Van, aki bevallja, mások tagadják. Van, aki nyíltan beszél róla, mások számára tabutéma. Egy biztos, így, vagy úgy, de mindannyian félünk tőle: az elmúlástól, a haláltól. Kivételek persze, mint mindenben, itt is vannak. A fiatalok kinevetik, a súlyos betegek, akik számára már csak szenvedést hoz minden egyes nap, vágynak rá. Bizonyos népek, akik más kultúrát alakítottak ki, amelyben a halálnak is elfogadott helye és szerepe van, együtt élnek vele. De a többség mégiscsak egyszerűen fél tőle.

De mitől és miért félünk, amikor az elmúlásra gondolunk?  A legtöbbünk számára a halál nem más, mint elvont fogalom, amivel szinte sohasem találkozunk. Az életünket úgy éljük, mintha örökké tartana, a halál mindig csak másokkal történne meg. Aztán eljön egy nap, amikor valamilyen formában megérint bennünket, valakit a környezetünkben baleset ér, betegség támad meg, majd elragad a halál. Ilyenkor, mintha egy álomból ébrednénk fel, rájövünk, hogy az elmúlás senkit, így bennünket sem kerül el. Ekkor támad fel a félelmünk az elmúlástól, amely elkerülhetetlen, megváltoztathatatlan, visszafordíthatatlan, és – leginkább – ismeretlen.

Az elmúlásban minden bizonnyal az a leggyötrőbb és legfélelmetesebb, hogy teljesen ismeretlen számunkra. Nem tudjuk, milyen érzés, nem tudjuk, pontosan hogyan zajlik le, és – főleg – nem tudjuk, mi vár bennünket utána. Azt hiszem, az elmúlással kapcsolatban az emberiséget leginkább foglalkoztató kérdés így hangzik: Mi lesz velünk a halálunk után?

Bennem húsz éves korom körül támadt fel ez a kérdés. Akkortájt került a kezembe Raymond Moody Élet az élet után című könyve. Ebben olyan emberekkel készült interjúkat olvastam, akik balesetük, betegségük következtében nagyon közel kerültek a biológiai halálhoz és újraélesztésen mentek keresztül. Ezek az emberek nagyon hasonló tapasztalatokról számoltak be, amelyek röviden így írhatók le: „Egy ember haldoklik. Egyszer csak egy kellemetlen zajt, átható, sivítást hall és az az érzése, hogy nagy sebességgel rohan át egy sötét alagúton. Hirtelen saját testén kívül találja magát, de ugyanabban a környezetben, amelyben előtte volt. Mint szemlélő, bizonyos távolságból nézheti saját testét. Kellemetlen érzések töltik el, amikor látja testének újraélesztési kísérleteit. Egy idő után összeszedi magát és egyre inkább alkalmazkodik ehhez a különös állapothoz. Észreveszi, hogy még mindig van "teste", de ez tulajdonságait tekintve lényegesen különbözik a fizikai testétől, amelyet elhagyott. Hamarosan meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, akik közelednek hozzá, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Nem sokkal később egy szeretetet és melegséget árasztó Fénylényt pillant meg. Ez a Lény - szavak nélkül - kérdéseket intéz hozzá, melyek arra indítják, hogy saját életét, mint egészet értékelje. Segít neki azzal, hogy életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz, vagy határhoz közeledne, amely nyilvánvalóan a földi élet és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küszködik ez ellen, mert a túlvilági tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná, hogyan – mégis újra egyesül fizikai testével és él tovább. Később, amikor megpróbálja másoknak elmondani élményeit, nehézségekbe ütközik. Nem találja a megfelelő szavakat, amelyekkel a földöntúli eseményeket és élményeket kifejezhetné, az emberek pedig kinevetik. Lemond arról, hogy tapasztalatait másoknak elmondja. Az élmény mégis nyomokat hagy életében, megváltozik a gondolkodásmódja és másként értékeli a halált.”

A könyv nagy hatással volt rám. Lehetséges lenne, hogy ez történik velünk halálunkkor? Az újraélesztett emberek tulajdonképpen azt élik át, hogy a lélek elhagyni készül a testet?  Vajon mindenki hasonlóan éli meg a halált, azok is, akiket nem élesztenek újjá? A könyvben leírt halálélmény esetükben úgy folytatódik, hogy azt a bizonyos sorompót a lelkük ténylegesen átlépi?

Azt hiszem, mindannyian szívesen aláírnánk egy ilyen „életet” az élet után. De vajon nem csak a vágyaink kivetítése mindez? Nem csupán a biológiai halálhoz közeledő elme víziójáról van szó, amely csak azért marad meg az újraélesztettekben, mert megközelítették, de el még nem érték a halált? Valóban létezhet valami, amit léleknek nevezünk, és ami a halálunk után tovább élhet?

Minden vallás igennel válaszol erre a kérdésre.  Egyik szerint a mennyországba, a másik szerint a paradicsomba, a harmadik szerint – bizonyos számú újjászületés után – a nirvánába kerül a lélek, ahol megpihen, örömben, békében, nyugalomban. Nem csoda persze, hogy a vallások ezt a választ adják. Pontosan azért jöttek létre, hogy a kétkedő, bizonytalan, a haláltól rettegő emberek számára lelki támpontot adjanak. Úgy is mondhatjuk, hogy a vallások pontosan azt mondják, amit mi, emberek hallani szeretnénk. 

Mit mond azonban erről a kérdésről a tudomány? Az emberi lény főleg szén, hidrogén, oxigén és nitrogén atomok rendkívül bonyolult rendszere, amely atomok a fizika törvényeit követik. Más, hasonló atomokból álló élettelen tárgyaktól és egyszerű élőlényektől elsősorban az különbözeti meg az embert, hogy a spontán önszerveződő folyamatok az emberi szervezetben a komplexitásnak egy rendkívül magas fokát érték el. Olyan magas fokát, amely különleges képességben ölt testet. Ez az információ felfogásának, feldolgozásának és elraktározásának a képessége, amely minden élőlényben jelen van valamilyen mértékben, de az embernél csúcsosodik ki az intelligencia, a kreatív gondolkodás és az emberi érzések formájában. Hogy milyen emberek vagyunk, milyen a személyiségünk, azt az intelligenciánk, a gondolkodásunk és az érzéseink határozzák meg. Ha mindezt végiggondoljuk, be kell látnunk, hogy az, amit az ember egyfajta absztrakt megközelítésben „lélek”-nek nevez, nem más, mint óriási mennyiségű feldolgozott és elraktározott információnak egy nagyon komplex rendszere, amely azonban ugyanúgy a fizikai törvények alapján létezik, illetve szűnik meg létezni, mint maga a test. Számítógépes nyelven szólva a testünk egyfajta hardver, míg a lelkünk a hardveren futó, információ feldolgozó szoftver.  A lélek továbbélésével kapcsolatos kérdést ezért így kell feltennünk: az információ feldolgozó szoftver vajon tovább él-e, ha az őt befogadó számítógépet tönkretesszük? Attól tartok, hogy a válasz erre a kérdésre sajnos nemleges.

Tudományos alapon tehát azt kell mondanunk, hogy nincs remény? Nem feltétlenül. Egy amerikai orvos, dr. Duncan MacDougal feltette, hogy ha a lélek valamilyen anyag formájában van jelen a szervezetben, akkor a tömege mérhető. MacDougal 1907-ben egy olyan kórházi ágyat készített, amely egyben egy nagyon érzékeny, igen pontos mérleg volt. Gyógyíthatatlan betegeket figyelt meg, akik ezen az ágyon haltak meg. Hat ember tömegét mérte meg így, és megállapította, hogy haláluk pillanatában mindannyian pontosan 21 grammot veszítettek súlyukból. Ebből arra következtetett, hogy a lélek súlya 21 gramm és a halál pillanatában azért csökken ennyivel az ember súlya, mert a lélek eltávozik belőle.

Lehetséges lenne ezek szerint, hogy a lélek mégiscsak egy megfogható, meg is mérhető valami, amely valóban rengeteg információval, tudással, intelligenciával, érzéssel töltődik fel életünk során, de nem egyenlő ezzel a testetlen információhalmazzal? Lehetséges lenne, hogy ez a feltöltött lélek a halál pillanatában ténylegesen elszakad a testtől, de nem semmisül meg, hanem önállóan létezik tovább?

Annyi mindenesetre talán kijelenthető, hogy a lélek túlélése tudományos szemszögből nézve sem teljesen kizárható. És mint tudjuk, a tudományban sokszor az is komoly részeredmény, ha valamit nem sikerül egyértelműen cáfolni.

(Fenti írás Elmúlás címmel szerepel a szerző nemrégiben Üdv a harmadik évezredben címmel megjelent kötetében.)