Anyai nagyanyámtól hallottam először Jézusról. Nagyanyámat nagyon szerettem, közel állt hozzám lelkileg. Ő pedig, mivel egyetlen fiúunokája voltam, egyenesen rajongott értem. Sokszor voltam nála nyaranta, egy Kecskemét környéki falucskában, ahová nagyon szép gyerekkori emlékek kötnek.
Nagyanyám mélyen hívő asszony volt, rendszeresen eljárt a templomba. Amikor nála voltam, engem is elvitt. Nem sok mindent értettem, de tetszettek a freskók, az orgona hangja, a pap miseruhája. De amiket a legérdekesebbnek találtam, azok nagyanyám történetei voltak, Máriáról, Jézusról és a szentekről. Volt valami megragadó ezekben a történetekben, különösen ahogy nagyanyám mély hite átitatta őket.
Kaptam tőle egy képes bibliát is, ebben olvastam először Jézus történetét, persze erősen zanzásítva, kicsit képregényesítve, gyerekek számára fogyaszthatóvá téve. De az érdeklődésemet így is felkeltette.
Később, gimnazista koromban már kifejezetten kerestem azokat a könyveket, amelyek Jézusról szóltak. Először Bulgakov A Mester és Margaritája került a kezembe, majd a nagy kedvencemmé vált kiváló írótól, Mika Waltaritól Az ország titka és a történésznek és írónak egyaránt remek Robert Graves-től a Jézus király. A könyvekből egyre érdekesebb, egyre sokoldalúbb Jézus-kép bontakozott ki, messze túlmutatva azon a kissé sematikus képen, amelyet a gyerekkori emlékekből építettem fel. Természetesen elolvastam Máté, Márk, János és Lukács evangéliumát is, hogy összevessem a könyvekben olvasottakkal.
Egyre inkább foglalkoztatott a kérdés, vajon létező személy volt-e Jézus. Vannak-e létezésének közvetlen, cáfolhatatlan bizonyítékai? Alátámasztja-e rendkívüli történetét bármilyen megfogható, elemezhető, objektív tény? Ezek a kérdések vezettek el – teljesen szükségszerűen – a torinói halotti lepelhez. A könyvekben, az evangéliumokban már olvastam a lepelről, amelybe a keresztről leemelt Jézust állítólag burkolták, de sokáig nem gondoltam rá másként, mint a hihetetlen történet egy szintén megfoghatatlan, misztikus darabjára. Óriási meglepetésként ért, amikor megtudtam, Torinóban őriznek egy gyolcsot, amelyet Jézus halotti leplének tartanak.
Amikor egyetemistaként a kezembe került Víz László A torinói halotti lepel című könyve, hetekig nem tudtam szabadulni tőle. Újra és újra elolvastam, elemeztem, minden gondolatomat lekötötte. Végre egy olyan pont, amelybe bele lehet kapaszkodni, egy tárgy, amelyet objektív vizsgálatnak lehet alávetni!
A könyv részletesen leírta a leplet, amely egy megkorbácsolt, keresztre feszített szakállas férfi testének lenyomatát ábrázolja, elöl- és hátulnézetben. Ismertette történetét, felbukkanását különböző korokban, helyszíneken. Ami azonban ennél sokkal izgalmasabb volt, beszámolt azokról a vizsgálatokról, amelyeket 1898-tól kezdve végeztek a leplen az egyház engedélyével.
Először csupán fényképek készültek róla, de már ezek is elképesztő eredményt hoztak. Kiderült, hogy a leplen lévő kép valójában egy negatív kép, ugyanis a róla készült fotónegatívok pozitív képet mutattak. Tudvalevő, hogy a leplet sokan Leonardo da Vinci hamisítványának tartják, akit Jézus alakja nagyon erősen foglalkoztatott. Az egyik feltevés szerint ő festette a képmást a lepelre valamilyen általa kidolgozott új festési technikával. Igen ám, de hogyan készíthet valaki fotonegatív képet egy olyan korban, amikor senki még csak hírét sem hallotta a fényképészetnek, következésképpen fotonegatív képet sem látott senki soha? Ez a váratlan felfedezés arra indított több kutatót is, hogy tudományos vizsgálatoknak vesse alá a leplet. 1898 és 1980 között számos vizsgálatot elvégeztek: elemezték a lepel anyagát, a leplen található polleneket, végeztek infravörös, ultraibolya és röntgenképelemzést, elektronmikroszkópos vizsgálatot, C-14 radioaktív szénizotópos kormeghatározást és egy sor egyéb kísérletet.
A vizsgálatok során megállapították, hogy a lepel a rajta található pollenek alapján valóban járt Jeruzsálemben, Bizáncban, Franciaországban és Olaszországban, azokon a helyeken tehát, ahol előfordulását különböző források említik. A leplen valódi vér (AB vércsoport) nyomait is felfedezték. A képmásról megállapították, hogy anatómiailag tökéletes emberalakot ábrázol, nem fedezhetők fel a festészetben nagyon gyakori kisebb-nagyobb testi aránytalanságok. A képen látható férfit valóban megkorbácsoltak, fejére szúrós koronát helyeztek, amely vérzést okozott. Ténylegesen keresztre feszítették, azzal a módszerrel, amely a Jézus-korabeli Júdeában elterjedt volt. A képmás fény-árnyék viszonyainak elemzése kimutatta, hogy háromdimenziós információt tartalmaz, amelynek alapján két fizikus el is készítette a képmás háromdimenziós változatát. A 3D kép alapján megállapítható, hogy a férfialak szemére zsidó szokás szerint pénzérmét helyeztek, az állát pedig kendővel kötötték fel, mielőtt a lepelbe csavarták volna.
A lepel tehát megdöbbentő információkat tárt fel, a valódiság minden jelét felmutatta. Egyetlen nagyon súlyos hibával. A C-14 kormeghatározás eredménye a lepel anyagát legkorábban a 13. századból származónak mutatja. Ennek alapján tehát nem készülhetett Jézus korában. Több, egymástól független C-14 vizsgálatot végeztek, mindegyik egybehangzó eredményt adott: a lepel nem készülhetett korábban 1204-nél.
Szigorú természettudományos alapon ezen a ponton ki kell mondanunk: a lepel nagy valószínűséggel nem lehet eredeti. De ha nem is az, marad egy sor kérdés. Először is, hogyan került a képmás a lepelre? A vizsgálatok mindenféle festést, vegyi eljárást, mechanikai behatást teljesen kizártak. Az anyag felületén valamiféle elszíneződésként jelenik meg a kép, amely leginkább fénnyel, lézerrel vagy egyéb nagy energiájú besugárzással elérhető felületi elváltozásra emlékeztet. De tudhattak ilyet produkálni a 13. században (ha elfogadjuk a C-14 eredményeket)? Készíthettek ilyen eljárással negatív képet az anyagra? Belevihettek 3D információt?
Már gyakorló, kutató fizikusként a lepellel kapcsolatosban elérhető mindenféle tudományos cikket beszereztem, elolvastam. Ezek alapján ki kell jelentenem, hogy csak találgatások vannak arról, a képmás hogyan került a lepelre (termonukleáris robbanás, neutronkisülés, lézerbesugárzás). Innentől kezdve a dolog ismét nagyon izgalmassá válik! Mert ha erre a kérdésre ennyire nem egyértelmű a válasz, akkor gyakorlatilag kétségbe kell vonnunk minden más, fent ismertetett negatív választ is a lepellel kapcsolatban. Amíg nem tudjuk pontosan, hogyan került a képmás a lepelre, nem zárhatjuk ki például, hogy a képmás keletkezésében valóban egy nagy erejű, ismeretlen sugárzás játszott szerepet, amely esetleg a lepel anyagát is érdemben befolyásolta, amelynek következtében a C-14 módszer akár hamis eredményt is adhatott.
Az ellenzők, a valódiság ellen érvelők is felvonultatnak újabb bizonyítékokat és elméleteket. Például azt, hogy ha egy textildarabra ezüstszulfátot hordunk fel, majd erre a felületre valamilyen tárgy képét camera obscura (azaz sötétkamra vagy lyukkamera) segítségével vetítjük, a leplen található képhez jellegében nagyon hasonló, negatív képet kapunk. Mind az ezüstszulfát, mind a camera obscura Leonardo számára is ismert volt. Visszatérünk tehát a hamisítás elméletéhez, azzal a meglepő feltételezéssel kiegészítve, hogy ezek szerint az első fényképeket, Daguerre-t több száz évvel megelőzve, Leonardo da Vinci készítette volna.
Hogy előrébb léphessünk, újabb vizsgálatokat kellene végezni a leplen, azonban az egyház ettől egyelőre elzárkózik. A lepelről nagyon sokat tudunk, de a titkát ennek ellenére továbbra is féltékenyen őrzi.
(A fenti írás Lepel címmel szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)
