Sokszor gondolkodom azon, miért megy nekünk magyaroknak annyira nehezen az összefogás. Nyilván sokfélék vagyunk, másként gondolkozunk, ki jobb-, ki baloldali, ki liberális, ki konzervatív,ki vallásos, ki ateista, és még sorolhatnám. De értelmes lények lévén fel kellene ismernünk, hogy vannak a különbségeken túl közös dolgaink, közös érdekeink, amelyek összekötnek bennünket. Ezeknek a közös érdekeknek túl kellene nőni és mutatni a különbségeken, segíteni kellene abban, hogy minden különbség és másként gondolkodás ellenére összetartsunk és többé-kevésbé egy irányba haladjunk.
Példaként olyan nemzetek összefogása lebeg a szemem előtt, mint a svéd vagy a német. Svédországban sok évvel ezelőtt a különböző pártok (ott is van belőlük nem kevés) egy asztalhoz ültek és megállapodtak egy közös alapprogramban. Olyan, minden körülmények között fontos, minden politikai kurzus idején lényeges célokban, mint a vállalkozások fejlesztése, az oktatás és a kutatás támogatása, a társadalombiztosítás fenntartása. Azóta bárki kerül kormányra, bármelyik párt irányít, ehhez a alapprogramhoz mindegyik tartja magát. Ennek megfelelően e célok vonatkozásában nem játsszák el az egy lépés előre, kettő hátra játékot. Nem történik meg az, az egyébként másutt ismerős jelenség, hogy az egyik kormány, az egyik párt vezetésével bevezet valamit, a másik kormány, a másik párt irányításával visszacsinálja azt. Nyilván nem meglepő ezek után, hogy a svédek a vállalkozások fejlesztése, a kutatás, az oktatás és a társadalombiztosítás vonatkozásában töretlenül haladnak előre, még a válságos években is.
A német példa is érdekes. Németország jó pár évvel ezelőtt rájött, hogy nincs értelme lövészárkokat ásni az ország közepén, kígyót-békát kiabálni egymásra, mocskolni a másik felet csak azért, mert másként gondolkodik. Ahelyett, hogy „ a fél ország támogatja a kormányt, a másik fele kritizálja” műsort tartanák napirenden, úgy döntöttek, hogy úgynevezett nagykoalíciós kormányt alakítanak, az ellenzéki pártok részvételével. Több ciklus óta tart ez a nagykoalíciós kormányzás, láthatóan nem rossz eredménnyel, legalábbis a német gazdaság a válság közepette is igen erős (ha nem a legerősebb) pillére Európának.
A példákat lehetne még sorolni, de nem akarlak untatni velük, Kedves Olvasó. Inkább azon kesergek egy kicsit, hogy mi, magyarok, láthatóan még igen messze vagyunk az ilyen felismerésektől és összefogásoktól. Nálunk dúl a harc, a politikai adok-kapok, egymás gyalázása, nácizása, kommunistázása, pufajkázása, hazaárulózása, harsog a ki-mikor-mit-lopott, a ki-hogyan-tette-tönkre-az-országot, meg a többi hasonló nóta. Amit az egyik bevezetne, a másik kritizálja. Ha mégis bevezeti az egyik, a másik biztosan népszavazást kezdeményez ellene, illetve eltörli, visszacsinálja, amikor hatalomra kerül. Az ország meg egy helyben toporog, de legalábbis messze nem fejlődik annyit, amennyit fejlődhetne.
Illetve, álljunk meg egy pillanatra! Szokatlan dolgot tapasztalhatunk a napokban. Most, amikor igen nagy baj van, amikor az évszázad (vagy több évszázad) legnagyobb árvize közelít felénk, mintha megmozdult volna valami. A pártok mindegyike árvízi védekezésre hívja a szimpatizánsait, sőt, konkrét védekezési munkákat szervez. Az ellenzéki pártok bejelentik, hogy felfüggesztik a kormány kritizálását, illetve a kormány intézkedéseinek megkérdőjelezését. Ugyan a kormány részéről nem hallani ugyanilyen önkorlátozó bejelentést, de tény, hogy a megszokott, az ellenzéket szarkasztikusan, cinikusan, agresszívan kritizáló hangok azért elmaradtak az elmúlt napokban.
Most tehát, amikor tényleg nagy baj van, tényleg nagy a veszély, mégis sikerül, ha nem is elásni, de legalább félretenni a csatabárdot? A közös ellenség, a víz, segít végre megértenünk, hogy vannak közös érdekeink? Hogy ellentétes politikai nézetek mellett is lehet együttműködni, megállapodni, netán gesztusokat tenni egymás felé?
Egyrészt jó dolog ez, örülni kell neki. Főleg, ha sikerül a védekezés, és az összefogás ereje nagyobbnak bizonyul a vízénél. Mert az ilyen sikeres összefogásból talán a jövőre nézvést is lehet tanulni, felismerve, hogy más, fontos esetekben is ugyanezt az összefogást kell megismételni.
Másrészt az ember valahol belül mégis szomorú, mert úgy tűnik, a magyar embernek az összefogáshoz, illetve az összefogás szükségességének megértéséhez az kell, hogy a természet fél Európát elmossa. De ha már ekkora vész kell ahhoz, hogy tanuljunk, akkor szeretném remélni, hogy legalábbis a hosszú távú memóriánkba kerülnek a most tanultak!
