Kedvenc íróim, Umberto Eco, Mika Waltari, Paulo Coelho, Christian Jacq, Hegedűs Géza és mások példái kétségbevonhatatlanul igazolják, hogy ha az emberfia elmélyült szellemi tevékenységet folytat, magyarán gondolkodik, akkor előbb-utóbb eredeti gondolatai támadnak. Gondolkodni azonban nem könnyű dolog, mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy embertársaink igen tekintélyes hányadának élete során semmilyen eredeti gondolata sem támad. Persze nincs ezzel semmi baj, hisz gondolatok megszülésén kívül még rengeteg egyéb tevékenységet lehet folytatni, nincs az megírva sehol sem, hogy mindenkinek kötelező gondolkodnia.
Az eredeti gondolatokat összefoglalóan úgy hívjuk, hogy mondanivaló. Ennek az a sajátossága, hogy ha gyűlik az emberben, akkor ki is kívánkozik belőle, azaz át akarja adni másoknak. Az átadás egyik jól bevált, ősi formája a gondolatok leírása. Írni azonban szintén nem könnyű. Hogy mennyire nem az, mi sem jelzi jobban, hogy bár gondolata sem támad túl sok embernek – lásd fentebb –, ezeket érthetően, netán élvezhetően leírni még sokkalta kevesebbeknek sikerül. Ezzel sincs tulajdonképpen semmi baj. Írások így is szép számmal születnek, sokszor az az érzésünk, hogy jóval meghaladják a ma élő emberek olvasmányigényét.
Ezek után meglepő, hogy milyen sokan erőltetik mégis a fenti két, egymáshoz szorosan kapcsolódó tevékenységet. Az még valahol érthető, hogy ha egyeseknek vannak gondolataik, akkor megpróbálkoznak az írással, még ha tehetségük nincs is hozzá. Még az is elfogadható, ha valakinek megy az írás, csak éppen mondanivalója nincsen, mégis erőlteti. Ott van az igazi baj, ahol mondanivaló sincsen, ráadásul még leírni sem igazán sikerül.
A legutóbbi kategóriába tartozik kis hazánkban számos disszertáció szerzője is. A közelmúltban nem kisebb notabilitás, mint Schmitt Pál – azóta volt – köztársasági elnökről derült ki, hogy doktori disszertációját a fenti alapszabályok teljes figyelmen kívül hagyásával próbálta meg összehozni. Elmélyült szellemi munkát nem igazán végzett, a jelentkezés és a doktorrá avatás között eltelt csekélyke egy hónap során nem is végezhetett. Mondanivalója ennek megfelelően nem volt, sebaj, akadtak német és bolgár szerzők, akiknek volt helyette is, volt elnökünk tehát lemásolta e derék szerzők munkáinak nem csekély részét. Ez persze nagy szégyen, de még mindig nem kerekedett volna belőle országos botrány, ha elnök úrnak megadatik egy kis írói véna, és nem szóról szóra másolja le a német és bolgár munkákat, hanem a maga stílusában, saját szavaival írja át őket, netán néhány önálló gondolatot is becsempész a sorok közé. Sajnos, Pali bácsinak ez sem sikerült, így derülhetett fény a turpisságra a disszertáció és a külföldi munkák összehasonlítása során kimutatott szó szerinti egyezés alapján.
A dolgoknak ez a kellemetlen alakulása több fontos kérdést felvet. Az első mindjárt az, ha se mondanivaló, se tehetség az íráshoz, akkor miért kell erőltetni ezt a dolgot? Nem szégyen az, ha valaki nem jegyez könyvet, cikket, disszertációt, attól még egészen magasra értékelheti őt a társadalom. Vegyük rögtön egy bizonyos Schmitt Pál példáját, aki nagyszerű sportember, volt kiváló vívó, akinek személyében többszörös olimpiai bajnokot tisztelt a közvélemény. Ez nem elég?
Elég lett volna, ha nem szólt volna közbe az a fránya ambíció. Ez egy igen veszélyes adottság, hisz az embert folyvást hajtja előre és fölfelé, megfelelő képességek hiányában pedig ez a menetelés könnyen jókora hasra eséssel tud zárulni. Schmitt Pál – mint tudjuk – igencsak ambicionálta a Magyar Olimpiai Bizottság elnöki tisztét, az meg ugyebár mennyivel jobban fest, hogy dr. Schmitt Pál, a MOB elnöke! Főleg teljes egészében kimondva, hogy aszongya, doktor Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Annyi volt csak a bibi, hogy ehhez le kellett tenni az asztalra egy doktori disszertációt. Ne legyünk rosszhiszeműek, Pali bácsi nyilván megpróbálta maga előállítani a kérdéses szellemi terméket, mint oly sokan rajta kívül. És mint szintén oly sokan rajta kívül, egy idő után, néhány izzadságos próbálkozás alapján arra jutott, hogy bizony disszertációt írni marha nehéz feladat. Így került sor a már említett – szinte félve írom le, de megkerülni nem tudom – csalásocskára, a német és bolgár szerzők munkáinak lemásolására.
Igazság szerint, bár – ismétlem – nagy szégyen ez, de még nem jelentette volna a világ végét. Mint tudjuk, Pali bácsi turpisságára olimpiai bizottsági elnöksége hosszú évei alatt nem derült fény. Egészen egyszerűen azért nem, mert e minőségében Schmitt Pál nem zavart senkit, nem volt útjában senkinek, nem került olyan helyzetbe, hogy bárkinek érdekében állt volna napvilágra hozni ezt a disszertáció ügyet.
De az élet és az ambíció megint közbe szólt. Schmitt Pál az utóbbi években politikai ambíciót kezdett dédelgetni, belevetette magát a politikába, amelyről szintén köztudomású, hogy igen veszélyes tevékenység. Az ember könnyen abba a tévhitbe ringatja magát vele kapcsolatban, hogy ugyanolyan módon, szabályok szerint, bírák felügyelete mellett, ne adj isten fair módon játsszák, mint teszem azt a vívást. Sajnos nem. A politika érdekek mentén, a szabályok gyakori megkerülésével zajlik, ahol az eszközökben egyáltalán nem válogatnak. Nem az ember, nem a tudás, nem a képesség számít, csakis az érdek. Szegény Pali bácsi például azt gondolta, hogy az államfőjelölésnél a képességei miatt esett rá a választás. Holott, dehogyis! Politikai érdekek diktálták, mert az államfői székben éppen egy olyan emberre volt szükség, aki nem kérdezett vissza és nem mondott nemet, azaz nem nehezítette a politika szereplőinek amúgy sem könnyű dolgát.
Ezen a ponton teljesedett be a disszertáció és Pali bácsi sorsa. Mert más politikai szereplőknek meg az volt az érdekük, hogy egy ilyen államfő ne maradhasson a helyén, ennek megfelelően elkezdték támadni őt, vívónyelven szólva keresték a gyenge, védtelen pontját, hogy aztán oda egy jól irányzott, végzetes tust bevigyenek. A sokáig az egyetemi könyv- és irattár csöndes félhomályában lapuló disszertációt ezért bányászták elő és tárták a nyilvánosság elé.
Pali bácsit váratlanul és védtelenül érte a végzetes döfés. Előbb megpróbálta kimagyarázni a helyzetet; az akkori szabályokra hivatkozott, amelyek alapján szerinte teljesen korrekt volt ezt a disszertáció. A német és a bolgár szerzők ismeretségét, a velük folytatott közös munkát is előhozta, amit azonban az érintettek sajnos cáfoltak. Harmadik fázisban kikérte magának a politikai támadást és jelezte, hogy bár az egyetem megfosztotta a doktori címétől, nem adja fel, küzdeni fog az igazáért. Megpendítette, hogy az egyetem nem is vehette volna el tőle a címet, csak a bíróság, ezért ott fogja keresni az igazát. Majd jött a következő bejelentés: Pali bácsi most, hetvenen túl meg fogja írni a disszertációját és visszaszerzi doktori címét. Végül a közvélemény 80 százalékának elutasítását látva (benne a politikai szimpatizánsok nagy részének elutasításával is) Pali bácsi lemondott, beteljesítve a régi igazságot, mely szerint: aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.
Ha valamiről, hát erről tényleg írhatna Pali bácsi egy disszertációt, no meg arról, hogyan nem szabad szakdolgozatot írni, illetve hogyan lehet két perc alatt lerombolni sok munkával felépített renoménkat. Igazán kár érte!
***
Az ambícióval tehát csínján kell bánni, magam is igen óvatos vagyok ezen a téren. Bár mindig voltak írói ambícióim, sokáig szunnyadni hagytam őket. Mígnem két és fél éve a Magyar Telekomnál, ahol egészen mostanáig igazgatóként dolgoztam, felkérést kaptam egy blog írására. Megtetszett a feladat, és bár folyamatosan ott bujkált benne a kétely, nekifogtam az írásnak. Mindig sokat gondolkozom, tűnődöm a világ dolgain, sok gondolatom támad gazdaságról, tudományról, művészetről, közéletről. Nem tettem mást, mint ezeket a gondolatokat, tűnődéseim eredményét leírtam és a vállalati intraneten hétről-hétre publikáltam.
Magam is meglepődtem a pozitív fogadtatáson. Sok százan váltak rendszeres olvasóimmá, rengeteg kedvező visszajelzést, biztatást kaptam. Éppen e biztatás eredményeként az írásokból 2011 áprilisában a Gondolat Kiadóval együttműködésben könyv is született, Egy menedzser tűnődései címmel. Ez sem talált rossz fogadtatásra, számos kedvező kritika jelent meg róla, ráadásul összehozott engem a Napi Gazdaság csapatával. E remek, innovatív társasággal folytatott közös gondolkodásunk eredményeként a sokáig csak a Magyar Telekomon belül olvasható blogom mostantól publikussá válik, és a Napi Gazdaság Online-ban lesz elérhető.
Szerepelni fognak itt az újabb írásaim (mint a fenti, a disszertáció gateről szóló), valamint korábbi írásaimból is szemezgetni fogok, közreadom a legsikerültebbeket. Akinek pedig sikerül felkeltenem az érdeklődését és további munkáimra is kíváncsi lesz, annak szíves figyelmébe ajánlom könyveimet, a már említett, papíron és elektronikus formában is elérhető Egy menedzser tűnődéseit, illetve a várhatóan az idei ünnepi könyvhétre megjelenő új kötetet, amelynek címe Üdv a harmadik évezredben lesz.
Hát, akkor, kedves Olvasó, tűnődésre fel!
PS: Hogy ne unatkozzunk, disszertáció ügyben máris itt a szappanoperai folytatás. Gyurcsány Ferenc szakdolgozatát – mit ad isten – ellopták! Hogy kinek állhat érdekében eltüntetni egy dolgozatot (magának az érintettnek, netán politikai ellenfeleinek), az egyelőre talány!
