Eleink idejében igen sok volt a boszorkány. Tudvalevő, hogy a boszorkány olyan nőszemély, aki démoni képességekkel bír. A Sátánt szolgálja, akivel fertelmes paktumot kötött. A Gonosz eme szerződés keretében ruházta fel őt azon természetfeletti tudással, amely révén rosszat, bajt, betegséget, halált és pusztulást hoz a becsületes földi halandókra. Mindezek miatt a boszorkányokat szépapáink szépapái idejében hivatalból üldözték, és ha lehetett elpusztították, mély meggyőződéssel gondolván, hogy mindezt az emberek üdvére cselekszik.
Mármost, az is tudvalevő, hogy éppen a démoni képességek segítségével a boszorkányok igen jól álcázták magukat. Hol ember, hol állat képében jelentek meg. Képesek voltak farkas, kutya, macska, bagoly, és isten tudja még miféle állat bőrébe bújni, emberként meg ártalmatlan süldőlányka, vagy még ártalmatlanabb anyóka képét magukra ölteni, természetesen csakis azért, hogy mindenkit megtévesszenek.
Nem volt hát könnyű dolguk a boszorkányüldözőknek. Fondorlatos eljárásokat kellett kidolgozniuk, ravasz keresztkérdéseknek alávetniük a boszorkányság gyanújába keveredett nőszemélyeket. Sajnos igen ritka volt, hogy már ezek hatására megtört a bennük rejtező gonosz, elárulta magát és így lehetőséget adott az ördögűzőknek, hogy akcióba lépjenek. Igen gyakran válogatott kínzásoknak is alá kellett vetniük a gyanúsítottakat, hogy az elszenvedett testi fájdalmak, megpróbáltatások hatására végre felhagyjanak a megátalkodott tagadással és beismerő vallomást tegyenek.
Időről időre előfordult azonban, hogy még kínzással sem lehetett megtörni a Sátán földi szolgálóit, ezért aztán valamelyik középkori boszorkányüldöző nagyon elmés újítással, mondhatni csalhatatlan módszerrel állott elő. Megállapította (hogy honnan, azt ne firtassuk), hogy a boszorkány a tisztességes földi halandónál jóval könnyebb. Következésképpen, ha vízre tesszük, akkor a vízben nem süllyed el, hanem könnyedén lebeg annak felszínén. Innen aztán már csak egy lépés volt eljutni a nagy felismeréshez, hogy a vádlottat vízpróbának kell alávetni. Össze kell kötni kezét és lábát, majd a folyóba (tóba) kell vetni. Amennyiben nem süllyed el, hanem fennen lebeg a víz színén, akkor egészen nagy bizonyossággal boszorkányról van szó, akit ilyenkor egyszerűen csak kiemelünk a vízből és már vihetjük is máglyára. Ha ellenben az illető nőszemély nem marad fent a vízen, hanem elsüllyed, akkor megbizonyosodtunk arról, hogy nem boszorkánnyal van dolgunk. Hogy eközben a megvádolt személy beléhalt a vízpróbába? Nos, igen, sajnos a kemény módszereknek áldozatai is vannak, cserébe viszont tévedhetetlenül működnek.
Sokáig azt gondoltam, hogy a boszorkánypereknek, boszorkánypróbáknak néhány száz éve vége, ilyesmikkel ma már csak a régi könyvekben, boszorkányhistóriákban találkozhatunk. A napokban be kellett látnom, mennyire tévedtem.
Pár napja olvastam ugyanis, hogy megfosztja minden, 1998 után elért eredményétől, többek között hét Tour de France győzelmétől Lance Armstrongot az amerikai doppingellenes ügynökség a USADA, egyúttal örökre eltiltja a versenyzéstől. Armstrong ugyanis úgy döntött, hogy nem védi magát tovább az ellene felhozott vádakkal (doppingolás és doppingszerekkel való kereskedés) ellen.
Valljuk meg, a biciklisport dopping szempontból szerfelett gyanús. Szinte minden versenyen van valamilyen botrányos doppingügy, lebukik néhány versenyző, ki azért, mert tiltott szereket szed, ki meg azért, mert vértranszfúziót hajt végre magán. Tisztátalannak tűnik tehát ezt a sport, ahol helyénvaló a doppingellenes küzdelem. Armstrong hét győzelme a világ nehezebb biciklis körversenyén, a Tour de France-on nem különben gyanús. Jó lenne megbizonyosodni, vajon továbbra is biciklis fenomént tisztelhetünk benne, vagy ügyes csalóval van dolgunk, aki éveken keresztül az orránál fogva vezetett mindenkit és különösen nagyban hozzájárult a sportág tisztátalanná válásához.
Csakhogy – bizonyára egyetértesz velem, Kedves Olvasó – fel lehet itt tenni rögvest néhány ellenőrző kérdést. Mindjárt az első így szól: melyik sportág nem tisztátalan? Azaz, melyikről merjük kijelenteni, hogy az adott sportág nagyjai becsületesen, tiltott segédeszköz nélkül érik el kimagasló eredményeiket? Tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk meg, egyikről sem. Ha viszont így van, akkor miért tűnik úgy, hogy a doppingellenes küzdelem mintha nem lenne teljesen egyenszilárdságú? Miért van az, hogy bizonyos sportágak esetében (kerékpár, atlétika, súlyemelés) a dopping szigorú őrei sokkal szigorúbbnak tűnnek, mint más sportágak esetében (úszás, birkózás, vízilabda, kézilabda, labdarúgás)? Miért „szállnak rá” egyes sportolókra (például Lance Armstrongra), és miért nem szúr nekik szemet más sportolók emberfeletti teljesítménye (pl. Michael Phelpsé)? Miért lépnek fel drákói módon egyesekkel szemben, megfosztva őket minden eredménytől (például a magyar dobóatléták egész sora, akiktől megvonták olimpiai érmeiket), miközben mások esetében nem alkalmaznak ugyanilyen szigorú módszereket (például a fehérorosz dobóatléták esetében, akiknél négy év sem volt elég az olimpiai érmek elvételére, pedig egyértelmű doppingoláson érték őket)?
A másik fontos ellenőrző kérdés pedig így szól: Vajon kellő bizonyítékokkal rendelkeznek a dopppingőrök, a WADA (World Anti-Dopping Agency) ellenőrzést végző munkatársai? A válasz elviekben egyértelmű igen, hiszen igen alapos, objektívnek tűnő módszerrel dolgoznak. Számos alkalommal jelennek meg váratlanul, vizeletmintát vesznek, a mintákon A és B próbát végeznek el, és csak akkor jelentik ki valakiről, hogy doppingolt, ha mind a két próba pozitív eredményt ad. Elviekben. Mert gyakorlatban azért nem ilyen objektív a helyzet. Bár váratlanul, előzetes bejelentés nélkül jelennek meg az ellenőrök, ha az illető sportolót nem találják otthon és nem tudnak tőle vizeletet venni, a sportoló máris igen erős gyanúba keveredik. Még rosszabb, ha otthon találják ugyan, de adott esetben nem tud rövid időn belül mintát adni. Ezt az ellenőrök az ellenőrzés megtagadásának tekintik, és automatikus megbélyegzést von maga után: az illetőt doppingolásban vétkesnek mondják ki és eltiltják. Pedig lehet, hogy az istenadta sportoló csak annyit tett, hogy épp az ellenőrök érkezése előtt pisilt egy jót, ezért nem tudott a betoppanó ellenőröknek mintát produkálni.
Ezek a módszerek már igencsak emlékeztetnek a középkori boszorkányüldözés eszköztárára. De ez még mind semmi ahhoz képest, amit a USADA és a WADA Armstrong esetében alkalmazott. A fent említett vizeletmintás eljárás itt csak az alaphangot adta meg. Ezen felül szakértői vélemények sora született, tanúkihallgatások százai történtek, egészen konkrétan egy majd kétéves szövetségi nyomozást folytattak le az ügyben, amelyet még egy bírósági eljárás is követett Texasban. Az ember azt gondolná, hogy ezek után nyilvánvalóan bizonyítékok ezreit tudják felmutatni Armstrong ellen. De nem. Igazából nem is tudjuk, hogy vannak-e bizonyítékok. A USADA honlapja egy szűkszavú közleményen kívül ugyanis semmilyen bizonyítékot sem tár a közvélemény elé. John Fahey, a WADA elnöke számára az aduászt nem is a bizonyítékok jelentik (azokról ő sem beszél), hanem az a tény, hogy Armstrong bejelentette, nem védekezik tovább. Fahey úgy nyilatkozott a sajtónak, hogy „Armstrong elismerte a bűnösségét azzal, hogy a továbbiakban nem védekezik az ellene felhozott vádakkal szemben.”
Ugye ismerős a fenti logika, Kedves Olvasó? Ne habozzunk, mondjuk ki, ez bizony a középkori „vizespróba” logika legeslegújabb kori alkalmazása. Emlékezzünk csak: ha a boszorkánysággal vádolt delikvens a víz színén marad, akkor boszorkány és máglyán végzi. Ha ellenben elsüllyed, akkor sajnos megfullad és meghal, de mert sok csúnya dologgal megvádolták, tán nem is kár érte. Az eredmény ugyanaz.
A mostani logika pedig: ha a doppingolással vádolt delikvens védekezik, akkor az fenemód gyanús, a WADA támad, bevet minden eszközt, és nem nyugszik, amíg valamilyen alapon bűnösnek nem találja, és el nem tiltja ez illetőt. Ha ellenben nem védekezik a megvádolt sportoló, az nyílt beismerése a doppingolásnak, tehát máris kijelenthető: Quod Erat Demonstrandum, az illető bűnös, az eredményeitől megfosztjuk, a sportolástól eltiltjuk.
Doppingot élőben sosem látott, azt csak hírből ismerő, normál földi halandóként mit is mondhatnék erre? Lehet, hogy a mai kor boszorkányai tényleg a doppingoló sportolók (azok közül is főleg a biciklisek) között keresendők, mindenesetre sokkal megnyugtatóbb lenne, ha a kérdés eldöntését a középkori inkvizíció logikai és didaktikai megközelítésénél valamivel frissebb, objektívebb, a mai kornak jobban megfelelő logikára építenénk!
