Kíméletlen háború zajlik a kibertérben, a virtuális élettér megszerzéséért és ellenőrzéséért. A birodalmi M cirkálók óriási területeket tartanak megszállva, nehézfegyverzetüket sem haboznak bevetni, hogy területüket védjék. A karcsú, csillogó fekete borítású, galaktikus A gépcsodák ütőképes, mozgékony egységekben támadnak, és minden nap újabb és újabb területeket hódítanak el. A szinte láthatatlan, de mégis mindenütt ott lévő, váratlanul felbukkanó és mindenütt komoly rombolást okozó intersztelláris G egységek pedig fejtörést okoznak mind a birodalmiaknak, mind a galaktikusoknak.
Nem, nem sci-fit készülök írni. Bármilyen furcsa is, ez a futurisztikus harc nem a 30. században, távoli galaxisokban zajlik, hanem napjainkban, itt, a közvetlen környezetünkben. Háború zajlik a kibertér, a web birtoklásáért, a milliárdnyi felhasználó eléréséért, megszerzésért és megtartásáért. A háború három nagyágyúja: a Microsoft, az Apple és a Google.
A Microsoft rendkívül előnyös pozícióban volt, mielőtt ez a háború megkezdődött volna. A személyi számítógépek döntő többségén Windows operációs rendszer futott, a Netscape elleni böngészőcsata a Microsoft teljes győzelmével végződött, elképzelni is nehezen lehetett volna ennél jobb helyzetet. Ráadásul a még csak csírájában létező okostelefon-piacon is megvetette a lábát a redmondi óriás Windows Mobile operációs rendszerével. Néhány felhő azonban mégis beárnyékolta ezt az egyébként napsütéses égboltot. A cég csúnyán elnézte a keresőpiac alakulását, ahová szinte berobbant a Google. és megalázó módon megleckéztette a magát verhetetlennek hitt Microsoftot. Utóbbi vért izzadva igyekszik felzárkózni ezen a piacon, előbb a Yahoo felvásárlásával próbálkozott, majd saját keresőmotort épített Bing néven.
Miért is olyan fontos a keresőpiac? Azért, mert átfogó keresőfunkcióival, ingyenes alkalmazásaival a Google felhasználók millióit vonzotta magához, ezzel akkora piaci bázist hozva létre magának, amelynek segítségével egy csapásra az élre került az online reklámbevételek vonatkozásában. Igazi kék óceán ez, cápáknak egyelőre híre sincs, természetes, hogy a Google lubickol ebben a remek helyzetben, míg a Microsoft csak sóvárog utána. Persze, ha sikerülne a Bing-es húzás, netán még a Yahoo-t is sikerülne felvásárolnia, akkor a keresőpiacon a Microsoft is 20%-os piacrészre tenne szert, amivel megtörné a Google egyeduralmát. Ennek leginkább a tartalomgyártók örülnének, akik végre nem lennének kiszolgáltatva a keresőgurunak, ellenben tartalmuk kizárólagos jogait eladhatnák valamelyik keresőpiaci szereplőnek.
A nagy offenzívák közepette nem árt figyelni persze másfelé is. Például itt van mindjárt az Apple, amelynek ikonikus készülékeivel, az iPoddal, iPhone-nal és az iPaddel sikerült az, ami eddig senkinek: lendületesen betört a mobileszköz-gyártói piacra, és a NOKIA, Samsung, LG, RIM és mások által uralt terepen derekas részesedést hasított ki magának. Ráadásul kihasználva az iránta megnyilvánuló rajongást, úgy sikerült pozíciót fognia, hogy a felhasználókat szinte kalodába zárja a dizájnos kütyük és az online elérhető, fillérekért letölthető tartalmak (zenék, szoftverek) vonzereje segítségével. Ez a stratégia annyira sikeres, hogy általa az Apple még a mobilszolgáltatók korábban bevehetetlennek hitt bástyáján is rést tudott ütni. A Deutsche Telekommal például olyan forgalmazási szerződést kötött, amely komoly részesedést biztosít számára az iPhone-okkal bonyolított forgalmak utáni bevételből. Ilyen húzásra még soha senki nem volt képes a mobiliparágban.
Az Apple készülékek terén mutatkozó sikereit érhetően idegesen figyeli mind a Microsoft, mind a Google. Mind a kettő tisztában van azzal, hogy a webháborúban nemcsak az alkalmazások a fontosak, a siker jelentős részben azon is múlhat, sikerül-e egy szereplőnek tartósan megvetnie a lábát a készülékek piacán, hiszen sokszor már a készülék megvásárlásának pillanatában eldől, hogy egy felhasználó milyen alkalmazásokat fog igénybe venni a neten, azaz kinek a fennhatósága alá kerül. Nem véletlen, hogy mind a Microsoft, mind a Google az Apple nyomába eredt. A Microsoft leporolta a Windows Mobile-t, és jelentősen felturbózva, az Apple iPhone jó pár megoldását is lemásolva, Windows Phone 7 néven piacra dobta új operációs rendszerét, ettől remélve pozícióinak megerősödését. A Google a kihívásra egy teljesen új, önálló operációs rendszer, az Android kifejlesztésével és ingyenes terjesztésével válaszolt. Azonnal készülékek tucatjaiba került be az Android, amely ugyan még nem tökéletes, de nyitottsága miatt rohamos ütemben terjed és már jelen formájában is életveszélyes a másik két szereplőre nézve.
Dúl tehát a harc – pedig még nem is beszéltünk a háború olyan egyéb területeiről, mint a vállalati alkalmazások (ahol mind az Apple, mind a Google egyelőre csak kóstolgatja a Nokia, a RIM, a Microsoft, a Cisco, az SAP és mások állásait), vagy a játékkonzolok (ahol a Microsoft a Sonyval és Nintendóval vív élethalálharcot, szép lassan kiterjesztve azt a DVD-lejátszók, az internetes közösségi játékok, valamint hovatovább a 3D házimozizás területére is).
Nem csak a fent említett három nagy harca ez természetesen. Mielőtt elfelejtenénk, gyorsan szögezzük le: a harc nagyon közelről érinti a nagy távközlési szolgáltatókat, akik néhány éve még a Microsofthoz hasonló kiváltságos helyzetben érezhették magukat. Felhasználók millióival álltak szoros, sőt kizárólagos kapcsolatban, ismerték felhasználói szokásaikat, fizetési fegyelmüket, meg tudták határozni pozíciójukat, csak rajtuk keresztül juthatott el a felhasználókhoz bármilyen tartalom (alkalmazások, zeneszámok). Ma már képes ilyen jellegű kapcsolat tömeges kialakítására az Apple, a Google és Microsoft is, sőt nemrég lépett be a színtérre egy negyedik mammut is, a HP, amely felvásárolta az egykor szebb napokat látott Palmot, nem titkoltan azért, hogy maga is meghatározó szerepre tegyen szert az okostelefonok piacán. Az Apple még szerződés megkötésére törekedett a mobilszolgáltatókkal, a Microsoft is keresi az értékesítési együttműködést velük, ugyanakkor a Google hallani sem akar arról, hogy a távközlési szolgáltatókkal osztozzon a bevételen. 2010-ben úgy döntött, hogy – kihasználva rendkívüli készpénztermelő képességét, óriási rendelkezésre álló tőkéjét – megpróbálkozik saját hálózat kiépítésével. Az első hálózat már el is készült az USA-ban. A hálózatüzemeltetőket sem kell félteni természetesen, már beindították a múltban többször jól működő, most is ígéretesen alakuló „nemzetközi standard” gépezetét, és megkezdték az LTE (Long Term Evolution) névre hallgató, negyedik generációs mobilvilághálózat kiépítését. Az első három alkalommal ez a fajta kezdeményezés mindent képes volt legyőzni, pusztán csak azért, mert Finnországtól Dél-Afrikáig, Alaszkától Ausztráliáig mindenhol egységes, szabványos hálózatot teremtett, amely lehetővé tette az előfizetőknek a globális barangolást.
Aztán itt vannak a web legújabb üdvöskéi, a Facebook, a Twitter, a YouTube, a LinkedIn, amelyek szintén felhasználók millióit tudhatják magukénak, és bár stratégiájuk, üzleti modelljük egyelőre nem teljesen kiforrott, márkaértékük máris a tízmilliárd dolláros kategóriába tartozik, jelezve, hogy velük is komolyan számolni kell a formálódó web 2.0-s, közösségi hálózatos, virtualizált világban.
És hogy a képlet még bonyolultabb legyen, itt a legújabb Innovációs Top 50 lista, a Boston Consulting kutatásának eredményeként. A cég 1600 vállalati csúcsvezetőt kérdezett meg arról, mely vállalatokat tartja a leginnovatívabbnak. A legtöbb szavazatot kapott cégeket rangsorolták, pénzügyi teljesítményüket (árbevétel, nyereség, részvényhozam) is figyelembe véve. A listán meglepetésre előkelő helyezést ért el egy sor kínai cég, például a Lenovo, a HTC, a China Mobile és mások, akik az előző években a Top 50 közelében sem jártak, hiszen nem folytattak önálló innovatív tevékenységet, inkább csak átvettek technológiákat. Ez azonban már a múlté. Ezek a cégek is megtanultak fejleszteni, ráadásul kiváló pénzügyi eredményeik lehetővé teszik, hogy jelentős összegeket fordítsanak kutatásfejlesztésre. Újabb és újabb szereplők jelennek meg tehát a War for Web küzdelemben, olyanok, akikről korábban nem is hallottunk, vagy hallottunk ugyan, de nem gondoltuk volna, hogy itt is találkozni fogunk velük.
A háború kimenetelét megjósolni gyakorlatilag lehetetlen. Én sem kísérlem meg. Egy biztos, nem élünk unalmas napokat. Egyszer majd büszkén mesélhetjük unokáinknak: szemtanúi voltunk a gigászok csatájának.
(Az írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)
