Úgy tűnik, az ember javíthatatlan idealista. Eredendően hisz bizonyos értékekben, szabályokban, intézményekben, legalábbis addig, amíg ezt a mélyről gyökerező hitet sikeresen ki nem ölik belőle.
Gyermekkorunkban például sokáig hiszünk abban, hogy a szüleink végtelenül bölcsek, mindent tudnak, mindent ismernek, döntéseikben pedig tévedhetetlenek. Ugyanígy hiszünk abban (legalábbis eleinte), hogy az iskolában csupa jót és hasznosat tanulhatunk, továbbá az iskolai értékelési rendszer korrekt és igazságos. Aztán úgy 8-10 éves kora körül a gyerekek túlnyomó többsége kigyógyul ebből a hitéből, amelynek a helyét elfoglalják a kétkedés első csírái azzal kapcsolatban, vajon a világ valóban a létező világok legjobbika-e.
De e kétely kialakulása és folyamatos erősödése ellenére is sokáig őrizzük a hitünket egy-egy dologban. Például, hogy a jó munka előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát, és előrejutni a ranglétrán jó teljesítménnyel lehet. Vagy, hogy a bűn nem marad büntetlenül, mert az igazságszolgáltatás pártatlan, elfogulatlan és következetes. Ebbéli hitünk is jelentősen csorbul azonban idővel, amikor azt látjuk, hogy rosszul dolgozó, ámde alázatos, hízelkedő kollégánk kapja az áhított állást, a zsíros jutalmat, a büntetések pedig feltűnően sokszor nincsenek arányban az elkövetett bűnnel, sőt esetenként látványosan fordítottá válik az arányosság, azaz kis stikliket nagyobb büntetés követ, nagy disznóságokat viszont igen sokszor meg lehet úszni. Sokan közülünk teljesen kiábrándulnak, de akik nem, még azok is rendre megkérdőjelezik fenti tételek igazságát.
Legtovább talán azok az ideáljaink tartják magukat, amelyek hosszú-hosszú ideje képezik a társadalom alapját, működőképességének zálogát. Ilyen például, hogy ingatlanba fektetni jó és érdemes, mert értékálló. Vagy, hogy a banki rendszerek alapvetően jól és megbízhatóan működnek, és ha néha egy-egy bank bajba jut is, a pénzügyi instrumentumok garantálják pénzünk biztonságát. Sajnos az utóbbi évek válságának újabb és újabb fejleményei ezeket az alapigazságokat is megkérdőjelezték és felülírták. Az ingatlanról kiderült, hogy ugyan tényleg jó, de csak akkor, ha nagy részben meglévő, már megkeresett pénzt raknak bele. Ha túl sokan, túl sok hitelből vásárolnak ingatlant, az bizony könnyen bedöntheti az egész rendszert. A bankokról is kiderült, hogy sérülékenyek, sok esetben felelőtlenül hiteleznek, meggondolatlanul fektetnek be, az ügyfelekkel szemben inkorrekt eszközöket vetnek be, számukra előnytelen árfolyamokon számolnak el, egyoldalú szerződéseket kötnek. Van is napjainkban nem kevés bizalmatlanság a bankokkal, a befektetésekkel, a pénzügyi instrumentumokkal szemben.
Mondanom sem kell, hogy a világnak nagyon nem tesz jót, hogy az ideálokban nem lehet hinni. Ezekre éppen a világ működőképességének fenntartása, fejlődése és előrehaladása érdekében van, illetve lenne szükség. Mivel az emberek hite egyre jobban és egyre többször meginog ezekben, a dolgok sokszor rossz irányt vesznek. Emberek úgy érzik, nem érdemes tanulni, jól dolgozni, tisztességesen adózni, korrekt módon befektetni, általában véve erkölcsösen élni és erre nevelni gyermekeiket is. Ez pedig ugyebár nem vezethet máshová, csak anarchiába.
Ezért élek meg minden olyan eseményt, esetet nagyon rosszul, amikor egy újabb ideállal leszünk szegényebbek. Legutóbb akkor éreztem így, amikor egy sokáig stabilnak, jól működőnek, fedhetetlennek gondolt intézményről derült ki visszaélés, csalás. A brit pénzfelügyelet minden idők legnagyobb, 291 millió fontos büntetéssel sújtotta a Barclays bankot, amelyről kiderült, hosszú éveken át manipulálta a londoni és az európai bankközi kamatot (LIBOR, illetve EURIBOR).
Ezeket a kamatokat naponta számolják ki több nagy bankház adatai alapján. Egyrészt azt jelzik, hogy a bankok milyen feltételek mellett hiteleznek egymásnak, másrészt fontos referenciakamatként működnek, hozzájuk kötik ugyanis a kereskedelmi bankok lakossági és vállalati betéti és hitelkamatait. Meglehetősen fontos, a bankrendszer működését alapvetően meghatározó instrumentumról van szó tehát, amely iránti bizalom, a korrekt működésébe vetett hit létfontosságú. A Barclaysnak e rendkívül fontos, alapvető intézmény iránti bizalmat sikerült most egy pillanat alatt lerombolnia azzal, hogy éveken át fals információkat közölt arról, hogy partnerbankjaival milyen kamatok mentén számolnak el. Ezáltal jobb színben akarta feltüntetni önmagát, stabilabbnak, megbízhatóbbnak akart látszani a pénzvilág szemében, természetesen azért, hogy ebből jelentős hasznot húzzon.
Nos, igen. Megint oda lyukadtunk ki, hogy haszon, hasznot húzni, még több hasznot húzni. Félreértés ne essék, nem a haszonnal van bajom. Vallom, hogy a haszon szerzésére, mint alapelvre épülő kapitalizmusnál jobb, ilyen-olyan hibákkal ugyan, de működő rendszert még nem sikerült létrehoznia senkinek.
A gondom azzal van, hogy a haszon megszerzése már láthatóan annyira fontossá vált, hogyan lépésről lépésre félretol minden szabályt, fenntartást, erkölcsi aggályt, annyira, hogy sok esetben már nem is haszonszerzésnek, hanem kapzsiságnak kell neveznünk. A legnagyobb baj pedig, hogy ha ez így folytatódik tovább, akkor lassan már egyetlen olyan tényező sem marad az életünkben, aminek a stabilitásában, fennmaradásában, megkérdőjelezhetetlenségében biztosak lehetünk. A kapzsiságot kivéve.
