Kezdjük egy teljesen objektív ténymegállapítással! A magyar férfi vízilabda válogatott aranyérmes lett a barcelonai vizes világbajnokságon, ezzel történetének harmadik világbajnoki címét szerezte. A magyar csapat ennek a kiváló eredménynek köszönhetően Olaszországgal holtversenyben vezeti a világbajnoki címet szerzett országok rangsorát.

Folytassuk egy még mindig objektív, de már szubjektív elemeket is tartalmazó kommentárral! A magyar csapat győzelme kissé meglepetésként ért mindenkit. A londoni olimpia után komoly átalakuláson ment át a válogatott, változott a szövetségi kapitány személye (Benedek Tibor váltotta a háromszoros olimpiai bajnok Kemény Dénest), illetve a játékos keret is jelentős fiatalításon ment keresztül. A kapitány és a csapat nyilván sokat dolgozott, fejlődött, de korántsem mondható késznek, összeérettnek. Az év eleji felkészülés során értek el látványos eredményeket a fiúk (például a Világligán szerzett második hellyel), ugyanakkor kikaptak olyan csapatoktól is, amelyektől még gyengébb periódusokban sem szoktak. Ennek megfelelően a válogatottól nem várt senki aranyérmet, az előzetes esélylatolgatások már a négy közé jutást is kiváló eredménynek tekintették.

A csapat nem kezdett jól (a csoportkörben kikapott az örök rivális szerbektől és döntetlent játszott Ausztráliával), ám egyre jobban belejött a játékba és a görögök, majd az olimpiai bajnoki címvédő horvátok ellen már brillírozott, ahogyan a Montenegró elleni döntő első két negyedében is. A győzelem így mindenképpen megérdemeltnek tűnik (elfogulatlan szemmel nézve is), annál is inkább, mert a csapat végig, de főként a kieséses szakaszban komoly ellenszélben játszott. Nem fizikai értelemben kell gondolni ellenszélre, bár a vízilabda meccseket nyitott medencében rendezik, hanem az emberfórok vonatkozásában. Tény, hogy a magyar csapat tendenciózusan sokkal kevesebb emberelőnyt kapott, mint ellenfelei. A különbség a horvátok elleni meccsen domborodott ki leginkább, ahol a kiállítási arány 16-8 volt az ellenfél javára.

Emberelőnyt, illetve németből átvett csúnya idegen szóval emberfórt akkor ítélnek a vízilabdában a védekező csapat ellen, ha a támadó csapat valamelyik játékosát (jellemzően a centerét) durván szabálytalanul állítja meg valamelyik védő. A szabálytalankodó védőt ilyenkor 20 másodpercre kiküldik a vízből, így a támadó csapat létszámfölényben fejezheti be a támadást. A vízben nem könnyű mozogni, területet védeni, így az emberfór a szó szoros értelemben óriási előny, a támadó csapat jellemzően gólra is szokta váltani.

Éppen ezért az emberfór megítélésével csínján kell bánni. Ha egy csapatnak túl sok emberelőnyt adnak a bírák, azzal jelentősen segíthetik, akár győzelemhez is juttathatják, hiszen akcióból sokkal nehezebb gólt lőni, márpedig a kevesebbszer előnyben játszó csapat erre van kényszerítve. Arról nem is beszélve, hogy hátrányban játszani fizikailag is sokkal megerőltetőbb. Azért is kell óvatosnak lenni az emberfórokkal, mert a szabálytalanságok megítélése a vízilabdában finoman szólva szubjektív. Ezt igen könnyű belátni, ha az ember végiggondolja, mit is lát az igen tisztelt bíró sporttárs a vízben. Praktikusan semmit, de legalábbis nagyon keveset. Lát testet test ellen harcolni, karok lendülnek, időnként egymásba kulcsolódnak, fejek kerülnek víz alá, közben a lábak dolgoznak keményen, hogy a testet a víz felett tartsák, a taposás közben ezek a lábak isten tudja, hová rúgnak egészen pontosan, a kezek eközben tépik az ellenfél gatyáját, karmolják a testét, de mindez persze fentről nem látszik, csak a víz alatti kamerás felvételeken. Az biztos, hogy a vízilabda nem kisasszony sport, megy a birkózás keményen, és sem a támadó, sem a védő játékost nem kell félteni. Fel van adva tehát a lecke a bíráknak keményen, ember legyen a talpán, aki pontosan meg tudja ítélni, ki a szabálytalan. Objektív szemmel nézve a fentieket azt lehet mondani, hogy körülbelül ugyanannyiszor lehet az egyik vagy a másik csapat ellen emberfórt ítélni, mert jellemzően egyik csapat sem tud sokkal többet szabálytalankodni, mint a másik. Árnyalatnyi különbségek persze nyilván vannak, van, aki talán nagyobbat üt, keményebbet rúg, hamarabb átkarolja az ellenfél nyakát, de érdemi különbség csapat és csapat között a vízilabdában e tekintetben nem nagyon van.

A bírák éppen ezért általában hasonló számban ítélik meg az emberfórt a csapatoknak, el akarván kerülni, hogy – mint fentebb írtam – valamelyik csapatot jogtalan előnyhöz juttassák a nagyobb számú kiállítás által. A csapatok ugyanis nyerni akarnak, és egy ilyen előnnyel, lehetőséggel nyilván élnek. Mi az, hogy élnek! Vannak csapatok, amelyek tökélyre fejlesztik az emberelőnyös játékot, és akcióból jóformán alig dobnak gólt. Megvárják, amíg a bírók kiállítják az ellenfelet, aztán az emberfórt óramű precizitásával értékesítik. Ha sok előnyt kapnak, már meg is nyerték a meccset. Szemmel láthatóan ilyen játékot játszik például a horvát válogatott, amely, mint említettük, tizennégy emberelőnyt és egy kettős emberelőnyt (továbbá, nem mellékes tényként két ötméterest) kapott a bíráktól ellenünk. A meccs vége mégis 11:10 volt a javunkra, elsősorban annak köszönhetően, hogy a magyar csapat kiváló védekezéssel elérte, hogy a horvátok a rengeteg emberelőnyből mindössze négyet váltottak gólra, ugyanannyit, mint a magyar csapat (utóbbi viszont mindössze nyolc emberfórból).

Teljesen jogosan merül fel a kérdés, hogy miért lejt ennyire a pálya az ellenfeleknek, azaz miért nehezítik meg ennyire a bírák a magyar csapat dolgát. Látszólag nehezen érthető a dolog, egyrészt a fentiekből következően, a szabálytalanságok természetéből adódóan, másrészt mert a magyar csapat nagyszerű játékkal, igazi, látványos vízilabdával rukkol elő, érhetetlennek tűnik, hogy az ilyen játékot játszó csapatot büntetik a bírók, s helyette a mechanikusabb, emberfóros játékot játszókat segítik. Valójában azonban szerintem nagyon is érthető a dolog. Elég megnézni a magyar válogatott statisztikáit, amely azt mutatja, hogy a magyar válogatott kilenc (!) olimpiai bajnoki és három világbajnoki címmel messze a legeredményesebb, mindenki mást fényévekkel megelőzve vezeti az eredménytabellát (még akkor is, ha például a jugoszláv, szerb, horvát és montenegrói eredményeket összeadjuk). Persze, hogy egy olyan csapatot, amely – az ellenfelek szemszögéből nézve – hülyére nyerte már magát, a bírák másként kezelnek, és – ösztönösen is megnehezítik egy kicsit a dolgát. Valahol ez érthető, és valószínűleg teljesen rendben van. A brazilokat sem segítik a bírók a focivébéken, Schumachert sem segítették a versenybírák a negyedik-ötödik VB cím után. Ezzel együtt kell tudni élni, fel kell rá tudni készülni és kezelni kell tudni. Persze, ha ez eltúlzottá válik, ha az ellenfélnek túlságosan lejt a pálya, az nincsen rendben, az ilyesmit a verseny ellenőreinek ki kell szűrni. Egészen biztos vagyok benne például, hogy a magyar-horvát meccsen bíráskodó ausztrál-orosz bírói kettőst meg fogják kérdezni a FINA illetékesei, hogy valóban indokolt volt-e a horvátok számára kétszer annyi előnyt adni.

Az eredmény azonban továbbra is a meccsen dől el, akkor is, ha lejt a pálya. Ezért mérhetetlenül szimpatikus számomra, hogy Benedek Tibor és a magyar csapat zokszó nélkül viselte a VB-n tapasztalt bíráskodást, annak minden túlkapásával együtt. Sőt, láthatóan felkészült erre, és tökélyre fejlesztette az emberhátrányos védekezést, amely kiválóan működött a görögök, a horvátok és a montenegróiak elleni meccseken is. Így lehet, megkockáztatom, csak így lehet eredményt elérni, világbajnoki címet vagy éppen olimpiát nyerni. Szóval csak így tovább, hajrá magyarok!

Szerző: Tűnődő  2013.08.05. 09:24 2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://egymenedzsertunodesei.blog.hu/api/trackback/id/tr305445630

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Pali13 2013.08.13. 23:09:07

Annak idején (nemzetiségi) kisebbség tagjaként azt tanultam meg, hogy nem elég csak jobbnak lenni. Sokkal, vitathatatlanul a legjobnak kell lenni.
Annyira jónak, hogy még ha lejt is a pálya, akkor is győzhessek.
A pólósok példát mutattak a (sport)emberi, bajnoki tartásból.
Köszönöm, hogy felmutattad, felnagyítottad ezt a példát, bízva abban, hogy sokan követik.

Tűnődő 2013.08.15. 08:40:06

@Pali13: Köszönöm a visszajelzést, örülök, ha tetszett az írás.