Élek-halok a családtörténetekért, családregényekért. Különös élvezetet jelent elmélyedni egy család generációkon átívelő történetében, követni sorsokat, életeket, barátságokat, ellenségeskedéseket, szerelmeket, gyűlölségeket és árulásokat, mindezt jól ismert történelmi események hátterében, árnyékában.
Nagy kedvenceim vannak e műfajban: Salamon Páltól A Sorel ház, Vámos Miklóstól az Apák könyve, Méhes György erdélyi családregényei, illetve Szabó István rendezésében A napfény íze című film, hogy csak néhányat említsek.
A történelemkönyvekből megtanult, a családregények lapjain vissza-visszaköszönő történelmi események kapcsán félig-meddig ismerős, az ismeretlen családok okán mégis újszerű, titokzatos és ismeretlen történetekben való elmélyülés mellett az a jó ezekben a históriákban, hogy felkeltik az ember érdeklődését saját gyökerei, saját családtörténete iránt.
Vámos Miklós regényének, az Apák könyvé-nek hatására például úgy döntöttem, hogy családfakutatásba kezdek. Előbb a szüleimet faggattam a nagyszülőkről, dédszülőkről, majd a tőlük kapott információ alapján az interneten kezdtem el kutatni, legnagyobb meglepetésemre nem minden eredmény nélkül.
Apai ágon bukkantam rá egyik üknagyanyám nyomára, akinek nevét, születési dátumát, házasságkötésének idejét és halálozási időpontját egy mormon adatbázisból származó, az interneten nyilvánosan hozzáférhetővé tett adatlapon találtam meg. Ez igen fontos nyom volt számomra. Nem csak arra világított rá, hogy ezek az adatok hozzáférhetők, de arra is, hol érdemes kutatni: az egyházi anyakönyvi kivonatokban, amelyekről másolatok találhatók a levéltárakban, valamint digitalizált illetve mikrofilmen rögzített verziók különféle adatbázisokban (például a már említett mormon adatbázisban, ahol a világ szinte minden tájáról származó anyakönyvi kivonatokat elhelyeztek).
E nyomon elindulva és felbuzdulva megbíztam egy profi családfakutatót, aki korábban levéltárban dolgozott, így jól ismerte a levéltári forrásokat és hozzáférése volt ezekhez, beleértve a mormon adatbázist is. A kutatás eredményén újfent meglepődtem. Annak ellenére, hogy a kutatónak egyáltalán nem volt könnyű dolga (anyai ágon csak a Kecskemét környéki Tiszakécskén kellett kutatni, apai ágon viszont az erélyi Bukovina anyakönyveinek kellett a nyomába eredni), egészen az 1600-as évekig sikerült a felmenőimet megtalálnia. Volt közöttük földműves, iparos, tanító, de még címeres nemes is, a Csernus, a Botka és a Sánta nemzetségekből.
A napokban kezembe került egy új családregény, Kepes András, az ismert televíziós riporter tollából, Tövispuszta címmel. Tudom jól, hogy ha könyvértékelést ír az ember, akkor előbb alaposan körbe kell az adott munkát járni, részletesen elemezni, és csak a végén adni róla egy átfogó értékelést, illetve megjelölni egy ezt kifejező érdemjegyet. Én azonban most tudatosan megszegem ezt a szabályt, és már így az elején leszögezem, hogy Kepes könyve zseniálisan jó, nálam legalábbis kiérdemelte a legmagasabb osztályzatot.
A Tövispuszta három család történetét követi nyomon az első világháborútól napjainkig: a szegényparaszti Veres családét, a jómódúnak számító zsidó Goldstein családét és az itáliai származású, de évszázadok óta Magyarországon élő bárói család, a Szentágostoni família történetét.
Megrázó, elgondolkodtató, időnként kacagtató, máskor könnyeket fakasztó végigkövetni a három család hullámhegyekkel és erős hullámvölgyekkel tarkított életét a két világháború közti polgári Magyarországgal kezdődően, a második világégésen, a háború utáni átmeneti időszakon, a sztálinista korszakon, az 56-os forradalmon, végül a Kádár-korszakon át napjainkig.
Látni például Veres István (Isti) életét, előbb mint nincstelen parasztgyerek, majd mint tehetséges és ünnepelt futballista, később nyilasok által kezén-lábán megcsonkított, kiábrándult nyomorék, utóbb mint az ÁVH belügyi tisztje, aki a forradalom leverésében is közreműködött, végül pedig mint a kádári gulyáskommunizmus vidéki állóvizében így-úgy ellavírozó funkcionárius, aki nagypolgári családból származó feleségét, és tőle született gyermekét évtizedekig jóformán nem is láthatja a történelem furcsa fordulatai miatt.
Vagy Szentágostoni Pálét, aki báró úrfiként a legjobb körülmények között nevelkedett, Oxfordban diplomázott, nyelveket beszélt. A londoni magyar nagykövetség munkatársaként a második világháború idején részt vett a brit és a magyar politikai körök közötti, a háborúból való magyar kiugrással kapcsolatos közvetítésben, ennek ellenére a háború után, majd 1956-ot követően is összesen 10 évet ült a magyar politikai börtönökben, hogy aztán megkeseredett emberként tengesse életét, majd vasúti balesetben lelje halálát.
Ahogy már mondtam, a családregényekben az a jó, hogy az ember érdeklődését felkelti a saját családtörténete iránt. Ahogy olvassuk a főhősök sorsának alakulását, kérdéseket teszünk fel magunknak és a válaszokat saját famíliánk történetének egyes fejezetei adják meg.
Mint minden családnak, a miénknek is megvannak a maga kis tragédiái. Anyai nagyanyám alig ismerte édesapját, mert fiatalon hősi halált halt az első világháborúban. Apai nagyanyám testvére a világháború után vándorolt ki Kanadába. Sokszor hívta nagyszüleimet is, hogy kövessék, de ők maradtak Bukovinában. Egészen a második világháborúig, amikor kitelepítették őket, előbb Bácskába, majd egy Szeged környéki menekülttáborba, végül egy Baja melletti kis faluba, Csátaljára, ahol mindent a nulláról kellett kezdeniük. Édesapám alig néhány éves volt ekkor.
Anyai nagyapám harcolt a háborúban, majd orosz hadifogságban volt két évig. Hazatért ugyan, de a fogság erős nyomot hagyott az egészségén, így viszonylag fiatalon halt meg.
Édesapám sokat mesélt a Rákosi korszakról, a beszolgáltatásokról, a tiltott disznóvágásokról, az ávósok kegyetlenkedéseiről. 56-ban a forradalom idején aztán ugyanezek az ávósok trágyáskocsin, a trágya alatt elbújva menekültek ki a faluból. Édesapám egyik elemi iskolai osztálytársa ekkor már katonai középiskolában tanult. Valamelyik kadéttársa a kollégiumi ablakból egy pisztollyal kilőtt a középiskola mellett elvonuló orosz harckocsikra, mire azok válaszul porrá lőtték az iskolát. Senki sem élte túl.
A kanadai nagybácsi apámat is hívta magához 56-ban. Néhány barátjával együtt össze is szedte minden bátorságát, felkészült a nagy útra, ám végül mégis itthon maradt. Elriasztotta a menekülttáborban rá váró isten tudja hány hónap, ami a kisgyerekként egy másik menekülttáborban eltöltött hónapok után teljesen érthető. Sokszor megkérdem magamtól, vajon mi lett volna, ha akkor édesapám mégis úgy dönt, nekiindul Kanadának. Hogy neki nem lett volna könnyű, az biztos. Ahogy Kepes könyvének egyik hőse, Goldstein Samu, Amerikába történt kivándorlása után 25 évvel, hazalátogatván fogalmazta meg, odakinn mindig idegen bevándorló maradt, itthon meg kivándorolt idegen lett belőle.
A Kádár korszakban szüleim falusi tanítóként dolgoztak. Mivel erre a munkára igen nagy szükség volt, nem érte őket üldöztetés, atrocitás. Én sem őrzök rossz emlékeket gyermekkoromból, még ha így visszagondolva, adott azért az én életemnek is érdekes fordulatokat a történelem. Első éveimben együtt játszottam a tanyasi romagyerekekkel, akiket a szüleim tanítottak. Később édesapám egy Budapest környéki nevelőotthonban (Nagykovácsiban) kapott munkát, mint gondnok. Romantikus volt évekig a Teleki-Tisza kastélyban, illetve annak óriási ősfás parkjában élni. Kilencéves koromban Solymárra költöztünk, ahol a lakosság túlnyomó többsége a még Mária Terézia által betelepített svábok leszármazottja volt és egészen más világot képviselt. Voltam aztán kisdobos, úttörő, úttörővasutas, és ekként is szép élményeket éltem át. Ez is bizonyítja, hogy gyermekként ideológiától függetlenül is jól érezhetjük magunkat, ha nem bántanak bennünket. Volt lehetőségem tanulni és még abban a szerencsében is volt részem, hogy egyetemi éveim a Kádár rendszer végnapjaira estek, így már nem várta el senki, hogy a KISZ-ben aktivizáljam magam. Azért is hálás vagyok a sorsnak, hogy munkába állásom már a rendszerváltás utánra esett. Felnőtt fejjel nem tudtam volna magam elképzelni egy olyan világban, ahol nem a teljesítmény, hanem a párttagság, a rendszerhez való lojalitás számított elsősorban.
Visszatérve a kérdésre, hogy vajon mi lett volna, ha édesapám 1956-ban nekivág és kivándorol Kanadába, ma úgy vagyok vele, nem bánom, hogy végül itthon maradt és így én is itt, magyarnak és nem odakint, kanadainak születtem. A gyökerek ugyanis engem is idehúznak, minden bizonnyal nem csak azért, mert itt nevelkedtem gyermekkoromban. Legyen a helyzet itt bármilyen, értsek egyet vagy sem, azzal, ami itt történik, itt érzem otthon magam.
