Újabb fordulatot vett a hónapok óta tartó, helyenként könnyfakasztó, másutt bicskanyitogató szappanopera, Janics Natasa főszereplésével. Natasa levélben tájékoztatta a magyar kajak-kenu szövetséget, hogy pályafutását mégis Magyarországon folytatná tovább.

Igencsak vaskos fordulat ez, rögvest le kell szögeznünk. A nyári olimpián a klasszis kajakos szereplése finoman szólva halványabbra sikeredett, aminek következtében Natasán néminemű kétségbeesés volt érezhető. Borítékolható volt, hogy történni fog körülötte valami. Korábban sem álltak tőle távol a váratlan húzások, edző és klubváltások, ezzel együtt mindenkit meglepett a bejelentés, Janics Natasa visszatérne szülőhazájába, és szerb színekben folytatná pályafutását. A könnyek között megtartott sajtótájékoztató („Kérlek ne gyűlöljetek!”) után nyomban fellángolt a vita, vajon korrekt-e Natasa lépése, illetve vajon sportszerű volt-e a magyar szövetség húzása, amikor 42 millió forint lelépési díjat kért a versenyző versenyjogának átengedéséért.

Natasa mégiscsak Jugoszláviában született, és valahol természetes, hogy vissza kíván térni szülőhazájába, érvelt az egyik oldal. A másik oldal szerint ez egyáltalán nem természetes, tekintve, hogy Magyarországon, magyar pénzből, magyar szakértelem segítségével lett belőle világklasszis versenyző, nem fair, hogy ezek után másik országban folytatná. De ha mégis, akkor ez a másik ország fizesse meg az árát annak, hogy egy minden tekintetben kész, profi versenyzőhöz jut.

Nos, ez a másik ország, bár bizonyára örült volna Natasának, a bármely világversenyen éremeséllyel induló klasszisnak, azt a bizonyos 42 millió forintot – ez néhány hét után világosan kiderült – nem tudta és/vagy kívánta kifizetni. Ez azért jelentett problémát, mert így Natasára két év szünet várt, addig semmilyen színekben sem versenyezhetett. Egy ereje teljében lévő versenyző esetében ez nyilvánvalóan nem reális alternatíva, így hát jöttek a különböző, helyenként egészen hajmeresztő ötletek. Az egyik szerint Natasa nem is Szerbiában, hanem bolgár férje révén Bulgáriában, bolgár állampolgárként folytatná. Minthogy ez nehezen volt összeegyeztethető a „szülőhazámban folytatom” történettel, elég gyorsan le is került a napirendről. Jött helyette az ügyeskedős verzió: Natasa elválna férjétől, Andrian Douchevtől, akit a szerbek villámeljárás keretében honosítanának, melyet követően Natasa ismét férjhez menne Douchevhez, rögvest szerb állampolgárságot szerezve, így már nem lenne akadálya a szerb színekben való indulásnak. Hamarosan kiderült azonban, hogy azt a bizonyos fránya 42 millió forintot valószínűleg ebben az esetben is ki kellene fizetni, legalábbis a magyar szövetség értelmezése szerint. A nemzetközi szövetség nem foglalt egyértelműen állást a kérdésben, így világossá vált, hogy ha a 42 millió kifizetése nélkül kerül sor Janics szerb színekben történő szerepeltetésére, az a szerb és a magyar szövetség közti jó viszony elmérgesedését jelentené. Úgy tűnik, ezt senki nem akarta megkockáztatni.

Néhány hónap szünet következett a Janics saga folytatásos történeteiben, amely egyrészt eseménytelen portugáliai edzőtáborozással, másrészt a meglehetősen lassú ügyintézéssel, illetve a tárgyalások, taktikai húzások eredményére való várakozással telt. A szerbek viszonylag biztosak voltak a dolgukban, olyannyira, hogy Natasa rövidnek nem mondható portugáliai edzőtáborozásának teljes költségét állták (legalábbis Mirko Nisovic, a szerb kajak-kenu szövetség elnökének állítása szerint). A megnyugtató megoldás azonban csak nem akart megszületni. Annyira nem, hogy Janics elvesztette a türelmét, legalábbis erre enged következtetni Farkas Dávid nyilatkozata, aki a kajakos kommunikációs ügyeit intézi.

"Négy hónap alatt fokozatosan vált egyre világosabbá Natasa számára, hogy a szerbiai feltételrendszer elmarad a magyar lehetőségektől. Belátta, hogy igazuk volt azoknak, akik korábban erre figyelmeztették" - indokolta Janics döntését Farkas Dávid.

Azt gondolom, hogy ezen a ponton vált világossá ez fordulatokban gazdag történet, vagy kissé rosszmájúan mondhatnám úgy is, hogy itt bújt ki a szög a vízhatlan kajakos zsákból.  Magyarország kajak-kenu nagyhatalom, annak minden előnyével és hátrányával. Idehaza óriási tudás és tapasztalat összpontosul a sportág körül, ami a versenyeken méterekben, másodpercekben megnyilvánuló előnyt, valamint mindenkori egyértelmű éremesélyt jelent. Feltéve persze, hogy az ember bekerül a csapatba. Ez ugyanis egyáltalán nem triviális, tekintve, hogy tehetséges versenyzők seregével kell mindenkinek megküzdenie a válogatottságért. Igaz ez mindenkire, értelemszerűen Janicsra is. A korábbiakban a válogatottba kerülés jóformán mindig, minden számában sikerült Natasának, egyesben, párosban, négyesben egyaránt ő volt a legjobb. A londoni olimpián azonban már nem volt ilyen jelentős a fölénye, korábbi sikerszámai egyikében, négyes kajakban már nem is kapott helyet.  Kettes kajakban ugyan ezüstöt, egyéniben pedig bronzot nyert, azonban érzésem szerint ez inkább csalódás volt számára, mint siker, és valószínűleg kérdéseket vetett fel Natasában: vajon megfelelő támogatást kap-e, megfelelő feltételekhez, lehetőségekhez jut-e?

Ebben a helyzetben jött a magyar válogatottság szerbre cserélésének kétes ötlete, amely – nyilván ki nem mondva, talán még magának sem vallva be – azzal a kézzelfogható előnnyel kecsegtetett, hogy Natasa mindenféle belső versengéstől mentesülve, egyedüli és megkérdőjelezhetetlen versenyzőként foglalhatta volna el az őt megillető első számú pozíciót a szerb válogatottban. Valljuk meg, kényelmes helyzet lett volna, amely feltehetően anyagilag, a felkészülési feltételek vonatkozásában– lásd portugál edzőtáborozás – sem érintette volna rosszul Janicsot.

Ámde mindez – mint láttuk – egyenes úton, problémáktól és ügyeskedésektől mentesen nem volt kivitelezhető, ami aztán elvezette Natasát a megvilágosodáshoz és a nagy felismeréshez: a szerbiai feltételrendszer mégiscsak elmarad a magyar lehetőségektől. Igaz ugyan, hogy e lehetőségek kiaknázása érdekében most bizonyos értelemben újra kell kezdeni, kanosszát kell járni, rendezni kell a viszonyt klubokkal, szövetséggel, versenyzőtársakkal, és így tovább, de – mint tudjuk jól – a szükség nagy úr.

A történet egyelőre itt ér véget. Egyik oldalon persze örülünk, ha egy tehetséges versenyző inkább a mi csapatunkat erősíti, nem a lehetséges ellenfelekét.  Másik oldalon valahol ezt az örömünket elrontja egy kellemetlen érzés, ami mostantól folyamatosan kísérni fog minket és elrontja a szánk ízét: „ha ló nincs, a szamár is jó” – szól a mondás és ebben a történetben mi most Janics Natasa számára sajnos a szamár vagyunk!