Szeretem a leleményességet, kedvelem és becsülöm a leleményes embereket. Azokra gondolok, akik minden helyzetben, válogatott nehézségek közepette is feltalálják magukat, a józan eszüket használva, pofonegyszerű, mégis zseniális ötleteket kiagyalva. Ha mindezt még úgy is teszik, hogy megmaradnak a tisztesség határain belül, akkor tényleg megemelem előttük a kalapomat.
Pontosan ez történt nemrégiben. A dolog úgy kezdődött, hogy megbüntetett a parkolóőr, valamennyi autós közös ősellensége. Úgy vagyok ezzel, mint a megfázással (ki lehet ugyan bírni, de nagyon nem szeretem), ezért mindig kínosan ügyelek rá, hogy ne hozzam helyzetbe emberünket azzal a könnyelműséggel, hogy nem veszek parkolójegyet. Ha leparkolok az autómmal, már kapom is elő a mobiltelefonomat, hogy ennek segítségével virtuális formában vegyem meg a bilétát. Működik szépen, mint egy Schaffhausen!
Magam sem tudom, hogyan, de pár napja egy alkalommal teljesen elfelejtkeztem arról, hogy parkolójegyet kellene venni. Mit szépítsem, amikor jó óra múlva visszatértem az autómhoz, rajta találtam azt a bizonyos mikuláscsomagot (amely egy néhány éves kék kitérő után mostanában ismét vörös színben pompázik), benne a büntetőcédulával.
Ahogy levettem a csomagot a szélvédőről, és magamban füstölögtem, egyrészt a parkolóőr le- és felmenőit sűrűn emlegetve, másrészt saját magamat korholva, megállt a kocsim mellett egy 60 év körüli, szegényesen öltözött, de egyébként korrekt megjelenésű bácsi, és megkérdezte, hogy nem érdekel-e engem egy parkolójegy.
Előbb azt hittem, hogy rosszul hallok, ezért rákérdeztem, hogy mondaná el, miben is segíthetek neki. Erre másodszor is megkérdezte, immár valamivel világosabban, hogy nem akarok-e parkolójegyet venni tőle. Immáron megértettem, mit akar, de azt hittem, hogy a saját autója számára vásárolt parkolójegyet kínálja fel, mert ő elmegy, így nincs rá szüksége.
De nem. A bácsi ennél sokkal, de sokkal leleményesebb volt. A kérdéseimre adott rövid, kicsit szégyenlős válaszokból kiderült, hogy munkanélküli, miután sokéves munkaviszony után elküldték a vállalattól, ahol dolgozott. Mivel nyugdíjat még nem kap, munkát pedig már nem tud szerezni, megélhetést keresett magának. És itt jön a furfang, a lelemény, nem is akármilyen.
A bácsi egész nap fel és alá sétál a parkoló autók között. Figyeli, hogy mikor és melyikre helyez el a parkolóőr büntetőcédulát. Amikor ezt észreveszi, feltűnés nélkül odaballag az automatához, és vásárol egy 15 perces parkolójegyet, amelynek kezdő időpontja legfeljebb 1-2 perccel tér el a büntetőcédula időpontjától. Ezután nincs más dolga, mint figyelni, mikor jön vissza a megbüntetett autó gazdája, és felajánlani neki a parkolójegyet megvételre.
A büntetés ugyebár – 15 napon belüli befizetés esetén – 6000 forint. Ha az autós megveszi a bácsi parkolójegyét mondjuk 2-3000 forintért, már jól jár. A parkolási társaságnak úgy tudja eladni a sztorit, hogy az autójával leparkolt, és amíg elment parkolójegyet venni, megbüntette a parkolóőr. A büntetőcédula időpontja, illetve a parkolójegy időpontja szinte egybeesik, így a parkolási társaság nem tehet mást, mint elfogadja a fenti védekezést. A bácsi pedig száz forintos beruházással, az ácsorgás és a sétálás jelentette némi fizikai munkával, de legfőképpen egy nagy adag leleménnyel megkeres pár ezer forintot. Ha szerencséje van – mondta nekem –, egy nap három ilyen akciót is tud csinálni.
A bácsi még biztosított arról, hogy a dolog teljesen tisztességes, mert ő csupán annyit tett, hogy helyettem vásárolta meg a parkolójegyet, mondhatni az én megbízásomból járt el. Hogy valóban felfogható-e így a dolog, arról persze lehetne vitatkozni, de most ne tegyük. A parkolási társaságnak egészen biztosan ellenkező a véleménye erről a kérdésről, gyanítom ugyanakkor, hogy az autóstársadalom zöme inkább a bácsi véleményét osztja.
Leleményes emberem a garanciáról sem felejtkezett el. Minden nap ezen a területen „dolgozik”, itt megtalálom, ha a parkolási társaság nem fogadná el a jegyet. Amit ő személy szerint egyébként teljesen kizártnak tart, de ha mégis megtörténne, garantáltan visszaadja a pénzemet.
Megsajnáltam a bácsit, hogy így kell keresnie a kenyerét, másrészt viszont szimpatikusnak találtam, hogy ilyen leleményesen feltalálta magát. Úgy voltam vele, hogy díjazni kell ezt az óriási ötletet, a precíz végrehajtást és a nem csekély kockázatvállalást, hiszen előfordulhat, hogy hiába veszi meg a jegyet, az autóssal elkerülik egymást, vagy egész egyszerűen az nem akar tárgyalni vele, mint ahogy az sem esélytelen, hogy a parkolóőr kiszúrja magának, és lépéseket tesz ellene. Odaadtam hát neki kétezer forintot, ő pedig boldogan távozott.
Minden tanmesének van tanulsága, ez sem kivétel. Olyan világban élünk, amely sok embert hoz nehéz helyzetbe. Lehet ilyenkor keseregni, siránkozni, panaszkodni, de ennek nincs semmi eredménye, értelme. Lehet segélyt kérni, netán utcán koldulni, de mindkettő meglehetősen megalázó, és az eredménye is kérdéses. Vagy lehet igyekezni, próbálkozni, egy kis leleménnyel, furfanggal kitalálni és tenni valamit. Mint a fenti történet mutatja, mindig vannak lehetőségek. És aki keres, az talál!
(A Lelemény c. írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)
