Van egy városrésze Budapestnek, ahol állni látszik az idő. Pontosabban nem is áll, hanem úgy ötvenévnyi késésben van. Sietek leszögezni, hogy ezt a késést nem rossz értelemben kell érteni. Aki ide elmegy, azt nem a lemaradással szembesülés kellemetlen élménye éri, nem az avíttság rossz hangulata és illata fogadja, hanem éppen ellenkezőleg, letűnt korok báját érezheti, régi idők megőrzött emlékeivel találkozhat, egy kicsit kiléphet a mai világ eszeveszett sebességű forgatagából, lelassulhat, sétálgathat, nézelődhet és elmélkedhet.
Az ötvenévnyi késés ékes és kézzelfogható, de egyúttal szimbolikus bizonyítékaként a helyet nem is úgy hívják, ahogyan az elhelyezkedéséből logikusan következne. Azt a nevet viseli, amelyet több mint ötven évvel ezelőtt kapott, amikor még a város egy egészen más helyén volt megtalálható. Bizony, ez az érdekes része a városnak az idők során odébb költözött. Sőt, ez a furcsaság nem is egyszer történt meg vele, hanem négy alkalommal is, azaz esetében nem költözésről, hanem egyenesen vándorlásról helytálló beszélnünk.
Nem srófolom a kíváncsiságodat, kedves olvasó, minden további bevezető helyett csak annyit mondok, Ecseri. Van-e, ki e nevet még nem hallotta? Aligha. Tíz megkérdezett emberből pontosan tíz fogja azt válaszolni az Ecseriről érdeklődőnek, hogy ez Budapest közismert használtcikk-piaca. Egyesek talán még azt is tudni fogják, hogy ez Közép-Európa legnagyobb, állandó bolhapiaca, ahogyan stílusosabban nevezni szokták. És mint ilyen, fogalom. Turisták számára a Halászbástyához, Hősök teréhez hasonló kötelező látnivaló, de sok honfitársunk számára is kedvelt, gyakran felkeresett hely.
Azt azonban már sokkal kevesebben tudnák megmondani, hogy ha a Nagykőrösi úton található, akkor miért hívják ezt a különös helyet Ecserinek. Azt pedig szerintem szinte senki sem tudja, hogy az ócskapiac (ahogyan akkoriban hívták) eredetileg az Operaház helyén állt egészen 1875-ig. A város vezetése ekkor döntött úgy, hogy az ószerespiacot az Újvásártérre (a mai Köztársaság térre) helyezi át, így engedvén helyet az Ybl Miklós által tervezett Operaház építése számára. Itt sem lelt azonban otthonra a piac hosszú időre. A kiegyezés utáni robbanásszerű fejlődés átalakította a belvárost, megépült az Országház, a Tőzsdepalota, az Andrássy út, a Ferenc József (ma Szabadság) híd, és az Erzsébet híd. A zsidópiacnak (mert így is nevezték) e nagyszabású építkezések miatt ismét mennie kellett, így 1897-től már a Kerepesi úti temető mellett található Teleki téren találjuk.
A Teleki tér több mint ötven évig adott otthont a zsibvásárnak, zsibajnak, Tangónak nevezett piacnak. Akkoriban a lakosság szegényebbik fele innen öltözködött, innen rendezte be a lakását, itt vásárolt ajándékot, de sokszor itt keresett munkát, megélhetést is. A piacnak ez a kicsit keleti bazár, kicsit népáruház, kicsit indiai sátorváros jellege a XX. század első harmadában kezdett el átalakulni a régiségkultusz (vagy ahogy akkoriban nevezték az antikjárvány) kialakulásával. Ekkoriban jelentek meg a Telekin a valódi régiségek (egy részük legálisan, jellemzően hagyatékból, másik részük lopásból, rablásból származott), valamint az antiknak feltüntetett hamisítványok. A lopásoktól és a hamisításoktól félve a hatóságok eleinte szigorúan tiltották olyan tárgyak eladását „amelyeknek műbecsű vagy tudományos értékük van”. Természetesen a tiltás ellenére a régiségkereskedés komoly fejlődésnek indult és hamarosan a zsibaj egyik fő profiljává vált.
A háború a Telekin is súlyos nyomokat hagyott. Egyik oldalon hihetetlenül megnőtt a forgalma, hiszen a tönkrement, lerombolt országban alig volt termelés, ennek híján pedig a szerszámokat, ruhát, bútort, könyveket leginkább a használtcikk piacon lehetett vásárolni. Másik oldalon viszont a Teleki is mérhetetlenül lezüllött, virágoztak a lebujok, ócska csehók, elszaporodtak az egerek, patkányok és férgek, vígan éltek a tolvajok, zsebmetszők, valutaüzérek, svindlerek és egyéb kétes alakok. A rendőrök szinte tehetetlenek voltak a bűnözéssel szemben, ahogyan azzal sem tudtak mit kezdeni, hogy a túlburjánzó piac miatt rendszeresen leállt a Fiumei út forgalma. A helyzet egyre inkább tarthatatlanná vált.
Ebbe az időszakba, a Teleki 1945 és 1950 közötti életébe nyújt betekintést Bereményi Géza felejthetetlen filmje, az Eldorádó. A cím nem túlzó: az ügyes, jég hátán is megélő kereskedők számára ez az időszak valóban maga volt a mesebeli Eldorádó, ahol mindenből – szó szerint – aranyat lehetett csinálni. Akinek aranya van, annak mindene van! – vallotta Monori, a Teleki tér filmbeli királya, legsikeresebb kereskedője, aki – társaival együtt – mégis igen hamar áldozatává vált a közelgő változásoknak.
1948-ban ugyanis kimondták az ítéletet a város vezetői: a Telekinek mennie kell. Előbb a Váci útra akarták költöztetni, végül azonban a választás a Valéria-telepi Ecseri útra esett. A költöztetésre – többszöri halasztás után – 1950-ben került sor. A zsibvásár történetében ezzel új fejezet kezdődött. A kereskedők jelentős részétől az engedélyt megvonták. A többiek sem alhattak azonban nyugodtan, mindennaposak voltak a rendőrség, a pénzügyőrség, a piacfelügyelet, a KISOSZ és az AVH ellenőrzései, igen sok kereskedőt ítéltek el lopás, orgazdaság, illetve más, a népi demokrácia ellen elkövetett – vélt vagy valós – bűncselekmény következtében. Mindezek ellenére a használtcikk piac az új helyen is elboldogult, azonban olyan mesés meggazdagodásról, mint a háborút követő években, már senki nem álmodhatott.
Az ötvenes évek végén az Ecseri két új fenyegetéssel is szembesült. Egyrészt megalakult és rohamos léptekben fejlődött a Bizományi Áruház Vállalat, a BÁV, amely használtcikk vásárlással, javítással, zálogosítással és értékesítéssel foglalkozott. Másrészt az Üllői úton megkezdték a József Attila lakótelep építését, amelynek szovjet mintájú házgyári emeletes házai, valamint a hozzátartozó infrastruktúra (olyan új üzletekkel, mint az ABC, az Ápisz, vagy a Röltex) környezetében kellemetlenné, nemkívánatossá vált az Ecseri jelenléte. Megszüntetni mégsem akarták, mivel a helypénzből jelentős, évi több millió forintos árbevétele származott a fővárosnak, másrészt a pártvezetés szerint a lakosság jó része számára még mindig az egyetlen megfizethető beszerzési forrás volt. Így hamarosan ismét száműzetésről született döntés: az Ecserinek a Nagykőrösi úti szeméttelep helyére kell költöznie.
1964-ben, a dózerrel elegyengetett volt szemétlerakó helyén, a Nagykőrösi úton megnyílt a konszolidált, fallal körülkerített új Ecseri. A nevét senki nem akarta megváltoztatni, még a főkapu fölé is kiírták szép öles, régies betűkkel. A korábbi, átláthatatlan bazár-struktúrát viszonylagos rend váltotta fel, első sorban a ruhások, másodikban a vasasok és szerszámosok, harmadikban a vegyeskereskedések, a fal mentén körbehúzódó üzletekben pedig a bútorosok helyezkedtek el. A régi árusok nagy része az új helyen is üzletet nyitott, mindjárt az első, közvetlenül a főbejárat mellett a patinás Fischer famíliáé lett.
Mint a piac rendszeréből kitalálható, a profil eleinte nem változott, ugyanazokat lehetett kapni, mint korábban a Telekin, illetve a régi Ecserin. Ebben a hetvenes évek farmer- és bőrkabát korszaka hozott először változást, amikor ezek a nyugatinak számító kurrens termékek az Ecserin is megjelentek.
Az igazi profilváltást azonban a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji régiségdivat hozta meg, amely a piac életében a 20-as években tapasztalt után immár a második volt. Az ötvenes-hatvanas években politikailag kényes volt a polgári lakberendezés, ezért a régi bútorokat, képeket, szobrokat, csillárokat sokan eladták. A kereskedők fillérekért vásárolták fel ezeket, abban bízva, hogy jó üzletet csinálhatnak velük. Bő húsz évet kellett várni, de az üzlet végül beindult, a piacon rengeteg külföldi, illetve tehetősebb magyar kezdett el vadászni a régiségek után, amelyek árfolyama a kezdeti „bagóért” szintről a megnövekedett kereslet láttán hamarosan emelkedésnek indult.
Különösen a képkereskedés virágzott fel. A jó szeműek, a hozzáértő gyűjtők ezekben az időkben néhány forintért tucatszám vásárolhattak ma milliókat érő Scheiber, Kádár Béla, Vaszary, Ziffer képeket. A frissen alakult hazai árverezőházak tulajdonosai is jellemzően az Ecserin vadászták össze az első aukciók árukészletét. Ekkoriban alakult ki az a máig élő szokás, hogy a piac legforgalmasabb napja a szombat. Szombaton hajnaltól kora délutánig mindenki kinn van a piacon, aki él és mozog, alkalmi árusok és állandó üzlettel rendelkező kereskedők, alkalomszerűen érdeklődők és profi gyűjtők, galériások egyaránt. A könnyű prédák kora persze már lejárt, nem könnyű igazi értékre találni a piacon, de ha valamikor lehet, az jellemzően a szombat reggel. Alkudni persze nagyon kell, hiszen ilyenkor még mindenki többre tartja a portékát. Ha viszont valakinek szerencséje van és egy értékesebb darabra zárás felé tud alkudni, akkor jelentősen le tudja faragni az árat.
A piacon mindenki ismer mindenkit. Pontosan lehet tudni, hogy kihez kell fordulni, ha az ember valamilyen konkrét céllal érkezik az Ecserire. Ha lámpát keresünk, akkor lámpás Gáborhoz, ha szőnyeget, akkor Nikolicshoz, ha ruhát, akkor Irénhez, ha könyvet, akkor Klárikához, ha festményt, akkor Petihez, ha bútort, akkor Markovicsékhoz érdemes fordulni.
A közhiedelemmel ellentétben a kereskedők jellemzően korrektek. Nem igaz, hogy mindig ócska hamisítványokat akarnak rásózni a vevőre. Persze valljuk be őszintén, hogy a piacon sok a hamisítvány, a régiség iránti kereslet a „régiséggyártó” ipart is fellendítette. A valódihoz megtévesztésig hasonlító régiségeket tudnak manapság gyártani, amelyekről csak alaposabb vizsgálattal tudjuk kideríteni, nem eredetiek. Tapasztalataim szerint azonban a kereskedők (főleg azok, akik állandó üzlettel rendelkeznek a piacon és így mindig megtalálhatók itt) általában megmondják az érdeklődőnek, ha nem eredeti darabról van szó. Ha nem így tesznek, akkor sincs baj, saját magunk is kitalálhatjuk az árfekvésből, eredeti-e a kiválasztott holmi vagy sem. Amikor például a piacon jártamban beinvitált magához az Ecseri egyik legendás roma kereskedője, illetve annak felesége, akkor észrevettem egy Scheiber feliratú, meglehetősen jól sikerült képet. Kérdésemre, hogy mennyire tartja, az asszony hosszú litániába kezdett a kép kvalitásairól, majd kibökte, hogy 40 ezer forint az ára. Elbeszélgettünk, aztán elköszöntem tőle. Tisztában kell lenni ugyanis azzal, hogy egy Scheiber kép ára ma korszaktól függően 500 ezer és 3 millió forint között változik, ennek megfelelően nem szabad azt gondolnunk, hogy megütöttük a főnyereményt egy 40 ezres ajánlattal. Tudnunk kell, hogy a kereskedők is felismerik az értéket, amelyet jóval magasabb áron kínálnak, és nem is biztos, hogy kinn a piacon akarják értékesíteni. Nekik is megérheti esetleg valamelyik árverő házhoz bevinni a kvalitást, igaz, ott sokáig kell várni a pénzre és még az sem biztos, hogy az árverésen elkél a portéka. A kereskedőknek viszont forgatni kell a pénzt, így legtöbben mégis inkább a piacon próbálják eladni az értékesebb holmikat is, felvállalva, hogy esetleg nem keresnek vele annyit.
Az Ecserin tehát nyitott szemmel kell járni, mert igenis szép számmal lehet találni eredeti art-deco, óbarokk, koloniál és stílbútorokat, zsolnai és herendi porcelánokat, korabeli, még működő órákat, csillárokat, és ha nem is Scheiber, de kevésbé nagynevű festők eredeti képeit, amelyek még mindig százezreket érnek, és itt akár fél áron is hozzájuthatunk. Nem véletlen, hogy ma is kijárnak az Ecserire a külföldiek (jellemzően az olaszok, angolok, amerikaiak, kínaiak, japánok), de a Falk Miksa utcai antikvitások tulajdonosai is. Természetesen a nyitott szem mellett a másik két fő szabály az óvatosság és higgadtság. Ne szeressünk bele egyetlen tárgyba sem, mert azonnal meglátszik rajtunk és a kereskedő rögtön magasabb árat mond. Arcunk, gesztusaink ne árulkodjanak arról, hogy különösen megtetszett valami. Higgadtan, kissé közömbösen, de barátságosan érdeklődjünk, kérdezzük meg az árat, majd tegyünk egy alacsonyabb ajánlatot, amelyre a kereskedő valamekkora engedménnyel fog válaszolni. Ez az alku az üzlet része, nem szabad kihagyni. Nem szabad viszont túlságosan merevnek lenni sem. Meg kell éreznünk, hogy ha egy ponton túl nem enged a kereskedő, akkor azt azért teszi, mert már neki sem éri meg. Ilyenkor nekünk kell egy lépést tennünk és elfogadnunk egy kicsit magasabb árat, mint amelyet megcéloztunk. Ha nem vagyunk biztosan a dolgunkban, ha egy tárgy gyanúsnak tűnik, akkor inkább hagyjuk ott. Jobb esetleg egy eredeti holmit otthagyni óvatosságból, mint megvenni valamit, ami nem éri meg az árát és később csak mérgelődünk miatta.
Magam is szívesen járok az Ecserire. Jellemzően vasárnap, zárás előtt megyek, amikor ugyan kevesebb a kereskedő, de sokkal könnyebb alkudni. Mindig a főbejárattól indítom a sétámat, és nagyjából ugyanazt az útvonalat járom végig, amelyből nem maradhat ki az a néhány üzlet, ahol régi könyvek ezreiből lehet válogatni. Egyik legmulatságosabb élményem is a könyvekhez fűződik. Egy alkalommal, szép számmal vásároltam régi Delfin könyveket, majd kezemben a szerzeményekkel továbbsétáltam. Beinvitált magához egy másik kereskedő, aki a piacon arról híres, hogy válogatás nélkül minden külföldit hangos „hé te, gyere be, bitte kukken” kiáltással hívogat. Meglátta kezemben a csomagot és megkérdezte, mit vettem. Mondtam, hogy könyveket, mire leplezetlen érdeklődéssel, kissé bizalmaskodva azt kérdezte: - Könyvkereskedése van?
Ez az Ecseri világa. Kicsit zárt, kicsit titokzatos, kicsit bizalmaskodó, kicsit huncut, de alapvetően jó és szeretnivaló.
