Dunát lehet rekeszteni mostanság az ilyen-olyan televíziós tehetségkutató versenyekkel. Sztárok, faktorok, csillagok röpködnek körülöttünk, nem győzzük kapkodni a fejünket. Nem múlik el év, hogy ne indulna egy-egy újabb széria, és mivel ezek átfutási ideje általában több hónap, előfordul, hogy párhuzamosan több is megy egyszerre. Hogy ez helyes műsorpolitika-e a televíziók részéről, vagy sem, az jó kérdés, de erről korábban már írtam, ezért most nem szeretném ezt a témát tovább boncolgatni.

Foglalkozzunk inkább a tehetségkutatók egy új aspektusával! Nem csak maguk a tehetségkutató versenyek jöttek ugyanis divatba, hanem a tehetségkutató versenyek kritizálása – pestiesen szólva fikázása – is. Tele van a média a versenyekkel kapcsolatos fanyalgással. Kell-e nekünk ennyi verseny? Van-e egyáltalán kis hazánkban ennyi tehetség? A döntőbe jutott, ott többnyire az egekig magasztalt énekesek, táncosok és ki tudja még milyen előadók vajon tényleg időtállóak-e, azaz a versenyek után is meg tudnak-e maradni érdekesnek, tehetségesnek, ígéretesnek? A kritizálók legújabban már egyenesen azt a kérdést teszik fel, vajon valóban a legtehetségesebbek jutnak-e be a versenyek döntőjébe? Erre a vonalra – groteszk módon – maguk a tehetségkutatók is ráerősítenek, amikor a zsűribe beválogatnak egy-egy extrém módon kritikus zsűritagot, aki aztán gyakran élen jár a versenyzők savazásában. Jó példa erre a Csillag születik most futó szériája. A kiscsillagok teljesítményével kapcsolatban Puzsér Róbert száját dicsérő szó alig-alig hagyja el, kritika – időnként egészen arcpirítóan durva formában – annál gyakrabban. Véleménye szerint a legtöbb produkció eleve méltatlan arra, hogy képernyőre kerüljön. Ha rajta múlna, a tizenkét döntősből tíz már a döntő első fordulóját követően szedhetné a sátorfáját, azaz derék kritikusunk részéről a verseny akár el is maradhatna.

De nem csak Puzsér tekint igen kritikusan a csillag- és sztárjelöltekre. Kedvenc rádióm egyik igencsak provokatív műsorvezetője, Perjés Zoltán egészen odáig ment el ebben a kritikus megközelítésben, hogy kijelentette, az igazi tehetségeknek nincs szükségük tehetségkutató versenyekre, anélkül is utat törnek maguknak, illetve megfordítva: tehetségkutató verseny igazi, időtálló tehetséget nem is képes kitermelni, csupán ideig-óráig érdekes percemberkéket, akiket a média mesterségesen tart az érdeklődés középpontjában a következő szériáig.

A közelmúltban a Pesti színházban megnéztük párommal Rúzsa Magdi önálló estjét Magdaléna rúzsa címmel.

Magdi pályájának indulása köztudomásúan a Megasztár harmadik szériájához kötődik. A vajdasági lány már a selejtezőkben feltűnt kicsit rekedtes, bombaerős hangjával, amely meglepő kontrasztban állt vékonyka testalkatával. Ahogy a Highway to hell című AC/DC örökzöldet énekelte, az már sokat sejtetett, de még csak ígéretesnek volt tekinthető. A döntőben aztán kiváló produkciók sorát mutatva a nézők nagy részét maga mellé állította és szavazataik révén menetelt előre, meg sem állva a széria megnyeréséig.

Adott tehát egy fiatal, aki 2006-ban megnyert egy tehetségkutató versenyt. Igen valószínű, hogy a Perjés szabály szerint ő is csupán a média által felfújt percemberkék kategóriába lenne sorolható, akinek a döntőbeli tucatnyi produkciójáról Puzsér feltehetően igen lesújtó véleményt fogalmazott volna meg, ha erre akkor lehetőséget kapott volna.

Aztán eltelt hat év. Magdinak megjelent négy önálló lemeze, 2007-ben kilencedik helyezést ért el az Eurovíziós Dalfesztiválon (mellesleg itt a zsűritől megkapta a legjobb dalszerzőnek járó díjat), 2008-ban és 2010-ben az év énekesnője, 2008-ban pedig még az Év Dala díjat is begyűjtötte. Ez már nem kis teljesítmény megítélésem szerint, bár lehet, hogy Puzsér még mindig fanyalogna, Perjés pedig azt mondaná, hogy a percemberkék is elevickélhetnek ideig-óráig, épp a média segítségével, amely ha már felkapta, egy darabig a levegőben is tartja őket.

A Magdaléna rúzsa című előadás tulajdonképpen egy monológ. Magdi mesél az életéről, a vajdasági Kishegyes faluról, szüleiről, nagymamájáról, iskoláiról, gyerekkora kedvenc helyszíneiről, a délszláv háború megpróbáltatásairól, az éneklésről, és még sok egyébről. Nehéz műfaj ez, könnyen válik unalmassá, egysíkúvá. Bár nem sok ilyen tapasztalata lehet Magdinak, ezt a csapdát mesterien elkerüli. Könnyedén, kedvesen, szellemesen beszél. Elmondja például, hogy gyermekkorában egyik kedvenc elfoglaltsága volt a padláson ülni és az ott talált kopott tükör előtt egy ugyancsak ott lelt régi rúzzsal a száját kifesteni. Ilyenkor arról ábrándozott, hogy egyszer majd híres énekesnő lesz. Innen tehát a Magdaléna rúzsa cím, más kérdés, hogy ebben a formában ez egy remek szójáték is, amely Magdi nevére rímel (gyanítom, hogy ez és valószínűleg több más poén is Geszti Péter sugallatára került be az előadásba, ő ugyanis a darab művészeti vezetője).

Magdi a monológot mindig a kellő időben szakítja meg egy-egy dramaturgiailag kiváló érzékkel kiválasztott dallal. Részben saját dalait adja elő, például a nagysikerű Gábrielt, részben olyan slágereket, mint a Je ne veux pas travailler vagy a Time after time. A csúcspontot Edith Piaf felülmúlhatatlan sanzonjának, a Non, je ne regrette rien-nek az előadása jelenti. Azt mondom, felülmúlhatatlan, és nyilván Piaf az is. Összehasonlíthatatlan és felülmúlhatatlan. Mégis azt gondolom, hogy ahogyan ez a vajdasági lány ezt a dalt elénekli, az bizony bátran hasonlítható Piafhoz, és az összehasonlításban Magdi produkciója kiállná a próbát. Olyan magas színvonalú, érett, tiszta hangzású, átélt és a közönségnek érzelmekkel telítve átadott ez a Non, je ne regrette rien, amelyet ritkán hallani. Mellesleg nem csak ezt a dalt énekli kiválóan Magdi, hanem a többit is.

Ezért a produkcióért a közönség az est végén felállva ünnepelte és negyedórás tapsorkánnal jutalmazta Rúzsa Magdit. A tehetséges énekesnőt, aki már nem is igazából tehetségnek tekintendő, hanem egy kiforrott, művészileg magas szinteket elért, és további, még magasabb szinteket ostromló előadónak. Akinek a személye és produkciója az élő cáfolat a tehetségkutató versenyekkel kapcsolatos fanyalgásra, kritizálásra.

Üzenem tehát a fanyalgóknak, kritizálóknak, hogy ha csak egyetlen olyan kvalitású énekest köszönhetünk a Megasztár, X-faktor és Csillag születik sorozatoknak, mint Rúzsa Magdi, már akkor megérte ezeket megrendezni és megéri a jövőben újabbakat is rendezni. (És akkor ne felejtkezzünk el olyan hasonlóan komoly utat bejárt, szintén a tehetségkutatókon feltűnt további énekesekről sem, mint Molnár Ferenc Caramel, vagy Tóth Gabi.)