Csődtől fél a világ. Előbb Írország, majd Görögország lehetőséges csődje hozott frászt a befektetőkre, aztán a Portugália, Spanyolország és Olaszország hasonló problémájával kapcsolatos rettegés következett, egy idő óta pedig a Csődbe jut-e a világ legjobb adósának számító Egyesült Államok? című gazdasági horrortól vacognak a fogak.
Valamennyien emlékszünk, hogy a hitelminősítők, a Standard and Poor’s, a Moody’s és a Fitch 2008-ban „elfelejtették” figyelmeztetni a pénzügyi világot a fék nélküli ingatlanpiaci hitelezés kockázataira, elmulasztották negatív minősítés alá venni a kétes értékű ingatlanhitelekből ügyesen kikevert értékpapír mixeket. Ugyanezek a hitelminősítők most kétnaponta szólalnak meg, fenyegetnek az eddigi minősítések megvonásával, időről időre ténylegesen lejjebb is sorolják a szóban forgó országokat, Görögországot pedig már egyenesen a D kategóriába sorolták, ami 60 év óta az első, konkrét államcsődről szóló minősítés.
Vajon reálisak-e az országok csődjéről szóló rémisztő jóslatok? Elképzelhető-e, hogy a bivalyerős gazdaságnak számító Egyesült Államok, de akár az európai mércével mérve robosztus Olaszország vagy Spanyolország valóban csődbe megy, azaz fizetésképtelenné válik, és nem tudja teljesíteni belső fizetési kötelezettségeit (például a nyugdíjak, a költségvetési intézmények és a hadikiadások vonatkozásában), illetve –ami talán még fontosabb – a külföldről felvett hitelek törlesztő részleteit sem tudja fizetni?
Az ember hajlamos azt gondolni valamiről, hogy csak azért, mert nagy, biztosan nagyon stabil is. Úgy vélik sokan, egy magánszemélynél elképzelhető, hogy nem tudja fizetni a kölcsöneit, egy vállalatnál elképzelhető, hogy nem képes rendezni a számláit, de egy állam esetében mindez nem lehetséges, hiszen ott annyi pénz van, hogy abból mindenre futja. Ehhez képest a rideg valóság, hogy a visszaélések, a korrupció és a nem hatékony felhasználás miatt éppen az államok küzdenek a leggyakrabban forráshiánnyal. Gyakrabban, mint a vállalatok és nagyobb mértékben, mint a magánszemélyek. A normál állami kiadásokat (nyugdíjak, egészségügyi és oktatási kiadások, infrastrukturális fejlesztések) is nehezen teremtik elő az egyes országok, sokszor kényszerülnek külső hitelfelvételre. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy az államokat vezető politikusok hajlamosak a népszerűségük megtartása érdekében igen költséges intézkedéseket is meghozni (adócsökkentés, lakás célú támogatás, ingyenes juttatások), akkor igazán nem csodálkozhatunk, hogy mára az országok egy jelentős részénél az államadósság eléri vagy meghaladja az adott ország teljes éves nemzeti össztermékét.
A világ sokáig nem akadt fenn ezen a problémán. Az emberek többé-kevésbé hittek az államok stabilitásában, a befektetők szívesen vettek állampapírt, a hitelminősítők pedig nem riogattak esetleges csődökkel. Az államok időről időre állampapírt bocsátottak ki, azaz hitelt vettek fel a befektetőktől, majd pedig szépen törlesztették azt, vagy a megtermelt GDP-ből vagy egy újabb hitelfelvételből. Aztán jött a pénzügyi válság, amely sok mindenben, többek között ebben is változást hozott. A hitelminősítők szigorúbbak lettek, a befektetők óvatosabbak, az emberek bizalmatlanabbak. Ennek pedig kellemetlen velejárója, hogy bizony nem olyan könnyű hitelt felvenni a piacon, nem csak magánszemélyeknek és vállalatoknak, de az államoknak sem.
Mi történik, ha egy ország nem tud annyi hitelt felvenni a piacon, amennyire szüksége van? Nos, ekkor következik a vészforgatókönyv. A hitelminősítők beindítják a minősítési gépezetet, és az adott országot „hírbe hozzák”. A befektetők még óvatosabbak lesznek, a soron következő államadósság aukción még kevésbé tolonganak, hogy állampapírt vegyenek. Ha adnak is hitelt, azt csak jóval magasabb kamatért teszik meg (ezt hívják kockázati felárnak). Az ország csődkockázat elleni biztosítása megdrágul. Belép a képbe az IMF és más nemzetközi szervezetek sora, hogy kölcsönökkel segítsék ki a bajból az adott országot, és persze cserébe benyújtsák a számlát, azaz megköveteljék, hogy az állam valamilyen formában csökkentse kiadásait, faragja le költségeit.
A fenti mechanizmusok tulajdonképpen a normális működést biztosítják. Ha valakivel elszalad a ló, jelez a vészcsengő, beindul a korrekciós mechanizmus. De mi történik, ha egyszerre túl sok országnál áll elő hasonló probléma? Ha túl sok országnál fenyeget egyszerre a túlzott eladósodás és az esetleg fizetésképtelenség veszélye? Ekkor jönnek elő a pánikreakciók. A feltételezések, hogy mi történik, ha nem tud fizetnie ez sem, az sem, és nem lesz elég pénz az IMF-nél és másoknál sem, hogy ideiglenesen kisegítse a bajba jutottakat. A találgatások, hogy x ország már nem is tud fizetni, y pedig tud ugyan, de már segítségért fordult valakihez. Az okosságok, hogy gyorsan meneküljön a befektető aranyba, svájci frankba, jenbe, vagy éppen dollárba.
Józan ésszel átgondolva kissé komolytalannak tűnő dolgok ezek. Meneküljünk egy kis alpesi ország valutájába? A lavina elől bújjunk el egy erősnek tűnő, de a lavinához képest mégis aprócska fenyő mögé? Vagy meneküljünk japán jenbe, egy olyan ország devizájába, amelynek az eladósodottsága a GDP 220%-a? Vegyünk aranyat, amely fundamentális alapon már így is túlértékelt, egy jó nagy lufit fújtak körülötte, amely bármelyik pillanatban kidurranhat, mélyrepülésbe küldve az arany árát (amire már többször volt is példa az elmúlt évszázadokban)? Netán, ad abszurdum, az USA technikai csődje elől (amelynek oka a törvényben rögzített adósságplafon elérése, amely miatt az ország több hitelt nem vehet fel, bár a gazdasága még bőven elbírná), meneküljünk dollár kötvényekbe? Külső szemlélő számára akár viccesnek is hathatnak e javaslatok, bár mindegyikre lehet „logikus” magyarázatot találni.
Vannak persze, mint mindig, racionális hangok is. Amelyek elmondják, hogy Japán adóssága a GDP 220%-a, mégsem akarja csődbe juttatni senki, Spanyolországé ugyanakkor csak 60%, mégis mindenki temeti, csak mert az ingatlanpiaca összeomlott és még nem tudott kilábalni belőle. Hogy az államadósság nem akkora ellenség, mint amilyennek lefestjük! Ugyanis ha az adósságot lecsökkentjük, azaz az állami kiadásokat visszafogjuk, az általában komoly negatív hatással van a gazdaságra, lefékezi a fejlődést, a növekedést, aminek következményeként lecsökken az állam adóbevétele is, és így belekerülhet egy kellemetlen, negatív spirálba. A racionális hangok arra is felhívják a figyelmet, hogy a hitelminősítők súlyosan átestek a ló túloldalára, akkor is farkast kiáltanak most már, ha egeret látnak, ezzel pánikot keltenek, és jóslataik önbeteljesítővé válnak.
Ha sokan úgy látják, hogy a baj nem is akkora, akkor miért van ekkora aggódás a téma körül? Más szóval: kinek jó, ha pánik van a piacon?
Akinek nincs pénze, annak biztosan nem jó. Aki egyébként is nehezen él meg a fizetéséből, nincs öröksége, nincsenek jómódú szülei, az a lakását, használati cikkeit, autóját kizárólag hitelből tudja megvásárolni. A pánik hatására azonban a hitellehetőségek beszűkülnek, a törlesztő részletek az egekbe szöknek, akinek tehát kevés van, annak még kevesebb lesz, és igen rosszul érzi magát. Meghúzza magát, nem költ, nem fogyaszt annyit, ha pedig nincs fogyasztás, az a gazdaság halála.
Akinek van pénze, annak szintén nem jó. Akinek van háza, autója, nyaralója, költeni tud nyaralásra, utazásra, luxuscikkekre, emellett még megtakarítani, befektetni is tud, az ezt szívesen meg is teszi, mindaddig, amíg többé-kevésbé kiszámítható, hogy mibe érdemes fektetnie, ha nyugodtan akar aludni. A pánik idején azonban semmi sem kiszámítható. A biztosnak hitt ingatlanról, állampapírról, aranyról derül ki egyik pillanatról a másikra, hogy nem is olyan biztonságos, akár veszteséggel is járhat, nem is beszélve a normál körülmények között is rizikós részvényekről, kötvényekről. Akinek tehát eddig volt pénze, annak a pánik hatására kevesebb lesz, amitől igen rosszul érzi magát. Óvatossá válik, befektetései pozícióit akár veszteséggel is likvidálja, megtakarításait nem fekteti be, vagy ultrakonzervatív módon helyezi el, például műkincset vásárol, mert arról úgy hiszi, hogy minden válságot túlél, mindig értékálló marad. Ha pedig nincs befektetés, az a gazdaság halála.
Akinek nagyon sok pénze van, annak sem jó. Aki közel kétezer milliárd dollár valutatartalékkal rendelkezik (mint például Kína), az megteheti, hogy cégeket vásárol, iparágakba invesztál, óriási beruházásokat indít, és teszi ezt szívesen mindaddig, amíg úgy látja, hogy ezt érdemes megtennie, mert munkahelyeket teremt, megélhetést biztosít milliárdos lakosságának. A pánik közepette azonban ide-oda csapong a dollár árfolyama, elveszíti értékét a valutatartalék, tönkremennek a cégek, vergődnek az iparágak, megkérdőjeleződnek a beruházások. Akinek nagyon sok pénze van, az a pánik közepette nagyon sokat is veszít, ezért igen rosszul érzi magát. Dollártartalékait megpróbálja leépíteni, euróba akar átcsoportosítani (de persze az sem olyan biztonságos), a jüant erőltetné, mint elszámoló és tartalékdevizát, aranyat venne, amiből viszont ritkán szokott munkahely, megélhetés, gazdasági növekedés származni. Ez pedig a gazdaság halála.
Hát akkor a pánik senkinek sem jó? Nem bizony, nem jó. Mindig lehet persze hallani óriási meggazdagodásokról a hedge fund befektetők körében, akik a pánikra, az esésre fogadnak és nyernek sokat, de az igazság pillanata náluk is mindig elkövetkezik: a pánikon még a hedge fund befektetők többsége sem tud megfelelően profitálni. Kitűnő példa erre John Paulson, aki ugyan 2008-ban 3 milliárd dollárt nyert azzal, hogy az ingatlanpiac összeomlására játszott, 2010-ben és 2011-ben viszont befektetési alapjai vagyonának több mint a fele elúszott azzal, hogy a gazdaság gyors talpra állására spekulált, ami – mint tudjuk – nem következett be.
Ahogyan évekkel ezelőtt nem volt jó a túlzott hurráoptimizmus, az exponenciális növekedés hajszolása, a fék nélküli rohanás, ugyanúgy nem jó most a túlzott borúlátás, a vészmadárkodás, a pánikkeltés. A vagyon, bármilyen értelemben nézzük is, legyen szó személyes vagyonról, egy ország vagyonáról, netán globális vagyonról, a nyugalmat, a kiegyensúlyozottságot szereti. Akkor érzi jól magát, akkor működik, akkor termel és fial. A nyugalomra, a kiegyensúlyozottságra kell törekedni ezért minden szinten, ennek irányába kell igyekeznie mindenkinek. Ez a vagyon szava, mikor értjük meg már végre?
Utóirat: A Standard and Poor’s hitelminősítő korábban már AAA-ról AA+-ra rontotta az Egyesült Államok besorolását, most éppen a Moody’s gondolkodik hasonló lépésen. A helyzet fokozódik!
(Fenti írás szerepel a szerző nemrégiben Üdv a harmadik évezredben címmel megjelent kötetében.)