Ciprus sokáig maga volt a béke szigete. Annak ellenére kijelenthetjük ezt, hogy a törökök lakta északi felét (egészen pontosan harmadát) jó ideje Törökország tartja katonai megszállás alatt, míg a déli felén (kétharmadán) a görög lakosság irányításával működik egy Görögországhoz ezer szállal kapcsolódó köztársaságocska, és az ilyen fajta etnikailag és vallásilag megosztott formációk általában nem a békés egymás mellett élésről ismertek.

Cipruson mégis békésen folyt az élet egészen sokáig. Annyira békésen, hogy a fura felállás ellenére még az Európai Unió és befogadta tagjai közé. Lakosai eléldegéltek a szépen csordogáló turisztikai bevételekből, no meg a nem épp elhanyagolható szintre fejlődött offshore piacból. Utóbbi az idők folyamán tán még az előbbinél is fontosabb bevételi forrása lett a derék cipriótáknak.

A szigetországban bárki könnyen és olcsón bejegyeztethet egy olyan céget, amely papíron itt működik – azaz székhelyéül valamely erre szakosodott ciprusi polgár lakása szolgál, aki jellemzően a cég helyi képviseletét is ellátja –, a valóságban azonban természetesen nem folytat Cipruson semmilyen tevékenységet. Az ilyen offshore cég pusztán arra szolgál, hogy derék külföldiek itt parkoltassák olyan pénzeiket, amelyeket odahaza nem mernek, illetve nem akarnak, mert nem szeretnék, ha a honi adóhivatal firtatni kezdené azok eredetét, azt meg még kevésbé szeretnék, ha ugyanezen adóhivatalok még adót is vetnének ki rájuk. Cipruson a cégekre kirótt adó ellenben barátságosan és csábítóan alacsony, azaz a derék külföldiek igencsak jól járnak, ha pénzeiket az itt bejegyzett offshore cégekhez irányítják és valamely ciprusi bankban tárolják. Ezt a megoldást az idők során oly szép számú külföldi választotta, hogy az már sokaknak szemet szúrt. Így egyre többen, egyre többet kezdtek foglalkozni ezekkel a – nem épp szimpátiából – offshore lovagoknak nevezett adóoptimalizálókkal, sokat tenni ellenük azonban nem tudtak.

A válság aztán ennek a békés, nyugodt életnek véget vetett. Előbb bedőlt Görögország, amely folyamatosan pénzügyi segítségre szorul, bankjait mesterségesen kell életben tartani, majd megrendült az offshore paradicsomi Ciprus is, nem meglepő módon, tekintve, hogy bankrendszere úgy van hozzánőve a görög bankokhoz, mint sziámi iker a párjához.

A nagyobb bajt egy darabig sikerült elodázni azzal, hogy a szigetország 2011-ben 2,5 milliárd dollár áthidaló kölcsönt kapott Oroszországtól. Ez a fejlemény sokakat meglepett, nem nagyon értették ugyanis, hogy kerül az orosz medve a mediterrán strandokra. De aztán nem sokáig firtatta a világ a dolgot, megnyugodott mindenki, hogy Ciprus legalább nem az IMF meg az EU segélyére van rászorulva.

Illetve, dehogynem arra van rászorulva, derült ki a napokban. Az orosz hitel csak rövid időre enyhítette a gondokat, amelyekről most már az is kiderült, hogy nagyobbak a feltételezettnél, orvoslásukra mintegy 16 milliárd eurónyi pénzre van szükség. Az unió és a valutaalap hajlandónak is mutatkozott adni 10 milliárdot, cserébe csupán annyit kért, Ciprus emelje meg a társasági adókulcsot, valamint az országban adóoptimalizációs céllal dekkoló pénzeket adóztassa meg mintegy 15%-kal, így teremtse elő a maradék 6 milliárdot.

Ez a – némiképpen zsarolásszerű – felvetés az offshore lovat darázscsípésként érte, melynek következtében igencsak megvadult. Tüntetés indult az országon belül, az emberek megrohanták a bankokat és megpróbáltak a pénzükhöz jutni, mire válaszul a bankok bezártak (tekintve, hogy a betétesek ilyen pánikszerű készpénzigényét természetesen nem tudják kielégíteni). A belföldi pánikot amolyan visszhangként szép nagy nemzetközi aggodalom és felháborodás kíséri. Nem csoda, hiszen a szennyesláda kiborult és minden láthatóvá vált. Kiderült, hogy a ciprusi bankok betétállományának mintegy harmada (30 milliárd dollár) nyugat-európaiaké, egy másik harmada pedig oroszoké. A dühös nyugati és orosz reakciók alapján jó okkal feltételezhető, hogy ezek a pénzek nem is akárkiké. Konkrét neveket persze senki nem tud, de annyi legalábbis biztosnak tűnik, hogy nem Átlag John ill. Átlag Szergej munkabéréből az évek során összespórolt kisbetétekről beszélünk.

Ugyan most kevesebb szó esik róluk, de a magyar offshore lovagok is remeghetnek az ügy kapcsán, tekintve, hogy becslések szerint körülbelül 1 milliárd eurónyi magyar pénz is akad a ciprusi számlákon. Különösen pikáns mellékszála a történetnek, hogy az elmúlt években meghirdetett magyar adóamnesztia (10%-os adó mellett lehetett amnesztiát kapni) sem tudta hazacsalogatni ezeket a pénzeket Ciprusról. Tulajdonosaik nyilván sosem gondolták volna, hogy egyszer ezt a lépésüket keservesen bánni fogják.

A meccs azonban még nem dőlt el. A bankbetétek adóztatásához nem csak a betétek tulajdonosainak (legyenek akár ciprusiak, akár nyugatiak, akár oroszok) nem fűlik a foguk. Tulajdonképpen senkinek sem tetszik már a történet, érdekes módon még az ötletgazda uniónak sem. Ha ugyanis megtörténne a betétek egyszeri megadóztatása, akkor az olyan precedenst teremtene, amely járványszerűen terjedhetne el Európában (vagy akár messzebbre is). Vannak ugyanis még bajban lévő országok (Írország, Görögország, Portugália, Spanyolország, valamint egynémely kelet-európai országok), amelyek valószínűleg szívesen követnék a pénzelőteremtésnek ezt az érdekes módszerét. Ez viszont olyan szintű bizalmatlanságot és pánikot váltana ki az európai bankrendszerrel szemben, amely jócskán megrendítené azt.

A ciprusi parlament első nekifutásra nem is szavazta meg az adóztatást, ellenben a pénzügyminiszter nyomban Oroszországba utazott, hogy azoktól kérjen újabb hitelt, akiknek ezek szerint leginkább van félnivalójuk. A hírek szerint Oroszország hajlana is az újabb hitelre, cserébe különböző nyersanyag-kitermelési koncessziókat kérne. Közben azért mégis folyik valamiféle gondolkozás az adóztatásról, igaz, most már csak a százezer eurót meghaladó betétek esetében. A bankok eközben még mindig zárva vannak, és valószínűleg pár napig még zárva is maradnak. A helyi emberek viszont készenlétben állnak, hogy az újabb nyitáskor roham alá vegyék a fiókokat és a bankautomatákat, az offshore lovagok egy jó része pedig feltehetően már betáplálta a rendszerbe az átutalási megbízást egy másik offshore paradicsomon bejegyzett másik számlára.

A megvadult ló tehát kétségbeesetten nyargal ide-oda. Lovasai erősen kapaszkodnak, ám közben azt kutatják, hogyan lehetne épségben leszállni a megvadult paripáról. A nézők egy darabig örömmel figyelték a műsort, de most már ők is aggodalmasan néznek körbe-körbe és keresik a kijáratot. A rodeó lapzártakor még tart.

Újabb fordulatot vett a hónapok óta tartó, helyenként könnyfakasztó, másutt bicskanyitogató szappanopera, Janics Natasa főszereplésével. Natasa levélben tájékoztatta a magyar kajak-kenu szövetséget, hogy pályafutását mégis Magyarországon folytatná tovább.

Igencsak vaskos fordulat ez, rögvest le kell szögeznünk. A nyári olimpián a klasszis kajakos szereplése finoman szólva halványabbra sikeredett, aminek következtében Natasán néminemű kétségbeesés volt érezhető. Borítékolható volt, hogy történni fog körülötte valami. Korábban sem álltak tőle távol a váratlan húzások, edző és klubváltások, ezzel együtt mindenkit meglepett a bejelentés, Janics Natasa visszatérne szülőhazájába, és szerb színekben folytatná pályafutását. A könnyek között megtartott sajtótájékoztató („Kérlek ne gyűlöljetek!”) után nyomban fellángolt a vita, vajon korrekt-e Natasa lépése, illetve vajon sportszerű volt-e a magyar szövetség húzása, amikor 42 millió forint lelépési díjat kért a versenyző versenyjogának átengedéséért.

Natasa mégiscsak Jugoszláviában született, és valahol természetes, hogy vissza kíván térni szülőhazájába, érvelt az egyik oldal. A másik oldal szerint ez egyáltalán nem természetes, tekintve, hogy Magyarországon, magyar pénzből, magyar szakértelem segítségével lett belőle világklasszis versenyző, nem fair, hogy ezek után másik országban folytatná. De ha mégis, akkor ez a másik ország fizesse meg az árát annak, hogy egy minden tekintetben kész, profi versenyzőhöz jut.

Nos, ez a másik ország, bár bizonyára örült volna Natasának, a bármely világversenyen éremeséllyel induló klasszisnak, azt a bizonyos 42 millió forintot – ez néhány hét után világosan kiderült – nem tudta és/vagy kívánta kifizetni. Ez azért jelentett problémát, mert így Natasára két év szünet várt, addig semmilyen színekben sem versenyezhetett. Egy ereje teljében lévő versenyző esetében ez nyilvánvalóan nem reális alternatíva, így hát jöttek a különböző, helyenként egészen hajmeresztő ötletek. Az egyik szerint Natasa nem is Szerbiában, hanem bolgár férje révén Bulgáriában, bolgár állampolgárként folytatná. Minthogy ez nehezen volt összeegyeztethető a „szülőhazámban folytatom” történettel, elég gyorsan le is került a napirendről. Jött helyette az ügyeskedős verzió: Natasa elválna férjétől, Andrian Douchevtől, akit a szerbek villámeljárás keretében honosítanának, melyet követően Natasa ismét férjhez menne Douchevhez, rögvest szerb állampolgárságot szerezve, így már nem lenne akadálya a szerb színekben való indulásnak. Hamarosan kiderült azonban, hogy azt a bizonyos fránya 42 millió forintot valószínűleg ebben az esetben is ki kellene fizetni, legalábbis a magyar szövetség értelmezése szerint. A nemzetközi szövetség nem foglalt egyértelműen állást a kérdésben, így világossá vált, hogy ha a 42 millió kifizetése nélkül kerül sor Janics szerb színekben történő szerepeltetésére, az a szerb és a magyar szövetség közti jó viszony elmérgesedését jelentené. Úgy tűnik, ezt senki nem akarta megkockáztatni.

Néhány hónap szünet következett a Janics saga folytatásos történeteiben, amely egyrészt eseménytelen portugáliai edzőtáborozással, másrészt a meglehetősen lassú ügyintézéssel, illetve a tárgyalások, taktikai húzások eredményére való várakozással telt. A szerbek viszonylag biztosak voltak a dolgukban, olyannyira, hogy Natasa rövidnek nem mondható portugáliai edzőtáborozásának teljes költségét állták (legalábbis Mirko Nisovic, a szerb kajak-kenu szövetség elnökének állítása szerint). A megnyugtató megoldás azonban csak nem akart megszületni. Annyira nem, hogy Janics elvesztette a türelmét, legalábbis erre enged következtetni Farkas Dávid nyilatkozata, aki a kajakos kommunikációs ügyeit intézi.

"Négy hónap alatt fokozatosan vált egyre világosabbá Natasa számára, hogy a szerbiai feltételrendszer elmarad a magyar lehetőségektől. Belátta, hogy igazuk volt azoknak, akik korábban erre figyelmeztették" - indokolta Janics döntését Farkas Dávid.

Azt gondolom, hogy ezen a ponton vált világossá ez fordulatokban gazdag történet, vagy kissé rosszmájúan mondhatnám úgy is, hogy itt bújt ki a szög a vízhatlan kajakos zsákból.  Magyarország kajak-kenu nagyhatalom, annak minden előnyével és hátrányával. Idehaza óriási tudás és tapasztalat összpontosul a sportág körül, ami a versenyeken méterekben, másodpercekben megnyilvánuló előnyt, valamint mindenkori egyértelmű éremesélyt jelent. Feltéve persze, hogy az ember bekerül a csapatba. Ez ugyanis egyáltalán nem triviális, tekintve, hogy tehetséges versenyzők seregével kell mindenkinek megküzdenie a válogatottságért. Igaz ez mindenkire, értelemszerűen Janicsra is. A korábbiakban a válogatottba kerülés jóformán mindig, minden számában sikerült Natasának, egyesben, párosban, négyesben egyaránt ő volt a legjobb. A londoni olimpián azonban már nem volt ilyen jelentős a fölénye, korábbi sikerszámai egyikében, négyes kajakban már nem is kapott helyet.  Kettes kajakban ugyan ezüstöt, egyéniben pedig bronzot nyert, azonban érzésem szerint ez inkább csalódás volt számára, mint siker, és valószínűleg kérdéseket vetett fel Natasában: vajon megfelelő támogatást kap-e, megfelelő feltételekhez, lehetőségekhez jut-e?

Ebben a helyzetben jött a magyar válogatottság szerbre cserélésének kétes ötlete, amely – nyilván ki nem mondva, talán még magának sem vallva be – azzal a kézzelfogható előnnyel kecsegtetett, hogy Natasa mindenféle belső versengéstől mentesülve, egyedüli és megkérdőjelezhetetlen versenyzőként foglalhatta volna el az őt megillető első számú pozíciót a szerb válogatottban. Valljuk meg, kényelmes helyzet lett volna, amely feltehetően anyagilag, a felkészülési feltételek vonatkozásában– lásd portugál edzőtáborozás – sem érintette volna rosszul Janicsot.

Ámde mindez – mint láttuk – egyenes úton, problémáktól és ügyeskedésektől mentesen nem volt kivitelezhető, ami aztán elvezette Natasát a megvilágosodáshoz és a nagy felismeréshez: a szerbiai feltételrendszer mégiscsak elmarad a magyar lehetőségektől. Igaz ugyan, hogy e lehetőségek kiaknázása érdekében most bizonyos értelemben újra kell kezdeni, kanosszát kell járni, rendezni kell a viszonyt klubokkal, szövetséggel, versenyzőtársakkal, és így tovább, de – mint tudjuk jól – a szükség nagy úr.

A történet egyelőre itt ér véget. Egyik oldalon persze örülünk, ha egy tehetséges versenyző inkább a mi csapatunkat erősíti, nem a lehetséges ellenfelekét.  Másik oldalon valahol ezt az örömünket elrontja egy kellemetlen érzés, ami mostantól folyamatosan kísérni fog minket és elrontja a szánk ízét: „ha ló nincs, a szamár is jó” – szól a mondás és ebben a történetben mi most Janics Natasa számára sajnos a szamár vagyunk!

Döntött a kormány, illetve az oktatási szaktárca: szeptembertől az általános iskolában kötelező lesz az erkölcstan oktatása, mivel – szól az indoklás – az államnak igen sokba kerül az etikátlan viselkedés.

Fenti kijelentéssel minden bizonnyal csak egyetérteni tudunk. Mármint azzal a részével, hogy az erkölcsösség hiánya, az etikátlan viselkedés valóban sok kárt okoz. Persze abban, hogy egészen pontosan hol fizeti meg a társadalom az erkölcstelenség árát, már eltérőek lehetnek a vélemények. Van akinek elsőre a korrupció, másoknak az adóelkerülés, megint másoknak a tévéképernyőkről áradó elképesztő mennyiségű szenny jut az eszébe. Anélkül, hogy most mélyebbre ásnánk ebben az ez egyébként nagyon érdekes és nem mellékes kérdésben, koncentráljunk inkább a kormánydöntés igen érdekfeszítő második részére.

Erkölcstanra – így a szigorú folytatás – csak olyan pedagógusok oktathatják a gyerekeket, akiknek ilyen irányú végzettségük van, vagy elvégzik a témáról szóló 60 órás továbbképzést.

Első hallásra az ember erre is ösztönösen rábólint, végtére is  az erkölcs komoly dolog, nem lehet félvállról venni, és ukmukfukk képesítés nélkül oktatni. Aztán amikor kicsit továbbgondoljuk a fentieket, igen érdekes következtetésekre juthatunk és rájövünk, hogy nem csak rábólintani nem tudunk, de valójában teljesen eltérő véleményen vagyunk, sőt kikérjük magunknak. Nézzük meg közelebbről, mit is üzen nekünk valójában ez a kormánydöntés, különös tekintettel annak második részére!

Legelőször is azt üzeni, hogy pedagógusoknak kell erkölcsre oktatni a gyerekeket, ergo mi szülők a kormány által alkalmatlannak nyilváníttattunk erre. Ez azért igen érdekes, mert tudvalevő, hogy az erkölcsi normák örökítésének elsődleges helye évszázadokra, (ha nem évezredekre) visszamenőleg a család. Úgy tűnik, hogy politikusainknak – sok egyéb mellett – ezt az évszázados szereposztást is sikerült megkérdőjelezni. Persze nem akarom azt állítani, hogy manapság minden család képes ezt a feladatát ellátni, azaz erkölcsösségre nevelni gyermekeit. Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy a mai magyar családok többsége még mindig becsületre, tisztességre neveli utódait, és ha ez a magyar társadalom jelenlegi erkölcsi állapotán nem tükröződik, az semmiképpen nem a családok hibája. Hogy kié, arra inkább majd a végén kanyarodnék vissza, addig azonban folytassuk a második érdekes következtetéssel.

Ott tartottunk tehát, hogy a család helyett a pedagógusok fogják gyermekeinket erkölcsre oktatni. De nem akármelyik pedagógus találtatik alkalmasnak erre a nemes feladatra, csak azok, akik erre vonatkozó képesítést szereztek. Nem elég tehát, hogy kormányunk alkalmatlannak találja a családokat az erkölcsi nevelésre, de a tanárok nagy részét szintén alkalmatlannak véli. Szüleim pedagógusként dolgozták végig munkáséveiket, édesanyám alsós nebulókat tanított, édesapám nevelőotthonban foglalkozott nem könnyű sorsú, így nem is könnyen nevelhető gyerekekkel. Szemtanúja voltam annak, hogy mind a ketten a maguk helyén és feladatkörében a tudásátadás mellett a tisztességre, erkölcsös viselkedésre való nevelést tekintették a fő feladatuknak. Úgy vélem, a sok év alatt nem kevés eredményt tettek le az asztalra ebben a vonatkozásban, feltehetően sok más pedagógussal egyetemben, miközben nem volt szakirányú (erkölcstani) végzettségük.  Úgy gondolom, hogy rájuk gondolva erkölcsi kötelességem visszautasítani a feltételezést, hogy erre a feladatra a pedagógusok csak „szakirányú végzettség” mellett lennének képesek.

Itt megint meg kell állnunk egy pillanatra, mert nem csak szakirányú végzettségről szól a rendeleti fáma, hanem „60 órás, a tárgyról szóló továbbképzés” is felkenhet valakit az etikai oktatásra.

No, ezt meg végképp felháborodva, minden becsületes, tisztességes ember nevében vissza kell utasítsam. Ha sem a család, sem a pedagógusok zöme nem alkalmas politikusaink szerint etikai oktatásra, akkor ki és miből gondolja, hogy egy 60 órás „továbbképzés” után bárki is alkalmassá válik erre? 60 óra alatt, tanteremben, tankönyvből elsajátítható az etikus magatartás? Az igazmondás, a törvénytisztelet, a becsületesség, a tolerancia, az erőszakmentesség, a hűség, a hazaszeretet, a tudás megbecsülése és szeretete, az idősek és a rászorulók tisztelete és a rájuk való odafigyelés, és még sorolhatnám, mi minden, ami az erkölcsösség részét képezi?

Ez a badarság csak olyan embereknek juthat eszébe, akiknek komoly értelmezési problémáik vannak az erkölccsel, erkölcsösséggel. És itt kanyarodnék vissza az elején feszegetett kérdéshez: ha a mai magyar társadalomban erkölcsi problémák vannak, az elsősorban a közélet, a politika, a politikai pártok tisztátalanságára, etikátlan viselkedésére vezethető vissza, nem a családok vagy a pedagógusok alkalmatlanságára. Azért van manapság az erkölcs a béka feneke alatt, mert a politikai köpönyegforgatás, a hazudozás, az emberek becsapása, hülyének nézése, a mutyizás, az állami vagyon és a közpénzek „baráti cégeknek” juttatása, a magánvagyonok ismeretlen forrásokból való gyarapítása, az off-shore-ozás (és még sorolhatnám mi egyéb) természetesnek, elfogadottnak, ad absurdum normálisnak számít politikusaink körében (hangsúlyozom, hogy pártállásra való tekintet nélkül). Kis hazánkban gyakorlatilag bármilyen, a fenti körbe tartozó nagy volumenű disznóságot el lehet követni, annak különösebb kockázata nélkül, hogy az embert rács mögé juttatná az igazságszolgáltatás gépezete, amelynek erkölcsi szilárdsága egyébként maga is sokszor erősen megkérdőjeleződik.

Honnan veszik a bátorságot ezek után tisztelt honatyák, politikusok, miniszterek és egyéb államférfiak, hogy erkölcsről, etikáról megnyilvánuljanak, erkölcsi kérdésekben állást foglaljanak, ítélkezzenek, valamint erkölcsi oktatás szervezésében (különös tekintettel a teljesen abszurd 60 órás gyorstalpalót) jeleskedjenek? Vagy stílszerűen kérdezzem úgy, hogy honnan veszik az erkölcsi bátorságot?

Sokan megkérdezték már tőlem és én magam is sokszor felteszem a kérdést magamnak: hiszek-e Istenben. A válasz első része rövid és egyszerű. A Biblia hófehér szakállú, hiú, szigorú és gyanakvó, hol kegyetlen, hol jóságos, ember formájú istenében egészen biztosan nem hiszek. Véleményem szerint ezt az istenképet az ember azért alakította ki a maga mintájára, hogy nagyobb biztonságban érezze magát egy gyámolító, vigasztaló, büntető és jutalmazó atyafigura oltalmában. A válasz – mint sejthető – itt azonban nem ér véget. Egy olyan intelligens és tudatos erőben ugyanis, amely valaha elindította az univerzum fejlődését, viszont mindenképpen hiszek.

Egy korábbi írásomban azt fejtettem ki, hogy a genetikai kódok összevetése alapján egyértelműnek látom, és mély meggyőződéssel vallom, hogy az ember nem isteni teremtés, hanem evolúció útján jelent meg a színen. A történet azonban nem az ember megjelenésével kezdődött, hanem attól sokkal korábban. Kalandozzunk el most együtt a kezdetekhez!

A 19. században Rudolf Clausius nagyon fontos felfedezést tett. Rájött, hogy az anyagi rendszerek molekuláris rendezetlenségét és a bennük zajló folyamatok irányát és valószínűségét matematikai módszerekkel le lehet írni. A rendezetlenség mértékének jellemzésére bevezette az entrópia fogalmát. Megmutatta, hogy ha egy rendszer zárt, és kívülről nem kap hőutánpótlást, akkor önmagától az egyre nagyobb rendezetlenség felé törekszik, amelynek során az entrópiája nő. Ha az entrópia eléri a maximumát, a rendszer egyensúlyi állapotba kerül.

Jelen tudásunk szerint az univerzum egy ilyen zárt rendszer, amely folyamatosan törekszik az egyre nagyobb rendezetlenség felé, azaz entrópiája nő. Egyszerű logikai következtetéssel adódik, hogy korábban az univerzum entrópiája kisebb volt, sőt, kellett legyen egy olyan pont az univerzum történetében, amikor az entrópiája minimum értéket vett fel, azaz nagyon nagyfokú rendezettség állapotát mutatta. De hogyan írható le ez az állapot?

Ugyancsak a 19. században Christian Doppler felfedezte a róla elnevezett effektust, amelyet mi magunk is megfigyelhetünk. Ha egy autó távolodik tőlünk, a hangját egyre mélyebbnek, ha pedig közeledik, egyre magasabbnak halljuk. Ennek oka, hogy távolodáskor a hanghullámok megnyúlnak, vagyis az alacsonyabb frekvenciájú tartomány felé tolódnak el, mire hozzánk, az észlelőhöz érnek. Közeledéskor pedig a hanghullámok besűrűsödnek, a magasabb frekvenciák felé tolódnak el.

Ez a jelenség nem csak hanghullámra, hanem a szintén hullámként viselkedő fényre is igaz. 1848-ban Fizeau, francia fizikus távoli csillagok fényét vizsgálta Doppler módszerével, és megállapította, hogy a fényük „mélyül”, más szóval az alacsonyabb frekvenciájú, vörös tartomány felé tolódik el. A jelenséget vöröseltolódásnak nevezte el. A vizsgált csillagok fényének vöröseltolódásából arra következtetett, hogy ezek a csillagok a Földtől távolodnak.

A 20. század hajnalán Vesto Slipher egy hosszú méréssorozattal már nem az egyes csillagok fényét vizsgálta. Ekkoriban már ismert volt (Wright, Messier és mások munkája nyomán), hogy a Földünket tartalmazó Naprendszer egy óriási csillaghalmaz tagja, és milliárdnyi, a Naphoz hasonló csillaggal együtt alkotja a Tejútrendszer nevű, 100 ezer fényév átmérőjű, lapos korong alakú galaxist, amelynek hatalmas spirálkarjai is vannak. Tiszta nyári éjszakákon a Tejútrendszer csillagokban sűrű központi részeit látjuk ködszerűen felsejleni, a népnyelv ezt nevezi Tejútnak. Ugyancsak ismert volt már ekkor, hogy az univerzumban minden irányban további nagyszámú, a mi galaxisunkhoz hasonló csillaghalmaz található. Slipher ezek közül választott ki egy sort és arra az eredményre jutott, hogy az általa vizsgált valamennyi távoli galaxis fénye vöröseltolódást mutatott. Azt sejttette ez, mintha minden galaxis távolodna tőlünk, azaz a Föld egyfajta középpont lenne az univerzumban. A tudósok ezt természetesen kellő kétkedéssel fogadták, nehéz lett volna ugyanis elhinni, hogy a Földnek ilyen kitüntetett szerepe lenne. Néhány évvel később Edwin Hubble megmutatta, hogy valóban minden galaxis távolodik tőlünk, de nem csak tőlünk, hanem egymástól is, és minél távolabb van, annál nagyobb a vöröseltolódás mértéke, azaz annál gyorsabb a távolodás. Úgy tűnt, mintha az univerzumban minden távolodna mindentől, mégpedig egyre nagyobb sebességgel, ami megint csak nagyon furcsának tűnt.

A paradoxonra Friedmann és Einstein adott magyarázatot, akik rájöttek, hogy a fenti jelenségeket nem úgy kell értelmeznünk, hogy az álló, változatlan térben minden galaxis nagy sebességgel száguld szanaszéjjel, hanem úgy, hogy maga a tér tágul, aminek eredményeként távolodnak a galaxisok egymástól. Úgy kell ezt elképzelni, mint amikor egy léggömbre nagyszámú pontot rajzolunk, beborítva vele a léggömb teljes felszínét, majd elkezdjük fújni, és fújjuk, ameddig a tüdőnk bírja. Ekkor azt figyelhetjük meg, hogy a léggömbre rajzolt pontok mindegyike távolodik egymástól, bár valójában egymáshoz képest nem mozdulnak, csupán a tér (a léggömb) tágul alattuk.

A fenti felismerésnek van egy nagyon fontos következménye. Ha az univerzum a tér tágulásával jutott a mai állapotába, akkor korábban, sok milliárd évvel ezelőtt, a tér lényegesen kisebb volt. Kellően sokat visszapörgetve az időt eljuthatunk egy olyan pontba, amikor a tér egészen apró volt még, a ma ismert univerzum egésze egyetlen pontban sűrűsödött össze. Ez volt az a pont, amelyről fentebb szóltam, amelyben az univerzum entrópiája minimum értéket vett fel, azaz nagyon nagyfokú rendezettség állapotát mutatta.  Ebből a pontból, egy hatalmas robbanással (amit a fizika ősrobbanásnak nevez) indult el az univerzum fejlődése, máig tartó tágulása. Az ősrobbanás elméletét a 20. század közepén igazolták a fizikusok, amikor felfedezték az univerzumban mindenütt jelenlévő, vele egyidős, úgynevezett kozmikus háttérsugárzást, az ősrobbanás fény- és hőenergia-hullámát, amely az eltelt évmilliárdok alatt egy rendkívül hideg és frekvenciáját tekintve messze a látható vörös tartományon túlra lassult, láthatatlan, de precíz műszerekkel érzékelhető mikrohullámú háttérsugárzássá szelídült.

De mi volt az ősrobbanás előtt? – bukik ki belőlünk rögvest a szinte magától értetődő kérdés. A fizikusok egy része erre azt válaszolja, hogy a kérdés nem értelmezhető, mert az idő, amelyben az előtt és után egyáltalán értelmezhető, a térrel együtt, az ősrobbanás során jött létre. Más szóval az ősrobbanás előtt nem volt semmi. Mások azt mondják – és én is ezzel értek egyet – , hogy egy közismert fizikai elv, a determináció, az ok-okozat elvének értelmében valaminek az ősrobbanást is ki kellett váltania. Nagyon érdekes és fontos kérdés, hogy mi váltotta ki, de talán még érdekesebb, legalábbis számunkra most, hogy véletlen esemény volt-e a kiváltó, vagy valamilyen szándékos, tudatos tevékenység.

A kérdés megválaszolásához pörgessük le magunk előtt az univerzum filmjét. Az ősrobbanás utáni másodpercekben egy elképesztően sűrű, nagyon forró, 10²⁰ fok hőmérsékletű masszát látunk, amely hihetetlen sebességgel, léggömb módjára fúvódik fel, a robbanással együtt megjelent térben és időben, miközben szintén rohamos tempóban hűl. A massza tömege olyan hatalmas, valamint a tágulás sebessége olyan óriási, a fény sebességével gyakorlatilag megegyező, hogy a külső szemlélő által csupán másodperceknek érzékelt idő a táguló ősmassza belsejében – az általános relativitáselmélet szerint – évmilliókban mérhető, amely alatt rengeteg nagy jelentőségű esemény történik. Kialakul az anyag, megszületnek a fizikai törvények, összefüggések, megjelenik az eleinte egységes őserő, amely később négy látszólag különböző erőre (elektromágneses, gyenge, erős és gravitációs kölcsönhatásra) esik szét. Ezzel párhuzamosan kialakulnak az első anyagi részecskék, majd ezekből létrejönnek az atomok, amelyek különböző elemeket alkotnak. Az elemek sűrűsödéséből kialakulnak a csillagok, a bolygók, a holdak és egyéb égitestek. A bolygók némelyikén, amelyek a csillagok úgynevezett lakható zónájában találhatók (ahol a hőmérséklet sem nem túl magas, sem nem túl alacsony, ezért a víz folyékony marad, nem fagy meg és nem párolog el), megjelennek a bonyolultabb szerves molekulák és kialakul az élet, amely újabb évmilliók elteltével intelligens formát ölt.

A kérdés az, vajon véletlen-e, hogy ez a fejlődés idáig eljuthatott. Az univerzum viselkedését számos törvény határozza meg, amelyek matematikai egyenletek formájában írhatók le, bennük fontos fizikai állandókkal. Mindjárt itt az első, a gravitáció, amely két, tömeggel rendelkező test között vonzást eredményez. Tudjuk, hogy ez az erő egyenesen arányos a két test tömegével és fordítottan arányos a köztük lévő távolság négyzetével. Matematikából azt is tudjuk, hogy az ilyenfajta egyenlet ellipszist ír le, azaz visszafordítva a fizika nyelvére, a gravitációs erő hatására a kisebb tömegű test a nagyobb tömegű körül ellipszis alakú pályán kering. Fentebb említettem, hogy az élet csak olyan bolygókon jelenhet meg, amelyek úgy keringenek hőt adó központi csillaguk körül, hogy attól sosem távolodnak el nagyon, és sosem közelítik meg azt túlságosan, így rajtuk a víz sosem fagy meg és sosem párolog el. Csak az ellipszis (és annak speciális formája, a kör) a megfelelő erre. Véletlen-e vajon, hogy a gravitáció éppen a távolság négyzetével fordítottan arányos, és így ellipszis alakú pályát eredményez? Oly sok egyéb, szinte végtelen számú lehetőség lenne, hogy a gravitáció eltérjen ettől a képlettől, és a távolság harmadik, negyedik, vagy akárhányadik hatványával legyen fordítottan arányos, amely esetekben ez az erő sosem eredményezne ellipszis alakú pályát, amelyen egy bolygó a csillaga körül keringhetne. Akkor pedig a bolygón sosem alakulhatna ki élet, hiszen a víz vagy megfagyna, vagy elpárologna, nem alakulna ki a langyos víz éltető közege, amelyben az anyagok keveredhetnek, egymással kapcsolódhatnak, egyre bonyolultabb konstrukciókat létrehozva.

A gravitáció példája csupán egy a rengeteg hasonló közül. Azért vettem ezt előre, mert rajta keresztül látható a legjobban, milyen kevésen múlott az élet létrejötte. De ugyanilyen kevésen múlott magának az univerzumnak a létrejötte is. Ha bizonyos fontos fizikai állandók, a Planck állandó, az elektronok és protonok tömegének arányát leíró béta állandó, az elektromágneses finomszerkezeti alfa állandó, az anyag és antianyag aránya akár néhány tized százalékkal eltérne az általunk ismerttől, akkor nem születhettek volna meg az anyagi részecskék, nem alkothattak volna atomokat, elemeket, és nem jöhettek volna létre a csillagok, bolygók és egyéb égitestek sem.

Tekinthető-e puszta véletlennek, hogy a fizikai törvények éppen úgy festenek, a fizikai állandók éppen olyanok értékűek, amilyenek szükségesek voltak az anyagi részecskék, az atomok, az elemek, a csillagok, bolygók, holdak, a szerves molekulák és az élő organizmusok létrejöttéhez? Természetesen elvileg ez lehetséges, csak a valószínűsége elképesztően kicsi.

Tudjuk, hogy annak az esélye, hogy ötös találatot érünk el a lottón, nagyon csekély. A legtöbb ember számára, aki akár egy életen keresztül lottózik, az öt találat elérése reménytelen. Nagyon nagy szerencsének, óriási véletlennek tekintjük, ha valakinek mégis sikerül. Ezek után becsüljük meg, mekkora annak a valószínűsége, hogy valaki egy éven keresztül minden héten öt találatot érjen el a lottón! Természetesen ennek a valószínűsége sem nulla, pontosan kiszámítható az értéke. Ez az értek azonban olyan elképzelhetetlenül kicsi, hogy józanésszel azt mondjuk, gyakorlatilag lehetetlen eseményről beszélünk. Ha mégis megtörténne ilyen, azt gyanítanánk, hogy valamilyen erő, valamilyen külső tényező szándékosan befolyásolja és ebbe az irányba tereli a véletlen történéseket.

Nos, annak a valószínűsége, hogy a fizikai törvények és állandók mindegyike véletlenül lett olyan, amilyen az univerzum létrejöttéhez szükséges volt, még annál is kisebb, mint hogy valaki egy éven keresztül minden héten öt találatot érjen el a lottón. Egyes elméletek szerint mégsem zárható ki, hogy ez történt. Ezen elméletek ugyanis azt mondják, hogy az univerzumban egymással párhuzamosan végtelen számú téridő létezik, amelyek egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérnek. Az egyes fizikai törvények, állandók mindegyik valóságban, mindegyik téridőben mások. Bármilyen kicsi is annak a valószínűsége, hogy valamennyien egyszerre, pont az élet kialakulásához szükséges formát, értéket vegyék fel, végtelen számú próbálkozás esetén megtörténhet ez a csoda.

Van azonban még egy elképesztő véletlen ebben a történetben. Ha valóban végtelen számú téridő létezik is egymással párhuzamosan, kétségbevonhatatlan, hogy azok mindegyikét az ősrobbanás hozta létre, alakította ki.  Az egymással párhuzamosan létező végtelen sok valóság mindegyike ugyanott, ugyanazon ponton, az ősrobbanással kezdődött. Néhány éve fizikusok megmutatták, hogy az ősrobbanás energiája sem lehetett akármekkora. Ha egy egészen kevéssel kisebb lett volna, akkor a robbanás után megkezdődő tágulást az ősmassza óriási gravitációja pillanatokon belül megállította volna és a massza visszahullott volna önmagába. Ha egy nagyon kevéssel nagyobb lett volna ez a kezdő energia, akkor az anyag olyan gyorsan szóródott volna szét, hogy nem lett volna mód az atomok, a csillagok, a galaxisok kialakulására. Az ősrobbanás energiájának 10^-120 pontossággal akkorának kellett lennie, amekkora volt.  Azaz a tizedesvessző után 119 jegyig nem lehetett eltérés a kezdő energia mértékében!

Beszélhetünk itt is véletlenről? Aligha! A véletlen esélye itt elenyészően kicsi, ráadásul ezen a ponton már az egymással párhuzamos, végtelen számú téridők statisztikája sem segít, hiszen ősrobbanásból csupán egy volt. Az ősrobbanás energiáját tudatosan és szándékosan, nagyfokú kontroll segítségével egy pontos értéken kellett tartani ahhoz, hogy a később tapasztalt fejlődés lehetségessé váljon. Ilyen tudatosságra és szándékosságra, ilyen jelentős kontrollra csak egy komoly erő, egy magas szintű intelligencia lehetett képes. Ezt az intelligens erőt sok féle névvel illethetjük, a név valójában lényegtelen. Ha számunkra úgy a legkönnyebb feldolgozni, hívhatjuk akár Istennek is. Ebben az értelemben talán mindannyian – még a magamfajta tudományos-szkeptikusok is – hinni tudunk benne!

Unalomig ismert, elcsépelt akciófilm jelenet: a főhős dermedten áll egy bombára alig emlékeztető szerkezet előtt, amelyről azonban mindannyian tudjuk, hogy pokolgép. Ott virít ugyanis rajta a visszaszámláló szerkezet, amely pirosan ragyogó számaival sokkolja hősünket, mutatva, hogy az eredetileg harminc percre beállított megsemmisítési időből már csupán másodpercek vannak hátra.

Mivel a leállító kódot nem sikerült megszerezni és segítség sem érkezhet már sehonnan, utolsó esélyként a számlálószerkezet vezetékét kell elvágnia bátor hősünknek, hogy a visszaszámlálás megálljon. Igenám, de a két vezeték közül melyiket válassza? Ha eltalálja a helyes vezetéket, megáll a pusztító visszaszámlálás, ha viszont a rossz drótot metszi el, levegőbe repül minden.

Hősünk tehát áll, dermedten néz, és azon töpreng, vajon vágja, vagy ne vágja a kiválasztott vezetéket. Elbizonytalanodik. Az előbb még a fehér vezetéket fogta és meg mert volna rá esküdni, hogy az a jó választás, most viszont mégis a másik, a piros drótot tartja a kezében. Tévedni itt nem lehet, ismétlésre nincs lehetőség!

Aztán egyszerre elhatározza magát, és a kiválasztott piros vezetéket egy pillanat alatt elmetszi. Nagy megkönnyebbülés kíséri a mozdulatát: a bomba nem robbant fel! Hősünk és vele a környék ártatlan lakói megmenekülnek. Mi nézők, izgultunk ugyan nagyon, de valahol mélyen pontosan tudtuk, hogy a főhős végül a vágás mellett dönt, és a döntése – no  meg a piros drót kiválasztása – helyesnek bizonyult.

Mostanság nem kell moziba mennünk vagy a tévé elé leülnünk, ha ilyesféle jelenetet akarunk látni. A Magyar Nemzeti  Bank monetáris tanácsa hónapról hónapra a legjobb hollywoodi akcióthrillereket megszégyenítő izgalmak közepette dönt a banki alapkamatról. A kérdés minden hónapban ugyanaz: vágni, vagy nem vágni – mármint az alapkamatot. A pénzvilág pedig a mozi nézőkhöz hasonlóan izgul és találgatja, vajon a főhős (alias monetáris tanács) vágja a drótot vagy nem vágja, és ha vágja akkor vajon robban-e a bomba vagy sem, azaz elszalad-e a forint árfolyama az egekbe avagy marad elviselhető szinteken.

A döntés a legutóbbi hat alkalommal (gyakorlatilag azóta, hogy új, a kormány által delegált külső tagok érkeztek a tanácsba) mindig ugyanaz volt: megoszlottak a vélemények ugyan, de a tanács – leginkább az új tagok szavazataival – minden alkalommal 25 bázispontos csökkentés mellett döntött. Azaz a főhős vágott. A bomba pedig nem robbant, legalábbis egyelőre nem. A forint hirtelen, látványos, stílszerűen szólva robbanásszerű gyengülése nem következett be, legfeljebb enyhébb gyengüléseket láttunk minden alkalommal. Az alacsonyabb kamat hatására ez tulajdonképpen természetes is. A látványosabb gyengüléseket eleddig megakadályozta a banki kommunikáció, amely mindig felhívta a figyelmet a további vágások veszélyeire, így azt érzékeltette, hogy további kamatvágások feltehetően már nem lesznek.

De miért voltak az eddigi vágások? A logika természetesen megvan e lépések mögött, nevezetesen az, hogy az alapkamat túl magas és az adósságállomány miatt túl nagy kamatterhet ró az országra. Ha lehetséges, akkor tehát kamatot kell csökkenteni, hogy csökkenjenek a terhek. A másik oldal érvei is erősek azonban. A csökkenő kamatok miatt gyengül a forint és ez szintén növeli azoknak a terheit, akik devizában vannak eladósodva, beleértve az államot is. Ellenérvként azonban ilyenkor elhangzik az, hogy a gyenge forint viszont javítja a versenyképességünket, olcsóbbá válik a magyar munkaerő és többet kapnak a termékükért az exportra termelő cégek.

Utóbbit – mármint hogy a versenyképességünk javul-e a gyengébb forinttal – ugyan sokan vitatják, én most nem is akarnék ebbe mélyebben belemenni. Sokkal fontosabbnak érzem azt a kérdést, hogy vajon a Vágni vagy nem vágni akcióthriller következő évadában mi várható. Mert új évad kezdődik hamarosan, az biztos. Március elején lejár az MNB elnökének és alelnökének a mandátuma, a kormányfő új elnököt és alelnököt fog jelölni. El is terjedt az a vélekedés, hogy Matolcsy György az elnöki poszt várományosa. A piac persze meg is ijedt azonmód, hiszen Matolcsy miniszter a nem szokványos módszereiről ismert, ebbéli kétes hírnevét pedig újabban olyan nyilatkozatokkal is „erősítette”, amelyek az MNB jövőben követendő politikájára utaltak. Arra nevesül, hogy hiba volt a múltban erősen tartani a forintot. Vagyis – szóltak a kommentárok – Matolcsy szerint a forintot tovább kell gyengíteni, kamatcsökkentésekkel, eszközvásárlásokkal, a forintállomány hígításával.

A legutóbbi emelés után ugyan elkezdődött egy ellenkező irányú kommunikáció, azaz Matolcsy miniszter és mások is nyugtatni kezdték a piacot. Nem is biztos, hogy őt jelöli a miniszterelnök jegybankelnöknek, de ha őt is, akkor sem kell aggódni, mivel ő is pontosan tudja, hogy körültekintőnek kell lenni és óvakodni kell a nem konvencionális eszközök alkalmazásától.

Izgalmas lesz tehát az akcióthriller új évada, mert mintha kérdésessé vált volna, hogy kik lesznek a főszereplők és milyen fordulatokra, váratlan csavarokra számíthatunk. De tényleg kérdésessé vált? Vagy csak a jó sorozatoknál megszokott beharangozó kampánynak vagyunk a tanúi, amikor hol ilyen, hol olyan információkkal kecsegtetik a nézőket, kissé elbizonytalanítva őket, hogy mire is számíthatnak?

Attól tartok, az utóbbiról van szó. A gazdaságpolitika eddigi alakulását visszanézve ugyanis világosan látszik a dolgok íve. A devizahitelekből való kiugrás lehetőségének megteremtése, az adósságállomány csökkentésének erőltetése, az eddigi kamatvágások azt a szándékot jelzik, hogy csökkenjen az ország devizakitettsége és az ezzel összefüggő terhei. Ennek a trendnek és szándéknak a szerves folytatása az lehet, hogy a hiteleket forint alapúra igyekszik csökkenteni a kormányzat. Erre utalnak azok a lépések, amelyek az állam szerepét jelentősen növelik a lakossági megtakarítások felhasználásában, nevezetesen aktív kötvénykibocsátással, sőt közvetlen betétgyűjtéssel egyre több forint megtakarítást vonnak be az állam finanszírozásába. Ha sikerül minél nagyobb mértékben függetlenedni a külföldi devizáktól, akkor már nincs akadálya annak, hogy az állami adósságokat infláció gerjesztésével értéktelenítsék el, ahogyan azt számos más ország is tenni szándékozik, például az Egyesült Államok, vagy legutóbbi bejelentései szerint Japán. Nincs is ezen mit csodálkozni, az adósságokat sokkal könnyebb elinflálni, mint fájdalmas megszorító intézkedéseken keresztül pénzt megtakarítani, hogy a tartozásokat vissza tudják fizetni.  Az elinflálásnak számos módja van, lehet nyíltan pénzt nyomtatni, lehet burkoltabban quantitative easing segítségével pénzt pumpálni a gazdaságba és lehet az árfolyammal játszani, a nemzeti valutát gyengíteni, például kamatcsökkentéssel, hiszen a gyengébb valuta is inflációt gerjeszt.

Érdekes tehát a következő évad beharangozója, de nem kell, hogy kétségeink legyenek. A főhős a következő szériában is sokszor áll majd a ketyegő bomba előtt, hezitálva, hogy vágjon vagy sem, és feltehetően ebben a szériában is többször fogjuk őt látni, amint végül bátran elszánja magát és vág.

12,5 %-ot esett az Apple részvények árfolyama egyetlen nap. Ráadásul az esés tartósnak tűnik, hiszen a tőzsdei zárás után, a tőzsdén kívüli kereskedésben is folytatódott, előrevetítve egy újabb méretes zakót másnapra is. A nagy esés hátterében látszólag „csak” annyi áll, hogy hosszú évek óta először fordult elő az Apple-lel az a kellemetlenség, hogy profitcsökkenésről kellett beszámoljon. De vajon tényleg csak ennyiről van szó? Csak a csökkenő profit ijesztette meg a befektetőket? Mivel a cég még így is meghaladta az elemzői várakozásokat, azt gondolom, hogy itt többről, illetve másról van szó. Úgy vélem, hogy a piac most kezdi megérezni és megérteni, mit veszített az Apple, illetve tágabban értelmezve a számítógépes iparág és az egész gazdaság Steve Jobs halálával.

Vannak úgynevezett ikonikus személyiségek. Ők azok, akiknek a neve valamilyen okból annyira összeforrt egy iparággal vagy egy tevékenységgel, hogy elegendő csak megnevezni ezeket a hívószavakat, és mindenkinek rögtön beugrik a szóban forgó személyiségek neve. Például ha azt mondom, hogy Formula-1, akkor a válasz Bernie Ecclestone. Ha a hívószó a tőzsdei spekuláció, akkor erre mindenkinél Soros György neve rímel. Ahogy a szoftver szóról törvényszerűen Bill Gates, a zenelejátszóról vagy az okostelefonról pedig Steve Jobs jut eszünkbe elsőként.

Az ember e neveket hallva elgondolkozik azon, hogy vajon miért épp ezek forrtak össze ennyire elválaszthatatlanul a fenti iparágakkal. Másként feltéve a kérdést, vajon mi kell ahhoz, hogy az emberfiából ikonikus alak váljék? Nézzük meg Steve Jobs példáján keresztül, mire volt szükség ahhoz, hogy egy szíriai bevándorló örökbeadott gyermekéből az Apple ikonikus figurájává, kis szóviccel élve Alma atyává váljék.

Mindjárt meg is állapíthatjuk, hogy ezek szerint rendezett családi háttérre aligha volt szükség az ikonná válás titokzatos útján. Jobs házasságon kívül született 1955-ben. Anyjának szülei hallani sem akartak a szír bevándorlóval kötött házasságról, ezért a kis Steve-et örökbefogadásra ajánlották fel. Így került a fiú némi hányattatás után Paul és Clara Jobshoz.

Jobs az iskolában nem volt jó tanuló. Tanárai szerint volt ugyan esze, de egyrészt túlságosan is vagány és kezelhetetlen volt, másrészt kizárólag az őt érdeklő tantárgyakat volt hajlandó figyelemre méltatni, nevezetesen elsősorban az elektronikát, illetve később a főiskolán a kalligráfiát. Az általánost még átvészelte valahogy (bár egy-két zűrös ügyből kifolyólag igen közel állt a kicsapáshoz), de a főiskoláról fél év alatt kikopott, sosem végezte el. Leszögezhetjük tehát, hogy egy ikonnak nem kell feltétlenül jó tanulónak lennie, sőt még az sem szükséges, hogy egyáltalán elvégezze az iskolát, ne adj isten diplomát szerezzen.

Jobsot érdekelte a számítástechnika, de klasszikus értelemben véve nem értett hozzá. Az Apple-t egy barátjával, a számítógépes zseni Steve Wozniakkal alapították meg a Jobs ház garázsában. A gépeket a fejlesztőguru Wozniak építette, Jobs a jó üzleti érzékkel rendelkező, érdekérvényesítő businessman szerepét játszotta a cégben. Megállapíthatjuk ebből, hogy nemcsak hogy nem kell jól tanulnunk, egy adott témában diplomát szereznünk, de – meglepő módon – a maga szakmai mélységében még értenünk sem kell egy adott területhez, hogy a terület ikonjává válhassunk.

Első dobásuk, az Apple I annak ellenére nagy kudarc volt, hogy a számítógép maga technikailag kimagaslott az akkori mezőnyből. Itt jött be először a képletbe Jobs zsenialitása (nevezzük manapság divatos kifejezéssel élve „Jobs-faktor”-nak), amikor is Steve rájött, hogy azért nem tudnak eladni a gépből ötven darabnál többet, mert az csúnya. Ennek megfelelően az Apple II-t már ízléses műanyag burkolattal látták el, és a tervezésnél még arra is odafigyeltek, hogy a csavarok ne legyenek szem előtt. Az Apple II-ből 1977-ben 300 darabot, 1978-ban 8 ezret, 1979-ben 35 ezret értékesítettek. E parádés siker láttán már a szakma is felfigyelt Jobsra, aki a korábbi hippi fazonból – szintén jó érzékkel – ekkorra már ápolt külsejű, öltönyös úriemberré avanzsált, így kínálta a gépet különböző rendezvényeken, vásárokon. Ikonságról azonban még szó sem volt. Sőt, egy darabig úgy látszott, nem is lesz szó sohasem.

Jobs ugyanis rossz vezetőnek bizonyult. Kiszámíthatatlan, szélsőséges, időnként hisztérikus főnök volt. Embereit sokszor kézi vezérléssel irányította, gyakran ordibált velük. Az Apple III és az Apple Macintosh fejlesztésénél komoly szakmai hibákat követett el, az új Apple III – nem kis botrányt kavarva – egészen egyszerűen nem volt piacképes. A botrány elhomályosította és háttérbe szorította a Macintosht is, amely egyébként új grafikus vezérlőfelületével (kell ezt manapság bárkinek is bemutatnunk?) forradalmian újnak, egy teljesen új vízió első állomásának számított. Hiába csillant ismét a Jobs-faktor, Steve-et mégis kirúgták az Apple-től. Újabb meglepő konklúzió: egy üzletember-ikonnál az sem alapvető fontosságú, hogy jó vezető legyen!

Jobs jó darabig szinte semmit sem csinált. Pár év elteltével aztán megalapította a NeXT nevű céget, amely szoftverfejlesztéssel foglalkozott – szuperszámítógépek számára. Majd 1985-ben George Lucastól – annak átmeneti szorult helyzetét kihasználva – viszonylag olcsón megvette a Pixar céget, amely számítógépes animációkat készített filmekhez. A két cég évekig csak vegetált, vitte és nem hozta a pénzt. Jobs azonban valamiért hitt bennük – és igaza lett.

1995-ben a Pixar által készített Toy Story című animációs film óriási kasszasiker lett. Mindenki a Pixarról beszélt, amelynek tőzsdei bevezetését Jobs – dupla vagy semmi alapon – a film bemutatása utáni hétre időzítette. A film körül kialakult nagy médiafelhajtás a cég tőzsdére lépésén is nagyot dobott, így az is óriási siker lett. Ismét működésbe lépett tehát a Jobs-faktor: Steve zseniális érzékkel megsejtette, hogy az emberek a filmekben az egyre jobb minőségű, abszolút illúziót keltő, profi animációra vágynak majd, amilyet a Pixar és egy-két hozzá hasonló kis, rugalmas, innovatív cég lesz csak képes szállítani. A siker tehát bele van kódolva a rendszerbe, csak ki kell várni. Jobs kivárta.

Ahogy azt is kivárta, hogy a sors az Apple vonatkozásában is igazságot szolgáltasson neki. Miközben Jobs a Pixarral sikert sikerre halmozott, az Apple évről évre rosszabbul teljesített, gyakorlatilag csak vegetált.  Hiányoztak az ötletek, hiányoztak az előremutató megoldások, az Apple a csőd szélére került. Utolsó mentsvárként fordultak Jobshoz, akit 1997-ben visszahívtak a cég élére!

Jobs alaposan meglepte a világot, amikor nem az Apple számítógépek valamiféle új generációját dolgoztatta ki a céggel a következő években. Megint remek érzékkel megsejtette, hogy a következő nagy dobás az online zenehallgatás lesz (erre utalt néhány olyan sikergyanús, de később elsorvadt kezdeményezés is, mint a Napster). Jobs ezért felvásárolt egy kisebb céget, annak ígéretes fizetős zenebolt fejlesztésével, és erre alapozva előrukkolt az iTunes-szal (amelyet a lemezkiadók messiásként ünnepeltek, lévén nem ingyenes volt, hanem fizetős, így nem rombolta tovább a zenebusinesst). Mint meggyőződéses hardware-es érezte, hogy az online zenebolt nem elégséges, hogy elérje célját, azaz az Apple módjára magához kösse a felhasználókat. Kell hozzá egy olyan, csak az Apple-től beszerezhető vonzó és trendi eszköz is, amely egyszerűvé teszi az online zenehallgatást. Az iTunes-hoz szorosan kapcsolódva következő dobásként ezért Jobs meghirdette az iPod forradalmat. És lőn! Az iPod óriási siker lett. Bár előtte is voltak már a piacon MP3-lejátszók, ezt a piacot igazából az Apple teremtette meg az iPoddal, és ha már megteremtette, totálisan le is tarolta. Míg az első évben, 2003-ban „csupán” 1 millió darabot adtak el a lejátszóból, addig 2004-ben már 6 milliót, 2005 végére pedig az összeladás átlépte a 30 milliós, addig elképzelhetetlennek tartott határt. A Jobs-faktor ismét fényesen bizonyított, az Apple a mélységekből rohamtempóban indult meg felfelé.

Jobs következő víziója az okostelefon volt. Zseniális érzékkel megsejtette, hogy az okostelefon-felhasználók is az egyszerű, könnyen átlátható és kezelhető grafikus kezelőfelületet (ismerős?), valamint a hozzákapcsolódó online szolgáltatásokat igénylik, ezért ebbe az irányba indította el az Apple-gépezetet. 2006 végén mutatta be az iPhone-t szokásos évértékelő beszédében, elmaradhatatlan fekete garbójában és farmerében, logikus, egyszerű, de lehengerlően meggyőző előadói stílusában. Amikor az ugyancsak elmaradhatatlan „One more thing…” részhez ért, és elővette zsebéből az első iPhone-t, percekig tartó tapsvihar tört ki. Nem véletlenül. Az addig a Nokiához, a Sony-Ericssonhoz vagy Motorolához hasonló gigászok által uralt piacra betört az Apple, és nemcsak betört, de egyúttal azonnal alapvetően át is írta ezt a piacot. 2007-ben 1 millió, 2008-ban 10 millió, 2009-ben 20 millió, 2010-ben már 36 millió kelt el az immár ötödik szériánál járó okostelefonból, amely az Apple-től már megszokott érzelmi viszonyulást és lojalistást váltotta ki a felhasználókból. A Nokia és a többi nagyágyú végzetes sebeket kapott, amelyeket azóta sem tudott begyógyítani egyikük sem. Jobs zseniális húzása nyomán a mobilpiac egyik évről a másikra az Apple, a Samsung, a Google játékterévé vált.

És Jobs itt sem állt meg. Egy ideje már motoszkált benne, hogy a mobilinternet valódi forradalmához szeretne a fentiekhez hasonló módon, azaz alapvetően és meghatározón hozzájárulni. Nem meglepő, hogy itt is a hardware-ben, egy nagy képernyős, könnyű és könnyen kezelhető grafikus eszközben látta a megoldás kulcsát. Így született meg az iPad, amelyet a szokásos külsőségek közepette 2010. április 3-án mutattak be a médiának. Az első nap 300 ezer példány kelt el belőle, május 3-ig elérték az 1 millió, év végéig pedig a hihetetlen 15 millió darab eladott példányt.

Nem folytatom. Egyrészt nem is tudnám, hiszen mint a bevezetőmben említettem, Steve Jobs, aki hasnyálmirigyrákkal küzdött, és számos terápián, majd májátültetésen is átesett, 2011. október 6-án, mindössze pár héttel azután, hogy bejelentette az Apple vezérigazgatói posztjáról való visszavonulását, 56 éves korában elhunyt. A Jobs-faktor tovább már nem csilloghat, újabb sziporkázó ötletet, messzelátó víziót sajnos nem láthatunk-hallhatunk tőle.

Másrészt szükségtelen is folytatnom. A gondolatkísérletből napnál világosabban adódott az eredmény. Láttuk, hogy sok mindenre egyáltalán nincs szükség ahhoz, hogy az ember ikonná váljék. Egy dolog viszont elengedhetetlen. Olyan összefüggéseket kell meglátni, amelyeket mások nem látnak át. Olyan trendeket megsejteni, amelyeket mások nem vesznek észre. Olyan igényekre ráérezni, amelyeket mások figyelmen kívül hagynak. Ezekből kell egy ígéretes, mások számára is inspiráló jövőképet alkotni, majd ahhoz kitartóan ragaszkodni akkor is, ha eleinte nem működik. Ez a Jobs-faktor lényege. Aki e faktort felfedezni véli magában, ne késlekedjen, azonnal induljon el az ikonná válás útján! Annál is inkább, mert az Apple minapi profitcsökkenésére adott érzékeny piaci válaszból félreérthetetlenül látszik: a piacoknak nagyon fog hiányozni Jobs ikonikus figurája, amely nélkül az Apple már valószínűleg nem ér – nem érhet annyit – mint korábban. A Jobs után támadt űrt viszont előbb-utóbb be kell töltenie valakinek. Egy új ikonnak, rajta keresztül pedig egy új víziónak, és egy új gazdasági sikertörténetnek.

Évtizedek óta megoldatlan probléma.  Folyamatosan reklamációk tárgya, viccek, kabarétréfák céltáblája. Nem túlzás kijelenteni, hogy ha a „megoldatlan probléma”, a „gyenge minőségű szolgáltatás” vagy a „kabarészámba megy” kifejezések élő szinonimáját keressük, akkor a budapesti tömegközlekedés „személyében” minden bizonnyal meg is találtuk.

A budapesti tömegközlekedés ezer sebből vérzik. Bár más városokhoz képest viszonylag sűrűnek mondható, értve ezalatt, hogy jól lefedi a várost, az összetétele már korántsem felel meg a modern kor elvárásainak. Kevés benne a metró, a földalatti, illetve az egyéb a kötöttpályás közlekedés (villamos, HÉV), ennek megfelelően sok a busz, és a troli. Ez azért jelent gondot, mert ha ezek közlekedését gyorsítani akarják, akkor a gépkocsi forgalmat lassítani kell (lásd buszsáv), ami zaj és környezetszennyezés szempontjából igencsak negatív hatású.

Öreg a járműpark, ami annak tudható be, hogy nem megoldott a járművek fokozatos, tervszerű cseréje. Nem is nagyon lehet ezt megoldani akkor, ha néhány évtizedenként egy-egy kampányszerű csere történik, amikor már tömegével esnek szét a járművek. Az ilyen kampánycserék után elkerülhetetlen, hogy a járművek ismét tömegesen, egyszerre öregedjenek el, ami csak arra jó, hogy az aktuális városvezetést sokkolja, tekintve hogy normál keretek között megoldhatatlan a cserék finanszírozása.

Az öreg járművek sokszor romlanak el, esnek ki a forgalomból, pótlásuk nehezen oldható meg, a menetrend ezért gyakran felborul. Az elavult eszközök nem könnyen és nem jó hatásfokkal tarthatók karban, illetve takaríthatók, ami állandó minőségi kifogásokat eredményez.

Rengeteg a probléma tehát, de a legfőbb gond – egyúttal a fent felsorolt problémák hátterében meghúzódó fő kiváltó ok – a finanszírozás.  A budapesti tömegközlekedés fenntarthatatlanul drága. Évente körülbelül 130 milliárd forintba kerül, miközben a jegy- és bérleteladásból származó bevétel 2012-ben körülbelül 50 milliárd forint volt.

A gondolkodás persze folyamatosan megy arról, miért maradnak el ennyire a bevételek a kiadásoktól, illetve hogyan lehetne csökkenteni a különbséget. Az egyik ok az utasok viszonylag alacsony száma, azaz nem sikerül elegendő embert a tömegközlekedés felé terelni. Ez nem meglepő, állapíthatod meg, Kedves Olvasó, hiszen a fent felsorolt technikai, szervezési és minőségi gondok egyáltalán nem teszik vonzóvá a tömegközlekedést, mint alternatívát. Ráadásul az ára sem vonzó, tromfolok most rád Kedves Olvasó, csak hogy a párbeszéd irányába tereljem ezt a közös gondolkodást. Egy friss kimutatás szerint egy magyar átlagbérből (lásd http://www.origo.hu/gazdasag/20121018-a-magyarorszagi-brutto-es-netto-atlagkeresetek-alakulasa-2012-augusztusaig.html) , azaz 142.500 forintból éppen 445 BKV jegyet lehet vásárolni (2012-ben érvényes 320 Ft-os árral számolva). Ugyanakkor (előre is elnézést a kissé demagóg összehasonlításért), egy átlag luxemburgi bérből több mint 2000 db luxemburgi tömegközlekedési jegyet lehet venni, pedig az ottani jegy a maga 1,5 eurójával még drágább is a budapestinél. Egy szó, mint száz, az átlag magyar pénztárcához mérten a budapesti tömegközlekedés igen drága.

A finanszírozási gondok hátterében meghúzódó másik ok a bliccelés. Erről ugyan nincsenek pontos statisztikák (meglepő is lenne, ha lennének), de becslések szerint a bliccelők aránya meglehetősen magas, az általuk okozott kár éves szinten mára elérheti az 5 milliárd forintot (http://nol.hu/belfold/tobb_milliard_forint_kart_okoznak_a_bkv-nak_a_bliccelok).  A  bliccelés, mint jelenség abból adódik, hogy drága a jegy (lásd egy bekezdéssel feljebb), és hatékonyatlan az ellenőrzés.  Nem tudom például, Budapesten kívül akad-e még olyan európai főváros, ahol az elektronikus beléptető kapuk alkalmazása helyett ellenőrök igencsak megkérdőjelezhető hatékonyságú, ám nem kevés költségbe kerülő hadának segítségével próbálják meg felvenni a harcot a metrón a bliccelés ellen.

E két alapvető probléma (kevés utas, sok bliccelő) eredőjeként adódik az elképesztő negatív mérleg, évi 130 milliárd kiadással szemben mindössze 50 milliárd bevétel a jegyekből, bérletekből. (Tudom, benne van még a képletben az is, hogy az állami vállalatnál valahogy minden sokkal többe kerül és nem kevés pénznek lába kél, de ezzel a lerágott csonttal – nézd el nekem Kedves Olvasó! – most nem kívánok foglalkozni.) A különbséget csak egyetlen helyről lehet pótolni. Nem kell sokat találgatni, természetesen az adóforintokból. Évi 80 milliárd forintunkba kerül (szándékosan fogalmaztam többes szám első személyben) ennek a megoldatlan problémának a toldozása-foldozása, magunk előtt tologatása.

A napokban hallom a hírt – és mérgelődöm a hallatán – hogy a fővárosi közgyűlés január elsejével mintegy 10%-os jegyáremelést fogadott el. Egyik oldalon persze értem, hogy nehéz előteremteni azt a bizonyos évi 80 milliárdot, főként, ha a főváros el van adósodva és rengeteg pénz megy el adósságtörlesztésre. Másrészt meg nem értem, hogy a városatyák miért nincsenek tisztában az alapvető közgazdasági összefüggésekkel. Ha az eddigi jegyárak mellett kevés volt az utas, és sok a bliccelő, akkor mi fog történni 10%-os jegyáremelést követően? Nos, Kedves Olvasó, azt hiszem, nem kell nagy ész, hogy válaszoljunk erre a kérdésre. Minden bizonnyal kevesebb utas lesz és/vagy több bliccelő. Azaz feltehetően kevesebb árbevétel, mint eddig. De több aligha.  Akkor meg miért próbálkozik az igen tisztelt budapesti városvezetés a teljesen esélytelen jegyáremeléssel (főleg azt is figyelembe véve, hogy a jegyár már így is nagyon magas)? Talány!

Jó, jó, mondhatod most Kedves Olvasó, de ha ilyen nagyon ellenzem az áremelést, akkor javasoljak helyette valamit, ha tudok. Nos, nem csak javasolni tudok, de ráadásul konkrét tapasztalatokkal is tudok szolgálni e javaslat működőképességét illetően. Nem is kell messze menni, elég csak ide a szomszédba, nevezetesen Bécsbe. Az osztrák fővárosban a tömegközlekedés hasonló finanszírozási problémáját éppen ellenkezőleg próbálták meg orvosolni, nevezetesen nem emelték a jegyárakat, hanem csökkentették, aminek hatására (láss csodát!) jelentősen nőtt a tömegközlekedésben részt vevők száma, és így a jegy- és bérleteladásból származó teljes bevétel is. (Csak zárójelben egy beszédes összehasonlítás: Bécsben egy éves bérlet jelenleg 365 euróba, azaz 290 Ft/euró árfolyammal számolva 105.850 forintba kerül, míg Budapesten ugyanez az éves bérlet – na mennyibe? – 126 ezer forintba  http://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A9cs_k%C3%B6zleked%C3%A9se , http://www.bkv.hu/hu/ervenyes_jegy_es_berletarak_/ervenyes_jegy_es_berletarak !)

Mielőtt azt gondolnánk, hogy Bécs az egyetlen kivétel, amely erősíti a szabályt, álljon itt a legújabb hasonló próbálkozás példája, mindenféle további felesleges kommentár nélkül (http://www.origo.hu/nagyvilag/20120327-ingyenes-lesz-a-tomegkozlekedes-az-eszt-fovarosban.html) :

„Ingyenes lesz a tömegközlekedés 2013. január 1-jétől a 416 ezres észt fővárosban, Tallinnban - közölte Edgar Savisaar polgármester. Tallinn a finn és az orosz turisták közkedvelt célpontja, és az első európai főváros, ahol bevezetik az ingyenes tömegközlekedést. Edgar Savisaar polgármester szerint az intézkedéssel Tallinn egyben "az európai zöldmozgalom zászlóshajójává" is válik, lakosai pedig fellélegezhetnek.

A jegyeladásokból származó bevételek jelenleg a tömegközlekedésre fordított kiadásoknak 33 százalékát fedezik. Helyi médiaértesülések szerint a döntés mintegy 20 millió euróba kerül majd, de tisztségviselők azzal érvelnek, hogy annak következményeként jócskán csökkenni fog a forgalomban részt vevő gépkocsik száma. ”

Az emberek többsége ösztönösen vonzódik a rejtélyekhez, talányokhoz.  A kíváncsiság a Homo sapiens egyik legfontosabb tulajdonsága, amely alapvetően meghatározta fejlődését. Számtalan találmány, felfedezés megszületését egyértelműen annak köszönhetjük, hogy embertársainkat vonzotta az ismeretlen, az érthetetlen és a megmagyarázhatatlan.

Van azonban valami, amit még ennél is vonzóbbnak érzünk. Ez pedig az eltitkolt, az elrejtett, a tiltott tudás. Ha úgy érezzük, hogy valami nem csak ismeretlen és érthetetlen, de ráadásul még valamilyen oknál fogva rejtegetik, titkolják is előlünk, akkor azt feltétlenül meg akarjuk tudni, ki akarjuk ismerni, fel akarjuk tárni. Ennek érdekében sokat töprengünk, gondolkozunk, kutakodunk, elméleteket gyártunk, amelyeket aztán megosztunk másokkal is.

Gondoljunk csak a Bermuda háromszög rejtélyére, a perui Nazca fennsík titokzatos vonalaira, rajzaira, a Stonehenge misztikus kőépítményére, a Húsvét szigetek kőből faragott monumentális emberfej alakú szobraira, a holdra szállást övező kérdésekre, az új-mexikói Rosswell város külső részén 1947-ben lezuhant UFO körüli legendákra, a Kennedy- gyilkosságra és még számos egyéb titokzatos eseményre. Ezek mindegyike hihetetlen mértékben foglalkoztatja az embereket, rengeteget fantáziálnak, beszélnek róluk. Magyarázatukra a legkülönfélébb elméletek születnek és terjednek. Ezek közös vonása, hogy a jelenségek egyszerű, logikus, reális magyarázatát elvetik, sőt kategorikusan tagadják. Vonzódnak ugyanakkor a különleges, misztikus, irreális elemeket is tartalmazó magyarázatokhoz, lehetőség szerint megfejelve némi összeesküvés elmélettel is. Az ember néha úgy érzi, hogy minél misztikusabb, minél képtelenebb egy magyarázat, annál többen tartják valószínűnek és elfogadhatónak.

Nézzünk a mélyére most egy olyan talánynak, amely kissé ugyan földhözragadtabb a fentieknél, de mostanában, ezekben a válsággal terhelt években kis hazánk lakóit talán a legjobban vonzza, a leginkább foglalkoztatja. Ez pedig a benzinár különös rejtélye.

Internetes blogokon számos elmélkedést olvashatunk a témáról, chatfórumokon véget nem érő párbeszédeket követhetünk nyomon, az elektronikus és nyomtatott sajtóban pedig elemzések tucatjait találjuk. Ezek közös logikai íve nagyjából a következőképpen foglalható össze: Ha 2008-ban az olaj ára hordónként majdnem 150 dollár volt, az euró árfolyama több mint 310 forint, a benzinnek litere pedig 300 forint, akkor manapság, amikor az olajár még a 100 dollárt sem éri el, az euró árfolyama pedig 300 forint alatt van, miért kerül a benzin litere 400 forintba? Kik és miért emelik az egekbe a benzin árát? Kik nyerészkednek ezen az üzleten? Miért hagyja mindezt a kormány, miért nem lép közbe?

Férfiasan be kell vallanom, hogy ez a rejtély engem is megérintett. Én is feltettem magamnak a fenti kéréseket, sőt, még elméletet is gyártottam, mely szerint a benzinár meghatározásakor azzal a trükkel élnek, hogy ha az olajár emelkedése, vagy a forint gyengülése miatt emelni kell, akkor egy kicsit többet emelnek, mint kellene, amikor viszont ellentétes folyamatok miatt csökkenteni kell, akkor kicsit kevésbé csökkentik az árat, mint indokolt lenne. A kis eltéréseket nem igazán vesszük észre, viszont sok kicsi sokra megy. Jó kis elmélet, nemde?

Aztán elhatároztam, hogy megvizsgálom kicsit közelebbről és kicsit alaposabban a rejtélyes benzinárat. Tény, hogy körülbelül négy éve, 2007 novemberében adta hírül a sajtó, hogy a MOL 3 forintos benzin- és 4 forintos gázolajár-emelését követően a benzin átlagára meghaladta a 300 forintot. A csoportos emlékezetben ez az esemény láthatóan igen élénken él, ahogyan az is, hogy az úgynevezett WTI (West Texas Intermediate) nyersolaj világpiaci ára néhány éve korábban soha nem látott magasságokba, hordónként 140 dollár fölé emelkedett, valamint az is, hogy az euró árfolyama a hitelválság kirobbanását követően a 310 forintot is meghaladta.  

Alaposabb vizsgálat után viszont kiderül, hogy a csoportos emlékezet egyáltalán nem pontos. A történelmi olajárat ugyanis 2008 júliusában értük el, nem 2007 novemberében. Utóbbi időpontban a nyersolaj világpiaci ára 94 dollár körül mozgott, ami kétségtelenül magas volt, de messze elmaradt a történelmi csúcstól. Ugyancsak pontatlanul emlékeznek a bloggerek, és a chatelők az árfolyamok alakulására. 2007 novemberében a forint igen erős szinteken tartózkodott, egy euróért ekkor mindössze 253 forintot, egy dollárért pedig 173 forintot kellett adni. 2008 júliusában, a történelmi csúcson álló olajár idején a forint még erősebb volt, egy euró mindössze 229 forintba, egy dollár pedig csupán 144 forintba került. Ugyanakkor 2009 márciusában, amikor a forint ténylegesen elérte a rossz emlékű mélypontját (314 forintot ért egy euró, 236 forintot egy dollár), a WTI olaj hordónkénti ára egy óriási zuhanást követően 48 dollárra esett vissza.

Számoljunk akkor egy kicsit! 2007 novemberében a WTI olaj hordónkénti ára átlagosan 94 dollár volt, egy dollár 173 forintot ért, azaz egy hordó olaj 16.262 forintba került. Ekkor lépte át a benzin ára Magyarországon a 300 forintos literenkénti árat. 2008 júliusában, a csúcson, a WTI nyersolaj hordója 147 dollárt ütött meg, azonban mindössze néhány napig, így ebben a hónapban az átlagár 127 dollár volt. Ugyanakkor egy dollár mindössze 144 forintot ért, így egy hordó olajért ebben a hónapban átlagosan 18.288 forintot kellett adni. Éreztük is ezt, hiszen ekkoriban már a benzin ára is jóval meghaladta a 300 forintos literenkénti árat, valahol 360 körül járt. 2009 márciusában viszont, a piaci pánik és a forint mélyrepülése idején az olaj világpiaci ára 48 dollárra süllyedt hordónként. Ez annyira alacsony volt, hogy a forint rendkívüli gyengesége (236 forint/dollár) ellenére is egy hordó olaj ára mindössze 11.564 forintra rúgott. Le is ment a benzin ára rendesen, újfent 300 forint alatti árakat láthattunk. A 300 feletti tartományba csak 2009 augusztusa után tért vissza a benzinár, amikor az olaj ára 71 dollárra emelkedett.

Mi a helyzet napjainkban? A WTI ára ma is messze elmarad a történelmi csúcstól, az elmúlt hónapokban átlagosan 90 dollárba került hordója. Ugyanakkor a forintunk ereje is a múlté, egy dollárért nem 144, még csak nem is 173, hanem bizony 222 forintot kellett adni az ősz folyamán, átlagosan.  Ennek megfelelően pedig egy hordó olaj ára 19.980 forintra rúgott, ami messze magasabb, mint korábban bármikor, akár a történelmi olajár-csúcs, akár a 314 forintos euró idején nézzük is. Nem kell tehát itt nyerészkednie senkinek, és manipulálni sem szükséges a benzinárral. A fenti kalkulációk alapján jól látható, hogy manipuláció és nyerészkedés nélkül is sajnos most a legmagasabb az olaj ára, legalábbis forintban kifejezve mindenképpen. És ezért kerül annyiba a benzin, amennyibe kerül (eltekintve persze a nyersanyag árra rakodó elképesztő mértékű és folyamatosan emelkedő adótól és járuléktól, amelynek a problémájával most nem kívánok foglalkozni).

Egy talánnyal, egy rejtélyes esettel, egy városi legendával ismét szegényebbek lettünk tehát. Persze a városi legendák mindig makacsul tovább élnek, feltehetőleg így lesz ez a manipulált benzinár legendájával is.

Nyáron még csak egy farmeros, feltűrt ingujjas sörözés közben feldobott kósza ötletnek tűnt, amelyet nem sokan vettek komolyan. Mára, sokak meglepetésére, kézzelfogható közelségbe került, hogy a magyar állam visszavásárolja a néhány éve az E.ON-nak eladott gázüzletágat. Erről írt alá ugyanis szándéknyilatkozatot pár napja Orbán Viktor miniszterelnök és Johannes Teyssen, az E.ON elnök-vezérigazgatója. A szándéknyilatkozat rögzíti, hogy a felek december közepéig lezárják a tárgyalásokat a részletes feltételekről, majd január végéig aláírják az adásvételi szerződést. Egyesek már azt is tudni vélik, hogy a vételár 800 millió euró lesz, ami eléggé furcsa annak fényében, hogy a német cég 2005-ben még 2,1 milliárd euróért vette meg a MOL-tól a gázüzletágat.

Mégsem olyan meglepő, hogy az E.ON 1,3 milliárd euró veszteséggel is kiszállna a magyarországi gázüzletből, ha megnézzük, hogyan alakult a cég gázkereskedelemmel kapcsolatos bevétele és eredménye az elmúlt néhány évben. Átlagosan 700-800 milliárd forintos árbevétel mellett 5 és 10  milliárd forint közötti veszteséget sikerült realizálni a gázkereskedelmen évente, négy év alatt összesen 25 milliárdot. Ez a tetemes veszteség elsősorban a lakossági gázárak kormány általi befagyasztásának köszönhető. A befagyasztásra azért került sor (mint ahogy most a kivásárlásra is), mert – a miniszterelnök szavaival élve – tudomásul kell venni, hogy a közműszolgáltatások „nem a profit világába tartoznak”.

Fenti kijelentés arra utal, hogy a közműszolgáltatásokon senki ne akarjon nyerészkedni, az árakat ne akarja emelni, hisz azok már is így is meghaladják sok ember fizetőképességét. Szó, mi szó, a profit csúnya világában nyereségre törekednek. Ennek érdekében versenyt folytatnak, igyekeznek minél több ügyfelet megnyerni, nekik minél többet eladni, igaz ez sokszor akciók keretében, árengedmények segítségével teszik. Másik oldalon ügyelnek a költségekre, próbálnak takarékoskodni, a költségeket csökkenteni, hiszen bevételek és költségek különbsége eredményezi a profitot. A miniszterelnöki idézet implicite azt sugallja, hogy a gázkereskedelem esetében a magáncégek nem tudták a költségeket csökkenteni, ezért inkább – a profit érdekében – árat akartak emelni. Ezt pedig egy a polgárok érdekeire figyelő kormány nem hagyhatja. Mit tesz tehát? Előbb befagyasztja az árakat, később további hátrányos szabályokat alkot (például Robin Hood adó, helyi adó, közműadó) majd kivásárolja a céget.

Logikus a kérdés, hogy ezzel vajon csökkeni fog-e a gáz ára. Látszólag igen, hiszen alacsonyabb végfelhasználói árat szab meg a kormány. Másik oldalon viszont vajon a kicsiny magyar kormány rendelkezik-e akkora vásárlóerővel, olyan alkupozícióval, hogy az oroszokkal szemben alacsonyabb beszerzési árat tudjon elérni, mint az óriás E.ON? A kérdés nyilván költői. No de ha így van, akkor a feltehetően nem alacsonyabb beszerzési ár és a befagyasztott végfelhasználói ár közötti különbséget ki fizeti meg? Természetesen a végfelhasználó. Csak nem a gázárban, hanem valamilyen egyéb formában, jövedelemadóban, általános forgalmi adóban, jövedéki adóban, különadóban, ki tudja miben.

Fenti okfejtésünkre mondhatja valaki, hogy talán tényleg nem járunk jobban, de legalább annyit elér a kormány ezzel az intézkedéssel, hogy kicsit jobban érzi magát a polgár, hiszen a havi rezsiszámlája előnyösebben fest. Nos, ez valóban hasznos dolog (főleg választások idején), egyéb előnyét viszont nem nagyon látni. Szemben esetleg egy olyan intézkedéssel, amely valós verseny kialakítását illetve a verseny élénkítését célozná meg. Láttunk ilyet mostanában sokat, példaként elég csak a kötelező biztosítás területén kialakult gyilkos árversenyre gondolni, de lehet példát találni a gáz- és áram kiskereskedelemben is (lásd a Magyar Telekom e piacon történt megjelenését követő 5-8%-os árcsökkenést). Igaz, ezek a pozitív hatások nem állami intézkedések nyomán jelentkeztek, viszont épp a minap lehetett arról olvasni, hogy a mobilfizetés területén egy új állami cég fog versenytársként megjelenni a piacon a már régóta működő magáncégekkel szemben, és ettől lépéstől a kormány a mobilfizetési kényelmi díjak csökkenését várja. Kormányzati körökben is ismerik tehát az alapvető közgazdasági szabályokat, valamiért a gázüzletágban mégsem hasonló megoldásra törekednek.

Az ember töri a fejét, gondolkodik a fentieken erősen. Nyilvánvalóan kell lennie valaminek, ami ezt a furcsaságot megmagyarázza, helyre teszi. Van is egy ilyen valami, nevezetesen az E.ON másik cége, a Földgáz Storage, amely gáztárolással foglalkozik és az elmúlt négy év során évente 40-48 milliárd forint árbevétel mellett 8-14 milliárd forint nyereséget produkált. A kivásárlási terv erre a cégre is vonatkozik, és mint látható, ennek a megvásárlása egészen jó üzlet. Főleg, ha olcsóbban lehet megvenni, mint az eladási ár volt annak idején.

No de álljunk meg egy pillanatra! Akkor ez most azt jelenti, hogy a gázüzletben mégiscsak van profit? A közműszolgáltatások ezen ágának (meg esetleg a többinek is) mégis helye van a profit világában? Bizony, ez azt jelenti. Egy feltételnek kell csupán teljesülnie, hogy a korábbi tagadó mondat most ellenkező előjelűvé váljon: ez a profit nem máshová, hanem az állam - meglehetősen feneketlennek tűnő - zsebébe kell vándoroljon.

Összegzés: Ha egy magáncég termel profitot, akkor piszkos, nyerészkedő kapitalistáról beszélünk. Ha egy állami tulajdonba vont cég teszi ugyanezt, akkor gondoskodó, polgáraira odafigyelő államról esik szó. Meglepő, hogy a dolgok megítélése mennyire relatív tud lenni!

Van egy városrésze Budapestnek, ahol állni látszik az idő. Pontosabban nem is áll, hanem úgy ötvenévnyi késésben van. Sietek leszögezni, hogy ezt a késést nem rossz értelemben kell érteni. Aki ide elmegy, azt nem a lemaradással szembesülés kellemetlen élménye éri, nem az avíttság rossz hangulata és illata fogadja, hanem éppen ellenkezőleg, letűnt korok báját érezheti, régi idők megőrzött emlékeivel találkozhat, egy kicsit kiléphet a mai világ eszeveszett sebességű forgatagából, lelassulhat, sétálgathat, nézelődhet és elmélkedhet.

Az ötvenévnyi késés ékes és kézzelfogható, de egyúttal szimbolikus bizonyítékaként a helyet nem is úgy hívják, ahogyan az elhelyezkedéséből logikusan következne. Azt a nevet viseli, amelyet több mint ötven évvel ezelőtt kapott, amikor még a város egy egészen más helyén volt megtalálható. Bizony, ez az érdekes része a városnak az idők során odébb költözött. Sőt, ez a furcsaság nem is egyszer történt meg vele, hanem négy alkalommal is, azaz esetében nem költözésről, hanem egyenesen vándorlásról helytálló beszélnünk.

Nem srófolom a kíváncsiságodat, kedves olvasó, minden további bevezető helyett csak annyit mondok, Ecseri. Van-e, ki e nevet még nem hallotta? Aligha. Tíz megkérdezett emberből pontosan tíz fogja azt válaszolni az Ecseriről érdeklődőnek, hogy ez Budapest közismert használtcikk-piaca. Egyesek talán még azt is tudni fogják, hogy ez Közép-Európa legnagyobb, állandó bolhapiaca, ahogyan stílusosabban nevezni szokták. És mint ilyen, fogalom. Turisták számára a Halászbástyához, Hősök teréhez hasonló kötelező látnivaló, de sok honfitársunk számára is kedvelt, gyakran felkeresett hely.

Azt azonban már sokkal kevesebben tudnák megmondani, hogy ha a Nagykőrösi úton található, akkor miért hívják ezt a különös helyet Ecserinek. Azt pedig szerintem szinte senki sem tudja, hogy az ócskapiac (ahogyan akkoriban hívták) eredetileg az Operaház helyén állt egészen 1875-ig. A város vezetése ekkor döntött úgy, hogy az ószerespiacot az Újvásártérre (a mai Köztársaság térre) helyezi át, így engedvén helyet az Ybl Miklós által tervezett Operaház építése számára. Itt sem lelt azonban otthonra a piac hosszú időre. A kiegyezés utáni robbanásszerű fejlődés átalakította a belvárost, megépült az Országház, a Tőzsdepalota, az Andrássy út, a Ferenc József (ma Szabadság) híd, és az Erzsébet híd. A zsidópiacnak (mert így is nevezték) e nagyszabású építkezések miatt ismét mennie kellett, így 1897-től már a Kerepesi úti temető mellett található Teleki téren találjuk.

A Teleki tér több mint ötven évig adott otthont a zsibvásárnak, zsibajnak, Tangónak nevezett piacnak. Akkoriban a lakosság szegényebbik fele innen öltözködött, innen rendezte be a lakását, itt vásárolt ajándékot, de sokszor itt keresett munkát, megélhetést is. A piacnak ez a kicsit keleti bazár, kicsit népáruház, kicsit indiai sátorváros jellege a XX. század első harmadában kezdett el átalakulni a régiségkultusz (vagy ahogy akkoriban nevezték az antikjárvány) kialakulásával. Ekkoriban jelentek meg a Telekin a valódi régiségek (egy részük legálisan, jellemzően hagyatékból, másik részük lopásból, rablásból származott), valamint az antiknak feltüntetett hamisítványok. A lopásoktól és a hamisításoktól félve a hatóságok eleinte szigorúan tiltották olyan tárgyak eladását „amelyeknek műbecsű vagy tudományos értékük van”. Természetesen a tiltás ellenére a régiségkereskedés komoly fejlődésnek indult és hamarosan a zsibaj egyik fő profiljává vált.

A háború a Telekin is súlyos nyomokat hagyott. Egyik oldalon hihetetlenül megnőtt a forgalma, hiszen a tönkrement, lerombolt országban alig volt termelés, ennek híján pedig a szerszámokat, ruhát, bútort, könyveket leginkább a használtcikk piacon lehetett vásárolni. Másik oldalon viszont a Teleki is mérhetetlenül lezüllött, virágoztak a lebujok, ócska csehók, elszaporodtak az egerek, patkányok és férgek, vígan éltek a tolvajok, zsebmetszők, valutaüzérek, svindlerek és egyéb kétes alakok. A rendőrök szinte tehetetlenek voltak a bűnözéssel szemben, ahogyan azzal sem tudtak mit kezdeni, hogy a túlburjánzó piac miatt rendszeresen leállt a Fiumei út forgalma. A helyzet egyre inkább tarthatatlanná vált.

Ebbe az időszakba, a Teleki 1945 és 1950 közötti életébe nyújt betekintést Bereményi Géza felejthetetlen filmje, az Eldorádó. A cím nem túlzó: az ügyes, jég hátán is megélő kereskedők számára ez az időszak valóban maga volt a mesebeli Eldorádó, ahol mindenből – szó szerint – aranyat lehetett csinálni. Akinek aranya van, annak mindene van! – vallotta Monori, a Teleki tér filmbeli királya, legsikeresebb kereskedője, aki – társaival együtt – mégis igen hamar áldozatává vált a közelgő változásoknak.

1948-ban ugyanis kimondták az ítéletet a város vezetői: a Telekinek mennie kell. Előbb a Váci útra akarták költöztetni, végül azonban a választás a Valéria-telepi Ecseri útra esett. A költöztetésre – többszöri halasztás után – 1950-ben került sor. A zsibvásár történetében ezzel új fejezet kezdődött. A kereskedők jelentős részétől az engedélyt megvonták. A többiek sem alhattak azonban nyugodtan, mindennaposak voltak a rendőrség, a pénzügyőrség, a piacfelügyelet, a KISOSZ és az AVH ellenőrzései, igen sok kereskedőt ítéltek el lopás, orgazdaság, illetve más, a népi demokrácia ellen elkövetett – vélt vagy valós – bűncselekmény következtében.  Mindezek ellenére a használtcikk piac az új helyen is elboldogult, azonban olyan mesés meggazdagodásról, mint a háborút követő években, már senki nem álmodhatott.

Az ötvenes évek végén az Ecseri két új fenyegetéssel is szembesült. Egyrészt megalakult és rohamos léptekben fejlődött a Bizományi Áruház Vállalat, a BÁV, amely használtcikk vásárlással, javítással, zálogosítással és értékesítéssel foglalkozott. Másrészt az Üllői úton megkezdték a József Attila lakótelep építését, amelynek szovjet mintájú házgyári emeletes házai, valamint a hozzátartozó infrastruktúra (olyan új üzletekkel, mint az ABC, az Ápisz, vagy a Röltex) környezetében kellemetlenné, nemkívánatossá vált az Ecseri jelenléte. Megszüntetni mégsem akarták, mivel a helypénzből jelentős, évi több millió forintos árbevétele származott a fővárosnak, másrészt a pártvezetés szerint a lakosság jó része számára még mindig az egyetlen megfizethető beszerzési forrás volt. Így hamarosan ismét száműzetésről született döntés: az Ecserinek a Nagykőrösi úti szeméttelep helyére kell költöznie.

1964-ben, a dózerrel elegyengetett volt szemétlerakó helyén, a Nagykőrösi úton megnyílt a konszolidált, fallal körülkerített új Ecseri. A nevét senki nem akarta megváltoztatni, még a főkapu fölé is kiírták szép öles, régies betűkkel. A korábbi, átláthatatlan bazár-struktúrát viszonylagos rend váltotta fel, első sorban a ruhások, másodikban a vasasok és szerszámosok, harmadikban a vegyeskereskedések, a fal mentén körbehúzódó üzletekben pedig a bútorosok helyezkedtek el. A régi árusok nagy része az új helyen is üzletet nyitott, mindjárt az első, közvetlenül a főbejárat mellett a patinás Fischer famíliáé lett.

Mint a piac rendszeréből kitalálható, a profil eleinte nem változott, ugyanazokat lehetett kapni, mint korábban a Telekin, illetve a régi Ecserin. Ebben a hetvenes évek farmer- és bőrkabát korszaka hozott először változást, amikor ezek a nyugatinak számító kurrens termékek az Ecserin is megjelentek.

Az igazi profilváltást azonban a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji régiségdivat hozta meg, amely a piac életében a 20-as években tapasztalt után immár a második volt. Az ötvenes-hatvanas években politikailag kényes volt a polgári lakberendezés, ezért a régi bútorokat, képeket, szobrokat, csillárokat sokan eladták. A kereskedők fillérekért vásárolták fel ezeket, abban bízva, hogy jó üzletet csinálhatnak velük. Bő húsz évet kellett várni, de az üzlet végül beindult, a piacon rengeteg külföldi, illetve tehetősebb magyar kezdett el vadászni a régiségek után, amelyek árfolyama a kezdeti „bagóért” szintről a megnövekedett kereslet láttán hamarosan emelkedésnek indult.

Különösen a képkereskedés virágzott fel. A jó szeműek, a hozzáértő gyűjtők ezekben az időkben néhány forintért tucatszám vásárolhattak ma milliókat érő Scheiber, Kádár Béla, Vaszary, Ziffer képeket. A frissen alakult hazai árverezőházak tulajdonosai is jellemzően az Ecserin vadászták össze az első aukciók árukészletét. Ekkoriban alakult ki az a máig élő szokás, hogy a piac legforgalmasabb napja a szombat. Szombaton hajnaltól kora délutánig mindenki kinn van a piacon, aki él és mozog, alkalmi árusok és állandó üzlettel rendelkező kereskedők, alkalomszerűen érdeklődők és profi gyűjtők, galériások egyaránt. A könnyű prédák kora persze már lejárt, nem könnyű igazi értékre találni a piacon, de ha valamikor lehet, az jellemzően a szombat reggel. Alkudni persze nagyon kell, hiszen ilyenkor még mindenki többre tartja a portékát. Ha viszont valakinek szerencséje van és egy értékesebb darabra zárás felé tud alkudni, akkor jelentősen le tudja faragni az árat.

A piacon mindenki ismer mindenkit. Pontosan lehet tudni, hogy kihez kell fordulni, ha az ember valamilyen konkrét céllal érkezik az Ecserire. Ha lámpát keresünk, akkor lámpás Gáborhoz, ha szőnyeget, akkor Nikolicshoz, ha ruhát, akkor Irénhez, ha könyvet, akkor Klárikához, ha festményt, akkor Petihez, ha bútort, akkor Markovicsékhoz érdemes fordulni.

A közhiedelemmel ellentétben a kereskedők jellemzően korrektek. Nem igaz, hogy mindig ócska hamisítványokat akarnak rásózni a vevőre. Persze valljuk be őszintén, hogy a piacon sok a hamisítvány, a régiség iránti kereslet a „régiséggyártó” ipart is fellendítette. A valódihoz megtévesztésig hasonlító régiségeket tudnak manapság gyártani, amelyekről csak alaposabb vizsgálattal tudjuk kideríteni, nem eredetiek. Tapasztalataim szerint azonban a kereskedők (főleg azok, akik állandó üzlettel rendelkeznek a piacon és így mindig megtalálhatók itt) általában megmondják az érdeklődőnek, ha nem eredeti darabról van szó. Ha nem így tesznek, akkor sincs baj, saját magunk is kitalálhatjuk az árfekvésből, eredeti-e a kiválasztott holmi vagy sem. Amikor például a piacon jártamban beinvitált magához az Ecseri egyik legendás roma kereskedője, illetve annak felesége, akkor észrevettem egy Scheiber feliratú, meglehetősen jól sikerült képet. Kérdésemre, hogy mennyire tartja, az asszony hosszú litániába kezdett a kép kvalitásairól, majd kibökte, hogy 40 ezer forint az ára. Elbeszélgettünk, aztán elköszöntem tőle. Tisztában kell lenni ugyanis azzal, hogy egy Scheiber kép ára ma korszaktól függően 500 ezer és 3 millió forint között változik, ennek megfelelően nem szabad azt gondolnunk, hogy megütöttük a főnyereményt egy 40 ezres ajánlattal. Tudnunk kell, hogy a kereskedők is felismerik az értéket, amelyet jóval magasabb áron kínálnak, és nem is biztos, hogy kinn a piacon akarják értékesíteni. Nekik is megérheti esetleg valamelyik árverő házhoz bevinni a kvalitást, igaz, ott sokáig kell várni a pénzre és még az sem biztos, hogy az árverésen elkél a portéka. A kereskedőknek viszont forgatni kell a pénzt, így legtöbben mégis inkább a piacon próbálják eladni az értékesebb holmikat is, felvállalva, hogy esetleg nem keresnek vele annyit.

Az Ecserin tehát nyitott szemmel kell járni, mert igenis szép számmal lehet találni eredeti art-deco, óbarokk, koloniál és stílbútorokat, zsolnai és herendi porcelánokat, korabeli, még működő órákat, csillárokat, és ha nem is Scheiber, de kevésbé nagynevű festők eredeti képeit, amelyek még mindig százezreket érnek, és itt akár fél áron is hozzájuthatunk. Nem véletlen, hogy ma is kijárnak az Ecserire a külföldiek (jellemzően az olaszok, angolok, amerikaiak, kínaiak, japánok), de a Falk Miksa utcai antikvitások tulajdonosai is. Természetesen a nyitott szem mellett a másik két fő szabály az óvatosság és higgadtság. Ne szeressünk bele egyetlen tárgyba sem, mert azonnal meglátszik rajtunk és a kereskedő rögtön magasabb árat mond. Arcunk, gesztusaink ne árulkodjanak arról, hogy különösen megtetszett valami. Higgadtan, kissé közömbösen, de barátságosan érdeklődjünk, kérdezzük meg az árat, majd tegyünk egy alacsonyabb ajánlatot, amelyre a kereskedő valamekkora engedménnyel fog válaszolni. Ez az alku az üzlet része, nem szabad kihagyni. Nem szabad viszont túlságosan merevnek lenni sem. Meg kell éreznünk, hogy ha egy ponton túl nem enged a kereskedő, akkor azt azért teszi, mert már neki sem éri meg. Ilyenkor nekünk kell egy lépést tennünk és elfogadnunk egy kicsit magasabb árat, mint amelyet megcéloztunk. Ha nem vagyunk biztosan a dolgunkban, ha egy tárgy gyanúsnak tűnik, akkor inkább hagyjuk ott. Jobb esetleg egy eredeti holmit otthagyni óvatosságból, mint megvenni valamit, ami nem éri meg az árát és később csak mérgelődünk miatta.

Magam is szívesen járok az Ecserire. Jellemzően vasárnap, zárás előtt megyek, amikor ugyan kevesebb a kereskedő, de sokkal könnyebb alkudni. Mindig a főbejárattól indítom a sétámat, és nagyjából ugyanazt az útvonalat járom végig, amelyből nem maradhat ki az a néhány üzlet, ahol régi könyvek ezreiből lehet válogatni. Egyik legmulatságosabb élményem is a könyvekhez fűződik. Egy alkalommal, szép számmal vásároltam régi Delfin könyveket, majd kezemben a szerzeményekkel továbbsétáltam. Beinvitált magához egy másik kereskedő, aki a piacon arról híres, hogy válogatás nélkül minden külföldit hangos „hé te, gyere be, bitte kukken” kiáltással hívogat. Meglátta kezemben a csomagot és megkérdezte, mit vettem. Mondtam, hogy könyveket, mire leplezetlen érdeklődéssel, kissé bizalmaskodva azt kérdezte: - Könyvkereskedése van?

Ez az Ecseri világa. Kicsit zárt, kicsit titokzatos, kicsit bizalmaskodó, kicsit huncut, de alapvetően jó és szeretnivaló.

Bankot alapít az állam. Nem akármilyet, nem holmi hagyományos, székházas, fiókos bankot, hanem modernet, az internet világába illőt, úgynevezett webbankot. A bank alaptőkéjét, amelyet hat milliárd forintra taksálnak, felerészben az állam biztosítja, másik felét pedig magánszemélyek adják össze. Máris jelentős számú potenciális befektető jelezte csatlakozási szándékát.

Mint mondám, a bank a világháló lehetőségeit kihasználva fog működni, azaz nem rendelkezik majd bankfiókokkal, és az ezek működtetéséhez szükséges tekintélyes számú alkalmazottal. Ennek a banknak az ügyfelei kizárólag az internet segítségével tarthatják a kapcsolatot a pénzintézettel, ezen keresztül utalnak át, fizetik a havi számláikat, ellenőrzik megtakarításaikat, jelezhetik problémáikat, panaszaikat, tehetik fel kérdéseiket. Tekintve, hogy már a web 2.0 világában élünk, ez a koncepció nem is hangzik olyan rosszul. Így 2012 vége felé járva, Magyarországon 3 millióra tehető a rendszeresen internetezők száma, amire azért már lehet alapozni. Ugyan a lakosság nem csekély részét (az internet absztinenseket) kizárja a bank a leendő ügyfelei köréből, de hát valamit valamiért. Így nem kell pénzt fektetnie a drága fiókhálózatba, nem kell bért fizetnie az ott dolgozó alkalmazottaknak, tetemes pénzt spórol meg tehát, azaz végeredményben a működése olcsóbb lesz. Egy olcsóbb bank nyilván vonzóbb, hiszen az ügyfélnek is kevesebb pénzébe kerül. Ráadásul az interneten keresztüli ügyintézés kényelmesebb és gyorsabb. Minden adott tehát a sikerhez, nem csoda, hogy sokan akarnak ebben a bankba befektetni.

Mielőtt magunk is fejvesztve rohannánk előjegyeztetni magunkat a többi potenciális befektető mellé, gondolkodjunk el együtt egy kicsit. Ne ragadjunk le magánál a webbank koncepciójánál, tűnjön az mégoly szimpatikusnak is! A webbank is csak egy bank, helyezzük hát vissza ebbe a kontextusba. 2012 késő őszén járunk. Rémlik, mint ha mostanában fontos fejlemények történtek volna a bankok vonatkozásában. Gondolkodjunk, gondolkodjunk (ahogy Micimackó szokta mondani), hátha eszünkbe jut! Hopp, már meg is van, nem is kellett olyan sokat töprengeni, hiszen alig pár napja jelentették be, hogy a korábban ideiglenesnek mondott, előbb pár éven belül megszüntetni, később rövid távon legalább lecsökkenteni és hosszabb távon kivezetni ígért bankadó „örökre megmarad”.  Hm és még egyszer, hm. Mintha e bankadó jelentősen megterhelte volna a bankok büdzséjét, némelyiket – saját bevallása szerint, de hát miért hazudna egy magára valamit is adó bank – egyenesen veszteségbe döntötte. Olyanok is vannak, akik ennek hatására fiókokat zártak be, embereket küldtek el, sőt, még a piacról való kivonulást is fontolgatják. Lehet, hogy nem is olyan könnyű banknak lenni? Lehet, hogy nem is olyan remek üzlet ez a roppant jól hangzó webbank? Hiszen a bankadót ennek is fizetnie kell, minél több ügyfele és forgalma van, annál többet!

Persze, tovább folytatva a töprengést, eszünkbe jut, hogy épp az elején szögeztük le, webbankunknak nem lesz sok fiókja, sok alkalmazottja, sokat tud tehát spórolni, lesz miből megfizetnie a bankadót. E ponton azonban ismét elbizonytalanodunk. Ha a megspórolt költségeket bankadóra kell költeni, akkor mitől lesz ez a bank olcsóbb az ügyfelek felé? Ha nem lesz olcsóbb, akkor mitől lesz vonzó? Egyáltalán, jut eszünkbe, kik lesznek ennek a banknak az ügyfelei?

A hírek szerint az olcsón működő webbank elsősorban a bajba jutott devizahiteleseknek szeretne kedvező feltételekkel hitelt nyújtani. Ez jó gondolatnak tűnik, tekintve, hogy bajba jutott devizahitelesből nem kevés van. Széles tehát a piac. Nem csak jó ez a gondolat, de nemes is. A bank nem a profitszerzést tekinti elsődleges céljának, a kedvező feltételekkel a rászorultakon akar segíteni.  Egy baj van. Úgy tudjuk, hogy a devizahiteleseknek az a része, aki biztosan fizetőképesnek volt tekinthető, már megszabadult a devizahitelétől, előtörlesztette azt. Aki ezt nem tudta megtenni, azért nem tette, mert a fizetőképessége legalábbis kérdéses. Na de ha kérdéses, akkor hogyan tudja majd fizetni a webbanktól felvett hitelét?

Mielőtt teljesen összezavarodnánk, próbáljuk meg összegezni a fentieket!

Létrejön tehát egy bank, felerészben állami pénzből, felerészben magánszemélyek pénzéből. Minthogy csak az internetre alapozva működne, így alacsony költségű lenne a működése (igaz, emiatt csak a magyar lakosság 30%-a jöhet szóba, mint a bank ügyfele, de ez mellékes). A megtakarításait alapvetően két dologra fordítaná a bank. Egyrészt kedvező feltételekkel nyújtana hitelt a rászorulóknak (leginkább bajba jutott devizahiteleseknek, akik azonban jellemzően a kevésbé hitelképes ügyfélkörből kerülnek ki, így a hitelezés számukra legalábbis fokozottan rizikós). A megtakarítások másik részéből pedig a bank fizetné a reá jutó bankadót, amely nem csekély terhet jelent, ráadásul most már kőbevésetten „örök időkre megmarad”.

A fenti összefoglaló alapján a bankalapítással jól járna az állam (még egy banktól kapná a bankadót), és jól járnának a devizahitelesek (kedvező kondíciókkal kapnának hitelt). Mintha azonban valaki kimaradt volna ebből a felsorolásból. Gondolkodjunk, gondolkodjunk! Ki is maradt ki? Hopp, megvan, az alapító magánszemélyek, a befektetők. Nos igen, ők is itt vannak. Ők az egyetlenek, akik a bankalapítással és a bankba történő befektetéssel mintha nem járnának jól. Mert a webbank minden igényt kielégít majd, de profitot, azt nem nagyon termel.

Már csak egy dolgot nem értek. Vajon miért sietett annyi ember felajánlani, hogy befekteti a pénzét a webbankba?

Apáink korában az esti híradó az élet szerves részét képezte. A családfők az egész napos lótás-futás, a kimerítő munka után hazatértek, a családdal megvacsoráztak, majd leültek a TV elé és megnézték az esti híradást. Ekkoriban még nem lévén internet, az aznapi történések vonatkozásában a híradó jelentette a mértékadó forrást. Az újságok – adottságaik folytán – minden reggel az előző nap eseményeiről tudtak csak beszámolni. A rádiók – szintén adottságaik folytán – ugyan sokkal frissebbek voltak az újságoknál, viszont csak hangban, minden vizualitást mellőzve tudósítottak. Az esti híradó friss is volt és igazi audiovizuális élményt is nyújtott, ennélfogva senki ki nem hagyhatta, aki igazán alapos és aktuális tájékoztatást akart kapni.

A híradó minden fontos dologról beszámolt. Külpolitikáról, belpolitikáról, gazdaságról, az ország-világ fontos eseményeiről adott átfogó képet, az idő hiányában nem túlságosan a részletekbe menve, de annyira mindenképpen, hogy a családfő fogalmat alkothasson az élet kisebb és nagyobb dolgairól.  Nem volt ez a tájékoztatás, ez az átfogó kép elfogulatlan, objektív és bizonyos hátsó szándékoktól mentes, de legalább törekedett arra, hogy aki a híradót megnézi, az ne csak élet egyik oldalát lássa.

Az internet és a mobiltelefon megjelenésével a híradó sokat veszített jelentőségéből. Számítógépünk és mobilunk segítségével perceken belül értesülünk gyakorlatilag minden eseményről. Az esti híradó ehhez képest több órás késésben van, nem csoda, hogy egyre kevesebbek számára mértékadó forrás. Ha már kevesebbek számára mértékadó, akkor egyre kevesebben nézik, ez ugyebár elég kézenfekvő következtetés. A nézettség azonban – főleg kereskedelmi berkekben, ahol csak a nézett műsort lehet reklámhordozónak eladni – nagy úr, tenni kell(ett) tehát valamit a tendencia megállítása és megfordítása érdekében.

Kereskedelmi tévés barátaink tettek is. Nézzük, miről számol be egy átlagos kereskedelmi híradó mostanság! Megölte élettársát, majd magára gyújtotta a házat. Kiesett a hetedik emeletről. Megtámadta és összemarcangolta a család legkisebb gyermekét. Leszakadt az igen rossz állapotban lévő iskola mennyezete, szünetel a tanítás. Elütötte a zebrán és segítségnyújtás nélkül továbbhajtott. Tövestől csavarta ki a fákat és leszaggatta a háztetőket. Áttért az út bal oldalára és frontálisan ütközött az ott szabályosan közlekedő autóval. Nem fizet az önkormányzat, nem vittek ebédet a helyi általános iskolába és óvodába. Gyanúsan viselkedett a határátlépésnél, 7 kg heroint foglaltak le nála a vámosok. Elütötte saját kétéves gyermekét, akit súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba. Állatkínzók a lábánál fogva fához kötözték és kegyetlenül összeverték. Egyik kórházból a másikba küldözgették, útközben halt meg a mentőautóban.

Nem sorolom tovább, felesleges. A statisztika így is nyilvánvaló. Tíz hírből éppen tíz negatív, épp ennyi szól balesetről, bűnesetről, katasztrófáról és tragédiáról. Az ember nézi és alig-alig hisz a szemének és a fülének. Előbb azt gondolja, hogy egy különösen balszerencsés nap volt aznap, nyilván ennek tudható be a sok szörnyűség. De aztán másnap, harmadnap, negyednap is hasonlóan lesújtó a hírtermés, csak elvétve fér bele egy-egy derűsebb tudósítás, mondjuk arról, hogy szép nyaralóidő van a Balatonnál, vagy hogy víziló bébi született az állatkertben. Mértékadó ez a fajta híradás? Teljes, átfogó képet ad a világról? Költői a kérdés – a válasz egyértelmű nem.

Miért nem hallunk, látunk másfajta híreket is a mai modern híradóban? Olyan autósról, aki ha el is ütött valakit, nem hajtott el segítségnyújtás nélkül, hanem azonnal kórházba vitte a sérültet. Olyan szülőkről, akik időt, fáradságot nem kímélve alapítványt gründolnak, és adományt gyűjtenek, hogy beteg gyermekükön és mások, hasonló betegégségben szenvedő gyermekein segíteni tudjanak. Olyan emberekről, akik önzetlenül ápolnak idős, beteg embereket. Olyan állatszeretőkről, akik kevés pénzükből arra áldoznak, hogy megunt, utcára kitett állatokat fogadjanak be és mentsenek meg. Olyan önkormányzatokról, akik nem csodára, nem állami mentőövre várnak, hanem mozgósítják a helyi lakosokat és társadalmi összefogással újítják fel az iskolát, óvodát, bölcsődét. Olyan kórházról, amelynek orvosai jótékonysági eseményt szerveznek, és az ott begyűjtött pénzből vesznek életmentő orvosi berendezéseket, gyógyszereket.

Nincsenek ilyen emberek, szülők, állatvédők, önkormányzatok, kórházak? Talán meglepő dolgot fogok mondani: de vannak ilyenek! Néha-néha, késő éjszaka, kevéssé nézett műsorsávban, kevésbé jól eladható, rosszabb nézettségi mutatójú műsorokban találkozhatunk ilyenekkel is.

Ezek szerint nem vagyunk kíváncsiak ezekre a hírekre? Nem akarjuk meglátni a pozitív történéseket, a felemelő példákat, az előremutató jelenségeket? Úgy tűnik, nem! A híradók ezek bemutatása nélkül is igen jól szerepelnek a nézettségi versenyben, előkelő helyet foglalnak el a legnézettebb műsorok rangsorában. Mondhatjuk tehát, azt kapjuk, amit kérünk, azt nézhetjük, amire magas nézettségi mutatókkal reagálunk. Kíváncsibbak vagyunk a bűnre, a balszerencsére, a tragédiára, a katasztrófára, ezért ezt mutatják nekünk mostanság a híradók. És fordítva. Mivel szinte csak ezt látjuk a híradókban, ilyenné válik a látásmódunk, ilyenné formálódik az érdeklődésünk, ilyenné válnak a mellettünk felnövekvő és nap, mint nap ezt befogadó gyermekeink.

Ördögi kör. Kéfény-ország lettünk, szinte csak kék híreket nézünk. Ha így folytatjuk, kék-fény ország is maradunk, egyre mélyebbre süllyedünk a negatív, pesszimista látásmódban, annak minden lelki-testi következményeivel (gondoljunk csak a kiemelkedő statisztikákra az alkoholfogyasztásban, az öngyilkosságok terén, vagy a korai halált okozó népbetegségekben).

Pedig lenne megoldás. Nem vagyok híve a túlszabályozásnak, de ha már a kereskedelmi tévék, a hírműsorok, híradók maguktól nem jutnak el a józan felismerésre, akkor ebben a tekintetben szívesen látnék egy-két előírást, szabályt, rendeletet. Például a bemutatott híreknek legalább 50%-a pozitív legyen! Az életellenes bűncselekményekről, erőszakos cselekedetekről szóló hírek kizárólag este 10 óra után mutathatók be! És így tovább, nyilván mindenkinek lennének hasonló ötletei, ha megkérdeznénk.

A – nem költői – kérdés már csak az, akarunk-e mások lenni, akarjuk-e a világot másnak látni, a pozitív dolgok felé fordulni és gyerekeinket is azok felé fordítani, őket másra nevelni? Remélem igen, ellenkező esetben csak sajnálattal és szomorúsággal tudok a következő nemzedékekre gondolni!

(Fenti írás szerepel a szerző Üdv a harmadik évezredben címmel 2012 májusában megjelent kötetében.)

Évekkel ezelőtt találkoztam először a domború talpú cipőkkel. Egy viszonylag rangos, elegáns rendezvényen ékszerek és luxusautók mellett MBT cipőbemutató szórakoztatta a nagyérdeműt. Hozzám is odajött egy kislány és hosszasan ecsetelte a különleges talp előnyös élettani vonatkozásait, a hát- és derékfájásra gyakorolt jótékony hatását. Roppant meggyőző volt, utólag is be kell vallanom. Hogy mégsem vettem azonnal mindjárt két párat a furcsa talpú lábbeliből, annak két oka volt. Az egyik éppen a furcsasága, a másik pedig az ára.

Azzal nem volt probléma, hogy többé-kevésbé logikus magyarázatot találjak a magam számára, miért lehet egészséges egy ilyen viselet. Arról azonban már nem sikerült meggyőznöm magam, hogy az MBT cipő esztétikai értelemben is előnyös lehet a viselője számára. Én, aki szeretem a szép, elegáns dolgokat, legalábbis nem tudtam elképzelni, amint ebben a kissé bumfordi, szépnek jóindulattal sem nevezhető alkalmatosságban járok-kelek.

Hát még, amikor a kislány elárulta a cipő árát is! A hagyományos cipők sem mondhatók olcsónak, az ehhez képest háromszoros ár hallatán szó szerint csak hápogni tudtam. Értem én, hogy jótékony hatású – füstölögtem magamban – ,  de hogy ennyibe kerüljön?!.  A kislánynak megköszöntem, hogy foglalkozott velem, és megígértem, hogy elgondolkozom a dolgon.

Mondanom sem kell, hogy úgy kiment a fejemből az egész, mint annak a rendje. Hónapokig nem jutott eszembe, mígnem az egyik nagy budapesti bevásárlóközpontban ismét találkoztam az MBT cipőkkel. A cég az egyik legfrekventáltabb helyen nyitott óriási alapterületű üzletet, népes személyzettel, figyelemfelkeltő marketingkörítéssel. Olyan sokan és oly nagy vehemenciával kínálták a csodacipőt, hogy szinte kitérni sem lehetett előlük. Ismét meghallgathattam a cipő elméletét és gyakorlatát, valamint előnyeit taglaló előadást, kellően megspékelve orvostudományi szakkifejezésekkel, bizonyító erejű tényekkel, meggyőző számításokkal a cipő viselője által megtakarítható költségekről.

Venni ugyan ismét nem vettem az életembe így már második alkalommal is meglehetősen erőszakosan betolakodó cipőből, de ez az újabb élmény arra mindenképpen jó volt, hogy az interneten utánanézzek a dolognak. Masai Bearfoot Technology, azaz Maszáj Mezítlábas Technológia – ezt találtam a keresés során. A cipő fejlesztője, Karl Müller svájci mérnök fejében állítólag a Kenyában élő, pásztorkodással foglalkozó maszáj törzs láttán fogant meg a gondolat. A maszájok nem ismerik a cipőt – olvastam a leírásban – mezítláb járnak, aminek nagyon komoly pozitív élettani hatásai vannak, úgymint nem sorvadnak el a lábizmok, nem terhelődnek az ízületek, szabályos és egészséges a testtartás, nincs hátfájás, derékfájás és egyéb nyavalyák. Egyszerű a dolog, készítsünk hát olyan cipőt, amely modellezi a mezítlábas járást! Ebből az egyszerű, ámde nagyszerű ötletből született az MBT cipő.

Szó, mi szó, fogékony lévén a racionalitásra, a logikára, az empíriára, igencsak meggyőzőnek találtam a feniteket. Megkérdeztem ezért néhány ismerőst is, akiknek a lábán láttam az „anticipőből”. Ugyan nem volt mindegyik elragadtatva, de a többségük pozitívan nyilatkozott. Ezért már-már komolyan kezdtem foglalkozni azzal a gondolattal, hogy vásárolok egyet a mágikus hatású lábbeliből. Az említett nagy bevásárlóközpontban tett soron következő látogatásom alkalmával azonban meglepve tapasztaltam, hogy az MBT bolt eltűnt, nyom nélkül. Irány ismét a net, keressük meg, hová lettek! Meg is találtam őket, és megnyugodva konstatáltam, hogy maradt még több, egészen jó helyen található üzletük. Előbb-utóbb majd csak betérek az egyikbe – gondoltam.

A történet ezen a ponton azonban nem várt fordulatot vett. Évekig tartó tervezgetést, gondolkodást követően 2010 tavaszán sikerült eljutnom Kenyába, a Masai Mara nemzeti parkba. A szavanna szépségeiről korábban már részletesen beszámoltam, mint ahogy arról is, hogy helyi idegenvezetőnk vezetésével alkalmunk volt megnézni egy igazi, hamisítatlan, mindenféle kirakatelemtől mentes maszáj falut, maszáj pásztorokkal, aszonyokkal és gyerekekkel. Mindent láttunk, ami maszáj, szép piros ruhákat, saját készítésű ékszereket, botokat, szobrocskákat, oroszlánfog amuletteket, tűzgyújtó szerszámokat, azaz tényleg mindent. Egyetlen dolgot kivéve, nevezetesen sok mezítlábas maszájt. A maszájok egy része – főleg a nők – ugyan tényleg mezítláb volt, a férfiak zöme azonban egyszerű, sima vízszintes talpú bőrsarut kötött a lábára.

No, ezen aztán különösen elgondolkoztam. Lehetséges, hogy a jól hangzó történet a z MBT technológia születéséről nem egyéb, mint marketing maszlag? Lehet, hogy semmi köze a maszájokhoz? Sőt, lehetséges, hogy a cipő nem is annyira előnyös, mint sugallják? Hazatérvén Kenyából erős kísértést éreztem, hogy egy blogban mindezt kifejtsem, aztán meggondoltam magam. Hogy jövök én ahhoz – kérdeztem magamtól – hogy megkérdőjelezzem az MBT cég által mondottakat, csak azért, mert maszáj vendéglátóink többségének lábán hagyományos bőrsarut láttam?

Az elbizonytalanodás arra azonban mindenképpen elég volt, hogy ne vegyek MBT cipőt, máig nincs ilyenem. Az utóbbi idők történései alapján pedig attól tartok, hogy már soha nem is lesz. 2011. augusztus elején jelent meg ugyanis a hír, hogy az MBT cipők importőre jogutód nélkül megszűnt. Állítólag azért, mert a svájci cég felmondta az MBT cipők forgalmazására kötött szerződést. Van ugyan egy új cég, amely a jövőben behozza majd a cipőket Magyarországra, ez a cég azonban elutasítja a forgalmazó üzletek által továbbított szavatossági igényeket, mondván, hogy azok a megszűnt céget terhelik, annak a felelőssége (lett volna) a hibás cipőket kicserélni. Hibás cipő márpedig szép számmal van, a hírt közlő internetes hírportál legalább 120-ról biztosan tud. Ezek mindegyikénél a poliuretán „köztalp”, mondhatnánk a cipő lelke, hajlamos berepedezni, morzsolódni, ez pedig komoly talpgyártási hibára utal.

Talpgyártási hiba egy olyan terméknél, amelynek a lényege éppen a talp? A szavatossági felelősség elmismásolása egy olyan terméknél, amelynek ára ma is jellemzően 50 ezer forint felett van? Jogutód nélkül eltűnő importőr, amelynek helyébe ugyan másik lép, de az meg nem ismeri fel, hogy a negatív reklámot megelőzendő, saját üzleti érdeke lenne a panaszosoknak segíteni, és a gyártó felé a szavatossági igényt érvényesíteni? Ez egyébként elég logikus is lenne, valljuk meg, hiszen a termékéért minden gyártó szavatossági felelősséggel tartozik, és ez alól - ha még hosszú ideig akar gyártásból megélni – egyiknek sem tanácsos kibújni, ha nem akarja elveszteni a vásárlók bizalmát.

Nálam itt ér véget az MBT sztori. Túl sok ez az én racionális, szkeptikus lelkemnek, most már biztosan nem fogok MBT cipőt venni. Majd nyaranta inkább sokat járok mezítláb. És közben arra gondolok, hogy valaki Micsoda Bombajó Talpbizniszt csinált a csodacipőkkel …

(Fenti írás szerepel a szerző nemrégiben Üdv a harmadik évezredben címmel megjelent kötetében.)

Október utolsó vasárnapján, a szokott módon visszaálltunk a nyári időszámításról a normál időszámításra, azaz hajnali 3 órakor 2 órára tekertük vissza az óráinkat. Nem tudom, ki hogy van vele, engem módfelett megvisel ez a hercehurca az óraállítással; a márciusi előretekerés, meg az októberi visszatekerés egyaránt. Tavasszal legalább egy hónapig eltart, amíg megszokja a szervezetem, hogy a reggel 7 órás felkelés tulajdonképpen reggel 6-kor történik (legalábbis a normál időszámítás szerint), ősszel meg ugyanilyen gondot jelent a már megszokott nyári rendről visszaállni a télire. Roppant macerás a házban található nem csekély számú, hagyományos óraszerkezet, illetve a különböző gépekbe telepített számos időzítő óra ide-odaállítgatása is (tekintve, hogy ezek többsége nem képes automatikusan átállni az egyik időszámításról a másikra).

A dolog macerás volta miatt az emberben akaratlanul felmerül két kérdés. Az első, hogy egyáltalán van-e értelme ennek az óraállítgatásnak.

Sokan azt gondolják, hogy a nyári időszámítást csak 1980-ban vezették be. Valójában az ötlet már a 19. század végén felmerült, Benjamin Franklin részéről, de ő még sikertelenül szorgalmazta az elindítását. Tényleges bevezetésére az USA-ban az első világháború idején, egészen pontosan 1916-ban került sor. A rendszertől azt várták, hogy a világos időszak megnyújtása miatt este később kell bekapcsolni a közvilágítást (miközben reggel ugyanakkor kell lekapcsolni), így energiát lehet megtakarítani, ami a háború idején roppant fontos volt. Meglepő módon a rendszert Magyarország is rögtön átvette és 1919-ig alkalmazta. Itt egy hosszabb szünet következett, majd 1941-től 1949-ig, illetve 1954-től 1957-ig ismét volt nyári időszámítás, ugyanazon céllal, azaz a közvilágításon történő megtakarítás érdekében. 1957-től évtizedekre elfelejtődött a dolog, mígnem 1980-tól újra bevezetésre került, előbb saját, magyar szabályok, majd pedig 1996-tól az egységes európai szabályok szerint.

Támogatói szerint a rendszer rendkívül pozitív hatású. A statisztikák azt mutatják, hogy a közvilágításon, illetve a háztartási világításon csak Magyarországon évente 6 milliárd forintot takarítunk meg a nyári időszámítással. Az energia-megtakarítás mellett azonban további előnyei is vannak. Előny (például az építőiparban, mezőgazdaságban), hogy hosszabb ideig végezhető értékteremtő munka szabadtéri munkahelyeken. Az egy órával hosszabb természetes világítás kedvező mindazoknak, akik iskolai, munkahelyi tevékenység után a szabadban szerveznek programot. Ugyancsak az előnyök közé sorolják, hogy a jobb látási viszonyok miatt csökken a közúti balesetek száma. Mivel az emberek kevesebbet tartózkodnak az utcán sötétben, ezért a bűncselekmények száma is csökken. Az ellenzők szerint ezekből az elvi előnyökből valójában nagyon kevés valósul meg, és igazából még az energia-megtakarítás sem realizálódik, mivel az emberek hosszabb ideig maradnak fenn, és sokkal több energiafogyasztással járó tevékenységet végeznek (TV-t néznek, zenét hallgatnak, stb.), manapság pedig még a klímaberendezéseket is tovább működtetik.

Bár morcos vagyok az állítgatás miatt, ezzel együtt én a támogatók táborát erősítem. Úgy gondolom, hogy energiatakarékossági szempontból nézve a dolgot, ha máson nem, a közvilágításon mindenképpen megtakarítunk. Szerintem az emberek napjának hosszát összességében nem növeljük meg a nyári időszámítással, az én napom például jellemzően 7-kor kezdődik és éjfélig tart. A nyári időszámítástól tehát biztosan nem vagyok fenn többet, és nem fogyasztok több energiát (például tévénézéssel), viszont a házban biztosan kevesebbet égetem a villanyt. Számomra azonban nem is igazán az energia-megtakarítás miatt szimpatikus a nyári időszámítás, hanem mert a napi 17 órából, amit ébren töltök, a nyári óraátállítás miatt egy órával többet tölthetek el világosban. Ez pedig szerintem jót tesz a lelkemnek. Gyanítom, hogy ezzel nem csak én vagyok így. A fény köztudomásúan jó hatással van az emberi pszichére, csökkenti a rosszkedvre, depresszióra, öngyilkosságra való hajlamot. Ebből a szempontból nézve szerintem kifejezetten jótékony hatású a nyári időszámítás.

Ezen a ponton jut az ember eszébe a bevezetőben említett második kérdés. Ha ez a dolog jó (már pedig a tények inkább arra utalnak, hogy jó), akkor miért állunk vissza október végén a hagyományos időszámításra? Miért nem maradunk inkább az előreállított óránál? Energiát a közvilágításon télen is lehetne megtakarítani, igaz, kevesebbet, mert reggel valamivel később lehetne lekapcsolni az utcai fényeket. Viszont a másik előny télen is előny lenne, azaz a napunk 7 és 24 óra közötti részéből több telne világosban, elsősorban délután, a szabadidős programjaink idején. Télen, amikor egyébként is hajlamosabbak vagyunk a sötét miatt rosszkedvűnek lenni, nagyon pozitív lenne az a kicsit több világos. Miért nem használjuk ki ezt a lehetőséget? További előnye lenne a dolognak, hogy nem kellene tavasszal az előre-, ősszel meg a visszaállással szórakozni.

Hogy nem teljesen légből kapott a fenti gondolat, azt két ténnyel is alá tudom támasztani. 2007-ben az USA-ban kísérleti céllal nem március utolsó, hanem második vasárnapján történt az előreállítás és október utolsó vasárnapja helyett november első vasárnapján a visszaállítás. Azaz közel egy hónappal meghosszabbították a nyári időszámítást. A pozitív tapasztalatok miatt (energiatakarékosság, kevesebb bűncselekmény) ez a rendszer működik azóta is az Egyesült Államokban. Még radikálisabb megoldáshoz folyamodtak Oroszországban, Fehéroroszországban és Ukrajnában, ahol 2011-ben megszüntették az óraállítgatást. Az új moszkvai idő nemes egyszerűséggel az addigi nyári idő lett.

Az a szokatlan helyzet állt elő, hogy azt kell mondanom, az Európai Unióban érdemes lenne követnünk az oroszok példáját (legalábbis a nyári időszámítást illetően). De ha ezt túl radikálisnak találjuk, akkor legalább az amerikaiakét.

Rádióműsort hallgatok, november 7-én. Természetesen arról van benne szó, hogy valaha ezen a napon ünnepeltük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját. A műsorvezető várja, hogy a hallgatók betelefonáljanak és elmondják a témával kapcsolatos gondolataikat, véleményüket.

Kellemes hangú, kulturált beszédű hölgyet kapcsolnak be. Bemutatkozik, egy nagyon híres magyar vezetéknevet visel, mint később kiderül, nem véletlenül. Andrássy Gyula, hajdani magyar miniszterelnök unokáját tisztelhetjük személyében.

Hosszú monológ következik arról, hogy a hölgynek rossz emlékei vannak november 7-éről, amely véleménye szerint erőltetett, izzadságszagú ünnep volt. Hiányzott belőle az őszinteség és az emelkedett hangulat. Ezt még gyerekfejjel is érezte szinte mindenki. Ebben – azt hiszem – alapvetően sokan egyet tudunk vele érteni. Utána átkerül a szó arra, hogy az 1917-es szovjet forradalmat Magyarországon is egy hasonló esemény, a Tanácsköztársaság követte. A bolsevik hatalomátvétel sokakat, így az Andrássy családot is rosszul érintette. Tanulatlan, műveletlen parasztok és munkások vették át a hatalmat, mondja a hölgy, amelyet arra használtak, hogy elvegyék mások vagyonát. Ez borzalmas és megbocsájthatatlan tett volt, alkot ítéletet. Véleménye szerint azért is a Tanácsköztársaság okolható, hogy a trianoni békeszerződés részeként az ország elvesztette területének jelentős részét. A műsorvezető alig-alig szakítja meg a véget nem érő monológot, akkor is csak azért teszi, hogy egy-két szóval helyeseljen, mindenben egyetértsen. Pedig szerintem lenne mit kérdezni, lenne miért – legalább egy kicsit – vitatkozni.

Szeretném rögvest leszögezni, hogy általában távol áll tőlem mindenféle erőszakos megmozdulás, nevezzük akár felkelésnek, akár forradalomnak. Nem azért, mert úgy gondolnám, hogy adott esetben ne lehetne szükség ilyen módon fellépni egy rosszul működő rendszer megváltoztatásáért, vagy egy elnyomó hatalom ellen. Sokkal inkább azért, mert a történelemből azt tanultam meg, hogy az ilyen forradalmi fellépések a lehető legritkább esetben jelentettek valódi alternatívát, hoztak igazi változást, valóban működő, a korábbinál jobb megoldást.

Elmondható ez többek között a Tanácsköztársaságról is. Sokat hallottunk arról, hogy ez a rendszer mit adott a nincstelen munkásoknak, parasztoknak, nélkülöző gyerekeknek. Ugyanakkor nyilvánvaló hibákat is elkövetett. Hiba (sőt bűn) volt például a „nép nevében” embereket mindenüktől megfosztani, őket táborokba hurcolni, legyilkolni, ugyanakkor másokra hatalmat testálni, őket hivatalok, vállalatok élére állítani, függetlenül attól, hogy alkalmasak voltak-e e feladatok ellátására vagy sem. Ezzel ugyanis ez a kezdeményezés diktatórikus alaphangot kapott, mellyel hasonló reakciót váltott ki, azaz gyakorlatilag a születése pillanatában halálra is ítéltetett.

Miközben azonban teljes joggal helytelenítjük és elítéljük mindazon hibákat és bűnöket, amelyek 1919-ben elkövettettek, hajlamosak vagyunk nagyon fontos dolgok felett átsiklani. Azon nevezetesen, hogy miért is került sor a bolsevik forradalomra. Az Andrássy unokát hallgatva az a benyomás alakul ki az emberben, hogy egyszer csak jöttek a csúnya, tanulatlan, műveletlen parasztok és munkások, gondoltak egyet és szegény gazdagoktól elvették minden vagyonukat. Valljuk meg, ez igen szubjektív, igen egyoldalú interpretációja az eseményeknek.

Nézzünk egy másik interpretációt! Anyai nagyanyám, akit nagyon szerettem, ekkoriban volt kisgyerek. Bár nagyon jó eszű lány volt, mindössze két elemi osztályt járhatott ki. Hiába végzett kitűnő eredménnyel, nem tanulhatott tovább, mivel 8 éves korától neki is dolgoznia kellett, hogy a család valahogy megéljen, miután édesapja, az én dédapám odaveszett az első világháborúban. Másokhoz hasonlóan neki is napszámba kellett járnia, keményen robotolnia, hogy összejöjjön a család betevője. Keményen dolgozott, mégis alig volt valamije egész életében. Munkájának gyümölcse zömmel mások vagyonát gyarapította.

Műveletlen volt nagyanyám? Tanulatlan parasztember? Vagyontalan senki? Igen, az volt, kétségtelenül. Pedig okos volt, jóérzésű és tehetséges. Volt alkalma tanulni, hogy ne legyen tanulatlan és műveletlen? Nem volt alkalma. Volt lehetősége javakat szerezni, vagyont felhalmozni? Nem volt lehetősége. Hogyan törhetett volna hát ki a tanulatlanságból, műveletlenségből és szegénységből abban a világban, ahol neki és a hozzá hasonlóknak jóformán semmi sem jutott? A válasz rövid és egyszerű: sajnos gyakorlatilag sehogy sem törhetett volna ki!

Ugyanakkor a nagypolgárok és arisztokraták számára minden lehetőség adott volt tanulásra, művelődésre és gyarapodásra, akár érdemesek voltak rá, akár nem. Ha az én nagyanyám hasonló lehetőségekhez jutott volna, kiváló képességei alapján vajon mire vihette volna? Általánosítva a kérdést, ha a sok jó képességű, de szegénysorból származó gyerek megfelelő lehetőségekhez jutott volna, vajon később felvehette volna-e a versenyt tudásban, műveltségben, ízlésben az arisztokrata és nagypolgári leszármazottakkal? A kérdés költői, hiszen azóta sokat változott a világ és emberek millióinak példáján láttuk, hogy a képességek a döntőek és nem származás. Megfelelő lehetőségek birtokában a jó képességű, de szegény származású emberek sokkal többet érhetnek el tudásban, műveltségben, ízlésben, mint az előkelő származású, de kevésbé jó képességűek.

Igazságos volt-e akkor ez a világ, amelyre Andrássy unokája oly sok nosztalgiával visszaemlékszik? A válasz megint rövid és egyszerű: nem volt igazságos, és az Andrássy unoka által szintén sok nosztalgiával emlegetett arisztokrata illetve földbirtokos nagypapák és nagymamák kevés kivételtől eltekintve semmit nem tettek azért, hogy valamivel igazságosabb legyen, a műveletlen, tanulatlan nincstelenek számára valamivel élhetőbb legyen, nekik kicsit több jusson. Tökéletesen érthető és jogos tehát, hogy a tanulatlan, műveletlen és nincstelen parasztok és munkások változtatni akartak. Változtatni akartak egy olyan rendszeren, ahol az anyagi javak, valamint a különféle jogok és lehetőségek rendkívül egyenlőtlenül és igazságtalanul, a tényleges emberi teljesítményektől teljesen függetlenítetten voltak elosztva. Ezért került sor a proletár forradalmakra.

A változtatás szándékának jogossága tehát elvitathatatlan. Még akkor is az, ha a későbbiekben, a megvalósítás során ezek a forradalmak mindenféle ideológiákra hivatkozva súlyos hibákat követtek el, olyanokat, amelyek következtében az általuk kitalált rendszerek még rosszabbak, még igazságtalanabbak lettek, és még kevésbé működtek, mint amely ellen küzdöttek. Ne essünk azonban abba a hibába, kedves Andrássy úrhölgy, hogy ezen hibákra hivatkozva visszamenőlegesen felmentést adunk a grófoknak, báróknak, földbirtokosoknak, gyártulajdonosoknak, nagypolgároknak az általuk elkövetett ugyancsak számos és súlyos hibáért.

És még valami! Annyira meg azért legyünk már objektívek, hogy belássuk, Trianon nem a Tanácsköztársaság kommunista bűnei, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia szomszédos országokkal és népekkel szembeni helytelen politikája és a háborúban játszott szerepe miatt sújtotta az országot.

(Fenti írás szerepel a szerző nemrégiben Üdv a harmadik évezredben címmel megjelent kötetében.)

Budapesten influenzajárvány módjára, rohamosan terjed a buszsáv. Minden útépítés, útfelújítás, villamos síncsere alkalmával az adott útszakaszon buszsávot alakítanak ki, ha arra a legcsekélyebb lehetőség adódik.

A buszsávot elvben csak a buszok és a taxik használhatják. Célja ennek megfelelően az, hogy a buszok és a taxik haladását gyorsítsa, ezáltal terelje a közlekedőket a magán közlekedési eszközöktől a közösségi eszközök felé. Elvben így csökken az utakon futó magángépjárművek száma, mivel egyre többen veszik igénybe a tömegközlekedési eszközöket. Ha csökken a magánautó forgalom, akkor csökken a légszennyezettség is, azaz nem csak gyorsabban közlekedünk, de tisztább levegőt is szívunk. Mindenki jól jár tehát!

Ülök az autómban, a dugóban, araszolok a Döbrentei tér – Szent Gellért rakpart – Szent Gellért tér útvonalon. Borzasztóan lassú a közlekedés, én meg ezért persze füstölgök magamban, mert korábban itt lényegesen gyorsabban lehetett közlekedni. Mi történt? - kérdezheted joggal Kedves Olvasó. Semmi egyéb, mint hogy a szakasz nemrégiben befejezett felújítása során buszsávot alakítottak ki.

Korábban ezen az útvonalon kétszer két sávban lehetett közlekedni. Az autók is ráhajthattak ugyanis a villamos sínekre. A két sávban kiváló tempóban haladt mindenki, autók, autóbuszok, villamosok, taxik egyaránt. A Szent Gellért tér előtt alig alakult ki sor, ha kialakult is, legfeljebb egy lámpaváltást kellett várni.

Nézzük, mi a helyzet a buszsáv kialakítását követően! Az autók csak egy sávot használhatnak, ennek következtében a korábbi két sávos forgalom egy sávba torlódik be. Szó szerint betorlódik, mivel a Döbrentei tér és a Szent Gellért rakpart találkozásánál két irányból érkeznek be a járművek ebbe az egy sávba, jó nagy dugót alakítva ki. Ez a dugó természetesen nem csak az autókat fogja meg, hanem a buszokat és a villamost is. Ugyanis a Döbrentei tér felől érkező két sáv csak a lámpás kereszteződés után szűkül egy sávra. Ennek megfelelően az autók két sávban mennek át a kereszteződésen, majd utána kezdenek átsorolni a szélső sávba. Nagyon lassan megy ez természetesen, mivel a szélső sáv forgalma is nagyon lassú. Az átsorolásra várakozó járművek így a Rudas fürdő felöl érkezőket akadályozzák, beleértve a buszokat és a villamosokat is.

Miután a buszok és a villamosok nagy nehezen „átrágják” magukat ezen a dugón, végigszáguldanak a gyakorlatilag teljesen üres belső sávban.  Nota bene az tényleg üres, hiszen a beton „gombócok” miatt egyetlen magánautós sem mer ráhajtani, ugyanis fél, hogy ha rendőrbe botlik, nem fog tudni kislisszolni a szélső sávba. Szóval a buszok, villamosok, taxik végigsuhannak ezen aszakaszon, és megérkeznek a Szent Gellért tér torkolatához, ahol – minő meglepetés! – ugyanaz a dugó fogadja őket. Ugyanis ezen a ponton a buszsáv megszűnik, elfogy, a buszoknak vissza kell sorolniuk a szélső sávban araszolgató autófolyamba. Ami megint csak nagyon lassan megy, a buszok tehát várnak a sorukra és sokszor várakozásra kényszerítik a mögöttük érkező villamosokat is.

Vessünk tehát most számot az új, buszsávos rendszer eredményeivel a Szent Gellért rakparton! A magángépjárművek forgalma jelentősen lelassult, állandósult a dugó. A buszok, villamosok és taxik forgalma is lassult, mivel két ponton (az elején és a végén) is át kell küzdeniük magukat a szélső sávba terelt autók iszonyatosan lassan araszoló tömegén. Hiába alakították ki tehát a buszsávot, ez a buszokon, villamosokon nem segít semmit, nem hogy nem gyorsította a közösségi közlekedést, hanem inkább lassította. A magángépjárművek száma sem csökkent, de miért is csökkent volna e félresikerült közlekedési reform hatására! Tisztább levegőt sem szívunk ennek következtében, már csak azért sem, mert az autókkal együtt várakozó, pöfögő autóbuszok is jelentősen többet szennyezik a levegőt, mint korábban.  (Zárójeles megjegyzésként elmondom, hogy az ellenkező irányú, a Szent Gellért térről az Erzsébet híd felé menő forgalomban meghagyták a lehetőséget, hogy az autók a villamos sávra hajthassanak, így „érdekes módon” itt hasonló probléma nincsen!)

A történetben a legrosszabb, hogy valószínűleg nem ez a fenti az egyetlen negatív példa. Bizonyára emlékszel Kedves Olvasó a rossz emlékű kísérletre, az M7 bevezető szakaszán, a volt Osztyapenko szobornál kialakított buszsávra, amely hasonló módon generált kilométeres sorokat és lassította le a közlekedést minden reggel. Ismerek ugyanilyen „remekül” kialakított buszsávot a Hűvösvölgyi úton, és a Szilágyi Erzsébet fasorban is, hogy csak két a lakóhelyem közelében lévő, forgalmas útszakaszra utaljak. Gondolom a város más pontjain sem nehéz hasonló, rosszul átgondolt buszsávos példákat találni.

A történet tanulsága ennek megfelelően nem más, mint hogy a buszsávot – ahogy minden mást is – ésszel kell csinálni, azaz ott kell kialakítani, ahol értelme van. Ahol nincs, ott nem kell erőltetni, mert visszafelé sül el!

Csődtől fél a világ. Előbb Írország, majd Görögország lehetőséges csődje hozott frászt a befektetőkre, aztán a Portugália, Spanyolország és Olaszország hasonló problémájával kapcsolatos rettegés következett, egy idő óta pedig a Csődbe jut-e a világ legjobb adósának számító Egyesült Államok? című gazdasági horrortól vacognak a fogak.

Valamennyien emlékszünk, hogy a hitelminősítők, a Standard and Poor’s, a Moody’s és a Fitch 2008-ban „elfelejtették” figyelmeztetni a pénzügyi világot a fék nélküli ingatlanpiaci hitelezés kockázataira, elmulasztották negatív minősítés alá venni a kétes értékű ingatlanhitelekből ügyesen kikevert értékpapír mixeket.  Ugyanezek a hitelminősítők most kétnaponta szólalnak meg, fenyegetnek az eddigi minősítések megvonásával, időről időre ténylegesen lejjebb is sorolják a szóban forgó országokat, Görögországot pedig már egyenesen a D kategóriába sorolták, ami 60 év óta az első, konkrét államcsődről szóló minősítés.

Vajon reálisak-e az országok csődjéről szóló rémisztő jóslatok? Elképzelhető-e, hogy a bivalyerős gazdaságnak számító Egyesült Államok, de akár az európai mércével mérve robosztus Olaszország vagy Spanyolország valóban csődbe megy, azaz fizetésképtelenné válik, és nem tudja teljesíteni belső fizetési kötelezettségeit (például a nyugdíjak, a költségvetési intézmények és a hadikiadások vonatkozásában), illetve –ami talán még fontosabb – a külföldről felvett hitelek törlesztő részleteit sem tudja fizetni?

Az ember hajlamos azt gondolni valamiről, hogy csak azért, mert nagy, biztosan nagyon stabil is. Úgy vélik sokan, egy magánszemélynél elképzelhető, hogy nem tudja fizetni a kölcsöneit, egy vállalatnál elképzelhető, hogy nem képes rendezni a számláit, de egy állam esetében mindez nem lehetséges, hiszen ott annyi pénz van, hogy abból mindenre futja. Ehhez képest a rideg valóság, hogy a visszaélések, a korrupció és a nem hatékony felhasználás miatt éppen az államok küzdenek a leggyakrabban forráshiánnyal. Gyakrabban, mint a vállalatok és nagyobb mértékben, mint a magánszemélyek. A normál állami kiadásokat (nyugdíjak, egészségügyi és oktatási kiadások, infrastrukturális fejlesztések) is nehezen teremtik elő az egyes országok, sokszor kényszerülnek külső hitelfelvételre. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy az államokat vezető politikusok hajlamosak a népszerűségük megtartása érdekében igen költséges intézkedéseket is meghozni (adócsökkentés, lakás célú támogatás, ingyenes juttatások), akkor igazán nem csodálkozhatunk, hogy mára az országok egy jelentős részénél az államadósság eléri vagy meghaladja az adott ország teljes éves nemzeti össztermékét.

A világ sokáig nem akadt fenn ezen a problémán. Az emberek többé-kevésbé hittek az államok stabilitásában, a befektetők szívesen vettek állampapírt, a hitelminősítők pedig nem riogattak esetleges csődökkel. Az államok időről időre állampapírt bocsátottak ki, azaz hitelt vettek fel a befektetőktől, majd pedig szépen törlesztették azt, vagy a megtermelt GDP-ből vagy egy újabb hitelfelvételből. Aztán jött a pénzügyi válság, amely sok mindenben, többek között ebben is változást hozott. A hitelminősítők szigorúbbak lettek, a befektetők óvatosabbak, az emberek bizalmatlanabbak. Ennek pedig kellemetlen velejárója, hogy bizony nem olyan könnyű hitelt felvenni a piacon, nem csak magánszemélyeknek és vállalatoknak, de az államoknak sem.

Mi történik, ha egy ország nem tud annyi hitelt felvenni a piacon, amennyire szüksége van? Nos, ekkor következik a vészforgatókönyv. A hitelminősítők beindítják a minősítési gépezetet, és az adott országot „hírbe hozzák”. A befektetők még óvatosabbak lesznek, a soron következő államadósság aukción még kevésbé tolonganak, hogy állampapírt vegyenek. Ha adnak is hitelt, azt csak jóval magasabb kamatért teszik meg (ezt hívják kockázati felárnak). Az ország csődkockázat elleni biztosítása megdrágul. Belép a képbe az IMF és más nemzetközi szervezetek sora, hogy kölcsönökkel segítsék ki a bajból az adott országot, és persze cserébe benyújtsák a számlát, azaz megköveteljék, hogy az állam valamilyen formában csökkentse kiadásait, faragja le költségeit.

A fenti mechanizmusok tulajdonképpen a normális működést biztosítják. Ha valakivel elszalad a ló, jelez a vészcsengő, beindul a korrekciós mechanizmus. De mi történik, ha egyszerre túl sok országnál áll elő hasonló probléma? Ha túl sok országnál fenyeget egyszerre a túlzott eladósodás és az esetleg fizetésképtelenség veszélye?  Ekkor jönnek elő a pánikreakciók. A feltételezések, hogy mi történik, ha nem tud fizetnie ez sem, az sem, és nem lesz elég pénz az IMF-nél és másoknál sem, hogy ideiglenesen kisegítse a bajba jutottakat. A találgatások, hogy x ország már nem is tud fizetni, y pedig tud ugyan, de már segítségért fordult valakihez. Az okosságok, hogy gyorsan meneküljön a befektető aranyba, svájci frankba, jenbe, vagy éppen dollárba.

Józan ésszel átgondolva kissé komolytalannak tűnő dolgok ezek. Meneküljünk egy kis alpesi ország valutájába? A lavina elől bújjunk el egy erősnek tűnő, de a lavinához képest mégis aprócska fenyő mögé? Vagy meneküljünk japán jenbe, egy olyan ország devizájába, amelynek az eladósodottsága a GDP 220%-a? Vegyünk aranyat, amely fundamentális alapon már így is túlértékelt, egy jó nagy lufit fújtak körülötte, amely bármelyik pillanatban kidurranhat, mélyrepülésbe küldve az arany árát (amire már többször volt is példa az elmúlt évszázadokban)?  Netán, ad abszurdum, az USA technikai csődje elől (amelynek oka a törvényben rögzített adósságplafon elérése, amely miatt az ország több hitelt nem vehet fel, bár a gazdasága még bőven elbírná), meneküljünk dollár kötvényekbe? Külső szemlélő számára akár viccesnek is hathatnak e javaslatok, bár mindegyikre lehet „logikus” magyarázatot találni.

Vannak persze, mint mindig, racionális hangok is. Amelyek elmondják, hogy Japán adóssága a GDP 220%-a, mégsem akarja csődbe juttatni senki, Spanyolországé ugyanakkor csak 60%, mégis mindenki temeti, csak mert az ingatlanpiaca összeomlott és még nem tudott kilábalni belőle. Hogy az államadósság nem akkora ellenség, mint amilyennek lefestjük! Ugyanis ha az adósságot lecsökkentjük, azaz az állami kiadásokat visszafogjuk, az általában komoly negatív hatással van a gazdaságra, lefékezi a fejlődést, a növekedést, aminek következményeként lecsökken az állam adóbevétele is, és így belekerülhet egy kellemetlen, negatív spirálba. A racionális hangok arra is felhívják a figyelmet, hogy a hitelminősítők súlyosan átestek a ló túloldalára, akkor is farkast kiáltanak most már, ha egeret látnak, ezzel pánikot keltenek, és jóslataik önbeteljesítővé válnak.

Ha sokan úgy látják, hogy a baj nem is akkora, akkor miért van ekkora aggódás a téma körül? Más szóval: kinek jó, ha pánik van a piacon?

Akinek nincs pénze, annak biztosan nem jó. Aki egyébként is nehezen él meg a fizetéséből, nincs öröksége, nincsenek jómódú szülei, az a lakását, használati cikkeit, autóját kizárólag hitelből tudja megvásárolni. A pánik hatására azonban a hitellehetőségek beszűkülnek, a törlesztő részletek az egekbe szöknek, akinek tehát kevés van, annak még kevesebb lesz, és igen rosszul érzi magát. Meghúzza magát, nem költ, nem fogyaszt annyit, ha pedig nincs fogyasztás, az a gazdaság halála.

Akinek van pénze, annak szintén nem jó. Akinek van háza, autója, nyaralója, költeni tud nyaralásra, utazásra, luxuscikkekre, emellett még megtakarítani, befektetni is tud, az ezt szívesen meg is teszi, mindaddig, amíg többé-kevésbé kiszámítható, hogy mibe érdemes fektetnie, ha nyugodtan akar aludni. A pánik idején azonban semmi sem kiszámítható. A biztosnak hitt ingatlanról, állampapírról, aranyról derül ki egyik pillanatról a másikra, hogy nem is olyan biztonságos, akár veszteséggel is járhat, nem is beszélve a normál körülmények között is rizikós részvényekről, kötvényekről. Akinek tehát eddig volt pénze, annak a pánik hatására kevesebb lesz, amitől igen rosszul érzi magát. Óvatossá válik, befektetései pozícióit akár veszteséggel is likvidálja, megtakarításait nem fekteti be, vagy ultrakonzervatív módon helyezi el, például műkincset vásárol, mert arról úgy hiszi, hogy minden válságot túlél, mindig értékálló marad. Ha pedig nincs befektetés, az a gazdaság halála.

Akinek nagyon sok pénze van, annak sem jó. Aki közel kétezer milliárd dollár valutatartalékkal rendelkezik (mint például Kína), az megteheti, hogy cégeket vásárol, iparágakba invesztál, óriási beruházásokat indít, és teszi ezt szívesen mindaddig, amíg úgy látja, hogy ezt érdemes megtennie, mert munkahelyeket teremt, megélhetést biztosít milliárdos lakosságának. A pánik közepette azonban ide-oda csapong a dollár árfolyama, elveszíti értékét a valutatartalék, tönkremennek a cégek, vergődnek az iparágak, megkérdőjeleződnek a beruházások. Akinek nagyon sok pénze van, az a pánik közepette nagyon sokat is veszít, ezért igen rosszul érzi magát. Dollártartalékait megpróbálja leépíteni, euróba akar átcsoportosítani (de persze az sem olyan biztonságos), a jüant erőltetné, mint elszámoló és tartalékdevizát, aranyat venne, amiből viszont ritkán szokott munkahely, megélhetés, gazdasági növekedés származni. Ez pedig a gazdaság halála.

Hát akkor a pánik senkinek sem jó?  Nem bizony, nem jó. Mindig lehet persze hallani óriási meggazdagodásokról a hedge fund befektetők körében, akik a pánikra, az esésre fogadnak és nyernek sokat, de az igazság pillanata náluk is mindig elkövetkezik: a pánikon még a hedge fund befektetők többsége sem tud megfelelően profitálni. Kitűnő példa erre John Paulson, aki ugyan 2008-ban 3 milliárd dollárt nyert azzal, hogy az ingatlanpiac összeomlására játszott, 2010-ben és 2011-ben viszont befektetési alapjai vagyonának több mint a fele elúszott azzal, hogy a gazdaság gyors talpra állására spekulált, ami – mint tudjuk – nem következett be.

Ahogyan évekkel ezelőtt nem volt jó a túlzott hurráoptimizmus, az exponenciális növekedés hajszolása, a fék nélküli rohanás, ugyanúgy nem jó most a túlzott borúlátás, a vészmadárkodás, a pánikkeltés. A vagyon, bármilyen értelemben nézzük is, legyen szó személyes vagyonról, egy ország vagyonáról, netán globális vagyonról, a nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot szereti. Akkor érzi jól magát, akkor működik, akkor termel és fial. A nyugalomra, a kiegyensúlyozottságra kell törekedni ezért minden szinten, ennek irányába kell igyekeznie mindenkinek. Ez a vagyon szava, mikor értjük meg már végre?

Utóirat: A Standard and Poor’s hitelminősítő korábban már AAA-ról AA+-ra rontotta az Egyesült Államok besorolását, most éppen a Moody’s gondolkodik hasonló lépésen. A helyzet fokozódik!

(Fenti írás szerepel a szerző nemrégiben Üdv a harmadik évezredben címmel megjelent kötetében.)

Ősz van, október vége. A szokatlanul későn érkezett vénasszonyok nyara kellemes napsütése ellenére érezzük a természet búcsúzását, benne van a levegőben. Ha másért nem, hát azért, mert az ország az 56-os forradalomra emlékezik, és az emlékezés tragikus, komor hangulata az elmúlást juttatja eszünkbe.

Ahogy nincsen ősz az 56-os forradalomra való emlékezés nélkül, ugyanúgy nincsen 56-os emlékezés Kádár Jánosra való utalás, 56-os szerepének értékelése, illetve az 56-ot követő Kádár korszakra való emlékezés nélkül. Mivel Kádár Jánosnak vitathatatlan szerepe volt a forradalom bukásában - tekintve együttműködését a forradalom leverésére érkező szovjetekkel -, megítélése mostanság egyre inkább negatív. Sokan teszik fel a kérdést, mi történt volna, ha Kádár nem „fekszik le” a szovjeteknek, ha a Nagy Testvér az ő személyében nem talált volna szövetségesre a magyarok ellen éppen a magyarok között.

Persze, ha valaki egy kicsit is elmélyül a történelemben, az hamar rájöhet, hogy a forradalom leverésében Kádár leginkább statisztaszerepet játszott. Ha ő nincs, a szovjet tankok akkor is szétlövik Budapestet, ebben senki sem akadályozta volna meg őket. A Nyugat, az Egyesült Államok, a korábbi ígéretek ellenére sem kívánt beavatkozni és a magyarok segítségére sietni, bár ezt igen sokan remélték. A forradalommal szinte egy időben kitört ugyanis a szuezi válság, mivel Egyiptom államosította a szuezi csatornát, mire válaszul Izrael lerohanta a szomszéd államot. A válságba beavatkozott Nagy-Britannia és Franciaország is, így hamarosan hármasban támadták az észak-afrikai országot. Az Egyesült Államok nem támogatta a katonai akciót, és az éppen zajló amerikai elnökválasztás miatt maga nem is avatkozott be a harcokba. Nem szerette volna azonban azt sem, ha az invázió ellen állást foglaló, Izraellel tradicionálisan feszült viszonyban lévő Szovjetunió beavatkozik Egyiptom oldalán, mert ez az arab országok szimpátiáját növelte volna a szovjetek iránt. Kapóra jött, hogy a szovjetek pedig igencsak nem szerették volna, ha a magyar forradalmi erők segítséget kaptak volna az USA-tól. Bár hivatalos tárgyalások nem voltak, megállapodás nem született az USA és a Szovjetunió között, a beavatkozás egyfajta hallgatólagos megállapodás keretében mind a két oldalon elmaradt. A nagy játékosok ilyetén magatartása előtt pedig az ENSZ is tehetetlenül állt.

Visszatérve Kádárra, világpolitikai szempontból az elefántok között igencsak a hangya volt az ő szerepe tehát. Ugyanakkor magyar vonatkozásban ez a szerep meghatározó jelentőséggel bírt, mivel azt a benyomást alakította ki, mintha a szovjet beavatkozás jogszerű, legitim lett volna. Ez a tény, illetve hogy egyértelműen és nyíltan a szovjetek mellett és a forradalom ellen foglalt állást, abszolút negatív kontextusba helyezi őt a történelemben. Nevét adta nem csak a forradalom leveréséhez, de – még inkább – a forradalom bukását követő tisztogatáshoz, tömeges bebörtönzésekhez és kivégzésekhez, amelyek az ötvenes évek ÁVH-s terrorjához hasonlóan százezrek életét nyomorították meg.

De miért helyezkedett szembe Kádár a magyar forradalom ügyével? Kádár számára az egyik legalapvetőbb politikai kérdés a szocializmus és a kapitalizmus küzdelme volt. Sohasem kételkedett abban, hogy ez a küzdelem nem hozhat mást, mint a szocializmus győzelmét, mivel a szocializmust eleve magasabb rendűnek tartotta, mint a kapitalizmust. Néha ugyan elgondolkodtatták bizonyos világpolitikai események (mint az amerikaiak vietnámi háborúja vagy Izrael győzelme az arab országok felett), de végül azt szűrte le, hogy a kapitalizmus stratégiailag mindenképpen visszaszorulóban van, legfeljebb időnként arathat még taktikai győzelmeket.

A közhiedelemmel ellentétben a szocializmus felsőbbrendűségébe és győzelmébe vetett hite sem tette azonban Kádárt az erőszakos, háborús megoldás hívévé. Ennél józanabb, pragmatikusabb politikus volt, aki egyértelműen a béke pártján állt, mivel úgy vélte, hogy a háború túl nagy árat követel az egyes országoktól és az egyes emberektől. Ezen meggyőződéséből – sajnos – csak egy kivétel vonatkozásában engedett. Úgy vélte, hogy bizonyos helyzetekben (itt egyértelműen elsősorban az 1956-os forradalomra kell gondolnunk), a „hatalom megtartása érdekében alkalmazott erőszak ésszerű és végső soron kevesebb áldozattal jár”, feltehetően megint csak azért, mert a szocializmus végső győzelmét hitte, várta, amellyel szemben csupán átmenetileg és lokálisan tartotta elképzelhetőnek el az ellenfél sikerét. Ez magyarázza Kádár állásfoglalását a magyar forradalommal szemben.

Ez volt Kádár János egyik arca, a negatív, az elnyomó, az erőszakkal fellépő, a forradalmat leverő kommunista arca, amely így október táján mindig reflektorfénybe kerül.

Nézzük meg most azonban a kádári politika másik arcát és azt, hogy milyen hatása volt ennek Magyarországra! Kádárnak meggyőződése volt, hogy csak realista megközelítésen alapuló, józan, az ellenfél lehetőségeit és érdekeit egyaránt mérlegelő politikát szabad folytatni. Ebbe a reálpolitikába nála bőven belefért az is, hogy az úgynevezett „semleges kapitalista” országokkal (pl. Svédország, Ausztria) más viszonyt kell kiépíteni és folytatni, a különböző társadalmi berendezkedésű országok békés egymás mellett élése jegyében és az emberiség közös sorsának érdekében.

Természetesen a hidegháború légkörében ennek a politikának még nem volt létjogosultsága. Kádár maga is azt mondta egy beszédében 1957-ben, hogy „ennek egyelőre semmi reális alapja sincs”. De néhány évvel később, Hruscsov bukását követően, amikor világossá vált, hogy a világ inkább a kijózanodás, semmint a háború felé mozdul el, a kádári józan realizmus előtérbe került és felértékelődött.  A szocialista táboron belüli viszonyok is átalakultak, átértékelődtek. Kádár ugyan soha semmilyen formában nem kérdőjelezte meg a Szovjetunió vezető szerepét a szocialista országok vonatkozásában, még akkor sem, amikor egy-egy szovjet lépést követően ezt mások megtették. Ugyanakkor többször is nyíltan és világosan nagyobb rugalmasságot kért számon a szovjeteken, hangsúlyozva, hogy a szocializmus ugyan világrendszerben, de nemzeti keretek között épül.

Úgy vélte, hogy minden kommunista párt és minden szocialista ország sokat köszönhet a Szovjetuniónak, Moszkva védelmének, éppen ezért méltányolnia kell annak a nagyhatalmi létből fakadó érdekeit. Hozzá kell tennünk, Kádár előtt nem volt e tekintetben túl sok alternatíva. Magyarország számára létkérdés volt a Szovjetunióból származó import, illetve a magyar termékek korlátlan felvevőjeként funkcionáló orosz piac. Ennek fényében valamelyest érthető, hogy Kádár nem emelt szót a szovjetek ellen, nem feszegette a szovjet csapatkivonást, sőt, többször a nyilvánosság előtt, a nemzetközi helyzetre hivatkozva megindokolta és szükségesnek nevezte a szovjet csapatok magyarországi állomásozását.

Ugyanakkor a kádári józan realizmus, illetve ennek egyik fontos eleme,  a Kádár által sokat hangoztatott „békés egymás mellett élés, a tőkés országokkal való együttműködés” jegyében az ország nyitott nem csak a már említett semleges Svédország és Ausztria, de a jóval kényesebb témának számító NSZK felé is. Ezt Kádár szükségesnek és fontosnak tartott hiszen „bár az NDK szövetségesünk, de azt is tudomásul kell venni, hogy .. létezik egy másik német állam is, megfelelő gazdasági, politikai és katonai potenciállal, amelynek szintén valahogyan illeszkednie kell Európa közösségébe”. Bár Lengyelország és az NDK helytelenítése és tiltakozása hatására Kádár egy időre visszavonulót fújt, a szándék világos és érthető volt: a szocialista egység megőrzése nem jelentheti egyben a KGST országok gazdasági és politikai elszigetelődését, mivel a tőkés országokkal (főleg a semlegesekkel) való együttműködés nélkül a szocialista országok gazdasági fejlődése nem lesz megfelelő és ez árt a szocialista világrendszer egészének.

Kádár nem csak a nyugati országok felé akart nyitni, hanem a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank irányában is. Meggyőződése volt, hogy csatlakoznunk kell a Valutalaphoz és a Világbankhoz, mert az nagyon sok előnnyel járna, nagy lendületet adhatna a gazdasági fejlődésnek. A szovjet vezetés elutasító reagálása miatt Kádár először itt is visszavonulót fújt, de csak idő kérdése volt, hogy mikor áll elő ismét a „farbával”. Az 1967-ben Magyarországon járt szovjet küldöttségnek beszélt ismét a kérdésről, természetesen jó alaposan „megágyazva”” mondandójának. Előbb leszögezte, hogy továbbra is számít Moszkva segítségére, amely segítség, illetve a teljes szovjet-magyar barátság a záloga Magyarország szuverenitásának, szabadságának. Ezt követően kifejtette, hogy a szuverenitást oly módon kell gyakorolni, hogy a szocializmus ügyét helyileg kell győzelemre vinni, reformok, az életkörülmények javítása, a békés egymás mellett élés alapján kialakított gazdasági kapcsolatok révén. Ez a fajta fejődés minden szocialista országnak, a Szovjetuniónak is érdeke, ennek megfelelően el kell fogadnia, mint szuverén nemzeti sajátosságot, sőt követnie kellene. Cserébe Magyarország mindig, minden körülmények között lojális marad szövetségeséhez.

A fentiekből jól látható, hogy  Kádár egyfajta „lojális vagyok de önálló is akarok lenni”, ill. „megőrzök de újítani is akarok” politikát igyekezett követni. Le kell szögezni, hogy ez tulajdonképpen előnyös volt Magyarország számára, hiszen a nemzetközi erőterekben ügyes egyensúlyozást tett lehetővé, és nagyban hozzájárult a gazdasági fejlődéshez is. Ez volt Kádár másik arca. A józan, realista, békés egymás mellett élésre és együttműködésre törekvő reálpolitikus arca.  Ez az az arc, amelyre Magyarországon több nemzedék is nosztalgiával emlékezik. Ez segítette ugyanis az országot ahhoz a szocialista összehasonlításban relatíve magas életszínvonalhoz, amely sokak számára még manapság is felértékeli a Kádár-korszakot.

Így a végén persze felmerül még egy záró kérdés. Az nevezetesen, hogy melyik Kádár volt a meghatározóbb számunkra. A forradalom bukásában közreműködő, a forradalmat követő megtorlást irányító, sokakat megnyomorító, az országot a szovjetekhez kötő Kádár vagy a józan, realista, együttműködésre törekvő, gazdasági fejlődést, viszonylagos önállóságot és elfogadható életszínvonalat eredményező Kádár? Erre a kérdésre ki-ki a saját meggyőződése és lelkiismerete alapján találhatja meg a saját maga válaszát.

Kíváncsi vagyok, te tudod-e, kedves olvasó, mit ünneplünk októberben. Mármint az aradi vértanúkon és az 56-os forradalmon kívül. Meglepődnék, ha kapásból tudnád a választ, pedig olyasvalamiről kell megemlékeznünk ebben a hónapban, ami a maga területén a szó legszorosabb értelmében világméretű forradalmat robbantott ki és alapjaiban megváltoztatta mindannyiunk életét.

Október 16-án volt 56 éve, hogy az Ericsson elindította az első mobiltelefon hálózatot. A „Mobiltelefónia A” névre hallgató rendszer Stockholmban és Göteborgban működött a 160 MHz tartományban és mindössze néhány száz orvost és ügyvédet tudott kiszolgálni. A készülékek 40 kg-ot nyomtak, ennek megfelelően elsősorban autókba építették be őket. A rendszer az 1947-ben, az AT&T és a Bell Labs mérnökei által kifejlesztett, forradalminak számító bázisállomás technológiára épült, amely azonban ekkoriban még nem tudta a zavartalan mobil kommunikációs érzést maradéktalanul nyújtani, mivel a hívások megszakadtak, amikor a felhasználók az egyik bázisállomás területéről a másikra léptek át.

Október 13-án volt 29 éve, hogy az Egyesült Államokban, Chicagóban bemutatták az első, kereskedelmi forgalomba szánt mobiltelefont, a Motorola DynaTAC 8000X-et, amelyet Rudy Krolopp mérnök és csapata alkotott meg, mindössze 6 hét alatt. Ez a telefon már a szó legszorosabb értelmében véve „igazi” mobiltelefon volt, képes volt a hívások átadására két bázisállomás között. Ezt a fontos technológiai újítást 1970-ben Amos Bell találta fel a Bell Labs-ben, gyakorlati megvalósulására pedig mindössze három évet kellett várni: Martin Cooper, a Motorola mérnöke 1973-ban végezte az első olyan hívást, amely hívásátadás közben nem szakadt meg. A DynaTAC 8000X nevéhez fűződik az első mobil „őrület” is. Több ezres várólistát produkált a telefon már az első napokban, annak ellenére, hogy az ára 4000 dollárra rúgott!

Október 15-én volt 22 éve, hogy Magyarországon is megcsörrent az első mobil. Ezen a napon indította el a kereskedelmi szolgáltatást a Matáv és a US West által közösen alapított Westel Rádiótelefon Kft 450 MHz-en működő NMT hálózata, mindössze három bázisállomással. Az első magyarországi mobiltelefon-hívás Bod Péter Ákos, akkori ipari és kereskedelmi miniszter nevéhez fűződik, aki egy már „csak” aktatáskányi méretű, három kilogramm súlyú Ericsson Hotline készülékről az Egyesült Államok alelnökét hívta fel. Kis hazánkban akkoriban mindössze 1 millió telefonvonal működött, nem volt ritka, hogy valaki 10-15 évet várt telefonra. Ebben a közegben bombaként robbant a 06-60-as mobiltelefon, amely 100-150 ezer forintos ára, 75 ezer forintos belépési díja ellenére is hasonló őrületet váltott ki idehaza, mint a DynaTAC 8000-es Amerikában.

Októberben tehát a mobil távközlést ünnepeljük, amely mindössze néhány évvel a világpremiert követően indult el Magyarországon, és néhány év alatt minden várakozást messze felülmúlva a gazdaság fejlődésének egyik motorjává vált. 1994-ben már a digitális mobilkorszak is elkezdődött nálunk, két GSM hálózat, a Westel 900 és a Pannon GSM révén, amely cégekkel a koncessziós szerződést – eshetne-e másik hónapra a dátum? – a magyar kormány 1993. október 27-én írta alá.

Jómagam 1994. szeptember 16-án csatlakoztam a Westel 900-hoz, amelynek fantasztikus csapatával 14 évig, a később T-Mobile Magyarországra átkeresztelt cég Magyar Telekommal történő összeolvadásáig dolgozhattam együtt. Felejthetetlen, nehezen megismételhető és felülmúlható, szárnyaló időszak volt ez, lendületes hálózatfejlesztéssel, új ügyfelek millióival, nagyszerű pénzügyi eredményekkel, európai és világszintű elismerésekkel. A mobilszolgáltatók (1998-ban egy negyedikkel, a Vodafone-nal kiegészülve) megmutatták, hogy Magyarországon lehet nemzetközi mércével mérve is kimagasló eredményeket elérni, kiváló hálózatot építeni, innovatív, friss marketinget csinálni, világelsőként szolgáltatásokat bevezetni, európai minőségdíjas szolgáltató céget létrehozni. Nem kellett hozzá más, csak szürkeállomány, akarat, szorgalom és csapatszellem ötvözete, amely éles versenyt, kemény, de korrekt küzdelmet eredményezett, amelyből mindannyian profitáltunk, fogyasztó, szolgáltató és tulajdonos egyaránt. Ilyesfajta sikertörténetekből, önbizalmat, optimizmust erősítő kezdeményezésekből sokkal többre lenne szükség ebben az országban. Kívánom, hogy legyen részünk újabbakban!

(Fenti írás Mozgásban az üzlet címmel szerepel a szerző nemrégiben Üdv a harmadik évezredben címmel megjelent kötetében.)

Új divat hódit az unalmasnak semmiképp sem nevezhető diéta fronton. A 90 napos „szétválasztásos” diéta, a vércsoport diéta, a Norbi diéta, és egy sor más „forradalmi” módszer után most itt a paleolit táplálkozás.

A paleolit táplálkozás körülbelül 2,5 millió évre nyúlik vissza, amikor az ősember a táplálékát vadászattal, halászattal és gyűjtögetéssel szerezte. Jellemzően a természetben fellelhető gyümölcsöket, bogyókat, gyökereket, gumókat, valamint a vadászat során elejtett állatokat és a vizekből kifogott halakat fogyasztotta. Mivel a földművelés és az állattenyésztés még ismeretlen volt, ezért a paleolit kori ősemberünk nem evett gabonaféléket, tejtermékeket, cukrot, továbbá nem ivott szénsavas, koffein és cukor tartalmú, illetve tej alapú italokat.

A paleolit hívek meggyőződése szerint azért kell ehhez az étrendhez visszatérnünk, mert ez volt a meghatározó számunkra sok tíz- vagy akár sok százezer éven keresztül, amikor a törzsfejlődés igen fontos szakaszain átmentünk és szervezetünk mai formája kialakult. Logikusnak tűnik tehát, hogy szervezetünk számára genetikai megközelítésben ma is ez az étrend a legmegfelelőbb. Ennek megfelelően együnk sok gyümölcsöt, zöldséget, fogyasszunk húsokat, halakat, viszont kerüljük a gabonaféléket, a tejet és a tejtermékeket, a cukrozott ételeket, a koffein tartalmú és a szénsavas italokat.

Fentieket olvasva rögtön kibújik belőlünk a kisördög, hogy ugyebár a mai zöldségeknek, gyümölcsöknek vajmi kevés közük van a 2,5 millió évvel ezelőtti bogyókhoz, vadon élő gyümölcsökhöz, gumókhoz és gyökerekhez.  A mai vadak és halak is legfeljebb csak igen távoli rokonságot mutathatnak az akkor élőkkel. Valódi paleolit táplálkozást tehát akkor sem tudunk folytatni, ha a táplálkozási utasításokat szó szerint betartjuk és kerülünk mindent, ami gabonát, tejet vagy cukrot látott. Génállományunkat így is a paleolit koritól merőben eltérő hatásoknak tesszük ki. Ezt a nagyon magas labdát azonban inkább most ne csapjuk le, ne intézzük el a kérdést – felületesen – egy kézlegyintéssel, hanem nézzünk alaposan a dolgok mélyére.

Vizsgáljuk meg először is, hogy a paleolit apostolok milyen érveket vonultatnak fel javaslatuk alátámasztására! Elsősorban természetesen azt, hogy a régészeti leletek szerint az ősember sokkal egészségesebb volt a ma emberénél, azaz nem volt jellemző, hogy szív- és érrendszeri betegség, rák,  cukorbetegség, netán autoimmun betegség következtében halt volna meg. Igaz, hogy az ősemberre az sem nagyon volt jellemző, hogy másba halt volna bele, mint a túlélésért folytatott kemény fizikai küzdelembe, az igen veszélyes vadászatok és a törzsi háborúk során szerzett sérülésekbe, sebesülésekbe. Jó, ha harminc évet (de jellemzően inkább húszat) éltek ezek a derék ősemberek, szervezetükben tehát jóformán esély sem volt a fenti betegségek kialakulására. A mai húsz és harminc év közöttiek esetében is ritka, hogy szívinfarktusban, érelmeszesedésben, cukorbajban vagy autoimmun betegségben halnának meg.

Igaz, igaz, mondja erre a paleolit oldal, de míg a mai húsz és harminc közöttiekről pontosan tudjuk, hogy később nagy számban a fenti betegségek következtében halnak majd meg, addig a paleolit ember esetében ennek ellenkezője volt sejthető, már ha túlélte volna a nagyszámú vadászatot és háborút. Ezt támasztja alá a ma élő természeti népek példája, akik közül több esetében tanúi voltunk annak, hogy miután hagyományos, a vadászó-halászó-gyűjtögető élethez viszonylag közelálló étrendjükről áttértek a modern civilizációs étrendre, nagy számban jelentkezett náluk az addig ismeretlen infarktus, érelmeszesedés, cukorbaj és sok egyéb, korunk betegségei közül.

A kisördög azonban megint itt bujkál bennünk, és felhívja a figyelmet arra, hogy egy ilyen rövid idő alatt bekövetkező radikális változás valószínűleg mindenképpen károkat okoz az emberi szervezetben, akármilyen étkezésről akármilyenre térünk át. Erre is rengeteg példát lehet felhozni. Mindjárt itt van elsőként azoké, akik hirtelen áttérnek a vegetáriánus étrendre, vagy azoké, akik kemény léböjtkúrákkal sanyargatják magukat, de mivel szervezetük nem tudja nélkülözni azokat az aminosavakat, amelyek csak állati táplálékból szerezhetők be, súlyos hiánybetegségek lépnek fel náluk. De nem is kell ennyire drasztikus példákat venni! Sokan szereznek utazás során igen kellemetlen élményeket, amikor egy távoli ország merőben más, az otthonitól eltérő étrendjére állnak át egyik napról a másikra. Jobb esetben csak néhány napig tartanak a kellemetlen tünetek, rosszabb esetben – ilyenről is sokat hallani – akár kórház is lehet a kaland vége.

De hát éppen az az, mondja erre a paleolit tábor! Ugyanilyen rossz hatással volt az emberiségre, amikor több százezer év alatt megszokott étrendjét körülbelül 10-15 ezer évvel ezelőtt felcserélte a nagy tömegben előállítható gabonákra és tejtermékekre alapozott étrendre. Az ezekben található emészthetetlen fehérjék a felelősek azért, hogy korunk embere ötven éves életkora felett nagy valószínűséggel a fenti súlyos betegségek valamelyikétől szenved és bár a jó higiénés viszonyok, valamint a háborúk hiánya miatt sokkal tovább is élhetne, jellemzően 60 és 70 éves kora között meghal.

De meddig is élhetne egy ember? – jut eszünkbe ekkor a kérdés! Biológusok, genetikusok szerint az ember genetikai „programja” alapján nagyjából 120 évig élhetne, sejtjei ugyanis eddig a korig képesek megújulni, reprodukálódni, ezt követően a környezeti sugárzások okozta mutációk miatt nem. Ezek szerint a helytelen táplálkozás lenne felelős 50-60 elveszített életévért?

Hogy erről meggyőződjünk, nézzük meg, hogyan élnek, táplálkoznak Földünk matuzsálemei. Merthogy, nagy szerencsénkre, nem csekély számban embertársaink nem halnak meg a fent említett 60 és 70 év között, hanem 100-110 évig is elélnek, vagy akár annál is tovább. Csak az USA-ban mintegy 80 ezer olyan ember él, aki száz évnél idősebb, de igen magas a 100 év felettiek aránya Japánban, Okinawa szigetén, illetve Grúziában is.  Mi sem egyszerűbb, nézzük meg, mit esznek-isznak ezek az emberek, hogy ilyen magas kort élnek meg!

Csalódnunk kell! Az okinawaiak rengeteg tengeri herkentyűt és zöldséget esznek ugyan, de szinte alig fogyasztanak gyümölcsöt és húst. A hegyi grúzok ugyanakkor igen sok tejet, sajtot, kefírt és jófajta rozskenyeret, valamint salátákat, bárány- és kecskehúst esznek, és nem vetik meg a finom borokat. Az amerikai matuzsálemek étrendje is tartalmaz minden elképzelhetőt, benne bizony számos, a paleolit étrend által tiltott kenyérfélével, tejjel, vajjal és sajttal, de akár még cukros süteménnyel is. Mégis elélnek akár 100-110 évig is?

Bizony el. Az okinawai, grúz és egyéb nációjú magas kort megélt emberek esetében az étrend gyökeresen eltér egymástól, ékesen bizonyítva ezzel, hogy várható életkorunk nem elsősorban attól függ, mit eszünk – bármilyen csalódást okozok is ezzel a kijelentésemmel a paleolit étrend és az egyéb diéták híveinek. Sokkal fontosabb ellenben, hogy mennyit eszünk! A matuzsálemek vizsgálata ugyanis azt is megmutatta, hogy az eltérő étrend ellenére van bennük valami közös, nevezetesen, hogy jellemzően kevesebb kalóriát fogyasztanak, mint az átlagember, csak annyit, amennyivel éppen jóllaknak. A kevesebb kalória kevesebb szabad gyököt eredményez a szervezetükben, a szabad gyökök alacsony száma pedig a szív- és érrendszeri, a krónikus betegségek és a rák alacsonyabb előfordulását eredményezi. Egy másik közös vonása a matuzsálemeknek a pozitív szemlélet, a velük született optimizmus. Ezek az emberek jellemzően igen pozitívan gondolkodnak, nyitottak a változásokra, és optimistán néznek a jövőbe. Ennek következtében kevesebbet stresszelik magukat, jelentősen csökkentve ezzel a civilizációs népbetegségek kialakulásának esélyét szervezetükben.

Mindezek alapján, ezennel ünnepélyesen meghirdetem az „Optimizmus és mértékletesség” diétát, elindítom a pozitív gondolkodás és a kevés kalória híveinek mozgalmát. Annak, aki velem tart, nem kell mást tennie, csak az eddigekhez képest 30-40%-kal csökkenteni a napi kalóriabevitelt, valamint alapvetően pozitívan, nyitottan, optimistán, életigenlően élni. Nem stresszelni magunkat, ellenben megőrizni a jó kedélyünket, vidámságunkat minden körülmények között. Cserébe jó eséllyel – az okinawai, grúz és egyéb matuzsálemekhez hasonlóan magunk is elélhetünk 100-110 évig, vagy akár tovább is.

Fenti tanácsaimat szigorúan emberbaráti indíttatásból, mindenfajta ellenszolgáltatás nélkül adom. Nem szükséges megvásárolni drága könyveket vagy egyéb kisegítőeszközöket, nem kell elvégezni tanfolyamokat, valamint nem kell különféle foglalkozásokra sem járni. Remélem, így is sikerül divatot teremtenem, és egyre többen leszünk mi, optimisták és mértékletesek!

(Fenti írás Paleolit címmel szerepel a szerző nemrégiben Üdv a harmadik évezredben címmel megjelent kötetében.)