„Harcosan”, „munkásan”, „küzdelmesen” – a legtöbb barátomtól, ismerősömtől ezt a választ kapom mostanában arra a kérdésemre: hogy van. Akárhogy is reagálok erre a rövid, sommás helyzetjelentésre – kérdőn nézek az illetőre, visszakérdezek, netán egyetértőleg bólogatok –, általában hosszabb kifejtés következik arról, hogy mostanában sokkal, sokkal többet kell dolgozni, mint korábban bármikor, sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell tenni nemhogy ugyanakkora, de általában lényegesen kisebb eredményért.
Nem tudok nem egyetérteni a fentiekkel. Magam is azt tapasztalom, hogy minden korábbinál több munkával lehet csak elérni eredményeket, amelyek bizony sokszor elmaradnak a korábbi időszakok jelentős, olykor látványos produktumaitól.
Furcsa módon mégsem tudom emiatt rosszul érezni magam, sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, bizonyos szempontból jobban érzem magam ebben a munkás, küzdelmes, harcos, ám eredmények szempontjából kevésbé látványos időszakban.
Ha el akarom magyarázni, miért is érzek így, korábbról kell kezdenem. Az elmúlt tízegynéhány évben komoly gazdasági szárnyalásnak voltunk tanúi. Országok, világrészek mutattak korábban soha nem látott, jelentős, akár két számjeggyel kifejezhető éves növekedéseket. Cégek, cégcsoportok, iparágak fejlődtek lélegzetelállító tempóban, köztük az az iparág is, a mobil telekommunikáció, amelyben ez idő alatt dolgoztam, és az a cég is, a Westel, illetve T-Mobile, amelynek kötelékében alkalmam volt kivenni a részem a páratlan fejlődésből. Láttam a tőzsdéket száguldani ebben az időszakban, a részvényárakat, tőzsdei árfolyamokat tízszeresére emelkedni, örvendtem, amikor az általam választott részvények, kötvények is fantasztikus árfolyam-emelkedést produkáltak. Minden szempontból felhőtlennek tűnő időszak volt ez.
Mégsem tudtam felhőtlenül jól érezni magam. Volt bennem egy rossz érzés, amikor azt láttam, hogy szinte minden exponenciálisan növekszik, amikor azt olvastam a Wall Street-i elemzésekben, hogy előre elkönyvelik, szinte elvárják a cégektől, iparágaktól, országoktól ezt az elképesztő növekedést. Azt kérdeztem magamtól, hogy meddig tartható fenn ez a növekedés, egyáltalán fenntartható-e, kell-e ennyire hajszolni, hol végződhet ez az eszeveszett száguldás, mi fogja megállítani, és mi lesz ennek a megállásnak az eredménye. Nem állítom, hogy pontosan láttam, mi fog történni, ehhez valószínűleg nem vagyok eléggé járatos a gazdaságtanban, de tény, hogy folyamatosan éreztem, nem lesz jó vége ennek a hajszolt növekedésnek. Mégpedig azért nem lesz jó vége, mert – és ebben egészen biztos voltam – amikor egyszer csak, egy adott ponton, a rendszer nem lesz képes tovább szállítani az elvárt eredményeket, akkor a száguldó vonatról hirtelen mindenki egyszerre akar majd leugrani, aminek nem lehet más a vége, csak komoly visszaesés, árfolyam- és eredménycsökkenés, kiábrándulás és – törvényszerűen – sok szereplő számára veszteség.
Meggyőződésem, hogy a túlságosan gyors, látványos, túlpörgetett növekedés – az azt törvényszerűen kísérő, hasonlóan látványos, földcsuszamlásszerű visszaesés miatt – kizárólag zéró (vagy negatív) összegű játszma lehet. Azaz nyerhetnek sokan és sokat, de biztos, hogy sokan és sokat veszítenek is (azok, akik a csúcsárakon bevásárolnak, majd a zuhanást látva óriási veszteséggel pánikszerűen kiszállnak; azok, akik a konjunktúra idején eladósodnak, majd a visszaesés idején nem tudják fizetni a hiteleiket; azok, akik beruháznak, majd évekig hiába várnak a megtérülésre, mert a bevételek nem jönnek; és folytathatnánk a sort). A nyereségek és a veszteségek összege pedig zéró vagy akár negatív érték, azaz a világ összességében nem halad előbbre, nem gyarapszik ezekben az időszakokban. Azért nem, mert a nagy nyereségek, nagy növekedések mögött általában nem áll valós teljesítmény, vagy csak lényegesen kevesebb, mint sejtenénk. Ezért még ha sikerül is jól járnom, sikerül is a pozitív oldalon maradnom az exponenciális fejlődés idején, nem érzem jól magam, nem szeretem az ilyen időszakot.
Sokkal komfortosabb számomra a lassabb, megalapozottabb, kiegyensúlyozott növekedés. Amikor harcolunk, küzdünk, keményen dolgozunk, ennek megfelelően az eredmények mögött – még ha azok szerényebbek is – érezhetően valós teljesítmény áll. Amikor a fejlődés ugyan lassabb, de fenntartható, ennek eredményeként mindenki megtalálhatja a számítását, a rendszer minden tagja valamiféle egyensúlyi pozíciót tud elfoglalni, nem kell drámai visszaeséstől tartani, és – legfőképpen – nem kell attól félni, hogy a látványos nyereségek árát drámai veszteségek formájában kell megfizetnünk. Ilyenkor a játszma végösszege nem zéró, hanem pozitív érték, a világ – és annak valamennyi szereplője – ténylegesen előrébb jut, fejlődik, növekszik, látványos felugrások és visszazuhanások nélkül.
Nagyon remélem, hogy a „hogy vagy” kérdésemre adott válaszok azt jelzik, az elmúlt évek fantasztikus száguldása, majd a közelmúlt fájdalmas veszteségei, komoly lefékeződése után most egy ilyen lassú, fenntartható, kiegyensúlyozott növekedési időszak következik. A harcos, küzdelmes, munkás növekedés időszaka. Amellyel valahol mindannyian jobban járnánk.
(Az írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)