Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egy kis, hegyektől körülvett ország. Lakott abban egy szegény ember, aki a nagy háború alatt az országnak azon a részén született, amelyet később egy másik országhoz csatoltak, így aztán a szegény embert az egész pereputtyával együtt idegen földre telepítették. A szegény ember azonban itt is feltalálta magát, tanító lett belőle, aztán megházasodott, és született egy fia meg egy lánya.

Ez a fiú kisgyermekkorától kezdve szorgalmasan tanult, falta a könyveket, érdekelték a nehéz tudományok nagyon. Addig-addig bújta a könyveket, tanult szakadatlanul, mígnem tudós ember lett belőle.

Hanem aztán a hegyektől körülvett kis országban nagy változás következett be, az addigi hatalmasságokat szép csendesen elküldte a nép, új idők köszöntöttek az országra. Szép és reményteli idők voltak ezek, de a szegény ember tudós fiának és a többi tudós embernek nagy gondja támadt. Nehéz lett a kenyérkereset, nehéz a tudósélet, az új időkben a kis országban csak kis pénz jutott tudományra. Ezért a szegény ember fia elhatározta, hogy otthagyja a nagy reményű tudóslétet, és gazdasági embernek áll.

Elszegődött hát a fiú egy nagyvállalathoz, és dolgozott, dolgozott szorgalmasan, éveken keresztül. Eszének és szorgalmának hála egyre feljebb és feljebb került a szamárlétrán, így már nem kellett attól félnie, hogy felkopik az álla. Sőt, idővel azt is megengedhette magának, hogy egy takaros kis házat vegyen a kis ország székesfővárosának egyik kies részén.

A ház egy csendes utcácskában állott, a hegy oldalában. Szép volt az utcácska, szép a ház is, a szegény ember fia kényelmesen éldegélhetett benne családjával. Hanem az örömét elrontotta, hogy az utcácskát nagy kátyúk csúfították el, éppen a portája előtt. Nemcsak csúnya volt a sok kátyú, de veszélyes is, az arra járó kocsik kerekét, tengelyét nem kímélték.

A szegény ember fia gondolt hát egyet, és levelet írt a helyi elöljárónak, melyben szépen megkérte, hogy dolgoznák el az utcácskában a kátyúkat. Várt, várt a fiú, mígnem pár hónap után válasz érkezett az elöljárótól, amelyben azt írta, hogy a kis utcácskában nem tudják eldolgozni a kátyúkat, mert más utcákra kell a pénz. A fiú furcsának találta a választ, és újból tollat ragadott. Megírta az elöljárónak, hogy a szomszédoktól tudja, a kis utcácskában húsz éve nem csinált az elöljáróság semmit, nem újították fel az utat, a járdát, a vízelvezető csatornát. Eközben a környező utcákat szép sorban felújították, jószerével csak ez a szegény kis utcácska maradt így, kátyúsan, járdátlan, hát gondolnák már át ezt a dolgot az elöljáróságon még egyszer. Várt a fiú újfent, mígnem a válasz megérkezett. Az elöljáró azt írta benne, hogy nem tud mit tenni, mert az elöljáróság minden évben szavazással dönti el, mely utcácskák felújítására költ, és bizony a szegény ember fiának utcácskáját nem szavazták meg.

Megmérgesedett a fiú, és haragos levelet írt az elöljárónak. Azt írta benne, hogy bizony az elöljáróság igen rosszul gondolkodik, mivel az utcácskát megjavítani, a kátyúkat eldolgozni, a járdát megépíteni törvényben foglalt kötelessége lenne. Hogy szavazhatnak az elöljáróságon e kötelességre fittyet hányva? De ha ők fittyet hánynak, hát bizony fittyet hány a kötelességére a fiú is, és nem fizeti meg az elöljáróságnak járó helyi adópénzt, amíg az utcácskát meg nem javítják. Gyors válasz jött az elöljárótól a haragos levélre. Ebben erélyesen ráparancsolt a fiúra, hogy az adópénzt fizesse meg sebtiben, mert különben a bírákhoz fordul!

A fiú nem ijedt meg, és nem fizette meg az adópénzt. Hanem a kátyúk még mindig ott díszelegtek, a tavaszi nagy esők is nagy árkot mostak az utcácskában, valamit tenni kellett tehát.

A fiú három dolgot tett. Elsőbb a portája előtt saját pénzecskéjéből vízelvezetést építtetett. Másodikként a vízelvezetés építése során kitermelt követ, földet a szomszédokkal közösen behordták a tavaszi esők mosta árkokba, és szépen eldolgozták azt. Fűvel is bevetették a friss földet, így hamarosan szépen zöldellni kezdett az utcácska két oldala. A fiú ekkor ismét levelet írt az elöljáróságnak, leírta, hogy mily nagy munkát végeztek az utcában saját pénzecskéből. Kérte az elöljárót, ugyan csökkentené a fizetendő helyi adópénzt annyival, amennyit az utcácska javítására fordított. Már meg sem lepődött a fiú, mikor az elöljárótól kurta válasz érkezett: az adópénzt csökkenteni nem lehet, a törvény nem tűri! Csak azon tűnődött egy kicsit, ugyan a törvény azt miért tűri, hogy az elöljáróság húsz éve nem törődik az utcácskával, és nem végzi el, ami törvényben foglalt kötelessége lenne!

Harmadikként ekkor a fiú ravasz lépésre szánta el magát. Nem az elöljáróhoz fordult, hanem a kátyúkat bejelentette az elöljáróság azon hivatalában, ahol a kátyúk javításával foglalkoztak.

Nagy meglepetésére ettől a hivataltól igenlő választ kapott. Megnézték az utcácskát, és bizony a fiúnak igaza van, csúnya kátyúk vannak ottan, el kell azokat dolgozni. Hamarosan sort is kerítenek rá! Örült a fiú, örült a családja, lám, mégis van igazság a hegyektől övezett kis országban. Hanem aztán telt, múlt az idő, de a kátyúk csak nem akartak eltűnni. A fiú ismét a hivatalhoz fordult, mondanák meg, hogy mikor akarják eldolgozni a kátyúkat. Már csak kicsinység kell várni, mondták a fiúnak a hivatalban. Eltelt a nyár, eljött az ősz, a fiú igen sokszor beszélt a hivatallal, ahol mindig biztatták, de a kátyúk továbbra is ott árválkodtak az utcácskában. A fiú ősz vége felé már megmérgesedett, és indulatosan kérdezte a hivatalt, hogy szedtevette-teremtette, mi lesz már a kátyúkkal?!

A hivatalban ekkor töredelmesen bevallották, hogy igen sajnálatos, de nincs pénz a kátyúk eldolgozására. Hogy eddig miért beszéltek másként, miért mondták, hogy már csak egy kicsinység kell várni, és eltűnnek a kátyúk, azt persze nem tudták megmondani.

Amikor a fiúnak elpárolgott a mérge, ismét megkereste a hivatalt, mondanák meg, hogy ki az a mesterember, aki az elöljáróság megbízásából a kátyúkat szokta eldolgozni errefelé. Meglepetésére megmondták. Fel is kereste izibe a fiú a mesterembert, és megkérdezte, el tudná-e dolgozni a kis utcácskában a kátyúkat. Mondta a mesterember, hogy ő biz el tudná, de ha az elöljáróság nem fizet érte, akkor maradnak a kátyúk. Gondolkodóba esett a fiú, és kisütötte, hogy nincs itt más megoldás, neki kell a pénzecskéjéből kifizetni a mesterembert. Mikor ezt elmondta neki, az csak annyit válaszolt, hogy akkor egyet se féljen, pár nap, és készen lesz az utcácska. 40 ezer pénzt kell fizetni az ő zsebébe. Rábólintott a fiú, csak már tűnjenek el azok a fránya kátyúk!

Nem telt bele pár nap, és a mesterember tényleg szépen elrendezte az utcácskát, oly ügyesen eltüntette a kátyúkat, hogy a napra lehetett nézni, de a megszépült utcácskára nem. Örömmel kifizette a fiú a 40 ezer pénzt, a mesterember meg köszönte szépen.

A fiú és családja azóta is boldogan élnek az utcácskában, ha meg nem haltak. Csak azon tűnődik el időnként a fiú, hogy vajon ő jót cselekedett-e a köznek, hogy saját pénzecskéjén megcsináltatta az utcácskát, vagy rosszat tett azzal, hogy pénzt fizetett a mesterember zsebébe. Ki tudja, mi erre a helyes válasz. Aki nem hiszi, járjon utána!

(A Mese a kátyúról című írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)