A Harvard Business School a végzősök számára örök életre szóló Alumni Club tagságot biztosít. A tekintélyes taglétszám miatt (a HBS-en végzettek száma mára eléri a 70 000-et!) a klub adminisztrációját a weben keresztül oldották meg. Itt férhetünk hozzá mindenféle hasznos forráshoz (pl. a híres Baker Könyvtárhoz és a Bloomberg Centerhez, valamint a Harvard Business Review online kiadásához), információkhoz az egyetem programjairól és eseményeiről, állásajánlatokhoz, és természetesen a többi végzett klubtárssal is ezen keresztül tudjuk felvenni a kapcsolatot.
A minap elhatároztam, hogy a rólam őrzött információkat frissítem, ezért bejelentkeztem az oldalra, megadtam a legfrissebb elérhetőségeimet, röviden ismertettem jelenlegi pozíciómat, munkámat, majd eljutottam ahhoz a részhez, ahol az egyéb iskolai végzettségem adatait lehet megadni. Ha már itt vagyok, gondoltam, akkor beírom ezeket az adatokat is. Időben visszafelé kell megadni az iskolákat, ezért az MBA diplomámmal kezdtem. Egy listáról kiválasztottam az MBA opciót, majd egy mezőbe beírtam, hogy Heriot-Watt University. Minden simán ment. Utána a fizikus diplomával folytattam. Kiválasztottam a listáról az MSC megjelölést, és beírtam, hogy Eötvös Loránd Tudományegyetem. Ekkor nem várt hibaüzenet érkezett, mely szerint sajnos ez az egyetem nem található a Harvard egyetemeket nyilvántartó listáján, így a rögzítésére nincs mód. Próbálkoztam mindenféle trükkel, ELTE rövidítéssel, angol fordítással, de hiába. Ez az egyetem nincs a listán.
Kíváncsiságból megadtam más magyar egyetemeket is – ugyanígy jártam. Egyetlen magyar egyetem sem szerepel a nyilvántartásban. Felpiszkált a dolog, ezért elhatároztam, utánajárok. Kattintottam ide-oda, míg végül rátaláltam a kívánt információra. Eszerint a Harvard azon egyetemeket tartja nyilván, amelyek a hivatalos egyetemi világrangsor első 400 helyén találhatók. Ez a rangsor minden évben elkészül World University Ranking címmel, igen alapos módszertannal. Online kérdőíveket töltetnek ki világszerte több tízezer emberrel, egyetemi alkalmazottakkal (akik szigorúan csak más egyetemekről mondhatnak véleményt), végzettekkel (akik szigorúan csak arról az egyetemről nyilatkozhatnak, ahol végeztek), nézik továbbá a tanár/diák arányt, a tanárok nemzetközi idézettségét, a külföldi tanárok és a külföldi diákok arányát. Ennek alapján áll össze a pontszám 0-tól 100-ig.
A listán 600 egyetemet tartanak nyilván, az első három helyen a Harvard, a Cambridge-i Egyetem és a Yale található. A legjobb értékelést az ELTE éri el Magyarországról, jelenleg a 412. helyen áll. Még egy magyar egyetem fért fel a listára, a Szegedi Egyetem a maga 591. helyével (a helyezéseket a 2009. évi felmérés alapján idéztem, a korábbi évek helyezései eltérhetnek ezektől). Más magyar egyetemet a listán nem találtam meg, még a korábbi években sem!*
Mit tagadjam, mellbevágott a dolog. Nem gondoltam soha, hogy az ELTE-ben a világ legjobb egyetemét tisztelhetem, de úgy gondoltam, hogy a magyar egyetemi oktatás színvonala azért van annyira jó, hogy ha a legjobb 100 közé nem is, de a legjobb 200-ba azért beletartozik. A 412. hely, mit tagadjuk, elég szerény, nem beszélve arról, hogy a Szegedi Egyetemen kívül más magyar felsőoktatási intézmény (olyan nevek, mint a BME, a Corvinus, a SOTE) még a legjobb 600-ba sem fért bele.
Elgondolkodtam, hogy vajon mi ennek az oka, mit tudhatnak a külföldi egyetemek, vagy másképp megközelítve, mit nem tudnak a magyar egyetemek. Más támponttal nem rendelkezvén, összehasonlítottam emlékeimet az ELTE-ről és a Harvardról, ahol tanulmányokat folytattam. Mind a kettő régi, nagy múltú iskola, 150 évet meghaladó tapasztalattal, neves tanárokkal, híres végzett diákokkal. De akkor miért az első a listán a Harvard, és miért csak 412. az ELTE?
Könnyű lenne azt mondani, hogy egészen más anyagi helyzetben van az egyik, mint a másik, ennek megfelelően lényegesen jobb körülményeket tud biztosítani tanár és diák számára, a tanuláshoz és a tudományos munkához egyaránt. Igen, ez biztosan így van. Tény, hogy a rangsor tetején, az első százban a világ gazdagabb feléről találhatók intézmények, de azért ott van közöttük a Pekingi Egyetem és a Tsinghua Egyetem is Kínából, amely anyagi források tekintetében azért valószínűleg messze áll még az angol, amerikai, svájci, német, svéd stb. egyetemektől, Kína lendületes gazdasági fejlődése ellenére.
Valahol mélyebben kell a kérdésre a választ keresni. Abban, ahogyan a tudás megszerzéséhez, elsajátításához, a tanulás folyamatához hozzáállnak ezek az iskolák. Visszaemlékezve, az ELTE-n sokszor éreztem úgy, hogy ebben a tekintetben alig különbözött az egyetem a gimnáziumtól. A tanulás meglehetősen egyirányú folyamat volt: a tanár előad, a diák meghallgatja, otthon megtanulja, a házi feladatát elkészíti, a vizsgán számot ad róla. A tananyag sokszor volt elvont, a valóságtól igen messze álló. Mindig nebulónak éreztem magam, sohasem partnernek, hiányzott a tanár-diák viszonyból ez a fajta, kölcsönös tiszteletre épülő partnerség. A tudás számonkérése nem volt nyilvános, mindig a tanár és a diák között, a többiek kizárásával zajlott, emiatt nem volt eléggé átlátható. De nem volt elég szigorú sem: belefért az is, hogy a diák nem, vagy nem eléggé készült fel, mégis jól vizsgázott, mert szerencséjére olyan tételt húzott, amelyből épp készült. Ugyanakkor sokszor volt a vizsga vagy zárthelyi kissé lekezelő, kioktató, sőt helyenként megalázó.
A Harvard egészen másként működött. A tanulás itt kétirányú folyamat, állandó interakció volt. A tananyagot (amely mindig a valósághoz, a való élethez nagyon közeli, úgynevezett esettanulmány volt) előzetesen kellett elolvasni, önállóan felkészülni belőle, majd az „előadáson” a tanár és a diák között intenzív párbeszéd folyt, nézőpontok szembeállításával, vélemények cseréjével, a két oldal tudásának egyfajta szintéziseként. Itt a számonkérés is nyilvános párbeszéd formájában, átlátható módon zajlott, és mindig nagyon szigorú volt, nem lehetett lébecolni, nem volt elfogadható, ha valaki nem készült fel, a kérdések pedig bizony sokszor megizzasztották az embert, a szerencsének alig volt szerepe. Ugyanakkor soha nem éreztem úgy, hogy bármelyik tanár lekezelt, még kevésbé hogy megalázott volna. Az is elképzelhető, sőt egyenesen kívánatos volt, hogy a szócsatákból, vitákból időnként a diák kerüljön ki „győztesen”, hiszen hol van az megírva, hogy mindent a tanárnak kell jobban tudnia?
Szerintem tehát itt van a különbség. A való élethez közel álló, interaktív tanításban, az erre épülő szigorban, következetességben, ugyanakkor kölcsönös tiszteletben – mindezek együtt egészen más tanár-diák viszonyt, más minőségű tanítást eredményeztek.
Egy kérdés maradt hátra: mi a fentiek tanulsága? Két dolog: egyrészt a magyar felsőoktatásnak nagyon kell igyekeznie, hogy abban az irányban fejlessze a kurzusait, fakultásait, amely irányt a világ olyan vezető iskolái, mint a Harvard, kijelölnek. A másik tanulság pedig az, hogy addig is, amíg a magyar egyetemek felzárkóznak a nemzetközi élvonalhoz, ha valaki elvégzett egy magyar egyetemet, főiskolát, a legkevésbé se gondolja, hogy ezzel a tanulmányait kipipálhatja. Törekednie kell arra, hogy nevesebb iskolák, külföldi egyetemek képzésében is részt vehessen, ezzel tökéletesítve az ismereteit, fejlesztve a készségeit és nem utolsósorban a nyelvtudását, hogy ezáltal a helyét nemzetközi összehasonlításban is megálló, eladható tudásra tegyen szert.
*A fenti írás 2010-ben készült, ezért idéz 2009-es adatokat. Jelenleg a megadott linken már elérhetők a 2011-es adatok is, amely szerint a sorrend: 1. Cambridge 2. Harvard 3. MIT 4. Yale. Magyarországról egyedüliként a Central European University található a listán, a 372. helyen. A 2009-ben még a listán szerepelt ELTE, illetve Szegedi Tudományegyetem a 2011-es rangsor első 500 helyén (ezeket tették közzé a honlapon) már nem található meg.
