Mostanában az egyik leggyakoribb beszédtéma a válság. Mi váltotta ki? Milyen hatása van? Kik a felelősek a válság kirobbanásáért? De leginkább az foglalkoztat mindenkit, hogy meddig tart, és mi lesz utána.
Abban nagyon eltérnek a vélemények, hogy milyen a válság lefutása, V, L vagy W alakú, illetve meddig tart, csupán néhány évig, vagy elhúzódik akár egy évtizedig. Abban viszont elég nagy az egyetértés, hogy a válság után az élet visszatér az úgynevezett „normális” kerékvágásba. Egy olyan világ jön vissza, amelyből hiányoznak a nagy kilengések (pozitív és negatív irányban egyaránt), amikor az emberek ismét mernek majd befektetni, a befektetések értéke ismét megalapozottan és tartósan növekedni tud, az emberek túlnyomó többségének lesz stabil munkahelye, és tud miből vásárolni, fogyasztani.
Én egy kicsit másként látom ezt a dolgot. Hogy megvilágítsam, miért és miben látom másként, hadd induljak ki egy fizikai példából, a jég megolvasztásából. Vegyünk egy darab jeget, amelynek a hőmérséklete mínusz 20 Celsius fok. Kezdjük el ezt a jégdarabot melegíteni: egyenletes eloszlásban közöljünk vele hőt. A jégdarab hőmérséklete emelkedni kezd. A nulla fokot elérve érdekes jelenséget tapasztalunk. Hiába közlünk a jéggel egyre több hőt, a hőmérséklete nem emelkedik tovább. Ugyanakkor megváltozik a halmazállapota, olvadni kezd, cseppfolyóssá válik. Mindaddig, amíg a jég teljesen el nem olvad, a jég-víz keverék hőmérséklete nem változik, nulla fok marad! Amikor teljesen cseppfolyóssá válik, eltűnik belőle minden jég, további hő hatására ismét emelkedni kezd a hőmérséklete, azonban, újabb érdekes és meglepő jelenség gyanánt, a térfogata nem nő, hanem egy darabig csökken, egészen 4 Celsius fokig, ahol a legsűrűbb a víz. Ha tovább melegítjük, tovább nő a hőmérséklete, és ezzel párhuzamosan most már a térfogata is.
Azt gondolom, hogy napjainkban olyan jelenségnek vagyunk tanúi a gazdaságban, mint amilyen a jég olvadása. A gazdasággal az elmúlt években, évtizedekben rengeteg hőt közöltünk (dolgoztunk, fogyasztottunk, fejlesztettünk, beruháztunk), így a hőmérséklete és a térfogata egyre nőtt (vagyis az összes megtermelt érték, a GDP, emelkedett). Most azonban elértünk egy pontot, amikor hiába közlünk a gazdasággal újabb hőt, hiába dolgozik rengeteg ember nagyon sokat, hiába az újabb befektetések, az új technológiák, a gazdaság nem nő tovább, hanem elkezd átalakulni. A régi struktúra megolvad, azaz válság jelentkezik. Mindaddig, amíg ez a válság tart, amíg az átalakulás lezajlik, a gazdaság nem nő tovább. Az átalakulást követően pedig egy új korszak kezdődik, amelyben semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. Jég helyett víz, szilárd helyett cseppfolyós halmazállapot jelenik meg. Régi gazdasági struktúrák helyett újaknak kell kialakulniuk. Hogy pontosan milyeneknek, azt ma még nem tudjuk, csupán érzékeljük, hogy változik a bankok szerepe, a szabályozók szerepe, másként kell gyártani, kereskedni, hitelezni, és így tovább. Ha pedig minden megváltozik, akkor értelemszerűen semmi nem térhet vissza a régi, „normális” kerékvágásba. A vízben minden másként működik, mint a jégben. Más a „normális” a szilárd és más a cseppfolyós halmazállapotban. Megtörténhet, hogy emelkedik a hőmérséklete („fejlődik a gazdaság”), de mégis csökken a térfogata („a világ teljes GDP-je”). Sok meglepetés érhet tehát bennünket ebben az új helyzetben, amelyben mindenkinek meg kell tanulnia másként viselkedni, másként élni, másként dolgozni. Minél hamarabb megértjük ezt, annál hamarabb kialakulhat egy „normális” állapot, amely már nem mutatja a válság jeleit. Erről azonban egyelőre csak egyet tudhatunk biztosan: azt, hogy nem lesz, nem lehet ugyanolyan, mint a válság előtti „normális” állapot.
(Az írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)
