Odüsszeusz, Ithaka királya, akinek a görög mitológiában „leleményes” volt az állandó jelzője, igen agyafúrt ember volt. Mint az köztudomású, a trójai háborúnak, amelyet még a nagy erejű és sebezhetetlennek tartott Akhilleusz sem tudott eldönteni, Odüsszeusz tízévnyi csatározás után egy csellel vetett véget. Javaslatára az egyesült görög seregek az egyik éjszaka egy hatalmas falovat készítettek, amelynek a belsejében száz harcos rejtőzhetett el. A lovat a városkapu elé tolták, aztán a görögök – a ló belsejében elbújtatottak kivételével – elvonultak Trója falai alól, tettetvén, hogy elfogyott az erejük és a türelmük, feladták a harcot.
Másnap reggel a trójaiak felfigyeltek a nagy csendre, és szép lassan kimerészkedtek a városfalak mögül. Természetesen megtalálták a falovat, amely felett – a görögök elvonulása felett érzett öröm első nagy hullámai elülvén – megindult a vita. A trójaiak egyik része – tartva mindentől, ami görög – azt akarta, hogy a lovat gyújtsák fel. A másik része épp ellenkező véleményen volt, és a lovat, mint győzelmi jelképet be akarta vontatni a városba.
A vitát végül egy – görög szempontból igen szerencsés – közjáték döntötte el. A Laokoon nevű főpapot és két fiát, akik a leghangosabban, legvehemensebben követelték a faló elpusztítását, hirtelen elragadta és megölte egy a tengerből előbújt hatalmas kígyó. A trójaiak ezt égi jelnek vélték, és a faló megtartása, illetve a városba történő bevontatása mellett döntöttek.
Éjszaka, miután az ünneplő városban a győzelemtől (no meg nem kevés bortól) megmámorosodva mindenki elaludt, a lóból szép csendben előbújt a száz görög harcos, kinyitotta a kapukat a visszasettenkedő seregek előtt, majd azokkal egyesülve nekilátott módszeresen legyilkolni a többségében magatehetetlen trójaiakat.
Trója elesett, a görög harcosok, Odüsszeusszal egyetemben, hazatérhettek. A hazafelé vezető úton, amely a háborúhoz hasonlóan sok évig tartott és számos nehézséggel volt tele, Odüsszeusz a felmerült akadályokat hasonlóan leleményesen küzdötte le. Példának okául a hajó legénységét (magát is beleértve) a hajóárbóchoz köttette, hogy a szirének csodálatos, csalogató énekét meghallva ne kormányozzák a hajót a zátonyokhoz és leljék ott halálukat. Ithakába hazaérve is igen furfangosan játszotta ki a helyére pályázó önjelölt kérőket (akik a szokások szerint a halottnak hitt király özvegyének kezére, és általa a királyságra pályáztak). Nem fedte fel magát, attól tartva, hogy az életére törnek, csak a feleségének adta tudtára titkon, hogy visszatért. Arra kérte, hogy hirdessen versenyt a kérők között: az nyeri el a kezét, aki Odüsszeusz íját képes felajzani, majd tíz egymás mögött elhelyezett, földdel súlyosan megtömött kosarat keresztüllőni egyetlen nyílvesszővel. A próbát az álruhás Odüsszeuszon kívül senki más nem állta ki, így nem csak a királyságát nyerte vissza, de egyúttal erejét is bizonyította mindenki előtt. Biztos, ami biztos, az önjelölt kérőket a visszanyert hatalom birtokában mind egy szálig elölette.
De ne szaladjunk ennyire előre! A hazafelé vezető út során Odüsszeusz és társai elvetődtek a félszemű óriások, a küklopszok szigetére is, és az egyik óriás, Polüphémosz fogságába estek. A küklopszot, aki nemes egyszerűséggel fel akarta hizlalni foglyait, hogy jóízűen elfogyaszthassa őket, Odüsszeusz javaslatára előbb álmában egy dárdával megvakították, majd a még vakon is igen jól tájékozódó óriás éberségét úgy játszották ki, hogy báránybőröket terítettek magukra és négykézlábra ereszkedve a birkák közé vegyültek. A nyájat a küklopsz minden nap kiengedte a barlangból legelni. Bár egyenként kitapogatta mindet, mielőtt kiengedte volna, a báránybőrbe bújt görögöket nem vette észre és a birkákkal együtt szabadon eresztette.
Miért is hoztam elő ezt a réges-régi történetet? – kérdezheted most kedves Olvasó. Leginkább azért, mert úgy tűnik, a válság hatására önjelölt Odüsszeuszok bukkannak fel Görögországban, nem kis számban.
Szögezzük le legelőbb, hogy tényszerűen nézve Görögország óriási bajban van. A görög államadósság olyan méreteket öltött az elmúlt évek költekező gazdaságpolitikája nyomán (a GDP 160%-át is meghaladta), hogy az már fenntarthatatlan, finanszírozhatatlan. A görög államkötvények államcsőd elleni biztosításának úgynevezett CDS felára arra a szintre emelkedett, amely az államcsőd biztos bekövetkezésével egyenértékű. A görög állam ennek megfelelően a piacról nem is tudja finanszírozni magát, mivel senki nem ad neki kölcsön. Miért is tenné, ha az államcsőd esélye ilyen nagy? Görögországot kizárólag az Európai Unió és az IMF százmilliárdos kölcsönei tartják életben, ezek nélkül a csőd már régen bekövetkezett volna.
Már az is nem kevés odüsszeuszi leleményt kívánt, hogy Görögország ebbe a szomorú állapotba jutott. A jelentős túlköltekezést, a növekvő adósságot ugyanis éveken keresztül igen ügyesen és leleményesen el kellett titkolni, mind az EU, mind az IMF elől. Mindenképpen megér egy eposzi fejezetet, hogy miféle trükköket, a trójai hőst megszégyenítő minő praktikákat vetettek be, hogy jó két évtizedig nem derült ki a turpisság. Leginkább a küklopsz megvakításához tudnám e trükköket hasonlítani, csak ebben az esetben nem dárdával, hanem ügyesen beszerezett könyvvizsgálói igazolásokkal szúrták ki az EU és az IMF nevű óriás szemét. No de aztán végül mégis kiderült a turpisság, napvilágra kerültek a valós adatok, amelyek nem csak Görögországot, de az egész EU-t, közvetve pedig a globális gazdaság egészét megrázták. A kialakult helyzet kezelésében pedig újabb odüsszeuszi ötletek pattantak ki az ithakai király kései utódai fejéből.
Hosszas hezitálás, húzódozás után belátták, hogy az Unión és az IMF-en kívül másra nem számíthatnak. Ezért felvállalták a felvállalhatatlant, azaz komoly kiadáscsökkentést, megszorítást, költségvetési lefaragást ígértek. Azonban igen leleményesen ennek többszörösen is megkérték az árát, a már említett százmilliárdos EU és IMF hitel formájában, illetve a befektetőkkel lenyeletett veszteség formájában. Utóbbi különösen trükkös volt, hiszen a görög állampapírok tulajdonosainak el kellett fogadniuk, hogy befektetésük fele egyik napról a másikra elvész, a másik feléért pedig igen hosszú lejáratú (igaz, cserébe legalább magas kamatozású) állampapírt kapnak. Szegények mit tehettek, átkozták ugyan a görög bizniszt, de elfogadták a cserét, azt gondolván, hogy így legalább a pénzük egyik fele nem vész el.
No de aztán gyorsan kiderült, hogy a görögök tulajdonképpen nem is akarják betartani, amit ígértek. A nagy nehézségek árán összetákolt átmeneti szakértői kormány elkezdte ugyan végrehajtani a megszorításokat, de a tiltakozások hatására hamar meghátrált. Tavaszra előrehozott választást írtak ki Görögországban, amelynek az eredménye borítékolható volt. Persze, hogy jelentősen megerősödtek azok a baloldali pártok, amelyek teljes egészében elutasítják az EU-val és az IMF-fel kötött paktumot, különösképpen az ezek keretében vállalt megszorításokat. Az első nekifutás ugyan arra még nem volt elég, hogy ezek a pártok többségbe is kerüljenek, de az újabb választás június közepén már ezt a problémát is rendezni fogja. A nép választ, a nép akaratát végre kell hajtani, az EU és az IMF mehetnek a sóhivatalba a paktumokkal, meg a megszorításokkal együtt. Ismerős ez a trükk is, nemde, kedves Olvasó? Trója alól is mintha elvonult volna a görög sereg, aztán mégse. Legújabbkori Odüsszeuszaink is úgy tettek, mintha a megszorításokat tényleg végre akarnák hajtani, aztán mégse.
Azt persze még meg lehet kérdezni, hogy vajon miben bíznak az újsütetű Odüsszeuszok? Ha nem kapnak hitelt a két küklopsztól, akkor már egy-két hónap múlva nem tudnak bért fizetni a közigazgatásban, no meg nyugdíjat se a nyugdíjasoknak. Azaz az ország összeomlik. Minden bizonnyal ki kell lépnie a valutaunióból, vissza kell hoznia a drachmát, amely nyomban legalább 50-60%-kal leértékelődik. Azaz még kevesebb pénz áll majd rendelkezésre, magánembereknek és államnak egyaránt (eltekintve persze azoktól, akik már rég külföldre menekítettek minden mozdíthatót). Ezek triviális igazságok, amelyekkel dacolva a baloldali pártok mégis gazdaságélénkítést, a megszorítások eltörlését, sőt, egyenesen pénzosztást ígérnek.
Igazság szerint nekem a leleményes Odüsszeusz kalandjai nem tűntek nagyon hihetőnek, amikor olvastam őket. A faló históriája például nagyon sántít, elképzelni sem tudom, hogy több mint 12 órán át a száz harcos egyikének sem kellett köhögnie, tüsszentenie, kis- és nagydolgát végeznie, ha meg mégis kellett, akkor kizárt, hogy ezt egyetlen trójai sem hallotta meg. A faló története azonban a kőkemény realitások világába sorolható ahhoz képest, amit a modern Odüsszeuszok beszélnek, ígérnek és tesznek össze-vissza. Hogy ennek a nagy összevisszaságnak, választásnak és újraválasztásnak, paktum megkötésnek és felmondásnak, esetleges kilépésnek, beígért pénzosztásnak és egyébnek mi lesz a vége, újabb hőstettként vonul-e be mindez a görög drámairodalomba, avagy akkora dráma alakul ki belőle, hogy aztán már nem lesz hová bevonulnia ennek a történetnek, nem tudom. De egy biztos. Akár ez, akár az következik be, nekünk, nézőknek nem sok köszönet lesz benne!
