12,5 %-ot esett az Apple részvények árfolyama egyetlen nap. Ráadásul az esés tartósnak tűnik, hiszen a tőzsdei zárás után, a tőzsdén kívüli kereskedésben is folytatódott, előrevetítve egy újabb méretes zakót másnapra is. A nagy esés hátterében látszólag „csak” annyi áll, hogy hosszú évek óta először fordult elő az Apple-lel az a kellemetlenség, hogy profitcsökkenésről kellett beszámoljon. De vajon tényleg csak ennyiről van szó? Csak a csökkenő profit ijesztette meg a befektetőket? Mivel a cég még így is meghaladta az elemzői várakozásokat, azt gondolom, hogy itt többről, illetve másról van szó. Úgy vélem, hogy a piac most kezdi megérezni és megérteni, mit veszített az Apple, illetve tágabban értelmezve a számítógépes iparág és az egész gazdaság Steve Jobs halálával.

Vannak úgynevezett ikonikus személyiségek. Ők azok, akiknek a neve valamilyen okból annyira összeforrt egy iparággal vagy egy tevékenységgel, hogy elegendő csak megnevezni ezeket a hívószavakat, és mindenkinek rögtön beugrik a szóban forgó személyiségek neve. Például ha azt mondom, hogy Formula-1, akkor a válasz Bernie Ecclestone. Ha a hívószó a tőzsdei spekuláció, akkor erre mindenkinél Soros György neve rímel. Ahogy a szoftver szóról törvényszerűen Bill Gates, a zenelejátszóról vagy az okostelefonról pedig Steve Jobs jut eszünkbe elsőként.

Az ember e neveket hallva elgondolkozik azon, hogy vajon miért épp ezek forrtak össze ennyire elválaszthatatlanul a fenti iparágakkal. Másként feltéve a kérdést, vajon mi kell ahhoz, hogy az emberfiából ikonikus alak váljék? Nézzük meg Steve Jobs példáján keresztül, mire volt szükség ahhoz, hogy egy szíriai bevándorló örökbeadott gyermekéből az Apple ikonikus figurájává, kis szóviccel élve Alma atyává váljék.

Mindjárt meg is állapíthatjuk, hogy ezek szerint rendezett családi háttérre aligha volt szükség az ikonná válás titokzatos útján. Jobs házasságon kívül született 1955-ben. Anyjának szülei hallani sem akartak a szír bevándorlóval kötött házasságról, ezért a kis Steve-et örökbefogadásra ajánlották fel. Így került a fiú némi hányattatás után Paul és Clara Jobshoz.

Jobs az iskolában nem volt jó tanuló. Tanárai szerint volt ugyan esze, de egyrészt túlságosan is vagány és kezelhetetlen volt, másrészt kizárólag az őt érdeklő tantárgyakat volt hajlandó figyelemre méltatni, nevezetesen elsősorban az elektronikát, illetve később a főiskolán a kalligráfiát. Az általánost még átvészelte valahogy (bár egy-két zűrös ügyből kifolyólag igen közel állt a kicsapáshoz), de a főiskoláról fél év alatt kikopott, sosem végezte el. Leszögezhetjük tehát, hogy egy ikonnak nem kell feltétlenül jó tanulónak lennie, sőt még az sem szükséges, hogy egyáltalán elvégezze az iskolát, ne adj isten diplomát szerezzen.

Jobsot érdekelte a számítástechnika, de klasszikus értelemben véve nem értett hozzá. Az Apple-t egy barátjával, a számítógépes zseni Steve Wozniakkal alapították meg a Jobs ház garázsában. A gépeket a fejlesztőguru Wozniak építette, Jobs a jó üzleti érzékkel rendelkező, érdekérvényesítő businessman szerepét játszotta a cégben. Megállapíthatjuk ebből, hogy nemcsak hogy nem kell jól tanulnunk, egy adott témában diplomát szereznünk, de – meglepő módon – a maga szakmai mélységében még értenünk sem kell egy adott területhez, hogy a terület ikonjává válhassunk.

Első dobásuk, az Apple I annak ellenére nagy kudarc volt, hogy a számítógép maga technikailag kimagaslott az akkori mezőnyből. Itt jött be először a képletbe Jobs zsenialitása (nevezzük manapság divatos kifejezéssel élve „Jobs-faktor”-nak), amikor is Steve rájött, hogy azért nem tudnak eladni a gépből ötven darabnál többet, mert az csúnya. Ennek megfelelően az Apple II-t már ízléses műanyag burkolattal látták el, és a tervezésnél még arra is odafigyeltek, hogy a csavarok ne legyenek szem előtt. Az Apple II-ből 1977-ben 300 darabot, 1978-ban 8 ezret, 1979-ben 35 ezret értékesítettek. E parádés siker láttán már a szakma is felfigyelt Jobsra, aki a korábbi hippi fazonból – szintén jó érzékkel – ekkorra már ápolt külsejű, öltönyös úriemberré avanzsált, így kínálta a gépet különböző rendezvényeken, vásárokon. Ikonságról azonban még szó sem volt. Sőt, egy darabig úgy látszott, nem is lesz szó sohasem.

Jobs ugyanis rossz vezetőnek bizonyult. Kiszámíthatatlan, szélsőséges, időnként hisztérikus főnök volt. Embereit sokszor kézi vezérléssel irányította, gyakran ordibált velük. Az Apple III és az Apple Macintosh fejlesztésénél komoly szakmai hibákat követett el, az új Apple III – nem kis botrányt kavarva – egészen egyszerűen nem volt piacképes. A botrány elhomályosította és háttérbe szorította a Macintosht is, amely egyébként új grafikus vezérlőfelületével (kell ezt manapság bárkinek is bemutatnunk?) forradalmian újnak, egy teljesen új vízió első állomásának számított. Hiába csillant ismét a Jobs-faktor, Steve-et mégis kirúgták az Apple-től. Újabb meglepő konklúzió: egy üzletember-ikonnál az sem alapvető fontosságú, hogy jó vezető legyen!

Jobs jó darabig szinte semmit sem csinált. Pár év elteltével aztán megalapította a NeXT nevű céget, amely szoftverfejlesztéssel foglalkozott – szuperszámítógépek számára. Majd 1985-ben George Lucastól – annak átmeneti szorult helyzetét kihasználva – viszonylag olcsón megvette a Pixar céget, amely számítógépes animációkat készített filmekhez. A két cég évekig csak vegetált, vitte és nem hozta a pénzt. Jobs azonban valamiért hitt bennük – és igaza lett.

1995-ben a Pixar által készített Toy Story című animációs film óriási kasszasiker lett. Mindenki a Pixarról beszélt, amelynek tőzsdei bevezetését Jobs – dupla vagy semmi alapon – a film bemutatása utáni hétre időzítette. A film körül kialakult nagy médiafelhajtás a cég tőzsdére lépésén is nagyot dobott, így az is óriási siker lett. Ismét működésbe lépett tehát a Jobs-faktor: Steve zseniális érzékkel megsejtette, hogy az emberek a filmekben az egyre jobb minőségű, abszolút illúziót keltő, profi animációra vágynak majd, amilyet a Pixar és egy-két hozzá hasonló kis, rugalmas, innovatív cég lesz csak képes szállítani. A siker tehát bele van kódolva a rendszerbe, csak ki kell várni. Jobs kivárta.

Ahogy azt is kivárta, hogy a sors az Apple vonatkozásában is igazságot szolgáltasson neki. Miközben Jobs a Pixarral sikert sikerre halmozott, az Apple évről évre rosszabbul teljesített, gyakorlatilag csak vegetált.  Hiányoztak az ötletek, hiányoztak az előremutató megoldások, az Apple a csőd szélére került. Utolsó mentsvárként fordultak Jobshoz, akit 1997-ben visszahívtak a cég élére!

Jobs alaposan meglepte a világot, amikor nem az Apple számítógépek valamiféle új generációját dolgoztatta ki a céggel a következő években. Megint remek érzékkel megsejtette, hogy a következő nagy dobás az online zenehallgatás lesz (erre utalt néhány olyan sikergyanús, de később elsorvadt kezdeményezés is, mint a Napster). Jobs ezért felvásárolt egy kisebb céget, annak ígéretes fizetős zenebolt fejlesztésével, és erre alapozva előrukkolt az iTunes-szal (amelyet a lemezkiadók messiásként ünnepeltek, lévén nem ingyenes volt, hanem fizetős, így nem rombolta tovább a zenebusinesst). Mint meggyőződéses hardware-es érezte, hogy az online zenebolt nem elégséges, hogy elérje célját, azaz az Apple módjára magához kösse a felhasználókat. Kell hozzá egy olyan, csak az Apple-től beszerezhető vonzó és trendi eszköz is, amely egyszerűvé teszi az online zenehallgatást. Az iTunes-hoz szorosan kapcsolódva következő dobásként ezért Jobs meghirdette az iPod forradalmat. És lőn! Az iPod óriási siker lett. Bár előtte is voltak már a piacon MP3-lejátszók, ezt a piacot igazából az Apple teremtette meg az iPoddal, és ha már megteremtette, totálisan le is tarolta. Míg az első évben, 2003-ban „csupán” 1 millió darabot adtak el a lejátszóból, addig 2004-ben már 6 milliót, 2005 végére pedig az összeladás átlépte a 30 milliós, addig elképzelhetetlennek tartott határt. A Jobs-faktor ismét fényesen bizonyított, az Apple a mélységekből rohamtempóban indult meg felfelé.

Jobs következő víziója az okostelefon volt. Zseniális érzékkel megsejtette, hogy az okostelefon-felhasználók is az egyszerű, könnyen átlátható és kezelhető grafikus kezelőfelületet (ismerős?), valamint a hozzákapcsolódó online szolgáltatásokat igénylik, ezért ebbe az irányba indította el az Apple-gépezetet. 2006 végén mutatta be az iPhone-t szokásos évértékelő beszédében, elmaradhatatlan fekete garbójában és farmerében, logikus, egyszerű, de lehengerlően meggyőző előadói stílusában. Amikor az ugyancsak elmaradhatatlan „One more thing…” részhez ért, és elővette zsebéből az első iPhone-t, percekig tartó tapsvihar tört ki. Nem véletlenül. Az addig a Nokiához, a Sony-Ericssonhoz vagy Motorolához hasonló gigászok által uralt piacra betört az Apple, és nemcsak betört, de egyúttal azonnal alapvetően át is írta ezt a piacot. 2007-ben 1 millió, 2008-ban 10 millió, 2009-ben 20 millió, 2010-ben már 36 millió kelt el az immár ötödik szériánál járó okostelefonból, amely az Apple-től már megszokott érzelmi viszonyulást és lojalistást váltotta ki a felhasználókból. A Nokia és a többi nagyágyú végzetes sebeket kapott, amelyeket azóta sem tudott begyógyítani egyikük sem. Jobs zseniális húzása nyomán a mobilpiac egyik évről a másikra az Apple, a Samsung, a Google játékterévé vált.

És Jobs itt sem állt meg. Egy ideje már motoszkált benne, hogy a mobilinternet valódi forradalmához szeretne a fentiekhez hasonló módon, azaz alapvetően és meghatározón hozzájárulni. Nem meglepő, hogy itt is a hardware-ben, egy nagy képernyős, könnyű és könnyen kezelhető grafikus eszközben látta a megoldás kulcsát. Így született meg az iPad, amelyet a szokásos külsőségek közepette 2010. április 3-án mutattak be a médiának. Az első nap 300 ezer példány kelt el belőle, május 3-ig elérték az 1 millió, év végéig pedig a hihetetlen 15 millió darab eladott példányt.

Nem folytatom. Egyrészt nem is tudnám, hiszen mint a bevezetőmben említettem, Steve Jobs, aki hasnyálmirigyrákkal küzdött, és számos terápián, majd májátültetésen is átesett, 2011. október 6-án, mindössze pár héttel azután, hogy bejelentette az Apple vezérigazgatói posztjáról való visszavonulását, 56 éves korában elhunyt. A Jobs-faktor tovább már nem csilloghat, újabb sziporkázó ötletet, messzelátó víziót sajnos nem láthatunk-hallhatunk tőle.

Másrészt szükségtelen is folytatnom. A gondolatkísérletből napnál világosabban adódott az eredmény. Láttuk, hogy sok mindenre egyáltalán nincs szükség ahhoz, hogy az ember ikonná váljék. Egy dolog viszont elengedhetetlen. Olyan összefüggéseket kell meglátni, amelyeket mások nem látnak át. Olyan trendeket megsejteni, amelyeket mások nem vesznek észre. Olyan igényekre ráérezni, amelyeket mások figyelmen kívül hagynak. Ezekből kell egy ígéretes, mások számára is inspiráló jövőképet alkotni, majd ahhoz kitartóan ragaszkodni akkor is, ha eleinte nem működik. Ez a Jobs-faktor lényege. Aki e faktort felfedezni véli magában, ne késlekedjen, azonnal induljon el az ikonná válás útján! Annál is inkább, mert az Apple minapi profitcsökkenésére adott érzékeny piaci válaszból félreérthetetlenül látszik: a piacoknak nagyon fog hiányozni Jobs ikonikus figurája, amely nélkül az Apple már valószínűleg nem ér – nem érhet annyit – mint korábban. A Jobs után támadt űrt viszont előbb-utóbb be kell töltenie valakinek. Egy új ikonnak, rajta keresztül pedig egy új víziónak, és egy új gazdasági sikertörténetnek.