Döntött a kormány, illetve az oktatási szaktárca: szeptembertől az általános iskolában kötelező lesz az erkölcstan oktatása, mivel – szól az indoklás – az államnak igen sokba kerül az etikátlan viselkedés.
Fenti kijelentéssel minden bizonnyal csak egyetérteni tudunk. Mármint azzal a részével, hogy az erkölcsösség hiánya, az etikátlan viselkedés valóban sok kárt okoz. Persze abban, hogy egészen pontosan hol fizeti meg a társadalom az erkölcstelenség árát, már eltérőek lehetnek a vélemények. Van akinek elsőre a korrupció, másoknak az adóelkerülés, megint másoknak a tévéképernyőkről áradó elképesztő mennyiségű szenny jut az eszébe. Anélkül, hogy most mélyebbre ásnánk ebben az ez egyébként nagyon érdekes és nem mellékes kérdésben, koncentráljunk inkább a kormánydöntés igen érdekfeszítő második részére.
Erkölcstanra – így a szigorú folytatás – csak olyan pedagógusok oktathatják a gyerekeket, akiknek ilyen irányú végzettségük van, vagy elvégzik a témáról szóló 60 órás továbbképzést.
Első hallásra az ember erre is ösztönösen rábólint, végtére is az erkölcs komoly dolog, nem lehet félvállról venni, és ukmukfukk képesítés nélkül oktatni. Aztán amikor kicsit továbbgondoljuk a fentieket, igen érdekes következtetésekre juthatunk és rájövünk, hogy nem csak rábólintani nem tudunk, de valójában teljesen eltérő véleményen vagyunk, sőt kikérjük magunknak. Nézzük meg közelebbről, mit is üzen nekünk valójában ez a kormánydöntés, különös tekintettel annak második részére!
Legelőször is azt üzeni, hogy pedagógusoknak kell erkölcsre oktatni a gyerekeket, ergo mi szülők a kormány által alkalmatlannak nyilváníttattunk erre. Ez azért igen érdekes, mert tudvalevő, hogy az erkölcsi normák örökítésének elsődleges helye évszázadokra, (ha nem évezredekre) visszamenőleg a család. Úgy tűnik, hogy politikusainknak – sok egyéb mellett – ezt az évszázados szereposztást is sikerült megkérdőjelezni. Persze nem akarom azt állítani, hogy manapság minden család képes ezt a feladatát ellátni, azaz erkölcsösségre nevelni gyermekeit. Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy a mai magyar családok többsége még mindig becsületre, tisztességre neveli utódait, és ha ez a magyar társadalom jelenlegi erkölcsi állapotán nem tükröződik, az semmiképpen nem a családok hibája. Hogy kié, arra inkább majd a végén kanyarodnék vissza, addig azonban folytassuk a második érdekes következtetéssel.
Ott tartottunk tehát, hogy a család helyett a pedagógusok fogják gyermekeinket erkölcsre oktatni. De nem akármelyik pedagógus találtatik alkalmasnak erre a nemes feladatra, csak azok, akik erre vonatkozó képesítést szereztek. Nem elég tehát, hogy kormányunk alkalmatlannak találja a családokat az erkölcsi nevelésre, de a tanárok nagy részét szintén alkalmatlannak véli. Szüleim pedagógusként dolgozták végig munkáséveiket, édesanyám alsós nebulókat tanított, édesapám nevelőotthonban foglalkozott nem könnyű sorsú, így nem is könnyen nevelhető gyerekekkel. Szemtanúja voltam annak, hogy mind a ketten a maguk helyén és feladatkörében a tudásátadás mellett a tisztességre, erkölcsös viselkedésre való nevelést tekintették a fő feladatuknak. Úgy vélem, a sok év alatt nem kevés eredményt tettek le az asztalra ebben a vonatkozásban, feltehetően sok más pedagógussal egyetemben, miközben nem volt szakirányú (erkölcstani) végzettségük. Úgy gondolom, hogy rájuk gondolva erkölcsi kötelességem visszautasítani a feltételezést, hogy erre a feladatra a pedagógusok csak „szakirányú végzettség” mellett lennének képesek.
Itt megint meg kell állnunk egy pillanatra, mert nem csak szakirányú végzettségről szól a rendeleti fáma, hanem „60 órás, a tárgyról szóló továbbképzés” is felkenhet valakit az etikai oktatásra.
No, ezt meg végképp felháborodva, minden becsületes, tisztességes ember nevében vissza kell utasítsam. Ha sem a család, sem a pedagógusok zöme nem alkalmas politikusaink szerint etikai oktatásra, akkor ki és miből gondolja, hogy egy 60 órás „továbbképzés” után bárki is alkalmassá válik erre? 60 óra alatt, tanteremben, tankönyvből elsajátítható az etikus magatartás? Az igazmondás, a törvénytisztelet, a becsületesség, a tolerancia, az erőszakmentesség, a hűség, a hazaszeretet, a tudás megbecsülése és szeretete, az idősek és a rászorulók tisztelete és a rájuk való odafigyelés, és még sorolhatnám, mi minden, ami az erkölcsösség részét képezi?
Ez a badarság csak olyan embereknek juthat eszébe, akiknek komoly értelmezési problémáik vannak az erkölccsel, erkölcsösséggel. És itt kanyarodnék vissza az elején feszegetett kérdéshez: ha a mai magyar társadalomban erkölcsi problémák vannak, az elsősorban a közélet, a politika, a politikai pártok tisztátalanságára, etikátlan viselkedésére vezethető vissza, nem a családok vagy a pedagógusok alkalmatlanságára. Azért van manapság az erkölcs a béka feneke alatt, mert a politikai köpönyegforgatás, a hazudozás, az emberek becsapása, hülyének nézése, a mutyizás, az állami vagyon és a közpénzek „baráti cégeknek” juttatása, a magánvagyonok ismeretlen forrásokból való gyarapítása, az off-shore-ozás (és még sorolhatnám mi egyéb) természetesnek, elfogadottnak, ad absurdum normálisnak számít politikusaink körében (hangsúlyozom, hogy pártállásra való tekintet nélkül). Kis hazánkban gyakorlatilag bármilyen, a fenti körbe tartozó nagy volumenű disznóságot el lehet követni, annak különösebb kockázata nélkül, hogy az embert rács mögé juttatná az igazságszolgáltatás gépezete, amelynek erkölcsi szilárdsága egyébként maga is sokszor erősen megkérdőjeleződik.
Honnan veszik a bátorságot ezek után tisztelt honatyák, politikusok, miniszterek és egyéb államférfiak, hogy erkölcsről, etikáról megnyilvánuljanak, erkölcsi kérdésekben állást foglaljanak, ítélkezzenek, valamint erkölcsi oktatás szervezésében (különös tekintettel a teljesen abszurd 60 órás gyorstalpalót) jeleskedjenek? Vagy stílszerűen kérdezzem úgy, hogy honnan veszik az erkölcsi bátorságot?
