempontjából alapvető fontosságú. Azt mondta, hogy éppen azért, mert ott fent nem tud az ember tiszta fejjel gondolkozni, előre nagyon pontosan el kell tervezni, hogyan fog mászni. Végig kell gondolni az indulás előtt a mászás egész folyamatát és ezen belül azt is, hogy ha váratlan dolog történik, akkor mit fog tenni, hogyan kell reagálnia. Ezeket az információkat többször végig kell futtatni az agyunkon indulás előtt, hogy mélyen rögzüljenek a memóriánkban és a mászás során szinte ösztönösen előjöjjenek, ha előadódik valamilyen helyzet. A siker kulcsa, mondta Zsolt, hogy az ember a mászás során ne akarjon rögtönözni, ad-hoc döntést hozni, hanem tartsa magát ezekhez a tervekhez.
Ennek alapján én úgy gondolom, hogy Zsolt és Péter nem hirtelen elhatározással döntött úgy, ahogy döntött. Alaposan végiggondolták indulás előtt, mi történik abban az esetben, ha nem érik el valamelyik tábort, például a 4-es, csúcstámadó tábort. A köztes tábor kialakítása, majd onnan a csúcstámadás megkísérlése nem egy hirtelen ötlet, nem egy helyben meghozott döntés volt, hanem előre átgondolt B terv. Egy nagyon veszélyes, nagyon kockázatos B terv, amelyet annak érdekében találtak ki, hogy ne kelljen sikertelenül visszafordulniuk.
Nem is fordultak vissza ennek megfelelően, bármi is a hegymászás idevonatkozó íratlan szabálya. Ők meg akarták hódítani a Kancsendzöngát, úgy tűnik – mondjuk ki őszintén –, bármi áron. Amikor 24 órás mászás után, az éjszakát is a szabadban töltve elérték a csúcsot, nyilván tudták már, hogy baj lesz. Ahogy egyik interjújában Zsolt özvegye, Sterczer Hilda elmondta, ő is tudta ezt. „24 órát másztak a csúcsig alvás nélkül, lefele jövet jó esetben ez fele annyi idő. Csináltam már vele végig 27 órás menetet és tudom, hogy mennyire elfáradtunk. Amikor számomra kiderült, hogy mióta mennek, már tudtam, hogy baj lesz, tudtam, hogy két éjszakát biztosan kint töltenek a hegyen. És egyet még ki lehet bírni, de kettőt már nem" - mondta Hilda.
Erőss Zsolt kiváló hegymászó volt, nagyszerű eredményekkel, amelyek a világ hegymászásának élvonalába emelték. Ugyanakkor sok kritika is érte, mivel az átlagosnál több veszélyt vállalt. Olyan veszélyeket, amelyek baleseteket idéztek elő, illetve – néhány esetben – társainak halálát okozták. Érzésem szerint itt is egy előre meghozott, tudatos döntésről beszélhetünk, amellyel Erőss Zsolt és Kiss Péter komoly, az átlagost jóval meghaladó rizikót vállaltak a Kancsendzönga meghódítása érdekében. Kockáztattak, és sajnos veszítettek.
Ilyenkor mindig az a kérdés merül fel, vajon megérte-e kockáztatni. Van, aki szerint igen, mert Zsolt – korai halála ellenére – így élt teljes, tartalmas életet. Én más véleményen vagyok. Őszintén bevallom, a Zsolttal történt korábbi találkozások során mindig úgy éreztem és ma is úgy látom, hogy a hegymászás – az elismerést érdemlő, emberfeletti teljesítmények ellenére – nagyon öncélú dolog.
Edmund Hillaryt, aki elsőként mászta meg a Mount Everestet, megkérdezték egyszer, mi motiválta őt a hegy megmászására. Az, hogy ott volt – hangzott a lakonikus válasz. Az, hogy összemérjem vele az erőmet, fordíthatnánk le a választ. Hogy lássam, ki az erősebb, a hegy vagy én.
Számomra ez a kérdés nem kérdés. A hegy egészen biztosan erősebb. Meg lehet mászni egyszer, kétszer, tízszer, de legyőzni nem lehet. Bármikor jöhet a pillanat, amikor az újabb erőpróba már nem sikerül, a hegymászó alulmarad, mégpedig végérvényesen. Ebben a versenyben tehát hosszútávon csak a hegy győzhet. Mi értelme akkor életeket kockáztatni?