gyermekvasut_1376290291.jpg_259x194

Negyedik osztályos általános iskolás voltam. Egyik nap anyukám azzal fogadott, hogy lehet jelentkezni úttörővasutasnak, és megkérdezte, lenne-e kedvem. Párszor már utaztam előtte a budai hegyek között kanyargó kisvasúton és nagyon irigyeltem azokat a gyerekeket, akik kék egyenruhájukban, sapkával a fejükön a jól ismert piros-zöld tárcsával irányították a vonatot, illetve a kocsikban az utasok jegyét lyukasztották. Anyukámnak így aztán nem nagyon kellett biztatnia, hogy én is vállalkozzam a feladatra.

Egy fél évig jártunk tanfolyamra, a VI. kerületi Bajza utcába, ahol akkoriban a vasutasokat képző szakközépiskola működött. Ma is előttem van a két kis könyvecske (egyik piros fedelű volt, a másik zöld), amelyekből a vasút és a posta működésével kapcsolatos ismereteket tanultuk. Mivel a vasút veszélyes üzem, nagyon alaposan el kellett sajátítanunk minden ismeretet, a jelzőtáblákat, a fényjelzéseket, a váltó szerkezetét és a váltóállítás folyamatát, a közlekedési helyzeteket és az ezekben szükséges teendőket, a különböző menetjegyeket és még sok egyebet. A tanfolyam végén szigorú vizsga következett, úttörővasutassá pedig csak az válhatott, aki ezt megfelelő eredménnyel abszolválta. A tudást a későbbiekben is nagyon komolyan vették. Ha valaki nem érte el a négyes tanulmányi átlagot, azt eltiltották a vasutazástól. A vasúti ismereteket pedig rendszeresen fel kellett frissíteni, minden alkalommal, amikor szolgálatba álltunk (erre kéthetente került sor), miniteszt segítségével ellenőrizték a tudásunkat.

Összesen tizenöt csoport működött az úttörővasúton, minden nap másik volt szolgálatban, így került ránk a sor gyakorlatilag kéthetente. Én az első csoportba nyertem felvételt, amely különleges volt a csoportok között, lévén ezen belül működött az úttörővasút fúvós zenekara, de erről majd később. Szóval, minden tizenötödik napon, amikor ránk került a sor, reggel hétkor jelentkeznünk kellett a hűvösvölgyi végállomáson található úttörővasutas otthonépületben (ezen a napon természetesen felmentést kaptunk az iskolai oktatás alól, ami különös zamatot adott az amúgy is vonzó vasutasságnak). Megkaptuk és felvettük az egyenruhánkat, majd reggeli következett. A csoportvezető kihirdette az aznapi beosztást, azaz, hogy ki hol fog teljesíteni szolgálatot és milyen feladatkörben. A szolgálat helye lehetett valamelyik vonat, vagy az állomások egyike: Hűvösvölgy, Hárshegy, Ságvári-liget (ma Szépjuhászné), János-hegy, Előre (ma Makkosmária), Úttörőváros (ma Csillebérc), Normafa és Széchenyi-hegy. A lehetséges feladatkörök: rendelkező (ő irányítja a vonatok forgalmát), naplózó (ő fogadja és indítja a vonatokat, őt szoktuk látni a tárcsájával tisztelegni az épület előtt), váltókezelő (ő állítja a váltót), pénztáros (értelemszerűen ő adja el a jegyeket az utasoknak), jegyvizsgáló (ő kezeli a jegyeket a vonaton, őt szokták helytelenül kalauznak hívni). Az én kedvenc állomásom Előre (a mai Makkosmária) volt, szerettem az erdő sűrűjében, árnyas fák tövében megbúvó csöndes állomást. Kedvenc feladatköröm pedig a rendelkező volt, aki azért volt felelős, hogy a vonatforgalom rendben menjen, minden vonatot időben, a szabályoknak megfelelően fogadjon és küldjön tovább a személyzet, a váltók helyesen legyenek beállítva, a jelzők akkor és ott adjanak szabad jelzést, ahol és amikor kell, rendben működjön a jegypénztár. A szomszédos állomások rendelkezőivel is ő tartotta a kapcsolatot, telefonon keresztül jelezték egymásnak a vonatok érkezését, indulását. A rendelkező tulajdonképpen az állomás első számú embere volt (leszámítva természetesen a felnőtt állomásvezetőt). Néha, amikor betegség vagy egyéb hiányzás miatt nem voltunk elegen, egy-egy úttörővasutasra több feladat is jutott. Az igazi jutalomjáték számomra az volt, amikor ilyen alkalmakkor Előre állomáson rendelkező+naplózó+pénztáros lehetettem egy személyben.

A beosztás kihirdetése és a reggeli után a csapat felvonult az állomásépülethez (útközben körülbelül félúton megálltunk és a vasutas induló eléneklése közepette felvontuk a zászlót). Az első vonat egyúttal a szolgálati szerelvény is volt, ilyenkor az utolsó kocsi hátsó része számunkra volt lefoglalva. Minden állomáson az oda beosztott gyerekek leszálltak a vonatról, jelentkeztek az állomásfőnöknél és megkezdték a napi munkát. A rendelkező irányított, a naplózó fogadott és útnak indított, a váltókezelő állította a váltót, a pénztáros eladta a jegyeket, és valamennyien vezették a tevékenységüket dokumentáló naplót, pontos vonatszámokkal, időpontokkal, vagy éppen darabszámokkal, forintokkal. Persze két vonat között volt idő játékra, kisebb kirándulásra, tízóraira, ebédre, uzsonnára is. Főleg télen, amikor csak két-három vonat járt, így óránként érkezett egy-egy az állomásra. Nyáron persze sokkal nagyobb volt a nyüzsgés, hétvégén akár öt vonat is közlekedett, rengeteg utassal, kíváncsiskodó felnőttekkel és gyerekekkel. Ilyenkor sokszor találkoztak a vonatok az állomáson (ezt hívták keresztnek), amikor különösen oda kellett figyelni, hogy minden baj nélkül, biztonságosan haladhasson tovább mind a két szerelvény. Rengeteg volt a külföldi turista is, az úttörővasút különösen vonzónak bizonyult minden náció számára. A külföldiektől rendszeresen kaptunk kisebb ajándékokat, jelvényt, cukorkát, rágógumit, ez is hozzátett természetesen az úttörővasutasság szépségeihez.

A nap végén hasonlóan, az utolsó vonattal gyűjtöttek és szállítottak vissza bennünket Hűvösvölgybe. A napi teljesítményünket az állomásfőnökök osztályozták. A szakmai munkákat 1-től 100-ig terjedő skálán, a magatartásunkat, szorgalmunkat, illetve a tudásteszten elért eredményünket pedig 1-től 5-ig terjedő skálán. Ha minden rendben volt, akkor 100/5 eredményt kaptunk, extra teljesítmény esetén (például amikor több feladatot is elláttunk egy személyben) ez az eredmény lehetett akár 103/5 vagy 105/5 is. Ha hibáztunk, például valamelyik vonatot megvárakoztattuk a jelzőnél, elrontottuk a naplóbejegyzést, nem stimmelt a pénztár, akkor bizony lehetett az eredmény 99/5 vagy kevesebb, rossz magatartás esetén 99/4 és így tovább. Az állomásfőnökök igen szigorúak voltak az osztályozásban. A hibákat nem nézték el (a szabályok szerint nem is nézhették el), nem hunytak szemet semmilyen pontatlanság, lazaság felett, ezzel tanítottak bennünket a felelősségteljes, pontos, precíz munkavégzésre.

Nyaranta részben nyári szünet volt a vasúton is, részben viszont ilyenkor következett a legizgalmasabb rész, a nyári táborozás. Ebben az időszakban nem tizenöt naponta adtunk szolgálatot, hanem három-három csoport részvételével kéthetes turnusokban nyári táborba vonultunk Hűvösvölgybe. A három csoport közül minden nap az egyik adta a szolgálatot, a másik kettő pedig belevette magát a nyár örömeibe. Strand, kirándulás, sportnap, múzeumlátogatás volt a program, esténként különleges programok, ki-mit-tud, diszkó, tábortűz és még sorolhatnám. Barátságok, szerelmek szövődtek ezekben a táborokban, amelyekre az ember évtizedek múltán is úgy emlékszik vissza, mint legszebb gyerekkori élményeire.

Ahogy fentebb már említettem, az első csoport, amelybe én besorolást nyertem, különleges csoport volt, ennek a csoportnak a tagjai ugyanis egyúttal az úttörővasutas zenekarban is játszottak. Én klarinétozni tanultam és ennek megfelelően a zenekarban is klarinéton játszottam. Ha a vasutasság egyfajta privilégium volt az iskoláskorú gyerekek között, akkor az úttörővasúton belül külön privilégium volt a zenekaros csoportba tartozni. Minden fontos alkalomkor felléptünk, például a vasút elindításának évfordulóján, az új vasutasok avatásán, karácsonykor, de emellett tucatnyi meghívást kaptunk egyéb rendezvényekre is, zenekari találkozókra és versenyekre, a parlamenti fenyőfa ünnepélyre, vagy éppen Népstadionban évente megrendezett Színész-Újságíró gálára. Még külföldre is utaztunk, igen emlékezetes volt számomra az akkori NDK-ban megrendezett Rügen-szigeti zenekari tábor, ahol nem csak klasszikus fúvószenekarként, de alkalmi üvegzenekarként is nagy sikert arattunk (kiürült üdítősüvegekbe töltöttünk különböző mennyiségű vizet és hangoltuk fel megfelelő hangokra, amelyek aztán az üveg szájának erős megfújásával adtak szép hangot).

Mint a fentiekből nyilván észrevetted Kedves Olvasó, nagyon szerettem úttörővasutasnak lenni. Nem elsősorban a kéthetenkénti iskolai „lógás” miatt, bár az sem volt megvetendő, hanem azért a közösségért, amely ott összejött és örömmel, lelkesedéssel végezte el a vasutas munkát, amely kívülről nagyon romantikus és regényes volt, belülről viszont precíz, pontos, fegyelmezett és felelősségteljes. A kettő kombinációja, mai fejemmel is így látom, nagyon szerencsés volt egy kamaszodó kölyök számára, mert egyrészt életre szóló élményeket szerzett, másrészt pontosságot, fegyelmet, felelősségvállalást tanult.

Az úttörővasút ma is létezik, gyermekvasút néven ugyanott és ugyanúgy jár, mint negyven évvel ezelőtt, az én időmben. Bátran tudom ajánlani minden gyermeknek, akit csak egy kicsit is vonz a vasút, hogy jelentkezzen ide, illetve minden szülőnek, aki szeretne gyermeke számára a fentiekhez hasonló élményt adni, hogy támogassa gyermekét a gyermekvasutassá válásban.

Szerző: Tűnődő  2013.08.12. 08:53 4 komment

Üdv a harmadik évezredben! (Gondolat 2012)

Könyvrendelés

E-book vásárlás

Egy menedzser tűnődései (Gondolat 2011)

Könyvrendelés

E-book vásárlás

A bejegyzés trackback címe:

https://egymenedzsertunodesei.blog.hu/api/trackback/id/tr535457138

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PéZsé 2013.08.14. 20:29:57

Tisztelet és hála annak a rendszernek ahol az emberek emberek,a gyerekek pedig gyerekek lehettek.

fifibá55 2013.08.20. 22:51:37

Megszépítetted a napom, köszönöm.

Bence Szeghy 2015.01.28. 20:37:44

Én is nagyon szép éveket köszönhetek a gyermekvasútnak..:)
Előre ma Virágvölgy (így egyben kötőjel nélkül) néven tündököl.. :D

Hörömpő cirkusz világszám 2016.10.29. 15:39:48

Szép volt, köszönöm! 15. csoportos pajtás voltam, gyerekkorom legszebb emlékei a vasutazáshoz kötődnek.