Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kedvemre való az elmúlt években egyre jobban kibontakozó globális világ. Sohasem szerettem a formalizmust, az egyformaságot, annál jobban az egyéniséget, a helyi jellegzetességet, a sokszínűséget.
Egyetemista voltam, amikor itthon megjelentek az első McDonald’s éttermek. Jó volt látni, hogy a nyugati világ nálunk is utat talál magának, még örültem is neki. Amit addig csak a fejlett világban élvezhettek az emberek, az nálunk is elérhetővé vált. Volt ennek egyfajta szimbolikus jelentése. Az első rossz benyomásra sem kellett azonban sokat várnom. Emlékszem, nagyon felháborított, amikor kedvenc Moszkva téri falatozóm, amely utánozhatatlanul finom hamburgert kínált, bezárt a globális konkurencia terjeszkedésének hatására.
Hasonló élményeket valószínűleg mindannyian átéltünk. Hipermarketek váltották fel a kis sarki éjjel-nappalikat, multiplexek a kedvenc, két háztömbre lévő mozinkat, egyformák lettek a benzinkutak, nagy médiamultik kezébe kerültek és jelentősen uniformalizálódtak az újságok, televíziók, lehetetlen volt nem észrevenni a globalizálódás megannyi jelét. Ez persze egyrészről fejlődést, beruházást, minőséget, munkahelyeket jelentett, aminek örülni kell, a másik oldalról viszont valamiféle egyszínűséget, egyformaságot is, amelytől a magam részéről már kevésbé vagyok boldog.
Mint ahogy akkor sem voltam nagyon lelkes (sokadmagammal), amikor a cég, amelyért éveken keresztül keményen és lelkesen dolgoztam, elvesztette sokáig épített, mindenki által ismert, sokra értékelt önálló márkáját, a Westel nevet, hogy egy globális multinacionális vállalat, a T-Mobile részévé váljon. Valószínűleg ez az érzés is sokak számára ismerős, hiszen a Westel – T-Mobile átalakulást sok hasonló követte. Az önállóság, a másság, a jellegzetesség elvesztése (vagy legalábbis erős visszaszorulása) valószínűleg másokban sem vidám gondolatokat, érzéseket keltett, még ha utóbb meg is tanulta elfogadni ezt a fajta globális vállalati létet.
Aztán jött a globális felmelegedés, a globális pénzügyi válság, a globális influenzajárvány, a globális terrorfenyegetés, amelyek külön-külön is rossz érzéseket keltenek az emberben, így egymásra rakódva, egymás hatását erősítve pedig végképp e az fogalmazódik meg bennünk, hogy a jóisten mentsen meg bennünket a globalizációtól.
A napokban alkalmam volt visszatérni a Harvard Egyetemre. 10 év után láttuk újra egymást a volt osztálytársaimmal, egy afféle osztálytalálkozó keretében, amit az óceán túlpartján reunionnak hívnak. A reunion különlegességét az adja, hogy egy konferenciával is egybekötik, így az ember ismét beülhet az iskolapadba, két napig újra érezheti és átélheti a tanulás örömét, szellemi kalandját. Annak idején nagyon jól éreztem magam a Harvardon, rengeteget tanultam, szerettem a szellemiségét, így most is a legjobb várakozással tekintettem az utazás elébe.
A találkozót a Harvard Business School új dékánjának köszöntője nyitotta meg. Már magának a dékánnak a személye is üzenetértékű, ugyanis ő az első ezen a poszton a Harvard történetében, aki indiai származású. Sokat beszélt arról, hogy milyennek szeretné látni, milyenné szeretné tenni a Harvard Business Schoolt. Nyitottá, befogadóvá, több külföldi és több női hallgatóval. Gyakorlatiasabbá, még inkább az életre nevelővé, gyakorlati példák, esettanulmányok sokaságán keresztül. Innovatívabbá, hogy a hallgatók olyan új cégeket indítsanak el, amelyekből majd az új Microsoftok, Apple-ök, Google-ok alakulhatnak ki. Együttműködőbbé – a Harvard más tanszékeivel, valamint más egyetemekkel, beleértve a régi nagy ellenfeleket, a Stanford Egyetemet és az MIT-t is.
De mindenekelőtt globálisabbá szeretné tenni a Harvardot az új dékán. Azt mondta, hogy mindannyiunknak el kell fogadnunk a tényt: globális világban élünk. Ma már – mondta – a diákok nem azért jönnek a Harvardra, mert az amerikai gazdaságra kíváncsiak, a gazdaság kérdéseire nem az amerikai válaszokat akarják hallani. Azért jönnek ide, mert a globális gazdaságra, az egyes kontinensek, országok ebben elfoglalt helyére kíváncsiak, és a gazdaság által felvetett kérdésekre globális válaszokat akarnak kapni. Amerikai, kínai, európai, arab, dél-afrikai vagy éppen brazil választ, attól függően, melyik a legjobb, a többiek számára is mértékadó, követendő. A Harvardnak, ha meg akar maradni a világ oktatásának élvonalában, el kell fogadnia ezt a tényt, sőt, élére kell állnia ennek a folyamatnak, amely – bármilyennek látjuk is, bárhogy éljük is meg – visszafordíthatatlan. Nekünk, magunknak, személyesen – tette hozzá –, ha meg akarunk maradni az üzleti élet élvonalában, szintén élére kell állnunk ennek a folyamatnak.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Harvard indiai dékánja szavainak hatására hirtelen megkedveltem a globális világot. De hogy ma már másképp tekintek erre a folyamatra, kicsit mást gondolok róla, másképp látom benne a helyem, mint tegnap, az egészen biztos. Jó volt ismét ellátogatni a Harvardra. Tíz éve átalakította az életemet. Lehet, hogy most is elindított bennem egy változást…
(A Globalitás című írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)
