Régi közhely, hogy elmés, újító, igazi feltaláló nemzet vagyunk. Kis hazánkból származik a biztonsági gyufa, a szódavíz, a generátor, a villanymozdony, a porlasztó, a golyóstoll, a C-vitamin, a telefonközpont, az atom- és hidrogénbomba, a számítógép, a bűvös kocka és ezernyi más fontos, jelentős felfedezés, találmány atyja, kiagyalója, feltalálója. A találmányi világkiállításokon egyetlen más nemzet sem volt képes soha olyan mennyiségű arany-, ezüst- és bronzérmet szerezni, mint a magyar.
A fenti ragyogó képet némileg lerontja azonban, hogy e remek ötletek, nagyszerű felfedezések, kimagasló találmányok kevés kivételtől eltekintve nem határainkon belül valósultak meg, váltak világsikerré és – nem mellesleg – üzleti eredménnyé, hanem a világ valamely más pontján, egyebek között Angliában, Németországban, az USA-ban. Sok esetben még csak nem is említi a világ a magyar származású feltaláló nevét, hanem valaki más nevéhez kapcsolja a felfedezést. Valószínűleg egyetlen más nemzet sem mutat a találmányok, ötletek hazai megvalósításában olyan pocsék statisztikát, mint mi, magyarok.
Évekig dolgozván az innovációs nonprofit szektorban számos találmány útját volt alkalmam követni, jó néhány feltalálót megismertem, és sokat gondolkodtam, vajon miért ez a fenti, igen ellentmondásos helyzet. Miért nem tudjuk megvalósítani mindazt a sok nagyszerű ötletet, amely kipattan a fejünkből?
Az egyik ok itt is a sokat emlegetett pesszimizmusunk. Az első reakció egy ötlet, találmány láttán legtöbbször az értetlenség, a „nem nagyon van ennek értelme, nincs is ilyenre szükség” típusú mondás. Nehéz az embereket meggyőzni arról, hogy az ötletnek igenis van értelme, van rá szükség, van helye a világban. Ha ez valahogy sikerül, akkor következik a pesszimizmus második lépcsője: „ez úgysem jöhet össze, nem fog működni, a dolog eleve halálra van ítélve”. Ha netán mégis úgy gondolja valaki, hogy az ötlet nem eleve kudarcra ítéltetett, akkor kezdődik a „miért éppen nekünk, magyaroknak sikerülne” kezdetű nóta, „valaki biztosan megelőz bennünket, ezért aztán kár is belefogni”. Csoda-e, ha ebben az általánosan pesszimista közegben rengeteg jó ötlet, használható elgondolás elvérzik?
A pesszimizmusunktól csak egy hajszállal marad el a bizalmatlanságunk. A feltaláló bizalmatlan a potenciális hasznosítóval szemben, mert úgy gondolja, hogy az biztosan „le akarja nyúlni” az ötletét, üzletet akar ugyan belőle csinálni, de nem akar fizetni az ötletgazdának. Szó, mi szó, ezer példa van erre, a bizalmatlanság tehát nem alaptalan. De legalább annyi példa támasztja alá a hasznosító, a potenciális befektető bizalmatlanságát is a feltalálóval szemben. A befektető attól tart ugyanis, hogy éppen a feltaláló az, aki be akarja őt csapni, ezért eltitkolja előle, hogy a találmány nincs teljesen rendben, az ötlet már más fejében is megfogant, netán másik hasznosítónak is eladták már kicsit más formában. Ebben a nagy össznépi bizalmatlanságban borzasztóan nehéz tiszta képet alkotni, megalapozott döntéseket hozni, a találmányt elindítani a megvalósulás útján.
Ha az előző problémákat valahogy sikeresen leküzdöttük, még mindig nem hárult el az összes akadály. Harmadik fő hibánk ugyanis, hogy nem vagyunk elég kitartóak. Évekig tart, amíg egy találmány a kezdeti sikereket eléri, a teljes sikerhez, a jelentős üzleti eredményhez akár 10-15 évre is szükség lehet. Ezt a feltalálók és hasznosítók többségének nincs türelme kivárni, hamarabb szeretnének kézzelfogható eredményeket látni, és ha ezek nem jönnek, akkor idő előtt feladják. A kitartás hiányát sajnálatos módon a pénz hiánya is erősíti: a hazai feltalálók és hasznosítók pénztárcája igen sokszor szűkösnek bizonyul, amikor a tervek, szabadalmi bejelentések, prototípusok, kiállítások költségeit hosszú éveken át fedezni kell.
Bizonyára egyetértesz velem, Kedves Olvasó, hogy jó lenne egy ilyen írás végén valamiféle csattanóval, pozitív és optimista fordulattal zárni. Fájdalom, nem tudok ilyennel szolgálni. Csekély vigasz, hogy e tekintetben nem vagyunk egyedül. Nemcsak Magyarországra, hanem az európai kontinens nagy részére jellemző a fenti probléma. Ennek illusztrálására véleményem szerint elegendő egyetlen, ám annál beszédesebb példa. A napokban olvastam, hogy a walkman és az iPod eszköz gondolata és első tervei nem a SONY, illetve az Apple mérnökeitől származnak. Még csak nem is valamely feltörekvő japán vagy amerikai high-tech cég nevéhez fűződnek. Egy Andrea Pavel nevű német feltaláló a hetvenes évek végén szabadalmaztatta Stereobelt (Sztereo öv) néven hordozható zenelejátszó berendezését. A szabadalmi leírásban szerepelt a walkman típusú és az iPod típusú eszköz ötlete is. Pavel tervei senkinek sem kellettek, akárkihez vitte, a vélemény az volt, hogy a piacnak nincs igénye ilyen eszközökre. Aztán előbb a SONY vitte sikerre a walkmant a kilencvenes években, utána pedig az Apple az iPodot az ezredforduló évtizedében. Pavel beperelte a SONY-t, amely végül nemrégiben több millió dollárt fizetett a feltalálónak, aki most az Apple ellen készít elő hasonló pert. Úgy vélem, a történet nem kíván kommentárt!