Hat évvel ezelőtt lakásvásárláshoz hitelre volt szükségem. Akkoriban a csapból is a „vegyen fel jelzáloghitelt svájci frankban” című nóta folyt, az ember akaratlanul is a hatása alá került, én is ezen a fronton néztem hát körül. Augusztusban kezdtem el az ügyintézést, amikor a forint még „gyengélkedett” a frankkal szemben, a kurzus az 1 CHF = 175 HUF környékén járt. A banki hitelügyintézés már akkor sem a gyorsaságáról volt nevezetes, jó sok telefonálást és utánajárást követően novemberre jutottunk el oda, hogy a hitelt felvehettem.

Azaz csak felvehettem volna, ha nem történt volna egy váratlan fordulat. November elejére a forint megtáltosodott, 1 CHF = 160 HUF tájára erősödött a frankkal szemben. Hosszasan gondolkodtam, vajon még ezen az árfolyamon is megéri-e a hitel. Nehéz volt a döntés, mert ha augusztus elején a csapból is a svájci frank alapú jelzáloghitel folyt, akkor november táján már kész csőtörésről beszélhettünk. Minden bank nyomult, rádióban, TV-ben, sajtóban egyaránt. Az embernek az volt a benyomása a reklámokat, nyilatkozatokat, elemzéseket hallván, hogy nem épeszű, aki elszalasztja a devizahitelezés remek lehetőségét. Én mégis úgy döntöttem, hogy nekem túl rizikós a dolog, mert mi van, ha a forint ismét gyengülni kezd, és nekem 170-180 forintért kell majd frankot vennem a hitel törlesztéséhez?

Az elkövetkező hónapokban szó szoros értelmében majd felrobbantam. A forint nem gyengült, hanem rendíthetetlenül erősödött. Előbb elérte az 1 CHF = 150 HUF kurzust, majd hamarosan már csak 145 forintot kellett adni az alpesi valuta egy egységéért. Az erősödéssel párhuzamosan a bankok kínálata is tovább erősödött, 2007 nyarán egyenesen frank alapú hitelcunami söpört végig kis hazánkon. Emberek tízezrei – ha nem százezrei –  vettek fel frankhitelt ennek hatására. Ha jól meggondoljuk, miért is ne tették volna? Ha minden bank, minden szakértő, minden elemző azt mondja, hogy ez jó, akkor mi tartana vissza bárkit is? Csak nagyon kevés figyelmeztetést lehetett hallani, hogy talán ilyen erős forint mellett már nem szabadna devizában eladósodni, mert mi van, ha a forint gyengülni kezd. A kitartó erősödés mellett azonban ez a forgatókönyv teljesen valószínűtlennek tűnt.

2008 tavaszán megjelentek az első felhők az addig verőfényes, felhőtlen égen. A forint gyengülni kezdett, áprilisban az árfolyam elérte a 165 forintos szintet. Ismét jött azonban a nyár, a napsütés, a gondtalan pihenés; a csúnya felhők eltűntek, a forint újra a korábbi erős szintre, sőt föléje tornászta vissza magát, egy frankért ekkor már mindössze 140 forintot kellett adni. A hitelfelvétel pedig rendületlenül folyt tovább.

2008 őszén aztán robbant a Lehmann Brothers bomba, és egyszerre minden, de minden megváltozott. Az addig senki által komolyan nem vett, „mi van, ha gyengülni kezd?” forgatókönyvek hirtelen valósággá váltak. A forint lejtőre került, mert Magyarország túlságosan szabadjára eresztette a gyeplőt, nagy volt az államháztartás hiánya, és igen nagy az ország devizahitel-kitettsége. Jé, hogy a hitelcunami mire nem volt képes?! A frankért novemberben már 180 forintot, 2009 februárjában 200 forintot kellett adni. Mostanság pedig a 240-250 forintos sávban találjuk kedvenc frankunkat, sőt, időről időre e sáv felett.

A hitelfolyam ezzel párhuzamosan előbb patakká szelídült, majd vékony erecskévé, hogy aztán mára teljesen kiszáradjon. Legalábbis devizaalapon. Ha logikusan gondolkozunk, akkor igen hamar beláthatjuk, hogy ha valamikor, akkor most biztosan megérné frankban hitelt felvenni, mivel a jelenlegi szintnél nagyon kis valószínűséggel gyengül már tovább a forint, inkább az erősödése várható, erősebb forint mellett pedig jóval olcsóbban lehet majd a hitelünket törleszteni. Illetve lehetne, ha bárki is adna frankhitelt. Érdekes módon senki sem ad. Ki tudja, miért?

No, de mindegy is, hagyjuk az újabb devizahitelek felvételének kérdéskörét, annál is inkább, mert az elmúlt egy-két évben e kérdéskör helyett előtérbe került a korábban felvett devizahitelek problémájának „megoldása”. Ennek első hulláma 2010-ben ért el bennünket, amikor is felmerült az első remek ötlet arra vonatkozólag, hogyan váljunk védetté a további árfolyamkockázatokkal szemben. Ha korábban hitelcunamiról beszélhettünk, akkor ezen a ponton, 2010-ben egy másik cunami ért el bennünket, a „váltsuk át devizahitelünket forintra” elnevezésű. Erről beszélt akkoriban mindenki, bank, szakértő, elemző és politikus egyaránt. A logikus gondolkodást folytatva persze könnyen belátható volt, hogy a devizahitel átváltása forintra nem volt túl jó ötlet, ezzel ugyanis egy csapásra realizálhattuk a teljes árfolyamveszteséget, amely a 140-160 forintos és a 2010-es 220 forintos frankárfolyam között kialakult, majd fizethettük tovább a törlesztő részleteket immár forintban, jó magas kamatszinttel (amely ráadásul pesszimista környezetben  még tovább emelkedhet is). Miért beszélt mégis mindenki a devizahitelek forintra váltásáról? Miért akartak erre egyenesen jogszabályt alkotni? Miért nem figyelt oda senki a néhány elemzőre és szakértőre, aki arra próbált figyelmeztetni, hogy az átváltás nem jó ötlet, a devizaadós rosszul jár vele? Ki tudja?

A történet azonban itt messze nem ért véget. 2011 végén elért bennünket a devizahitel-probléma megoldásának második hulláma. Az „unortodox” eposzi jelzővel illetett gazdaságpolitika jegyében a kormány kidolgozta a rögzített árfolyamon való előtörlesztés lehetőségét. Már a gondolat felvetődése sokkolta a piacokat, ami nem meglepő, ha végiggondoljuk, hogy az aktuálisnál lényegesen alacsonyabban rögzített árfolyamon (180 HUF/CHF), költségmentesen történő előtörlesztés lehetőségével a kormány durván bele készült nyúlni a polgári jogi keretek között létrejött hitelszerződésekbe, ami egy jogállamban legalábbis meglehetősen szokatlan. Ennél jobban már csak az sokkolta a pénzvilágot, amikor minden tiltakozás, érvelés, lobbizás ellenére a kormány ténylegesen bele is nyúlt ezekbe a szerződésekbe. A legfontosabb ellenérvek közül mindjárt az első igen „ütős volt”, és úgy szólt, hogy az előtörlesztés csak azok számára kedvező, akik (illetve akiknek közeli hozzátartozói) rendelkeznek tartalékokkal, amiből törleszteni tudnak. Nekik azonban egyébként sem okoz problémát a havi törlesztő részletek kifizetése, szemben azokkal, akik már semmilyen tartalékkal nem rendelkeznek, újabb hitelhez sem jutnak, ennek megfelelően sem a havi részleteket nem tudják fizetni, sem az előtörlesztés lehetőségével nem tudnak élni. Hogy ez mennyire jogos érv volt, azt az élet fényesen igazolta, a statisztikák ugyanis megmutatták, hogy az előtörlesztéssel gyakorlatilag csak az úgynevezett jó adósok éltek, akik egyébként is időben fizették a törlesztő részleteiket. A másik ellenérv igazságát is gyorsan megtapasztaltuk. Ez úgy szólt, hogy az „unortodox” módszer szokatlansága, az előtörlesztés miatt hirtelen megemelkedő svájci frank kereslettel párosulva forintgyengülést idéz elő, ami tovább nehezíti azoknak a dolgát, akik az előtörlesztéssel nem tudtak élni, hiszen a havi részletek mértékét a gyengülő árfolyam tovább növeli. Mit ad isten, szóról szóra így történt a dolog, azt a kellemetlen konklúziót eredményezve, hogy a problémára valós megoldást a második hullám sem hozott.

Sebaj, vannak itt még ötletek, mint az egyszeri rabbi esetében, akitől a beteg lovak gyógyítására kértek tanácsot. Adott is a jó rabbi nem egy, de tucatnyi ötletet, amelyet a lovak gazdája becsülettel ki is próbált. De hiába, a lovak elpusztultak, amit a rabbi így kommentált: Nagy kár, annyi jó ötletem volt még!

Devizahitel ügyben is akadtak további ötletek, amelyek annak rendje és módja szerint meg is érkeztek a harmadik hullámban. Előtörlesztési lehetőség már nincsen, van ellenben árfolyamgát, azaz fix, az aktuálisnál alacsonyabb (180 HUF/CHF) árfolyamon történő törlesztési lehetőség. Természetesen a különbözetet is ki kell fizetni valamikor a későbbiekben, egyelőre azonban ez a különbözet egy forintszámlára kerül, és ott kamatozik. A forintkamatot az állam teljes egészében átvállalja, ami szép dolog, legalább olyan kinézete van a dolognak, hogy tényleg segíteni akarnak az adósoknak. Rájuk is fér, mert ugyan a havi törlesztő részlet az árfolyamgát segítségével valóban alacsonyabb, de a forint tartósan gyengülő tendenciája miatt a különbözet igen nagy és egyre nő, ami újabb problémát vetít előre 2017-re, amikor az árfolyamgát 5 éves védettségi időszaka lezárul és az adósoknak el kell kezdeni törleszteni a felgyülemlett különbözettömeget is. Megint visszanyúlva a korábbi logikus gondolkodáshoz könnyen belátható, hogy az unortodox megoldási ötletek nem segítenek a problémát megoldani, hiszen a forint tartósan gyenge, éppen a szokatlan ötletek miatt. Sokkal jobb megoldás lenne a forint erősödésére koncentrálni, azaz elérni, hogy ne ránk figyeljenek, ne kis hazánktól, furcsa ötleteinktől, szokatlan megoldásainktól legyen hangos a világ, ne velünk riogassák a befektetőket, ne a mi esetleges pénzügyi csődünkre fogadjanak a spekulánsok. Helyette legyen körülöttünk viszonylagos csend és nyugalom, legyen az a benyomása mindenkinek, hogy nehézségek vannak ugyan, de ezekkel együtt jó kezekben van az ország. Erősödjön a forint, és így ugyan fizessük, amit fizetni kell, de az erősödő forintnak köszönhetően egyre kedvezőbb árfolyamon, egyre kisebb tehertételt elszenvedve. Sokkal jobb lenne ez adósnak és államnak egyaránt. Hogy miért nem ezt az utat választjuk mégis, miért nem erre törekszünk? Ki tudja?

Egyet azonban biztosan tudok. Ebben a hitelezési Monopoly játékban a szabályok láthatóan igen furcsán vannak megalkotva, úgy, hogy a játékban részt vevő hitelfelvevők játszhatnak ugyan, de gyakorlatilag soha nem nyerhetnek. Kár, hogy a játék elején ezt valahogy elfelejtik közölni a játékosokkal!