István király fiához, Imre herceghez írt intelmei után szabadon
Mostanság megint előtört belőlünk, magyarokból a kuruc virtus. A magyar kormány és a parlament reprezentánsai, megszólalói keményen, harcosan odamondogatnak gyakorlatilag mindenkinek, válogatás nélkül. Folyjék a párbeszéd az Európai Unióval általában, José Manuel Barroso Európai Bizottsági elnökkel személyesen, az EU miniszterelnökeivel amúgy lazán, csoportosan, az IMF tárgyalódelegációval hivatalosan vagy csak informálisan, teljesen mindegy. Az illetőt (vagy illetőket) a magyar politikusok udvarias, de határozott formában elküldik melegebb éghajlatra, felvilágosítva őket arról, hogy amit ők az új magyar törvényekkel, a magyar alkotmány módosításaival kapcsolatban problémának látnak (lásd például a demokratikus intézmények függetlenségének csorbítása, a költségevetési megoldások kétharmados törvénybe történő bebetonozása, stb.) az valójában nem probléma; amiről azt gondolják, hogy ellenkezik az európai rendelkezésekkel, illetve normákkal, az valójában teljesen konform azokkal. De még ha igazuk is lenne a túloldalon ülőknek, azaz ha bármelyik intézkedés vetne is fel problémákat, legnagyobb tisztelettel kéretik az orrukat nem beleütni, mert– a magyar politikai vezetés szerint – az nem rájuk tartozik, nem az ő kompetenciájuk.
Legutóbb a vezető kereskedelmi televíziókat billentettük kurucosan tunikán az úgynevezett reklámadó bevezetésének ötletével. A reklámadót progresszív formában azoknak kell fizetniük az elgondolás szerint, akiknek legalább 1 milliárd forint árbevételük származott reklámtevékenységből. Tízmilliárd forint árbevétel felett ennek a mértéke akár 20% is lehet, ami nyilván nem kis pénz (igaz, költségvetési szempontból nem nagy tétel, hiszen összesen jó, ha tízmilliárd forint folyhat be a reklámadóból évente). A reklámadó olvasata viszonylag tiszta. Az Európai Unió további megszorításokat vár Magyarországtól (sokak szerint igazságtalanul). Akkor hát tessék, fizessenek a nagy médiaszereplők reklámadót! Tudjuk, hogy ezek a nagy médiaszereplők nyugat-európai tulajdonban vannak, ráadásul anyavállalataik az anyaországbeli médiában sokat kritizálják kis hazánkat. A reklámadó egy kicsit (vagy nem is kicsit) ezekért a kritikákért is, no meg a további megszorítások kényszerítése miatt is egy amolyan kurucos törlesztés.
Igazából nem is a kuruc virtus itt a helyes kifejezés, annak ellenére, hogy egyes politikusok szívesen emlegetik a kuruc időket, amikor is Esze Tamás, Béri Balogh Ádám, no meg a híres Tenkes kapitánya számos alkalommal alaposan fejbe kólintotta, illetve fenéken billentette a haszontalan labancát. Ezzel együtt is helyesebb azt mondanunk, hogy honfoglaló őseink lovon ülős, nyereg alatt húst puhítós, Európában kalandozós, hátrafelé nyilazós (lásd még „A magyarok nyilaitól ments meg uram minket”), virtusát idézi, ami manapság történik.
Mint tudjuk, ezt az időszakot az jellemezte, hogy itt is voltunk Európában, meg nem is. Földrajzi értelemben mindenképpen, hiszen a 7. és 9. század között több hullámban megérkeztünk a Kárpát medencébe, és a korábbi vándorló-legeletető életmódot részben feladva letelepedtünk, magunkba olvasztva az errefelé akkoriban élő avar, kelta és ki tudja még milyen lakosságot. Politikai és kulturális értelemben viszont egészen biztosan nem voltunk jelen Európa életében, hiszen az akkor már széles körben elterjedt keresztény vallás helyett mi őseink pogány vallását követtük, a feudális államberendezkedést pedig még hírből sem ismertük. Ellenben jól tudtunk lovagolni és nyilazni, meg a vérünkben is élénken élt még a vándorlás izgalma, így aztán időnként saját elhatározásból, máskor egyik-másik nyugati uralkodó hívására (az illetőt valamilyen helyi csetepatéban megsegítendő) végigkalandoztuk, nyilaztuk és – nem mellékesen – fosztogattuk Európát. Tettük ezt mindaddig, amíg hagytak bennünket, nevezetesen a 933. évi merseburgi, majd –különösen – a 955. évi augsburgi vereségekig, amelyek már világosan és egyértelműen jelezték, Európa megunta a magyar virtust.
Hosszú évtizedek gondolati-tudati átalakulása következett, amelynek csúcspontján Vajk, Géza fejedelem és Sarolt fejedelemasszony 969-ben született fia, aki 994-ben megkeresztelkedett és a keresztségben az István nevet vette fel, komoly elhatározásra jutott, amely elhatározást kemény kézzel valóra is váltotta, leküzdve minden ellenállást. ban István feleségül vette a bajor herceg leányát, a későbbi II. Henrik német császár testvérét, Gizellát. A bajorok a házasságtól a kereszténység gyors terjedését várták, és ennek érdekében minden segítséget igyekeztek Istvánnak megadni. Gizellával együtt jelentős számban érkeztek bajor papok, lovagok és mesteremberek az országba. Segítségükkel István a fejedelmi trónra az igényét Géza halála után bejelentő Koppányt és társait legyőzve, a magyar törzsek szövetségét egységes, az egészKárpát-medencére kiterjedő, keresztény magyar királysággá alakította át.
Sokakat foglalkoztatott és foglalkoztat ma is a kérdés, miért fordult saját vérei ellen István, miért hívott az országba külföldi papokat és lovagokat, miért kényszerítette a magyar törzsekre a számukra idegen keresztény vallást és az erre épülő keresztény királyságot.
A válasz tulajdonképpen kézenfekvő, sejtjük magunk is, de ha elolvassuk István király fiához, Imre herceghez írt intelmeit, sejtésünk megerősítést nyer. István éles eszének és modern, európai típusú képzésének köszönhetően felismerte, hogy a kalandozások korának vége, a portyázások nem folytathatók, és egyáltalán, nem fenntartható, hogy földrajzi értelemben jelen vagyunk Európában, de kulturális és politikai értelemben nem. Megértette, hogy az erős, de összeurópai mércével mérve kicsinynek számító magyar törzsek nem állhatnak ellen a kereszténység terjedésének. Ha megkísérelnék, az egyre erősebbé váló, a kereszténység szelleme és ereje alatt egyesülő európai nemzetek egész egyszerűen eltipornák, elsodornák a magyarságot. Éppen a túlélésünk, a magyarság megőrzése érdekében hívta tehát ide a német lovagokat és papokat, hogy segítségükkel európaivá, vagy, ahogy manapság mondanánk, eurokonformmá tegye a magyar népet. Nagy árat fizettünk ezért, de az idő igazolta István döntésének helyességét.
Mostanság sokszor eszembe jutnak István ezer évvel ezelőtti döntései, gondolatai, fiának szánt, de máig ható intelmei. Azért jutnak ezek eszembe, mert úgy látom, mintha a magyar kormány, a kétharmados parlamenti többség mindenható erejében bízva elfelejtkezne ezekről, és vissza kívánna térni az „itt is vagyunk, meg nem is vagyunk itt” ősi magyar politikájához. Az EU, az Európai Bizottság, az IMF, a hitelminősítők, a német politikusok és mindenki más kioktatása, a „tockosok” folyamatos osztogatása, az európai demokratikus elvek, szokások, rendeletek semmibe vétele, a közös (esetenként fájdalmas) döntésektől való tüntető távol maradás, a „majd mi, magyarok, megmutatjuk mindenkinek” virtus egyértelmű üzenet Európának. Azt üzeni, hogy mindenki fogja be a száját, még akkor is, ha mi magyarok – igaz, csak kulturális és politikai értelemben – ismét lovon nyilazva akarjuk végigportyázni Európát, akár tetszik ez az igen tisztelt Európának, akár nem.
Pedig István intelmeire, gondolataira, döntéseire nagyon kellene emlékeznünk és figyelnünk. István ezekkel azt üzeni nekünk, hogy annak idején nem azért hívta be az országba a német lovagokat és egyházi embereket – kissé sántító párhuzammal élve az akkori kor IMF-ét és EU-ját –, nem azért vetette fel a néppel a keresztséget, és erőszakolta rá az új rendet, mert gyönyörűséget okozott neki a magyarok vérében tiporni. Hanem azért, mert felismerte, hogy egy adott, homogén közegben nem lehet mindennel és mindenkivel szembe menni, mindenre fittyet hányni, mindenkinek mindig megmutatni, hogy milyen tökös legények vagyunk mi. Ez a virtus már ezer évvel ezelőtt sem működött, ma pedig, a globalizálódott világban különösen nem működik. Azt kockáztatjuk vele, hogy Európa és a világ egy ponton megunja az ugrabugrálásunkat, jól hókon vág bennünket, hogy a fal adja a másikat, és olyan pozícióba kényszerít bennünket, mint a rossz tanulót szokás az iskolában. Irány az utolsó sor, a szégyenpad, és ha még ott is folytatjuk a rendetlenkedést, akkor nyomás a sarokba, megkóstoltatva velünk akár a régi idők kukoricán térdepelését is.
Jelenleg még mindig túlzott deficiteljárás folyik ellenünk, amely valahogy annak ellenére sem akar véget érni, hogy az elmúlt két évben 3% alá csökkent az államháztartási hiány. Igaz, az Európai Bizottság május végi javaslatával most már talán tényleg reális esély nyílt arra, hogy júniusban döntés szülessen az eljárás megszüntetéséről, de ha így is történik, kapunk helyette újabb és újabb mázsás pofonokat más irányokból. Kötelezettségszegési eljárások indultak ellenünk (egyebek mellett az alkohol jövedéki adójának módosítása miatt, az étkezési utalványt forgalmazó külföldi cégek hátrányos helyzetbe hozása miatt, az osztrák hulladék-feldolgozó cégek versenyből történő kizárása miatt). Európai bíróság előtt kell magyarázkodnunk a távközlési különadó, illetve a házi pálinkafőzés engedélyezése kapcsán. A legújabb fejlemények szerint pedig az EU-ban eddig példátlan módon monitoring eljárás indul ellenünk, amely a jogállamiság érvényesülését vizsgálja hazánkban (lásd az alkotmány négyszeri módosítását, és egy sor egyéb, kérdőjeleket felvető intézkedést). De felvetődött már az EU részéről a kohéziós pénzalapokhoz való hozzáférésünk letiltása is, sőt legutóbb a német választási kampány során a kancellárjelöltek arról vitáztak, hogy kizárjanak-e bennünket az Unióból, de legalábbis felfüggesszék-e a szavazati jogunkat.
Bár más országok ellen is folyik kötelezettségszegési eljárás, és előfordulnak európai bírósági ügyek is, monitoring eljárás egyetlen más ország ellen sem indult, mint ahogy az sem vetődött fel egyetlen más ország esetében sem, hogy kizárják az unióból, illetve felfüggesszék a szavazati jogát. Igencsak egyértelműnek tűnik, hogy esetünkben ennek a „megkülönböztetett figyelemnek” az oka éppen a magyaros, kurucos vircsaft.
A kérdés csupán annyi, hogy Magyarország biztosan ezen a pályán akar-e járni. Nem kellene-e inkább hallgatni István máig érvényes intelmeire, és az unión belüli önrendelkezésünket nem szabadságharcos megközelítéssel próbálni kivívni, hanem a mai kornak megfelelő, értelmes tárgyalásokra, demokratikus meggyőzésre, kompromisszumokra kész megegyezésre épülő megközelítéssel kiérdemelni?
Elvben lehet választani. Valójában csak egyetlen helyes választás létezik.
