Ősz van, október vége. A szokatlanul későn érkezett vénasszonyok nyara kellemes napsütése ellenére érezzük a természet búcsúzását, benne van a levegőben. Ha másért nem, hát azért, mert az ország az 56-os forradalomra emlékezik, és az emlékezés tragikus, komor hangulata az elmúlást juttatja eszünkbe.

Ahogy nincsen ősz az 56-os forradalomra való emlékezés nélkül, ugyanúgy nincsen 56-os emlékezés Kádár Jánosra való utalás, 56-os szerepének értékelése, illetve az 56-ot követő Kádár korszakra való emlékezés nélkül. Mivel Kádár Jánosnak vitathatatlan szerepe volt a forradalom bukásában - tekintve együttműködését a forradalom leverésére érkező szovjetekkel -, megítélése mostanság egyre inkább negatív. Sokan teszik fel a kérdést, mi történt volna, ha Kádár nem „fekszik le” a szovjeteknek, ha a Nagy Testvér az ő személyében nem talált volna szövetségesre a magyarok ellen éppen a magyarok között.

Persze, ha valaki egy kicsit is elmélyül a történelemben, az hamar rájöhet, hogy a forradalom leverésében Kádár leginkább statisztaszerepet játszott. Ha ő nincs, a szovjet tankok akkor is szétlövik Budapestet, ebben senki sem akadályozta volna meg őket. A Nyugat, az Egyesült Államok, a korábbi ígéretek ellenére sem kívánt beavatkozni és a magyarok segítségére sietni, bár ezt igen sokan remélték. A forradalommal szinte egy időben kitört ugyanis a szuezi válság, mivel Egyiptom államosította a szuezi csatornát, mire válaszul Izrael lerohanta a szomszéd államot. A válságba beavatkozott Nagy-Britannia és Franciaország is, így hamarosan hármasban támadták az észak-afrikai országot. Az Egyesült Államok nem támogatta a katonai akciót, és az éppen zajló amerikai elnökválasztás miatt maga nem is avatkozott be a harcokba. Nem szerette volna azonban azt sem, ha az invázió ellen állást foglaló, Izraellel tradicionálisan feszült viszonyban lévő Szovjetunió beavatkozik Egyiptom oldalán, mert ez az arab országok szimpátiáját növelte volna a szovjetek iránt. Kapóra jött, hogy a szovjetek pedig igencsak nem szerették volna, ha a magyar forradalmi erők segítséget kaptak volna az USA-tól. Bár hivatalos tárgyalások nem voltak, megállapodás nem született az USA és a Szovjetunió között, a beavatkozás egyfajta hallgatólagos megállapodás keretében mind a két oldalon elmaradt. A nagy játékosok ilyetén magatartása előtt pedig az ENSZ is tehetetlenül állt.

Visszatérve Kádárra, világpolitikai szempontból az elefántok között igencsak a hangya volt az ő szerepe tehát. Ugyanakkor magyar vonatkozásban ez a szerep meghatározó jelentőséggel bírt, mivel azt a benyomást alakította ki, mintha a szovjet beavatkozás jogszerű, legitim lett volna. Ez a tény, illetve hogy egyértelműen és nyíltan a szovjetek mellett és a forradalom ellen foglalt állást, abszolút negatív kontextusba helyezi őt a történelemben. Nevét adta nem csak a forradalom leveréséhez, de – még inkább – a forradalom bukását követő tisztogatáshoz, tömeges bebörtönzésekhez és kivégzésekhez, amelyek az ötvenes évek ÁVH-s terrorjához hasonlóan százezrek életét nyomorították meg.

De miért helyezkedett szembe Kádár a magyar forradalom ügyével? Kádár számára az egyik legalapvetőbb politikai kérdés a szocializmus és a kapitalizmus küzdelme volt. Sohasem kételkedett abban, hogy ez a küzdelem nem hozhat mást, mint a szocializmus győzelmét, mivel a szocializmust eleve magasabb rendűnek tartotta, mint a kapitalizmust. Néha ugyan elgondolkodtatták bizonyos világpolitikai események (mint az amerikaiak vietnámi háborúja vagy Izrael győzelme az arab országok felett), de végül azt szűrte le, hogy a kapitalizmus stratégiailag mindenképpen visszaszorulóban van, legfeljebb időnként arathat még taktikai győzelmeket.

A közhiedelemmel ellentétben a szocializmus felsőbbrendűségébe és győzelmébe vetett hite sem tette azonban Kádárt az erőszakos, háborús megoldás hívévé. Ennél józanabb, pragmatikusabb politikus volt, aki egyértelműen a béke pártján állt, mivel úgy vélte, hogy a háború túl nagy árat követel az egyes országoktól és az egyes emberektől. Ezen meggyőződéséből – sajnos – csak egy kivétel vonatkozásában engedett. Úgy vélte, hogy bizonyos helyzetekben (itt egyértelműen elsősorban az 1956-os forradalomra kell gondolnunk), a „hatalom megtartása érdekében alkalmazott erőszak ésszerű és végső soron kevesebb áldozattal jár”, feltehetően megint csak azért, mert a szocializmus végső győzelmét hitte, várta, amellyel szemben csupán átmenetileg és lokálisan tartotta elképzelhetőnek el az ellenfél sikerét. Ez magyarázza Kádár állásfoglalását a magyar forradalommal szemben.

Ez volt Kádár János egyik arca, a negatív, az elnyomó, az erőszakkal fellépő, a forradalmat leverő kommunista arca, amely így október táján mindig reflektorfénybe kerül.

Nézzük meg most azonban a kádári politika másik arcát és azt, hogy milyen hatása volt ennek Magyarországra! Kádárnak meggyőződése volt, hogy csak realista megközelítésen alapuló, józan, az ellenfél lehetőségeit és érdekeit egyaránt mérlegelő politikát szabad folytatni. Ebbe a reálpolitikába nála bőven belefért az is, hogy az úgynevezett „semleges kapitalista” országokkal (pl. Svédország, Ausztria) más viszonyt kell kiépíteni és folytatni, a különböző társadalmi berendezkedésű országok békés egymás mellett élése jegyében és az emberiség közös sorsának érdekében.

Természetesen a hidegháború légkörében ennek a politikának még nem volt létjogosultsága. Kádár maga is azt mondta egy beszédében 1957-ben, hogy „ennek egyelőre semmi reális alapja sincs”. De néhány évvel később, Hruscsov bukását követően, amikor világossá vált, hogy a világ inkább a kijózanodás, semmint a háború felé mozdul el, a kádári józan realizmus előtérbe került és felértékelődött.  A szocialista táboron belüli viszonyok is átalakultak, átértékelődtek. Kádár ugyan soha semmilyen formában nem kérdőjelezte meg a Szovjetunió vezető szerepét a szocialista országok vonatkozásában, még akkor sem, amikor egy-egy szovjet lépést követően ezt mások megtették. Ugyanakkor többször is nyíltan és világosan nagyobb rugalmasságot kért számon a szovjeteken, hangsúlyozva, hogy a szocializmus ugyan világrendszerben, de nemzeti keretek között épül.

Úgy vélte, hogy minden kommunista párt és minden szocialista ország sokat köszönhet a Szovjetuniónak, Moszkva védelmének, éppen ezért méltányolnia kell annak a nagyhatalmi létből fakadó érdekeit. Hozzá kell tennünk, Kádár előtt nem volt e tekintetben túl sok alternatíva. Magyarország számára létkérdés volt a Szovjetunióból származó import, illetve a magyar termékek korlátlan felvevőjeként funkcionáló orosz piac. Ennek fényében valamelyest érthető, hogy Kádár nem emelt szót a szovjetek ellen, nem feszegette a szovjet csapatkivonást, sőt, többször a nyilvánosság előtt, a nemzetközi helyzetre hivatkozva megindokolta és szükségesnek nevezte a szovjet csapatok magyarországi állomásozását.

Ugyanakkor a kádári józan realizmus, illetve ennek egyik fontos eleme,  a Kádár által sokat hangoztatott „békés egymás mellett élés, a tőkés országokkal való együttműködés” jegyében az ország nyitott nem csak a már említett semleges Svédország és Ausztria, de a jóval kényesebb témának számító NSZK felé is. Ezt Kádár szükségesnek és fontosnak tartott hiszen „bár az NDK szövetségesünk, de azt is tudomásul kell venni, hogy .. létezik egy másik német állam is, megfelelő gazdasági, politikai és katonai potenciállal, amelynek szintén valahogyan illeszkednie kell Európa közösségébe”. Bár Lengyelország és az NDK helytelenítése és tiltakozása hatására Kádár egy időre visszavonulót fújt, a szándék világos és érthető volt: a szocialista egység megőrzése nem jelentheti egyben a KGST országok gazdasági és politikai elszigetelődését, mivel a tőkés országokkal (főleg a semlegesekkel) való együttműködés nélkül a szocialista országok gazdasági fejlődése nem lesz megfelelő és ez árt a szocialista világrendszer egészének.

Kádár nem csak a nyugati országok felé akart nyitni, hanem a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank irányában is. Meggyőződése volt, hogy csatlakoznunk kell a Valutalaphoz és a Világbankhoz, mert az nagyon sok előnnyel járna, nagy lendületet adhatna a gazdasági fejlődésnek. A szovjet vezetés elutasító reagálása miatt Kádár először itt is visszavonulót fújt, de csak idő kérdése volt, hogy mikor áll elő ismét a „farbával”. Az 1967-ben Magyarországon járt szovjet küldöttségnek beszélt ismét a kérdésről, természetesen jó alaposan „megágyazva”” mondandójának. Előbb leszögezte, hogy továbbra is számít Moszkva segítségére, amely segítség, illetve a teljes szovjet-magyar barátság a záloga Magyarország szuverenitásának, szabadságának. Ezt követően kifejtette, hogy a szuverenitást oly módon kell gyakorolni, hogy a szocializmus ügyét helyileg kell győzelemre vinni, reformok, az életkörülmények javítása, a békés egymás mellett élés alapján kialakított gazdasági kapcsolatok révén. Ez a fajta fejődés minden szocialista országnak, a Szovjetuniónak is érdeke, ennek megfelelően el kell fogadnia, mint szuverén nemzeti sajátosságot, sőt követnie kellene. Cserébe Magyarország mindig, minden körülmények között lojális marad szövetségeséhez.

A fentiekből jól látható, hogy  Kádár egyfajta „lojális vagyok de önálló is akarok lenni”, ill. „megőrzök de újítani is akarok” politikát igyekezett követni. Le kell szögezni, hogy ez tulajdonképpen előnyös volt Magyarország számára, hiszen a nemzetközi erőterekben ügyes egyensúlyozást tett lehetővé, és nagyban hozzájárult a gazdasági fejlődéshez is. Ez volt Kádár másik arca. A józan, realista, békés egymás mellett élésre és együttműködésre törekvő reálpolitikus arca.  Ez az az arc, amelyre Magyarországon több nemzedék is nosztalgiával emlékezik. Ez segítette ugyanis az országot ahhoz a szocialista összehasonlításban relatíve magas életszínvonalhoz, amely sokak számára még manapság is felértékeli a Kádár-korszakot.

Így a végén persze felmerül még egy záró kérdés. Az nevezetesen, hogy melyik Kádár volt a meghatározóbb számunkra. A forradalom bukásában közreműködő, a forradalmat követő megtorlást irányító, sokakat megnyomorító, az országot a szovjetekhez kötő Kádár vagy a józan, realista, együttműködésre törekvő, gazdasági fejlődést, viszonylagos önállóságot és elfogadható életszínvonalat eredményező Kádár? Erre a kérdésre ki-ki a saját meggyőződése és lelkiismerete alapján találhatja meg a saját maga válaszát.