81 éves korában elhunyt Horn Gyula, aki 1994 és 1998 között Magyarország miniszterelnöke volt. Az utóbbi években már nem volt aktív szereplője a magyar politikának, súlyos betegséggel kezelték a Honvéd Kórházban, így személye háttérbe szorult, politikai szerepe, karrierjének fontos állomásai erősen kikoptak a köztudatból. Idézzük hát fel Horn életének néhány fontos momentumát, egy a volt miniszterelnök temetéséről szóló elképzelt riport formájában. Ebben az elképzelt riportban a temetésen résztvevők közül szólítunk meg néhány embert, mindegyiknek ugyanazt a kérdést feltéve: Ön miért jött el a temetésre?

Résztvevő 1. (idős ember, kopottas öltözékben, barázdált arccal, indulatos beszéddel): „Hogy miért? Mert látni akartam, hogy végre a föld alá rakják a pufajkást, aki miután aktív ávósként részt vett az 1956-os forradalom leverésében, nem átallott a szabad, demokratikus Magyarország életébe is beavatkozni. Sőt annak miniszterelnökeként tevékenykedni, úgy téve, mintha mi sem történt volna 1956-ban. Én az édesapámat és az öcsémet vesztettem el 56-ban, ezért az ilyen Horn féléknek sosem fogom tudni megbocsátani, hogy a forradalmárok ellen fordultak, összeszövetkezve az orosz megszállókkal.”

Résztvevő 2. (szegényesen öltözött, nyugdíjas korú bácsi, panaszkodva beszél): „Hát kérem szépen, nem szeretetből jöttem én ide. Én azt mondom, hogy ez az ember, meg a társai nagyot hibáztak, amikor az 1980-as évek végén hagyták, hogy a Kádár rendszert minden ellenállás nélkül elsöpörjék. Kádár alatt volt munkánk, volt lakásunk, volt stabil forintunk, olcsó ételünk, italunk. Most meg mink van, kérem szépen? Megmondom, semmink sincs. A havi rezsit nem bírjuk a feleségemmel kifizetni, a gyerekeink támogatása nélkül éhen halhatnánk. Mindezért Horn Gyula, meg Németh Miklós, meg Pozsgai Imre, meg a többiek a felelősek, akik nem védték meg a Kádár rendszert!”

Résztvevő 3. (szolid kinézetű külföldi, udvarias német mondatait tolmács fordítja): „A szüleim Kelet-Németországban éltek, elszakítva nyugati rokonaiktól. Sokáig azt gondolták, már sohasem lesz alkalom arra, hogy a rokonok, a családok újra együtt legyenek. Aztán mégis megtörtént a csoda, mert itt, Magyarországon 1989-ben egy nagyon bátor döntést hozott az akkori kormány, megnyitotta a határokat a kelet-német turisták előtt. Ez döntő momentum volt a vasfüggöny lebontása és a német újraegyesítés előtt. Külügyminiszterként Horn Gyulának óriási érdeme volt ennek a döntésnek a meghozatalában, ezért –a szüleim és minden német nevében – le akarom róni a tiszteletemet előtte.”

Résztvevő 4. (jól öltözött üzletember, nem akar nyilatkozni, aztán mégis megszólal): „Hát ez elég érdekes kérdés. Tudja, 1994-ben még tinédzserként rengeteget hallgattam a szüleimet, amint Horn Gyulát és Bokros Lajost szidták a megszorító csomag miatt, amely – szerintük – megnyomorította a lakosságot. Annyit beszéltek otthon erről, hogy engem is megfertőztek a közgazdaságtan iránti érdeklődéssel, illetve a Horn és Bokros elleni ellenszenvvel. Valószínűleg komoly szerepe volt ebben annak, hogy aztán én magam is közgazdásznak tanultam és bankárnak álltam. Ma már úgy látom, hogy a Bokros csomagot kidolgozni, meghirdetni, felvállalni az emberek felé nagyon bátor tett volt Horn és Bokros részéről, hiszen rendkívül népszerűtlen intézkedésekről beszélünk, amelyeket azonban eredményes voltuk miatt a közgazdász szakma pozitív módon igazolt vissza. Ma is egyfajta modellként szolgál a Bokros csomag a gazdasági helyzet konszolidációs programjai számára. Bennem is jelentősen átalakult ennek következtében a kép Hornnal és Bokrossal kapcsolatban a 20 évvel ezelőttihez képest.”

Négy megszólalás, négy momentum, négy gyökeresen eltérő kép a volt miniszterelnökről. Hogy melyik az igaz, egyáltalán kiragadható-e ezek közül bármelyik is, hogy önmagában azonosítsuk Hornnal, avagy inkább azt mondjuk, hogy így teljes a kép, különféle, negatív és pozitív momentumok furcsa keverékeként, ki-ki maga döntheti el.

Botcsinálta képzelt riporterként hadd mondjam el Kedves Olvasó, mi az én véleményem. Számomra Horn semmiképpen sem azonos a pufajkás ávóssal. Nem hiszek abban, hogy tizennyolc-húsz éves fiatalokon számon lehet kérni olyan tetteket, amelyek valós okaival, körülményeivel, összefüggéseivel maguk sem voltak tisztában. Különösen nem abban az esetben, ha olyan korszakban éltek, amikor közvetlen életveszélynek voltak kitéve. Ilyenkor az emberből előtör az életösztön és felülírja a tudatos viselkedést. Ezért én sem Hornon nem tudom számon kérni, amit 1956-ban tett (ráadásul nem is igazán önszántából, hiszen tartalékosként hívták be katonának, amely ellen akkoriban az élete kockáztatása nélkül senki sem tiltakozhatott), sem azon fiatalokat nem tudom egyértelműen pozitívan megítélni, akik a barikádok másik oldalán álltak és harcoltak és esetleg meghaltak. Valójában szerintem sem az egyik, sem a másik oldal tinédzser korú tagjai nem nagyon tudták, nem nagyon értették, hogy miért is harcolnak és adott esetben halnak meg igazából.

Ugyancsak nem a döntő momentum számomra Horn életéből a Kádár-rendszer békés felszámolása. Utólag hajlamosak vagyunk ezt felértékelni, mondván, hogy lehetett volna itt komoly erőszak, láthattunk volna tüntetéseket, tömegoszlatásokat, sőt akár lövések is dördülhettek volna, én azonban ebben nem hiszek. Legalábbis abban nem, hogy itthon dőlt volna el, legyen-e fegyverropogás, vagy sem. Ez a kérdés minden bizonnyal Moszkvában dőlt el, Mihail Gorbacsov irodájában. Ott mondták ki, hogy ne legyen erőszak, és ez megítélésem szerint magukat a reform-kommunistákat, Hornt és a többieket lephette meg a legjobban. Mivel nem érkezett szovjet parancs, inkább ahhoz kellett volna nagy bátorság, hogy ennek ellenére erőszakhoz folyamodjanak.

A vasfüggöny megnyitása viszont szerintem valóban bátor tett volt. Annak ellenére, hogy a vasfüggöny egy ideje már nem működött úgy, ahogy korábban. Állapota leromlott, ennek következtében rendszeresen produkált vakriasztást, vadállatok, illetve az eső miatt. A határőrség már 1987-ben javasolta a megszüntetését, az MSZMP azonban végül csak 1989. február 28-i ülésén határozott a lebontásról, ami aztán május 2. és június 27. között meg is történt. Ezt bizonyára még alaposan egyeztették a szovjetekkel, azt azonban már kevésbé, ami néhány hónappal később 1989. augusztus 19-én Sopronpusztán történt. Itt került sor a Páneurópai Piknikre, amelynek keretében Szentmargitbánya és Sopronkőhida között szimbolikusan egy határátkelőt nyitottak meg, három óra időtartamra. Azzal nem nagyon lehetett előre számolni, hogy 600 NDK-s turista megneszeli ezt a határnyitást és az alkalmat arra használja fel, hogy átsétál Ausztriába. Említsük meg, hogy elsősorban a magyar határőrség alezredesének, Bella Árpádnak volt köszönhető, hogy ebből nem lett tragédia, ugyanis az érvényben lévő lőparancs ellenére sem avatkozott közbe és nem utasította a határőröket, hogy az NDK-sok közé lőjenek. Másnap a magyar kormány elrendelte a határőrzés szigorítását, mivel kiderült, további NDK-s turisták ezrei várják, hogy az első csoporthoz hasonlóan átmehessenek Ausztriába. Feszült időszak következett. Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter vezetésével a kormány lázasan kereste a kiutat a roppant kényes helyzetből.  Feltehetően a szovjetekkel is sok egyeztetés történt, és az is valószínűsíthető, hogy nekik nem tetszett a kelet-németek magyar asszisztálású dezertálása. Ennek ellenére szeptember 11-én bejelentette a magyar kormány: megnyitják a határt a várakozó keletnémetek előtt. Ez véleményem szerint még akkor is bátor döntés volt, ha ekkorra esetleg a szovjetek már nem tiltakoztak. Az ugyanis gyakorlatilag biztosnak tekinthető, hogy nem is támogatták a döntést és nem adták rá áldásukat, repesve az örömtől.

Egésze másfajta bátorságra volt szüksége Hornnak már miniszterelnökként a Bokros csomag felvállalására, meghirdetésére, végigcsinálására. Bár kormányának 1994 és 1998 között kétharmados többsége volt (csak maga az MSZP 54%-ot szerzett a választásokon, ehhez jött az SzDSz 17%-a meg az Agrárszövetség néhány tized százaléka), és azt is mindenki tudta, hogy az ország fizetőképességének megőrzése érdekében szükség van intézkedésekre, a csomag nem meglepő módon nagyon népszerűtlen volt. Szinte borítékolni lehetett, hogy a következő választásokon a kormányzó pártok bukását fogja okozni, mivel az életszínvonal jelentős csökkenését eredményezte. A vámok emelése, a forint 9%-os egyszeri és 1,9%-os havi leértékelése jelentősen felpörgette az inflációt, felnyomta az árakat, a nyugdíjkorhatár emelése, a gyógyszertámogatások csökkentése, a GYES-re és a családi pótlékra, valamint egyéb támogatásra jogosultak körének szűkítése pedig erodálta a családok bevételeit. Ezek az intézkedések vitatottak voltak, de pénzügyileg eredményesnek bizonyultak, ez rövid és hosszútávon is meglátszott az államháztartás helyzetén; a büdzsé hiánya az 1994-es 8,4%-ról 1995-ben 6,4%-ra, majd 1996-ban 3%-ra csökkent, miközben a gazdasági növekedés egy átmeneti visszaesés után az 1994-es 2,9%-ról 1997-re már 4,6%-ra nőtt. A lakosságra azonban nagy terhet rótt, így nem meglepő, hogy a Bokros-csomag megítélése rendkívül negatív volt, tiltakozást, tüntetést, miniszterek lemondását váltotta ki, Bokros és Horn nevét, illetve a reform szót pedig egyfajta szitokszóvá alakította a magyar közvéleményben. A vita a csomagról tulajdonképpen szakmai-politikai körökben ma is tart, ugyanakkor tény, hogy gyökeresen  mást, sokkal jobbat azóta sem igazán tudtak kitalálni. Ha megnézed Kedves Olvasó az intézkedések listáját, bizonyára neked is feltűnik, hogy annak számos eleme felbukkan a különböző országok (így hazánk) utóbbi évekbeli pénzügyi stabilizációs intézkedései között is, ami nem meglepő, csodák ugyanis nincsenek. Ha államháztartási hiányt kell csökkenteni, ha kevesebb pénz költhető el, akkor a mozgástér igen szűk, az alkalmazható eszközök köre korlátozott, és közös bennük, hogy nyilvánvaló okokból, így vagy úgy, közvetlenül vagy közvetve húsba vágnak és fájnak (állítson bármit is bármelyik politikai párt ennek ellenkezőjéről). Éppen ezért, aki ezeket felvállalja, az a közvélemény szemében minden lehet, csak népszerű nem. Így volt ez Bokrossal és Hornnal is, és hogy ennek ellenére a programot mégis felvállalták, az legalábbis tiszteletreméltó, akkor is, ha a csomagot magát vitatjuk, ellenezzük.

Önök egy botcsinálta riporter képzelt riportját olvashatták egy volt magyar miniszterelnök temetéséről.