André Kosztolányi, a 20. század magyar származású tőzsdeguruja egyszer azt mondta, hogy a legtöbb pénzt egy értékpapírral úgy kereste, hogy megvette, majd elfeledkezett róla, és csak tíz évvel később talált rá, amikor az árfolyama már a sokszorosára emelkedett.
A fenti történet valószínűleg nem igaz. Köztudomású, hogy Kosztolányi legnagyobb dobása az volt, amikor 1946-ban, a második világháború utáni zavaros helyzetben német birodalmi kötvényeket vett a névérték töredékéért. Akkoriban senki nem hitt abban, hogy a német állam talpra áll, és a kötvényekért fizetni fog. Mégis így történt, és Kosztolányi a befektetett pénz mintegy ezerszeresét kapta a kötvényekért.
De a tíz évig elfeledett értékpapír története akár igaz is lehetett volna, legalábbis abból a szempontból, hogy ha az ember hosszú távon képes gondolkodni, és megvesz egy részvényt, majd tíz évig megállja, hogy a napi aktualitásoknak, rövid távú trendeknek engedve hozzányúljon, akkor minden bizonnyal jelentős profitra tesz szert. Éppen ezt tanácsolta Kosztolányi mindenkinek, aki nem ért igazán a pénzügyekhez, nincs túl sok tőkéje, mégis jó pénzt akar keresni a tőzsdén.
Mondhatjuk tehát, hogy a tőzsde szabálya egyszerű: vegyél olcsón egy részvényt, helyezd letétbe tíz évre, majd pedig a tíz év letelte után add el, jelentős profittal. De ha ilyen egyszerű a szabály, akkor miért nem működik minden esetben? Miért úsznak el jelentős pénzek a tőzsdéken? A válasz egyszerű. Azért, mert a tőzsde nem követi a gazdaság ésszerűségi szabályait. A tőzsde sokkal inkább pszichológia, mintsem racionálisan működő gazdasági instrumentum. Pszichológia, amelynek legfontosabb eleme a spekuláció. Kosztolányi egyszer úgy fogalmazott, hogy „akinek sok pénze van, annak lehet spekulálni, akinek kevés a pénze, annak nem szabad spekulálni, akinek pedig egyáltalán nincs pénze, annak muszáj spekulálni”. Azaz a tőzsdén szinte mindenki spekulál, különböző rövid vagy középtávú trendeket próbál megsejteni és meglovagolni, és a tíz évig elfeledett részvény stratégiáját gyakorlatilag senki nem akarja, vagy nem tudja követni.
De miért spekulál mindenki, ha a legegyszerűbb és legkifizetődőbb az lenne, ha nem csinál semmit, csak vár tíz évig? Azért, mert túl erős a csábítás, hogy aktívan tegyünk valamit, amivel okosabbnak bizonyulunk, mint a nagy tömeg, és így már rövid vagy középtávon, egy-két, de maximum három év alatt keressünk jó esetben annyit, amennyit az elfelejtett részvény stratégiájával tíz év alatt. Jól példázza ezt a bevezetőben említett történet Kosztolányi spekulációjáról a német birodalmi kötvényekkel kapcsolatban.
De mit is eredményez ez a sok spekuláció a gyakorlatban? Leginkább azt, hogy ténylegesen igen keveseknek sikerül valóban szembe menni a tömegekkel, és ilyen módon igazán nagyot szakítani. Akkor, amikor egyszerre több, ellentétes spekuláció munkál a tőzsdén – egyszerre spekulálnak a papírok emelkedésére és esésére, a dollár erősödésére és gyengülésére, a nyersanyagok drágulására és olcsóbbá válására –, a tőzsde igen sokszor elszakad a valós gazdasági alapoktól, és kiszámíthatatlanná válik. Kosztolányi ezt igen érzékletesen úgy magyarázta, hogy a gazdaság és a tőzsde olyan, mint a kutya és a kutyát sétáltató gazda útja. A gazdi útja hirtelen váltásoktól, törésektől általában mentes, viszonylag egyenes és követhető szakaszokból áll, ugyanakkor a kutya útja a gazda útjához képest hirtelen és váratlan kitérőkkel, logikátlan fordulókkal, ellentétes irányú szakaszokkal tarkított, hektikus útvonal. Az út végén mind a ketten ugyanoda érkeznek, a gazda útját viszonylag jól meg is lehet jósolni, de ember legyen a talpán, aki a kutya útjára vonatkozóan bármilyen rövid távú előrejelzést tud adni.
Az elmúlt évek gazdasági válsága jól illusztrálta, hogy a tőzsde mennyire el tud szakadni a fundamentumoktól és a józan ész szabályaitól, mennyire a pszichikai tényezők hatása alá tud kerülni. 2007-ben egyszerre olvashattunk előrejelzést a tőzsdék további szárnyalásáról és összeomlásáról, a jelzálog- és ingatlanpiac csődjéről és arról, hogy ez a csőd miért nem következhet be. Miközben néhány ember óvatosságból (tartván az összeomlástól) elkezdett értékpapírt eladni, addig mások tömegével vásároltak, mivel az összeomlás csak nem akart bekövetkezni (az eladók éppen ezért sokáig bánták elhamarkodott lépésüket). Miért nem működött ebben az esetben az egyszerű tőzsdei szabály, a józan ész szabálya? Miért vásároltak emberek papírokat akkor, amikor a történelmi rekordok egyre-másra dőltek meg, és minden józan logika azt diktálta volna, hogy ilyen drágán ne vásároljanak? Ez is pszichológia, a kihasznált és az elvesztegetett lehetőségek pszichológiája. Nincsen rosszabb érzés a befektető számára, mint kimaradni egy piaci rallyból, elesni a lehetséges profittól. És nincs jobb, mint a száguldó vonaton ülni és nézni, amint hízik a bankszámlája. Ez a „szabály” sokszor erősebbnek bizonyul minden más szabálynál, komoly profik ész nélkül vesznek olyan papírokat, amelyek sokszorosan túlértékeltek, csak azért, mert mások is veszik őket, és a trend erősen emelkedő, amelyből egész egyszerűen nem akar kimaradni senki. Pedig mindenki ismeri a leckét: olcsón venni, a tömeggel szemben menni. Mégis akkor vásárolnak a legtöbben, amikor már a háziasszonyok a hentesnél is arról beszélnek, hogy micsoda fantasztikus száguldást mutat a tőzsde, és jó lenne részvényt venni. Nagyon kevés ember képes arra, hogy ilyenkor eladjon. Éppen ezért nagyon kevés ember tud igazán nagy nyereséget realizálni.
Sajnos az ellenkező irány is hasonlóan működik. Ha valami negatív dolog történik, ennek hatására hirtelen sokan döntenek az eladás mellett, hogy kimaradjanak a veszteségből. Manapság pedig igen sokan szoktak hirtelen így dönteni, mivel az információ a web világában másodpercek alatt a Föld legtávolabbi pontjára is megérkezik. És ha sokan adnak el, az még több embert sarkall eladásra – ezzel pedig életbe lép a tőzsdei ijedtség, rosszabb esetben a pánik pszichológiája. A szabályt mindenki ismeri: ilyenkor ne adj el, ne realizáld az esetleges veszteséget, hanem ellenkezőleg, vásárolj! De ezt a szabályt ugyanolyan nehéz betartani, mint a „ne vásárolj drágán” szabályt. Sokaknak nem is sikerül. Mert mindenki előre gondolkodik, nem a jelent, hanem a várható jövőt próbálja beárazni, a száguldó részvényárak mellett pedig nehéz azt vizionálni, hogy holnaptól komoly esések jönnek, nagy esések közepette viszont azt nehéz elhinni, hogy holnaputántól ismét a bika veszi át az uralmat a piacon. Ezért aztán sokan megint a tömeggel együtt lépnek, a tömeggel együtt adnak el, akár veszteséggel is, hogy az esetleges további veszteséget elkerüljék.
Ezért vannak a tőzsdén a megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségek: a kiválóan jelentő, de a jövőről óvatosan nyilatkozó cég részvényei érthetetlen okból esnek, a rosszul jelentő, veszteséget felhalmozó, de biztató következő negyedévről beszélő cégéi viszont komoly mértékben emelkednek. Eurót vásárolnak pánikszerűen 310 forintos árfolyamon, míg forint vételre biztatnak komoly elemzők 230-as euró/forint keresztárfolyam mellett. Óriási válságban a világ, tombol a munkanélküliség, csökken a GDP, nincs hitel, mégis száguldanak a részvények. Majd jönnek a jó hírek, mégsem emelkednek tovább az árfolyamok, hanem csökkenés kezdődik. Mert mindenki okosabb akar lenni a többieknél, mindenki előbbre akar látni, mindenki maximális nyereséget akar elérni nulla veszteség mellett. És ebben a játékban a vélelmek, hiedelmek, sejtések (mint amilyen például a „vegyél a pletykára, adj el a hírre”,vagy a „mikulás-rally minden év végén erősödést hoz”, illetve a „kettős gyertya alakzat” trend fordulót jelent) sokszor erősebbnek bizonyulnak, mint a tények, a józan ész és a hosszú távú gondolkodás stratégiája. Elég nagy baj ez, mert így a szereplők várható össznyeresége jóval kisebb. Kicsit olyan ez, mint az ismert csoportpszichológiai példa: odaállok egy csoportnyi ember elé, és azt mondom nekik, hogy van egy tízdollárosom, annak fogom odaadni, aki a legtöbbet kínálja érte. A licit 1 dollárról indul. A csoport nem ismeri fel, hogy mi a közös érdeke, az egyéni érdek, az egyéni nyereség (egyéni győzelem) érdeke erősebben munkál. Egyre feljebb megy a licit, hamarosan elhagyja a 10 dollárt, és nem ritka, hogy 20-30 dollár közelében áll meg, akkor kapnak csak észbe az emberek. Pedig ha józanul gondolkodnak, és esetleg együttműködnek, ha nem lovalják bele magukat a licitbe, akkor akár 1 dollárért is megvehetik a tízdollárost, így nyerhetnek 9 dollárt. Helyette csoportszinten veszítenek tízet vagy akár húszat.
Mit lehet tanácsolni annak, aki ebben a kiszámíthatatlan játékban részt akar venni? A bevezetőben már említett „tíz évig elfelejtett részvény” stratégiája mellett álljon itt még egy jó tanács Kosztolányitól, aki azt mondta, mindenki csak annyi pénzt vigyen a tőzsdére, amennyit nem sajnál elveszíteni, nem fog nagyon hiányozni, ha esetleg elúszik. Ez is egyfajta pszichológia, mely szerint aki nem kockáztat, az nem is nyer, de mindenki csak annyit kockáztasson, amennyit a zsebe és a lelke elbír.
(Az írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)
