Kiben ne merült volna fel élete során legalább egyszer a gondolat, hogy milyen jó lenne előre látni az jövőt? Már gyerek fejjel sokszor arról ábrándozunk, hogy jó volna tudni a másnapi dolgozat feladatait, kedvenc csapatunk hétvégi eredményét, vagy a titokban, a távolból imádott lány válaszát bátortalan közeledésünkre. Felnőttként is sokszor állít bennünket olyan feladat elé az élet, amelynek kimenetelét, eredményét nagyon hasznos volna előre látni, hiszen így megkímélhetnénk magunkat a felesleges munkától, a helytelen döntésektől, a rossz irányú próbálkozásoktól.

Elsőre valóban rendkívül csábító a gondolat: bepillantani a jövőbe, meglesni, mi történik velünk, ki lesz életünk párja, hol és hogyan fogunk élni, milyen eredményeket fogunk elérni.

Jobban belegondolva azonban nem biztos, hogy annyira jó dolog ez. Addig persze nincs semmi baj, ameddig a jövőbeni önmagunkat egészségesnek, sikeresnek, elégedettnek, szerencsésnek, boldognak látjuk. De elképzelhető-e, hogy csak ilyen örvendetes, örömteli, pozitív dolgot látnánk a jövőben? Nyilvánvalóan nem, hiszen az élet soha nem lehet egyoldalú, nem lehetséges, hogy a jövőben minden jól alakul, minden csupa rózsaszín lesz. Magától értetődő, hogy a jövőbe tekintéskor láthatnánk esetlegesen bajt, hibákat, szerencsétlenséget, magányt, betegséget, boldogtalanságot, halált is.

Az emberi lélek működését ismerve utóbbi esetben két féle reakció, két lehetséges forgatókönyv képzelhető el. Az egyik a letargikus feladás, a depresszív belenyugvás. Jöjjön, aminek jönnie kell, nem tehetünk semmit! Ebben az esetben életünk további részét passzívan, feladatainkat valószínűleg elhanyagolva, céljainkat feladva, félelmek közepette, rossz lelkiállapotban élnénk meg, és csak arra tudnánk gondolni, milyen borzasztó jövő vár ránk.

Sokan közülünk azonban nem lennének képesek tétlenül várni sorsuk beteljesülését. A pesszimistábbak, a kétségbeesésre hajlamosak minden bizonnyal önkezükkel próbálnának véget vetni életüknek, egyfajta menekülést kísérelve meg a jövő negatív fordulatai elől.  Az optimistábbak, magabiztosabbak részéről viszont egy sokkal aktívabb, dacosabb magatartás várható ebben a helyzetben. Ők azok, akik nem nyugodnának bele abba, amit láttak, nem fogadnák el a rosszat, hanem tenni akarnának ellene, meg akarnák változatni a jövőt. A környékét is elkerülnék a helynek, ahol sikertelennek, betegnek, boldogtalannak látták magukat. Nem érintkeznének azokkal, akik negatív látomásaikban szerepeltek. Megpróbálnának mindent másként csinálni, hogy elkerüljék a végzetet. Hogy sikerrel járnak-e vagy sem, az persze sokáig nem dől el; nem dőlhet el egészen addig, amíg az előre látott események ideje el nem érkezik. Addig csak reménykedhetnek, hogy talán sikerül elkerülni a jövőbeni rosszat, egyúttal azonban retteghetnek, hogy mi van, ha mégsem. Életük merő stressz, igazi rémálom lenne. Ez sem tűnik tehát sokkal biztatóbbnak, mint a letargikus lelki összeroppanás vagy az öngyilkosságba menekvés.

Akárhogy viszonyulna is az egyes ember a látottakhoz, beletörődéssel, meneküléssel vagy a megváltoztatás szándékával, könnyen belátható, hogy a jövőbe látásnak egyéni és társadalmi szinten is messze ható következményei lennének, a világ nem működne, nem működhetne tovább ugyanúgy, mint annak előtte.

Nem működne az oktatás. Nem lehetne számon kérni, feleltetni, dolgozatot íratni, vizsgáztatni, tekintve hogy mindenki előre látná, mit kérdeznek majd tőle, milyen feladatok elé állítják a vizsgán.

Nem működne az irodalom és a filmművészet. Mindenki tudná, mi történik majd a könyvben, a filmben, hogyan alakul a történet vége. Ezek az alkotások ezért szinte teljesen érdektelenné válnának.

Nem működne a tőzsde. Mindenki szabadulni igyekezne azoktól a részvényektől, kötvényektől, devizáktól, amelyeket a jövő gyengének, rosszul teljesítőnek mutat, helyettük a jól teljesítőket, a jövőben erősnek bizonyulókat akarná csak megvásárolni. Ez a kereslet-kínálat teljes felborulását és a tőzsde összeomlását eredményezné.

Nem működne semmilyen biztosítás. Egyetlen biztosító sem akarna biztosítást kötni olyan személyre, ingatlanra, gépkocsira, amellyel a jövőben valami baj történik, csak azokra, akiket, illetve amelyeket a bajok elkerülnek. Ez a hozzáállás viszont vásárlói oldalról teljesen értelmetlenné tenné a biztosítás megkötését, hiszen mindenki tudná, hogy pontosan azokban az esetekben felesleges megkötni a biztosítást, amely esetekben a biztosító erre hajlandó lenne.

Nem működne a sportfogadás. Mi értelme lenne bármilyen fogadást kötni, ha mindenki tudja, illetve tudhatja a végeredményeket?

Nem működne a parlamentáris demokrácia. A szavazások végeredményét előre lehetne látni, ezért a többség a győztes párthoz kívánna csatlakozni, a vesztes pártok pedig rohamos ütemben kiürülnének, kimúlnának, azaz – paradox módon – totális rendszer alakulna ki.

Nem működne a szabadalmaztatás, a feltalálás. Miért akarna bárki is munkát, időt, energiát fektetni abba, hogy kitaláljon, feltaláljon valamit, ha ugyanazt bárki más is előre láthatná, így sem hasznosítani, sem az illetéktelen felhasználástól védeni (szabadalmaztatni) nem lehetne?

Nem működne a sajtó, a rádió, a TV. Mi értelme arról beszélni, arról tudósítani, amit egyébként is mindenki előre láthat, hallhat, tudhat?

Nem működne maga a gazdaság sem. Ki fektetne be olyan tevékenységbe, ki működne együtt olyan vállalattal, amellyel kapcsolatban a jövőben a legcsekélyebb negatív fejlemény is várható?

Már ebből a néhány példából belátható, hogy a jövő meglátása egyúttal a mai társadalom és gazdaság teljes működésképtelenségét okozná, csődjét eredményezné. Hogy milyen társadalom és gazdaság léphetne a mostani helyébe, egyáltalán elképzelhető-e bármilyen működőképes új gazdasági és társadalmi modell, arra ma nem adható értelmes válasz. Úgy tűnik, addig jó, amíg nem rendelkezünk jövőbe látó képességgel, mert így világunk, emberi társadalmunk egyfajta védettséget élvez a teljes összeomlással szemben.

Ne felejtkezzünk meg azonban még egy fontos kérdésről. Ha a jövő meglátása ilyen kataklizmát idézne elő, az azt jelentené, hogy valójában az emberiség másfajta jövőt élne meg, mint amilyet előre látott, azaz a jövőt ténylegesen befolyásolta és megváltoztatta. Ez azonban elvileg nem lehetséges. Olyan elvi és gyakorlati paradoxonnal szembesülünk tehát, amelyre egyelőre megnyugtató tudományos válaszok nem léteznek.

Az elméletek egy része szerint a jövő, amelyet esetlegesen meglátunk, elkerülhetetlen. Hiába próbálunk másképp cselekedni, nem fogjuk tudni elkerülni azt, amit előre láttunk. Ebben az esetben ugyan a gazdaság és a társadalom csődje, összeomlása elkerülhető, a világ tovább működik, az egyén szintjén azonban egy másfajta, nem kevésbé negatív életérzés vár mindenkire, aki a jövőjét meglátta: azt sem elkerülni, sem megváltoztatni nem tudja, akarat nélküli és valódi döntésekre képtelen robotként kell élnie életét.

A tudományos válaszok egy másik része szerint a jövő alakítható, ugyanis egymással párhuzamos világok, valóságok, jövők léteznek. Tetteink befolyásolják, hogy ezek közül melyik valósul meg ténylegesen. Ha ez a helyzet, akkor van remény, tudunk tenni, valós döntéseket hozni, a jövőt megváltoztatni. Ebben az esetben viszont valójában nem is beszélhetünk arról, hogy a jövőt megismerjük, hiszen csak a végtelen sok lehetséges jövő egyikét látjuk. Nagy valószínűséggel nem is az valósul meg, amit előre láttunk, hanem a tetteink, döntéseink következtében valami más. Azt azonban már nem tudhatjuk, hogy miben lesz más, mennyiben fog más történni.

(Ezekkel a tudományos érvekkel és ellenérvekkel foglalkozik tudományos igényességgel, rendkívül izgalmas sci-fi történetbe, mint keretbe ágyazva Robert J. Sawyer Flashforward című regénye, amelyből sorozat is készült.)

Végül ugyanarra a következtetésre jutunk tudományos megközelítésből is. Ha létezne valódi jövőbe látás, az nem volna jó, sem nekünk, egyes embereknek, sem pedig a társadalom egészének. Örüljünk tehát, hogy a világ úgy van kitalálva (jelen tudásunk szerint legalábbis), hogy az ilyen képesség az embernek nem adatott meg.

(Fenti írás "Az idő" címmel szerepel a szerző áprilisban megjelent Üdv a harmadik évezredben című új könyvében.)