Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kedvemre való az elmúlt években egyre jobban kibontakozó globális világ. Sohasem szerettem a formalizmust, az egyformaságot, annál jobban az egyéniséget, a helyi jellegzetességet, a sokszínűséget.

Egyetemista voltam, amikor itthon megjelentek az első McDonald’s éttermek. Jó volt látni, hogy a nyugati világ nálunk is utat talál magának, még örültem is neki. Amit addig csak a fejlett világban élvezhettek az emberek, az nálunk is elérhetővé vált. Volt ennek egyfajta szimbolikus jelentése. Az első rossz benyomásra sem kellett azonban sokat várnom. Emlékszem, nagyon felháborított, amikor kedvenc Moszkva téri falatozóm, amely utánozhatatlanul finom hamburgert kínált, bezárt a globális konkurencia terjeszkedésének hatására.

Hasonló élményeket valószínűleg mindannyian átéltünk. Hipermarketek váltották fel a kis sarki éjjel-nappalikat, multiplexek a kedvenc, két háztömbre lévő mozinkat, egyformák lettek a benzinkutak, nagy médiamultik kezébe kerültek és jelentősen uniformalizálódtak az újságok, televíziók, lehetetlen volt nem észrevenni a globalizálódás megannyi jelét. Ez persze egyrészről fejlődést, beruházást, minőséget, munkahelyeket jelentett, aminek örülni kell, a másik oldalról viszont valamiféle egyszínűséget, egyformaságot is, amelytől a magam részéről már kevésbé vagyok boldog.

Mint ahogy akkor sem voltam nagyon lelkes (sokadmagammal), amikor a cég, amelyért éveken keresztül keményen és lelkesen dolgoztam, elvesztette sokáig épített, mindenki által ismert, sokra értékelt önálló márkáját, a Westel nevet, hogy egy globális multinacionális vállalat, a T-Mobile részévé váljon. Valószínűleg ez az érzés is sokak számára ismerős, hiszen a Westel – T-Mobile átalakulást sok hasonló követte. Az önállóság, a másság, a jellegzetesség elvesztése (vagy legalábbis erős visszaszorulása) valószínűleg másokban sem vidám gondolatokat, érzéseket keltett, még ha utóbb meg is tanulta elfogadni ezt a fajta globális vállalati létet.

Aztán jött a globális felmelegedés, a globális pénzügyi válság, a globális influenzajárvány, a globális terrorfenyegetés, amelyek külön-külön is rossz érzéseket keltenek az emberben, így egymásra rakódva, egymás hatását erősítve pedig végképp e az fogalmazódik meg bennünk, hogy a jóisten mentsen meg bennünket a globalizációtól.

A napokban alkalmam volt visszatérni a Harvard Egyetemre. 10 év után láttuk újra egymást a volt osztálytársaimmal, egy afféle osztálytalálkozó keretében, amit az óceán túlpartján reunionnak hívnak. A reunion különlegességét az adja, hogy egy konferenciával is egybekötik, így az ember ismét beülhet az iskolapadba, két napig újra érezheti és átélheti a tanulás örömét, szellemi kalandját. Annak idején nagyon jól éreztem magam a Harvardon, rengeteget tanultam, szerettem a szellemiségét, így most is a legjobb várakozással tekintettem az utazás elébe.

A találkozót a Harvard Business School új dékánjának köszöntője nyitotta meg. Már magának a dékánnak a személye is üzenetértékű, ugyanis ő az első ezen a poszton a Harvard történetében, aki indiai származású. Sokat beszélt arról, hogy milyennek szeretné látni, milyenné szeretné tenni a Harvard Business Schoolt. Nyitottá, befogadóvá, több külföldi és több női hallgatóval. Gyakorlatiasabbá, még inkább az életre nevelővé, gyakorlati példák, esettanulmányok sokaságán keresztül. Innovatívabbá, hogy a hallgatók olyan új cégeket indítsanak el, amelyekből majd az új Microsoftok, Apple-ök, Google-ok alakulhatnak ki. Együttműködőbbé – a Harvard más tanszékeivel, valamint más egyetemekkel, beleértve a régi nagy ellenfeleket, a Stanford Egyetemet és az MIT-t is.

De mindenekelőtt globálisabbá szeretné tenni a Harvardot az új dékán. Azt mondta, hogy mindannyiunknak el kell fogadnunk a tényt: globális világban élünk. Ma már – mondta – a diákok nem azért jönnek a Harvardra, mert az amerikai gazdaságra kíváncsiak, a gazdaság kérdéseire nem az amerikai válaszokat akarják hallani. Azért jönnek ide, mert a globális gazdaságra, az egyes kontinensek, országok ebben elfoglalt helyére kíváncsiak, és a gazdaság által felvetett kérdésekre globális válaszokat akarnak kapni. Amerikai, kínai, európai, arab, dél-afrikai vagy éppen brazil választ, attól függően, melyik a legjobb, a többiek számára is mértékadó, követendő. A Harvardnak, ha meg akar maradni a világ oktatásának élvonalában, el kell fogadnia ezt a tényt, sőt, élére kell állnia ennek a folyamatnak, amely – bármilyennek látjuk is, bárhogy éljük is meg – visszafordíthatatlan. Nekünk, magunknak, személyesen – tette hozzá –, ha meg akarunk maradni az üzleti élet élvonalában, szintén élére kell állnunk ennek a folyamatnak.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Harvard indiai dékánja szavainak hatására hirtelen megkedveltem a globális világot. De hogy ma már másképp tekintek erre a folyamatra, kicsit mást gondolok róla, másképp látom benne a helyem, mint tegnap, az egészen biztos. Jó volt ismét ellátogatni a Harvardra. Tíz éve átalakította az életemet. Lehet, hogy most is elindított bennem egy változást…

(A Globalitás című írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)

Szerző: Tűnődő  2012.07.09. 06:00 1 komment

Üdv a harmadik évezredben! (Gondolat 2012)

Könyvrendelés

E-book vásárlás

Egy menedzser tűnődései (Gondolat 2011)

Könyvrendelés

E-book vásárlás

A bejegyzés trackback címe:

https://egymenedzsertunodesei.blog.hu/api/trackback/id/tr414635469

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Borosta 2012.07.12. 00:22:42

A multikról annyit, fiatal korom ellenére volt már szerencsém nekem is a hozzáállásukat megismerni. Én a tanári diplomámmal egy utolsó senki voltam a multinál, a takarító sem keresett sokkal kevesebbet nálam. 3 hónapot dolgoztam egy gyárban, operátorként. Segítek, ezt hívják magyarul betanított segédmunkásnak, elég megalázó volt retardált alkoholistákkal együtt szenvedni, nyílván ezért olvastam és tanultam ennyit, mindegy lett volna ha 4 évig kocsmákban tengődök, és nem mondjuk azon agyalok, hogy gyenge technológiai háttérrel hogyan sejthették meg a 19. századi fiolozófusok hogy a szellemnek is van egyfajta anyaga, nem csak a mi általunk ismert anyagnak. Szóval nincs mit tenni, kellett a pénz nagyon, wc-t pucolni is elmentem volna ha arról van szó. Amit bent láttam az viszont megdöbbentő volt. Hallottam már azelőtt is hogy az embereknek kihajtják a belét is, de így látni, (és átélni) durva volt. A vezérigazgató még vasárnap délután is bent cirkált a munkások közt.
A többi fogyatékos lehet nem fogta fel mit jelent ez, de én igen. Azt jelenti, hogy sem a szaktudás, sem a tapasztalat, sem a sokéves hűséges munka nem ér semmit a külföldi tulajdonosnak, csak a pénz pénz pénz...és amiután minden napod átidegeskeded, kapsz egy kellemes kis rosszindulatú rákot, a cég kirúg, hátralevő napjaid pedig kopaszon kemón töltöd. Egyik ismerősöm aki mérnökként dolgozott bent, alig pár tízezer forinttal többért mint én, verte a mellét hogy ''látod én megcsináltam''. Csak halkan azt is megemlítette hogy pár év idegeskedés után már orvosi ellátásra szorul, mert a sok idegtől már tartósan lebetegedett... Csak éppen azt sem szabad elfeledni hogy ezeket az embertelen cégeket éppen az emberek hívták életre. Nagy bajban lenne az összes multi ha mondjuk 2 napra mindenki buddhista pap lenne. Az igényekről beszélek... Épp Buddha jött rá a lényegre, hosszú meditációk után, hogy a boldogság nem eredhet semmiből, csak önmagából. Bármi ami boldogságot okoz, előbb utóbb a fájdalom forrása lesz. Az emberi kapcsolatok pédául mert meghal a szeretett személy, a tárgyak, amelyek elporladnak az időben, stb..

A globalizációt el kell fogadni, de előre láthatólag nem sokáig. Miért van az hogy a válságból való gyors kiutat még egyetlen ember sem találta meg? Talán mert nem is létezik. Talán mert a modell, ami alapján a 2. világháború óta működteti a világot, összeomlóban.

Ennek a modellnek az egyik legfontosabb alapja a korlátlannak hitt földi energiaforrások. Lassan rádöbbenünk hogy nagyon is korlátozottak erőforrásaink.

A tudományos fantasztikus irodalom legnagyobb mondanivalója számomra, hogy bármit alkotunk, természetünknél fogva mindent elrontunk. Talán kivétel lenne az, ha önmagunkat fejlesztenénk technológiánkkal. Eltávolítanánk géntérképünkből az olyan "felesleges" géneket, amelyek a kapzsiságot, a gonoszságot, vagy a hazug viselkedést eredményezik....

Nem régen olvastam az Űrodesszia 2001 egyik folytatását, amelyben kiderül, hogy a monolitok valójában számítógépek, hatalmas tudással és tároló kapacitással. Ez az egyik legszimpatikusabb jövőkép ami nekem tetszett. Vagyis hogy élhetne az ember, akár az egész civilizációnk, teljes szabadságban. Mert a könyvbéli monolit-számítógép ''winchestere'' maga az univerzum. Ezzel azt hiszem az író egy fontos ''problémát'' akart kiküszöbölni, konkrétan azt, hogy bár halálunk után megmagarad az anyag amiből vagyunk, de szétszóródik. Az emberi egoizmus pedig nem tudja eltűrni megsemmisülésének tényét....

...és épp az EGO a lényege az egész mai világunknak. Szinte minden, és mindenki azt sugallja hogy ÉN ÉN ÉN... pedig mi az az én? Pár kósza elektron, meg egy naponta lemerülő biológiai gép, ami konténerként szolgál az ÉN-nek.
süti beállítások módosítása