A magyar az egyik legtöbbet dolgozó nemzet, derül ki az OECD egy napokban közzétett tanulmányából. A 34 OECD tagállamból csak háromban dolgoznak többet, mint nálunk. A közzétett statisztika szerint azok a magyarok, akiknek van munkájuk, tavaly átlagosan 1980 órát dolgoztak - ennél többet csupán a görögök (2032 óra), a chileiek (2047 óra) és a mexikóiak (2250 óra) robotoltak. A hazai adat bőven meghaladja az 1776 órás OECD-átlagot.
Az ember hajlamos erre a hírre felkapni és tamáskodva megrázni a fejét. De miért is? Talán nem gondoljuk úgy, hogy sokat dolgozunk? Nem erről van szó. Nyilvánvaló, hogy bárkit is kérdezünk meg a témáról, az illető úgy gondolja, és azt válaszolja, hogy sokat, már-már elviselhetetlenül sokat dolgozik. Hát akkor mi a gond? Itt a mérési statisztika, ami ezt ráadásul alá is támasztja! Vagy a dolog mégsem ilyen egyszerű?
Nem bizony! Azért kapjuk fel a fejünket, mert él bennünk egy pozitív előítélet, mely szerint a munka mennyisége összefüggésben van a munka által megtermelt értékkel. Másképp kifejezve, a munkamennyiség és nemzeti össztermék között egyenes arányosság áll fenn, azaz minél többet dolgozunk, annál több értéket termelünk. Van továbbá egy másik összefüggés is, amely nyilvánvalóan fennáll, de legalábbis nyilvánvalóan fenn kellene állnia: ha több értéket termelünk, akkor jobban is élünk. Legtöbbünk valószínűleg ezen a gondolati ponton kapja fel a fejét és ingatja hitetlenkedve. Ha ugyanis tényleg mi lennénk az egyik legtöbbet dolgozó nemzet, akkor a fenti logika alapján nekünk kellene lennünk az egyik legjobban élő nemzetnek is. Meg a görögöknek, a mexikóiaknak és a chileieknek. Utóbbi adalékok tovább növelik kételyünket, mely szerint valami itt nagyon nincsen rendben, hiszen csak itt Európában, a közvetlen szomszédunkban tudunk nem kevés nemzetről, amely nálunk jobban él, nem is beszélve a tágabb Európáról és a világ többi részéről. Ezek a nemzetek nem dolgoznak annyit, mint mi? Létezik ilyen igazságtalanság?
Igazságtalanságok persze léteznek, ezt régóta tudjuk. Igazságtalan volt például, amikor a második világháború végén a „felszabadító” orosz katonák végigfosztogatták az országot és amúgy mellesleg magukkal hurcoltak több százezer embert „malenkij robotra” (oroszból gyengébbek kedvéért „egy kis munkára)”, ami azt jelentette, hogy a szerencsétlenek éveken keresztül güriztek éjjel-nappal mindenféle orosz munkatáborokban, legtöbbjüket csak négy-öt év elteltével látták viszont a családtagjaik, de sajnos tekintélyes részük sohasem tért haza.
Úgy tűnik, ehhez hasonló égbekiáltó igazságtalanságok, malenkij robotok még ennyi idő elmúltával, fejlett 21. századunkban is előfordulnak. Kezdhetjük mindjárt ezzel a bizonyos OECD tanulmánnyal. Miért is dolgozik annyit a szegény jó magyar? Ráadásul egyre többet, hiszen nem elég, hogy az 1980 órával az élmezőnyben vagyunk (összehasonlításként a németek 1413, a hollandok 1379 órával „szerénykednek” a listán), de ráadásul azon kevés nemzetek egyike is vagyunk, ahol az előző felméréshez képest a munkaórák száma nőtt (2010-ben még „csak” 1962 órát robotoltunk).
Mielőtt nagy felháborodásunkban az utcára vonulnánk, meg kell értenünk az OECD tanulmány logikáját. A derék statisztikusok nem a nemzet által elvégzett összes munkát, hanem a munkahellyel rendelkezőkre jutó munkamennyiséget vizsgálták, mégpedig egy főre vetítve. Ebben foglalunk el ilyen előkelő helyet. Az így adódó magas értéknek több oka van. Egyrészt viszonylag magas a munkanélküliség (11%), azaz az OECD átlaghoz (8,2%) képest kevesebben rendelkezünk állandó munkával. Ez önmagában véve is gond, de még nem lenne tragédia. Az igazi gondot az jelenti, hogy átmeneti és részmunkaidős foglalkoztatásban is nagyon gyengék állunk. Átmenti foglalkoztatásban az OECD átlagot még úgy, ahogy megközelítjük (nálunk 8,9%, míg az OECD átlag 12%), de részmunkaidős foglalkoztatásban a béka feneke alatt vagyunk (4,7% a 16,5%-os OECD átlaghoz képest siralmasan alacsony). Összességében tehát a fő problémát az jelenti, hogy a többi országhoz képest nálunk, Magyarországon kevesebb ember dolgozik, kevesebb emberre jut az elvégzendő munka, ami eleve magasabb óraszámokat eredményez, ráadásul ezt még tovább növeli a túlórák száma is.
Ez tehát a paradoxon feloldása. Sokat dolgozunk, legalábbis azok, akik valóban dolgoznak, akiknek a száma viszont viszonylag alacsony. Így az egy főre jutó jelentős munkamennyiségből összességében nem adódik több elvégzett munka nemzeti szinten, sőt, inkább kevesebb. Nem új felismerés ez sajnos; régóta ismert tény, hogy kis hazánkban nem csak a munkateher, hanem az adóteher is a viszonylag kisszámú foglalkoztatottra hárul. (Csak, hogy erről az igazságtalanságról se felejtkezzünk el!)
Így fest tehát a malenkij robot a 21. században. Vagyunk néhányan itt Magyarországon, akik nyomjuk a robotot, mint nagyapáink nyomták a világháború után Oroszországban. Kicsit cinikus megfogalmazásban annyi a különbség, hogy most még ráadásul az adót is mi fizetjük.
