Apáink korában az esti híradó az élet szerves részét képezte. A családfők az egész napos lótás-futás, a kimerítő munka után hazatértek, a családdal megvacsoráztak, majd leültek a TV elé és megnézték az esti híradást. Ekkoriban még nem lévén internet, az aznapi történések vonatkozásában a híradó jelentette a mértékadó forrást. Az újságok – adottságaik folytán – minden reggel az előző nap eseményeiről tudtak csak beszámolni. A rádiók – szintén adottságaik folytán – ugyan sokkal frissebbek voltak az újságoknál, viszont csak hangban, minden vizualitást mellőzve tudósítottak. Az esti híradó friss is volt és igazi audiovizuális élményt is nyújtott, ennélfogva senki ki nem hagyhatta, aki igazán alapos és aktuális tájékoztatást akart kapni.

A híradó minden fontos dologról beszámolt. Külpolitikáról, belpolitikáról, gazdaságról, az ország-világ fontos eseményeiről adott átfogó képet, az idő hiányában nem túlságosan a részletekbe menve, de annyira mindenképpen, hogy a családfő fogalmat alkothasson az élet kisebb és nagyobb dolgairól.  Nem volt ez a tájékoztatás, ez az átfogó kép elfogulatlan, objektív és bizonyos hátsó szándékoktól mentes, de legalább törekedett arra, hogy aki a híradót megnézi, az ne csak élet egyik oldalát lássa.

Az internet és a mobiltelefon megjelenésével a híradó sokat veszített jelentőségéből. Számítógépünk és mobilunk segítségével perceken belül értesülünk gyakorlatilag minden eseményről. Az esti híradó ehhez képest több órás késésben van, nem csoda, hogy egyre kevesebbek számára mértékadó forrás. Ha már kevesebbek számára mértékadó, akkor egyre kevesebben nézik, ez ugyebár elég kézenfekvő következtetés. A nézettség azonban – főleg kereskedelmi berkekben, ahol csak a nézett műsort lehet reklámhordozónak eladni – nagy úr, tenni kell(ett) tehát valamit a tendencia megállítása és megfordítása érdekében.

Kereskedelmi tévés barátaink tettek is. Nézzük, miről számol be egy átlagos kereskedelmi híradó mostanság! Megölte élettársát, majd magára gyújtotta a házat. Kiesett a hetedik emeletről. Megtámadta és összemarcangolta a család legkisebb gyermekét. Leszakadt az igen rossz állapotban lévő iskola mennyezete, szünetel a tanítás. Elütötte a zebrán és segítségnyújtás nélkül továbbhajtott. Tövestől csavarta ki a fákat és leszaggatta a háztetőket. Áttért az út bal oldalára és frontálisan ütközött az ott szabályosan közlekedő autóval. Nem fizet az önkormányzat, nem vittek ebédet a helyi általános iskolába és óvodába. Gyanúsan viselkedett a határátlépésnél, 7 kg heroint foglaltak le nála a vámosok. Elütötte saját kétéves gyermekét, akit súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba. Állatkínzók a lábánál fogva fához kötözték és kegyetlenül összeverték. Egyik kórházból a másikba küldözgették, útközben halt meg a mentőautóban.

Nem sorolom tovább, felesleges. A statisztika így is nyilvánvaló. Tíz hírből éppen tíz negatív, épp ennyi szól balesetről, bűnesetről, katasztrófáról és tragédiáról. Az ember nézi és alig-alig hisz a szemének és a fülének. Előbb azt gondolja, hogy egy különösen balszerencsés nap volt aznap, nyilván ennek tudható be a sok szörnyűség. De aztán másnap, harmadnap, negyednap is hasonlóan lesújtó a hírtermés, csak elvétve fér bele egy-egy derűsebb tudósítás, mondjuk arról, hogy szép nyaralóidő van a Balatonnál, vagy hogy víziló bébi született az állatkertben. Mértékadó ez a fajta híradás? Teljes, átfogó képet ad a világról? Költői a kérdés – a válasz egyértelmű nem.

Miért nem hallunk, látunk másfajta híreket is a mai modern híradóban? Olyan autósról, aki ha el is ütött valakit, nem hajtott el segítségnyújtás nélkül, hanem azonnal kórházba vitte a sérültet. Olyan szülőkről, akik időt, fáradságot nem kímélve alapítványt gründolnak, és adományt gyűjtenek, hogy beteg gyermekükön és mások, hasonló betegégségben szenvedő gyermekein segíteni tudjanak. Olyan emberekről, akik önzetlenül ápolnak idős, beteg embereket. Olyan állatszeretőkről, akik kevés pénzükből arra áldoznak, hogy megunt, utcára kitett állatokat fogadjanak be és mentsenek meg. Olyan önkormányzatokról, akik nem csodára, nem állami mentőövre várnak, hanem mozgósítják a helyi lakosokat és társadalmi összefogással újítják fel az iskolát, óvodát, bölcsődét. Olyan kórházról, amelynek orvosai jótékonysági eseményt szerveznek, és az ott begyűjtött pénzből vesznek életmentő orvosi berendezéseket, gyógyszereket.

Nincsenek ilyen emberek, szülők, állatvédők, önkormányzatok, kórházak? Talán meglepő dolgot fogok mondani: de vannak ilyenek! Néha-néha, késő éjszaka, kevéssé nézett műsorsávban, kevésbé jól eladható, rosszabb nézettségi mutatójú műsorokban találkozhatunk ilyenekkel is.

Ezek szerint nem vagyunk kíváncsiak ezekre a hírekre? Nem akarjuk meglátni a pozitív történéseket, a felemelő példákat, az előremutató jelenségeket? Úgy tűnik, nem! A híradók ezek bemutatása nélkül is igen jól szerepelnek a nézettségi versenyben, előkelő helyet foglalnak el a legnézettebb műsorok rangsorában. Mondhatjuk tehát, azt kapjuk, amit kérünk, azt nézhetjük, amire magas nézettségi mutatókkal reagálunk. Kíváncsibbak vagyunk a bűnre, a balszerencsére, a tragédiára, a katasztrófára, ezért ezt mutatják nekünk mostanság a híradók. És fordítva. Mivel szinte csak ezt látjuk a híradókban, ilyenné válik a látásmódunk, ilyenné formálódik az érdeklődésünk, ilyenné válnak a mellettünk felnövekvő és nap, mint nap ezt befogadó gyermekeink.

Ördögi kör. Kéfény-ország lettünk, szinte csak kék híreket nézünk. Ha így folytatjuk, kék-fény ország is maradunk, egyre mélyebbre süllyedünk a negatív, pesszimista látásmódban, annak minden lelki-testi következményeivel (gondoljunk csak a kiemelkedő statisztikákra az alkoholfogyasztásban, az öngyilkosságok terén, vagy a korai halált okozó népbetegségekben).

Pedig lenne megoldás. Nem vagyok híve a túlszabályozásnak, de ha már a kereskedelmi tévék, a hírműsorok, híradók maguktól nem jutnak el a józan felismerésre, akkor ebben a tekintetben szívesen látnék egy-két előírást, szabályt, rendeletet. Például a bemutatott híreknek legalább 50%-a pozitív legyen! Az életellenes bűncselekményekről, erőszakos cselekedetekről szóló hírek kizárólag este 10 óra után mutathatók be! És így tovább, nyilván mindenkinek lennének hasonló ötletei, ha megkérdeznénk.

A – nem költői – kérdés már csak az, akarunk-e mások lenni, akarjuk-e a világot másnak látni, a pozitív dolgok felé fordulni és gyerekeinket is azok felé fordítani, őket másra nevelni? Remélem igen, ellenkező esetben csak sajnálattal és szomorúsággal tudok a következő nemzedékekre gondolni!

(Fenti írás szerepel a szerző Üdv a harmadik évezredben címmel 2012 májusában megjelent kötetében.)