Talán számodra is ismerős ez a mondat, Kedves Olvasó, a ma már klasszikusnak számító kabarétréfából, a felejthetetlen Márkus László előadásában. A férj, nem értvén, mi került az általuk vásárolt fotelen 7200 Ft-ba, hajnali fél háromkor apró darabokra szedi azt, és szinte extázisba esve alkotóelemenként próbálja felbecsülni a fotel anyag- és munkadíját, továbbá egyéb járulékos költségeit. Szinte már habzó szájjal és vérben forgó szemekkel, 4800 Ft-ig jut el a költségek összeszedésében, amikor a felesége mérgében odavágja neki, hogy a hálóingét meg 400 Ft-ért vette. A folytatást nyilván kitalálod, Kedves Olvasó.

Hasonló „mi kerül ezen …” érzésem volt pár napja nekem is. Épp a nagy kánikulai napokat éltük, és párommal a városban jártunk. A nagy melegben igen megszomjaztunk, ezért elhatároztuk, hogy betérünk az egyik szupermarketbe, és ott vásárolunk egy palack jól behűtött ásványvizet. Így is tettünk, bementünk az üzletbe és célirányosan az ásványvizes hűtőpulthoz siettünk. Kellően nagy választékkal találkoztunk, jó pár féle vízből lehetett választani. A félliteres palackok közül kinéztük a legszimpatikusabbat, leemeltünk kettőt a polcról, azzal már indultunk is a pénztárhoz fizetni.

Azaz indultunk volna, mert ekkor rám tört a Márkus László féle „mi kerül ezen…” érzés. Furcsa dologra lettem ugyanis figyelmes. Az általunk kiválasztott félliteres palack ára 194 Ft volt. Mi ebben a furcsa, kérdezheted, Kedves Olvasó? Önmagában talán semmi, mindaddig, amíg hozzá nem tesszük, hogy ugyanazon gyártó egyliteres ásványvize 149 Ft-ba, másfél literes vize pedig 119 Ft-ba került.

Nem vagyok járatlan a marketingben, tisztában vagyok azzal, hogy a termékek árazását ügyesen úgy kell alakítani, hogy az emberfia a termékünkből, szolgáltatásunkból minél többet vásároljon. Teljesen érthető ennek szelemében számomra az, ha például a híres üdítőitalgyártó a literes palack üdítőért csak 50%-kal kér többet, mint a félliteresért, a kétliteres pedig mindössze pár forinttal drágább a literesnél.

Na de hogy a literes ásványvíz 25%-kal legyen olcsóbb a félliteresnél, a másfél literes meg további 20%-kal a literesnél, az valahogy nem fér bele a világképembe. Mert mi indokolna ilyen arcátlan degresszív árazást? Utoljára ehhez hasonlót a Pál utcai fiúkban olvastam, ahol a törökmézárus megemelte az édesség árát, ám az adagot lecsökkentette. A reklamáló Cselének pedig így válaszolt: „Hát most drágább, hát most kevesebb!”. A törökmézárus árpolitikájának azonban volt logikus magyarázata, nevezetesen hogy a tantestület azt tervezte, az árust kitiltja az iskola környékéről, mert a diákok minden pénzüket nála költik el. Mindez a fülébe jutott derék árusunknak, aki úgy gondolta, amíg még maradhat, addig megpróbálja maximalizálni a bevételét.

Szóval a hűtőpult előtt a fentieken tűnődtem, és próbáltam megérteni, mi az üzlet abban, ha másfél litert 119 Ft-ért (nem akciósan!), fél litert pedig 194 Ft-ért ad az ásványvíz gyártója. Hiszen őt senki nem akarja kitiltani a szupermarketből, mint szegény törökmézárust az iskola előtti térről! Miért ad akkor harmadannyit a vízből jóval több pénzért? Vagy megfordítva, miért ad háromszor annyit jóval kevesebb pénzért?

Aztán hirtelen megértettem. Nem ad háromszor annyit, kevesebb pénzért. Illetve csak látszólag. Több pénzért ad nekünk harmadannyit, mert bolond fejjel azt vesszük meg. Melegünk van, odamegyünk a hűtőpulthoz és nem is gondolkodva, főleg nem körülnézve, leemelünk egy olyan palackot, amely számunkra a legkényelmesebb. A féllitereset. Amelynek a mérete akkora, hogy kényelmesen tudjuk fogni.  Amelyben annyi víz van, amennyit egyszerre jóízűen el tudunk fogyasztani. Mellesleg ez a vízmennyiség tényleg elég gyorsan el is fogy, így a víz nem melegszik ránk, a palackot pedig csak rövid ideig kell cipelnünk, hamarosan megszabadulhatunk tőle.

Kényelmességünkből fakadóan tehát félliteres vizet veszünk, és 40 Ft helyett (ennyi jutna fél liter vízre a másfél literes palack vásárlásakor), készek vagyunk 194 Ft-ot, közel ötször többet fizetni érte. Ha pedig készek vagyunk érte ennyit fizetni, akkor a gyártó (meg a kereskedő) nyilván így áraznak. Bolondok lennének nem így tenni.

Idáig jutva a gondolkodásban elhatároztam, hogy nem hagyom magam a kényelmességem által vezetni. Visszatettem a két félliteres palack ásványvizet és egy másfél litereset vettem el. Juszt se adtam ki 388 Ft-ot a két kis palackért, hanem csak 119 Ft-ot fizettem és mit tagadjam, mindez kellő elégtétellel töltött el! Ennek megfelelően megfogadtam, hogy a jövőben jobban odafigyelek az árazási trükkökre.

Kezembe került egy nagyon különös könyv. A címe: Te rongyos élet… Alcíme: Életcélok és életstratégiák a mai Magyarországon. A könyvet Hankiss Elemér és Heltai Péter jegyzik, de a szerzők valójában nem ők. Hankiss és Heltai pusztán kérdéseket tett fel nyolcvan ismert személyiségnek, olyanoknak, mint Bojár Gábor, Demján Sándor, Döbrentey Ildikó, Geszti Péter, Gryllus Dániel, Kemény Dénes, Krizsó Szilvia, Lantos Csaba, Palya Bea, Papp Edit, Sugár András, Szalay-Berzeviczy Attila.

A kérdések eleinte egyszerűnek tűnnek: Mi az ön célja a következő négy-öt évre, illetve a következő tíz-tizenöt évre? Aztán egyre nehezednek: Ha élete végén visszatekint, milyennek szeretné látni a pályát, amit befutott? Változott-e, változik-e a világ annak következtében, hogy ön itt él és dolgozik? És végül elérjük a legnehezebb kérdést: Ön szerint mi az emberi élet célja, értelme?

A könyv a fent említett ismert személyiségek válaszaiból álló rövid esszék füzére. Szemezgessünk egy kicsit az esszék között, megtartva a könyv eredeti, szerzők neve szerinti ábécésorrendjét!

Bojár Gábor szerint az élet értelme a verseny, amelyben kit tudjuk teljesíteni önmagunkat. Arra kell törekednünk, hogy megtaláljuk azt a „versenypályát”, ahol sikerrel, eredménnyel tudunk versenyezni.

Demján Sándor az egyéni és a közösségi önmegvalósításban látja az élet értelmét, egészen pontosan a kettő optimális egyensúlyának a megtalálásában. Meg kell találnunk egyéni boldogságunkat, sikerélményünket, de mindezt a külső hatások függvényében, azok figyelembe vételével kell tennünk. Nem elég, ha boldog családi életet élünk, jól kell éreznünk magunkat a munkánkban és a társadalmi környezetünkben is.

Döbrentey Ildikó író az élet értelmét abban látja, hogy mi emberek egymásra vagyunk bízva. Gyermek a felnőttre, felnőtt a gyermekre. Férfi a nőre, nő a férfire. Beteg az egészségesre, egészséges a betegre. Nem mozoghatunk csak a saját érdekkörünkben, csak saját magunkkal törődve. Ennek a megértése és megélése jelenti a Nagy Feladatot, a küldetést, amelyre minden embernek rá kell jönnie.

Geszti Péter rövid, dalszöveg-szerű válasza a kérdésre a következő: Az élet értelme alkotni és játszani, örülni és szeretni, adni és elfogadni, alkalmazkodni és otthon lenni a világban.

Gryllus Dániel amolyan kalákás választ ad a kérdésre: Életünk szolgáljon isten dicsőségére, a magunk és a velünk kapcsolatban lévők örömére és épülésére.

Kemény Dénes válaszában nem lehet nem észrevenni a vízilabdaedzőt: az élet értelme, hogy mindenki a benne rejlő lehetőségeket, képességeket a körülmények függvényében maximálisan kihozza magából. Mindegy, hogy valaki mosogató a menzán vagy professzor a Yale egyetemen, törekedjen a maximumra. Az egyik esetben a maximum annyi, hogy egy élet gürcölése árán kenyeret ad a gyerekeinek. A másik esetben ezreknek ad tudást és inspirációt, új dolgokat, új minőséget hoz létre, mert az ő képességei és lehetőségei szerint ez a maximum.

Krizsó Szilvia egy koncertről ír, amelyen ő maga énekel nagy sikerrel, és ez nagy boldogságot jelent számára. Ez Krizsó Szilvia álma és célja. Általános üzenete pedig annyi: az élet célja, hogy megvalósítsuk álmainkat.

Lantos Csaba biológiai indíttatású választ ad. Az élet oka, feltétele, következménye és az élőlények kötelessége a reprodukció. Ezen belül nekünk, embereknek nemcsak az utódaink létrehozása a feladatunk, hanem hogy őket is olyan helyzetbe hozzuk, hogy ők is tovább tudják adni a fonalat. Élhető világot kell tehát hátrahagynunk, hogy gyermekeink, unokáink számára is legyen esély!

Palya Bea művészi ihletésű válaszának lényege: az életnek egyetlen értelme van, igazán élni. De milyen is az, hogy igazán élni? Igazán élni: figyelni, „benne lenni a dolgokban”. Igazán élni: szeretni magamat és másokat, aktívan kapcsolódni önmagamhoz és másokhoz. Igazán élni: közel lenni az érzéseimhez, megélni azokat. Merni örülni és szomorúnak lenni, dühöngeni és nevetni. Igazán élni: észrevenni és dicsérni a jót. Igazán élni: a kreatív energiák forrását megtalálni, alkotni, írni, főzni, énekelni.

Papp Edit a költővel válaszol: „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.”

Sugár András szerint az élet értelméről nem lehet anélkül beszélni, hogy az ember ne gondolna szeretteire, munkatársaira, az ország egészének fejlődésére, valamint az ezekben vállalt felelős döntésekre. Az olyan alkotótevékenység lehet hasznos és értelmes, amely másokat is arra ösztönöz, hogy jobban, hasznosabban tevékenykedjenek, és ezáltal nagyobb értéket állítsanak elő.

Szalay-Berzeviczy Attila véleménye az, hogy életünk a létezésünk megnyilvánulása, és minden, amit életünk során magunk körül alkotunk, igazolja létünk értelmét. Életünk mulandó, de létünk értelme örökkévaló lehet, ha életünk során maradandót tudunk alkotni.

Olvasom ezeket a magukkal ragadó gondolatokat, keresem bennük a közöset, és keresem a kérdésre a magam válaszait. Nem lehet nem észrevenni, hogy minden válasz valamiképpen a megismerésről, az elfogadásról, az alkotásról, a létrehozásról, az önmegvalósításról szól. Mindenki ezeket járja körül, ezeket vizsgálja különböző nézőpontból, eltérő megközelítésben és hangsúlyokkal, de nagyon hasonló végeredménnyel: ismerd meg magadat és a világot, fogadd el, ami vagy, hozz létre valamit, ami jó neked és másoknak körülötted, ezzel valósítsd meg önmagad, mint egyes ember, és mint az emberiség egyik tagja.

Nem lehet véletlen, hogy alapvetően mindenki ugyanoda jut, ugyanazt a választ adja. A mai Magyarországon, de talán a mai világban is, úgy tűnik, nincs más igazán sikeres életstratégia, amely elégedetté, kiegyensúlyozottá, és – mondjuk ki – boldoggá tesz.

Az én válaszom messze kezdődik. Milliárd évekkel ezelőtt, azzal a hatalmas energiabombával (Big Bang), amely útjára indította az univerzum fejlődését. Az univerzumban a fizikai törvényeknek engedelmeskedve minden a maximális rendezetlenség állapotába törekszik (ez az entrópiamaximum elve), és abban is lenne ma is, ha nem robbant volna ez a hatalmas, mindent elindító energiabomba. Hogy galaxishalmazok, galaxisok, csillagok, bolygók, holdak jöttek létre a nagy rendezetlenségből, és egymás vonzásában kiszámítható rendben mozognak, forognak és keringenek, az mind az energia következménye, amely a rendezetlenségből rendet, a kiszámíthatatlanságból kiszámíthatót hozott létre. Azt is mondhatjuk tehát, hogy az univerzum értelme az energia hatására létrejött rend, rendezettség.

Az élet a Földön, százmillió évekkel ezelőtt az ősóceán ásványi anyagokkal teli „őslevesében” jött létre, a napsugárzás, a villámok, a radioaktív és kozmikus sugárzások energiája hatására. A kaotikus őslevesből energia hatására megszületett tehát a rendezettség egy újabb formája, újabb szintje, az egyszerű atomokból és molekulákból bonyolultabb molekulák sora, majd ezek egymással is kapcsolatba lépő csoportja jött létre. Ezek az ősi „élőlények” abban múlták felül a korábban ismert formákat, hogy összehangolt együttműködésre voltak képesek, amely együttműködésből valami új, valami más született. Az élet fejlődése tulajdonképpen nem más, mint az egyre bonyolultabb, egyre finomabban hangolt együttműködésre képes egységek keletkezése, amelyek egyre magasabb rendű alkotást képesek létrehozni. Nem túl merész állítás tehát, ha azt mondjuk, az univerzumhoz hasonlóan az élet értelme is valahol az energia hatására létrejött rend, rendezettség, együttműködés és alkotás.

A Homo sapiens, a bölcs ember a képességei folytán emelkedett ki ebből a már önmagában is bámulatos rendszerből. Képes volt a kéz használatára, a tűz rabul ejtésére, a megzabolázott energia felhasználására, eszközök készítésére, amelyek még hatékonyabban tudták hasznosítani az energiát. Képessé vált a beszédre, amely az egyedek közötti együttműködést magasabb szintre emelte, az ösztönök, a tudattalan szintjéről a tudat, a tudatos szintjére. A megszelídített természeti energiával és a beszéden alapuló társadalmi energiával az ember fantasztikus dolgok megalkotására vált képessé, épületeket, gépeket, művészeti alkotásokat, szellemi termékeket hozott létre, amelyek segítségével az ősember idején megtapasztalható rendet és rendezettséget nagyságrendekkel magasabb szintre emelte. Az ember mint faj létének értelme tehát szintén a rend, a rendezettség, az együttműködés és az alkotás, egy még magasabb szinten, nagyon sok energia segítségével.

Nem csoda szerintem, ha mi, ma élő emberek, létünk értelmét kutatva ugyanide jutunk. Olyan válaszokat adunk, amelyek ugyanarról szólnak. Megismerésről, elfogadásról, alkotásról, létrehozásról, önmegvalósításról beszélünk, ennek különböző formáit keressük életünk során. Személyes energiát fektetünk abba, hogy megtaláljuk a választ, az önmegvalósítás, az alkotás, a létrehozás egyéni, csak ránk jellemző formáját, amely életünknek értelmet ad. A választ, amely szerintem mindössze annyi: fektess energiát a létezésedbe, energiát, amely a rend, a rendezettség irányába hat, az ellenkező irányba, mint amelybe ez a bennünket körülvevő nagy egész önmagától törekszik.

Ha ezt teszed, mindenképpen maradandót hozol létre. Lehet, hogy nagy találmányok és felfedezések, kiemelkedő művészeti alkotások fűződnek majd a nevedhez. Lehet, hogy gazdasági sikerek, kényelmesebb emberi élet, egészségesebb körülmények létrehozása őrzi meg a létedet és a befektetett energiádat. És az is lehet, hogy „csak” azzal hozol létre maradandót, hogy a gyermekeidet felneveled és taníttatod, lehetőséget adva nekik arra, hogy ők próbálják meg a maguk találmányát, felfedezését, alkotását vagy gazdasági sikerét elérni. A lényeg nem a MI, a lényeg a HOGYAN. A cél lehet kicsi vagy nagy, magasztos vagy hétköznapi, a fontos csak az, hogy energiát fektess bele, hogy ezzel az energiával te is hozzájárulj a rend, a rendezettség fokozásához, az ember, az élet és végső soron az univerzum létének értelméhez.

(Az Élet értelme c. írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)

Létezik egy elmélet, mely szerint a Super Bowl, az amerikai foci döntője, és az amerikai elnökválasztás végkimenetele között összefüggés van. Tudvalevő, hogy az amerikai foci az egyik legnépszerűbb sport az USA-ban, nézettségben szinte minden mást megelőz (talán csak a baseball jelent ez alól kivételt). A Super Bowl, amely minden évben a nemzeti fociliga (NFL) két konferenciájának (az NFC és az AFC) győztese között dönt az NFL abszolút elsőségéről, az egyébként is nagy figyelemmel kísért amerikai focin belül is minden létező rekordot évről évre megdönt. 2011-ben 163 millióan, 2008-ban (a legutóbbi elnökválasztás évében) pedig 157 millióan látták a Super Bowl döntőt. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy amikor Super Bowl van, akkor csecsemőtől az aggastyánig minden jó amerikai polgár a tv előtt ül és izgatottan szurkol vagy az egyik vagy a másik focicsapatnak. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy 2008-ban a választáson 133 millió résztvevő adott le szavazatot, azaz 15%-kal kevesebb, mint ahány a Super Bowl döntőt megtekintette.)

Na már most, visszatérve a lényegre, az elmélet a következő. Amennyiben az AFC győztese nyeri a Super Bowlt az amerikai elnökválasztás évében, akkor a Republikánus Párt jelöltje győz a választáson. Ellenben ha az NFC bajnokáé a Super Bowl akkor a Demokrata Párt elnökjelöltje viszi el a pálmát. Tapasztalt szkeptikusok lévén persze mindjárt megkérdezhetjük, hogy jó-jó, de a statisztikák alátámasztják-e ezt az érdekes elméletet.

Íme a statisztika:

1980: Steelers (AFC) nyert, Reagan (Republikánus) lett az elnök
1984: Raiders (AFC) nyert, ismét Reagan (R) lett az elnök
1988: Redskins (NFC) ynert, GHW Bush (R) lett az elnök
1992: Redskins (NFC) nyert, Clinton (Demokrata) lett az elnök
1996: Cowboys (NFC) nyert, Clinton (D) lett az elnök
2000: Rams (NFC) nyert, GW Bush (R) lett az elnök
2004: Patriots (AFC) nyert, GW Bush (R) lett az elnök
2008: Giants (NFC) nyert, Obama (D) lett az elnök

Látható, hogy két év kivételével (1988 és 2000) az eredmények tökéletesen igazolják az elmélet helyességét. Férfiasan bevallva, ennek a magas fokú korrelációnak fittyet hányva, mégis sokáig meg voltam győződve arról, hogy ez az elmélet tökéletesen légből kapott, csupán a misztikumra és a konspirációra mindig hajlamos és kapható amerikaiakat lehet ilyen bárgyúsággal megetetni.

Idén azonban megingott eddig sziklaszilárd álláspontom. Nem az idei elnökválasztás gondolkodtatott el persze, hisz annak az eredményét még legfeljebb találgatni lehet. A görög parlamenti választás eredményén és a görögök labdarúgó EB szerepelésén tűnődtem el.

Június 17-én (rövid időn belül másodszor) parlamenti választást tartottak Görögországban, mivel a hat héttel korábbi választáson patthelyzet alakult ki, sem a konzervatív pártok, sem a baloldaliak nem tudtak kormányt alakítani. A megismételt választáson majd’ minden elemző a radikális baloldali Siriza győzelmét jósolta, mert az teljes mértékben elutasítja az EU-val és az IMF-fel kötött megállapodást, és nem fogadja el a pénzügyi segítség fejében előírt megszorításokat sem, amelyből a derék görögöknek teljes mértékben elegük van.

Hogy a kiábrándult, feldühödött görögök nem törődve az ésszerűséggel, az EU és IMF pénzcsapok esetleges elzárásnak várható drámai következményével (teljes görög államcsőd, fizetésképtelenség, az euró felváltása a drachmával, annak minimum 50-60%-os leértékelődése mellett) valóban a Sirizára szavaznak, abszolúte reálisnak és hihetőnek tűnt. A közvélemény-kutatások mellett ezt az is megerősítette, hogy görög barátaink napi 1 milliárd eurót (!) vettek ki a választások előtti hetekben a görög bankokból és vitték azt Svájcba és egyéb biztosnak tekintett országokba.

Aztán eljött június 17 és láss csodát, a görögök zömének megjött az esze és többségük mégis a konzervatív, EU és IMF párti, a megszorítások pártján álló Új Demokráciára szavazott, amely aztán gyorsan koalíciós kormányt is képest volt alakítani, jelentősen lecsökkentve ezzel a Görögországgal kapcsolatos félelmeket.

Mi történt itt néhány nap leforgása alatt? Itt jön be a képbe az amerikai focis elmélet. Nem történt ugyanis más, mint hogy a görögök vaskos meglepetést okoztak a labdarúgó EB záró fordulójában, 1:0-ra legyőzték a jóval esélyesebb, addig igen jól játszó oroszokat és ezzel bejutottak a legjobb nyolc közé. Az első két forduló alapján még igencsak kiábrándult és csalódott görög szurkolóknak ettől aztán mindjárt visszatért az életkedve, az önbecsülése, rögvest más fényben tűnt fel számukra helyzetük és megítélésük az Európai Unión belül, egyszóval megfogalmazva újra emelt fővel nézhettek a világ és az EU szemébe. Olyannyira emelt fővel, hogy onnan még a gazdasági helyzetük is kedvezőbbnek, elviselhetőbbnek tűnt, így aztán legtöbbjük úgy volt vele, hogy ezek után ide nekik a megszorítások oroszlánját, jöjjön, aminek jönnie kell, szavaztak tehát a konzervatívokra.

Tudom persze, hogy elméletem statisztikai szempontból igen gyenge lábakon áll. Ugyanakkor mellette szól, hogy a választási eredményekre ésszerű, logikus magyarázatot az előzmények tükrében senki sem tudott adni. Én legalább valamilyen magyarázattal szolgálok, alátámasztásnak meg ott a jó öreg amerikai Super Bowl elmélet.

A görögök a következő körben – minő fintora a sorsnak – azokkal a németekkel játszanak, akik a görög nép szemében Görögország bajának okozói, a megszorítások rossz szellemei. Lesz tehát motiváció bőven görög oldalon. Ha netán megint győznek, az akkorát lendíthet az önbecsülésükön, hogy nem csak az eddigi megszorításokat fogadják kitörő örömmel, de minden bizonnyal újratárgyalnák az eddigi feltételeket és még súlyosabb költséglefaragási előírást kérnének az EU-tól és az IMF-től. Amit persze kitörő örömmel fogadnának a pénzpiacok, erősödne az euró és a forint, enyhülne az európai adósságválság, szóval igen szép irányt vennének az eddig oly negatív folyamatok.

Meglátjuk! Akár még az elméletemről is kiderülhet, hogy helytálló, mert akkor már két esetből kétszer erősít rá a statisztika. Akkor pedig – szép csöndben, nehogy elkiabáljuk – hajrá Görögország!

Szeretem a leleményességet, kedvelem és becsülöm a leleményes embereket. Azokra gondolok, akik minden helyzetben, válogatott nehézségek közepette is feltalálják magukat, a józan eszüket használva, pofonegyszerű, mégis zseniális ötleteket kiagyalva. Ha mindezt még úgy is teszik, hogy megmaradnak a tisztesség határain belül, akkor tényleg megemelem előttük a kalapomat.

Pontosan ez történt nemrégiben. A dolog úgy kezdődött, hogy megbüntetett a parkolóőr, valamennyi autós közös ősellensége. Úgy vagyok ezzel, mint a megfázással (ki lehet ugyan bírni, de nagyon nem szeretem), ezért mindig kínosan ügyelek rá, hogy ne hozzam helyzetbe emberünket azzal a könnyelműséggel, hogy nem veszek parkolójegyet. Ha leparkolok az autómmal, már kapom is elő a mobiltelefonomat, hogy ennek segítségével virtuális formában vegyem meg a bilétát. Működik szépen, mint egy Schaffhausen!

Magam sem tudom, hogyan, de pár napja egy alkalommal teljesen elfelejtkeztem arról, hogy parkolójegyet kellene venni. Mit szépítsem, amikor jó óra múlva visszatértem az autómhoz, rajta találtam azt a bizonyos mikuláscsomagot (amely egy néhány éves kék kitérő után mostanában ismét vörös színben pompázik), benne a büntetőcédulával.

Ahogy levettem a csomagot a szélvédőről, és magamban füstölögtem, egyrészt a parkolóőr le- és felmenőit sűrűn emlegetve, másrészt saját magamat korholva, megállt a kocsim mellett egy 60 év körüli, szegényesen öltözött, de egyébként korrekt megjelenésű bácsi, és megkérdezte, hogy nem érdekel-e engem egy parkolójegy.

Előbb azt hittem, hogy rosszul hallok, ezért rákérdeztem, hogy mondaná el, miben is segíthetek neki. Erre másodszor is megkérdezte, immár valamivel világosabban, hogy nem akarok-e parkolójegyet venni tőle. Immáron megértettem, mit akar, de azt hittem, hogy a saját autója számára vásárolt parkolójegyet kínálja fel, mert ő elmegy, így nincs rá szüksége.

De nem. A bácsi ennél sokkal, de sokkal leleményesebb volt. A kérdéseimre adott rövid, kicsit szégyenlős válaszokból kiderült, hogy munkanélküli, miután sokéves munkaviszony után elküldték a vállalattól, ahol dolgozott. Mivel nyugdíjat még nem kap, munkát pedig már nem tud szerezni, megélhetést keresett magának. És itt jön a furfang, a lelemény, nem is akármilyen.

A bácsi egész nap fel és alá sétál a parkoló autók között. Figyeli, hogy mikor és melyikre helyez el a parkolóőr büntetőcédulát. Amikor ezt észreveszi, feltűnés nélkül odaballag az automatához, és vásárol egy 15 perces parkolójegyet, amelynek kezdő időpontja legfeljebb 1-2 perccel tér el a büntetőcédula időpontjától. Ezután nincs más dolga, mint figyelni, mikor jön vissza a megbüntetett autó gazdája, és felajánlani neki a parkolójegyet megvételre.

A büntetés ugyebár – 15 napon belüli befizetés esetén – 6000 forint. Ha az autós megveszi a bácsi parkolójegyét mondjuk 2-3000 forintért, már jól jár. A parkolási társaságnak úgy tudja eladni a sztorit, hogy az autójával leparkolt, és amíg elment parkolójegyet venni, megbüntette a parkolóőr. A büntetőcédula időpontja, illetve a parkolójegy időpontja szinte egybeesik, így a parkolási társaság nem tehet mást, mint elfogadja a fenti védekezést. A bácsi pedig száz forintos beruházással, az ácsorgás és a sétálás jelentette némi fizikai munkával, de legfőképpen egy nagy adag leleménnyel megkeres pár ezer forintot. Ha szerencséje van – mondta nekem –, egy nap három ilyen akciót is tud csinálni.

A bácsi még biztosított arról, hogy a dolog teljesen tisztességes, mert ő csupán annyit tett, hogy helyettem vásárolta meg a parkolójegyet, mondhatni az én megbízásomból járt el. Hogy valóban felfogható-e így a dolog, arról persze lehetne vitatkozni, de most ne tegyük. A parkolási társaságnak egészen biztosan ellenkező a véleménye erről a kérdésről, gyanítom ugyanakkor, hogy az autóstársadalom zöme inkább a bácsi véleményét osztja.

Leleményes emberem a garanciáról sem felejtkezett el. Minden nap ezen a területen „dolgozik”, itt megtalálom, ha a parkolási társaság nem fogadná el a jegyet. Amit ő személy szerint egyébként teljesen kizártnak tart, de ha mégis megtörténne, garantáltan visszaadja a pénzemet.

Megsajnáltam a bácsit, hogy így kell keresnie a kenyerét, másrészt viszont szimpatikusnak találtam, hogy ilyen leleményesen feltalálta magát. Úgy voltam vele, hogy díjazni kell ezt az óriási ötletet, a precíz végrehajtást és a nem csekély kockázatvállalást, hiszen előfordulhat, hogy hiába veszi meg a jegyet, az autóssal elkerülik egymást, vagy egész egyszerűen az nem akar tárgyalni vele, mint ahogy az sem esélytelen, hogy a parkolóőr kiszúrja magának, és lépéseket tesz ellene. Odaadtam hát neki kétezer forintot, ő pedig boldogan távozott.

Minden tanmesének van tanulsága, ez sem kivétel. Olyan világban élünk, amely sok embert hoz nehéz helyzetbe. Lehet ilyenkor keseregni, siránkozni, panaszkodni, de ennek nincs semmi eredménye, értelme. Lehet segélyt kérni, netán utcán koldulni, de mindkettő meglehetősen megalázó, és az eredménye is kérdéses. Vagy lehet igyekezni, próbálkozni, egy kis leleménnyel, furfanggal kitalálni és tenni valamit. Mint a fenti történet mutatja, mindig vannak lehetőségek. És aki keres, az talál!

(A Lelemény c. írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)

Egy kedves barátom nemrégiben megkért, hogy vegyek részt a Menedzsment Kutató és Fejlesztő Intézet által indított kutatásban. Vállalatvezetők véleményére voltak kíváncsi arról, hogy mik a legfontosabb jellemzői napjainkban egy sikeres vállalatnak, illetve egy sikeres vezetőnek, valamint hogy mire kell felkészülnie egy vállalatnak és egy vezetőnek ahhoz, hogy a jövőben is sikeres maradhasson.

Általában nem veszek részt ilyen felmérésekben, de a témát annyira érdekesnek és fontosnak tartom, hogy most kivételt tettem. Döntésemet megkönnyítette, hogy a kutatók nem hosszú értekezést, hanem rövid, hívószavas válaszokat kértek.

Íme, az én válaszaim a feltett kérdésekre:

1)      Mi a 3 legfontosabb jellemzője ma a sikeres vezetőnek?

a.       Legyen pozitív gondolkodású,  inspiráló, belülről motivált és másokat motiváló 

b.       Legyen jó a változás menedzsmentben, mivel ma egyetlen dolog állandó: a változás

c.       Legyen jó a stratégiai és az operatív irányításában egyaránt

2)      Mi a 3 legfontosabb jellemzője ma a sikeres szervezetnek?

a.       Együttműködő, nyertes-nyertes helyzetekre, megoldásokra törekvő

b.       Gyorsan tanuló és gyorsan alkalmazkodó

c.       Tudás alapon, átláthatóan, konzisztensen működő

3)      Mire kell felkészülnie a közeljövőben a sikeres vezetőnek?

a.       További nagymértékű, esetenként sokkoló környezeti változásra

b.       A kommunikáció és a döntéshozatal felgyorsulására (ami újfajta belső kommunikációt és döntéshozatalt tesz szükségessé)

c.       Egyre nehezebb inspiráló célokat kitűzni, egyre nehezebb sikereket elérni. 

4)      Mire kell felkészülnie a közeljövőben a sikeres szervezetnek?

a.       Új működési módra (sok távmunka, kevésbé személyes, felgyorsult munkavégzés)

b.       Nagyon feszített, esetenként irreális elvárásokra, amelyek nagy kreativitást igényelnek.

c.       A tudás és a kommunikáció felértékelődésére (képzés, tudásmegosztás, hálózatok stb.)

Hamarosan megkaptam a kutatás eredményét is, amely számomra nem kis meglepetést okozott. Egy kutatási elemzésben ugyanis többnyire az szokott érdekes lenni, hogy milyen válaszokat adtak a résztvevők. Ennél a kutatásnál viszont számomra az jelentette az érdekességet és a meglepetést, hogy milyen válaszok nem szerepeltek, azaz milyen mondások hiányoztak a válaszok közül.

A ma sikeres vezetőjének jellemzésénél például nagyon kevesen említették meg a változáskezelés képességét, amelyet én magam az egyik legfontosabbnak érzek. A szervezetek sikerességénél pedig alig kapott említést a piac/ügyfél kérdéskör, a technológia és a fizikai erőforrásokkal való gazdálkodás. Úgy tűnik, ezek ma már higiénés követelmények, és nem sikertényezők.

A jövőbeni sikeresség szempontjából is érdekes válaszok születtek (illetve maradtak ki). A sikeres vezető esetében például az innovációhoz, a megújuláshoz, a kreatív gondolatok és megoldások kereséséhez kötődő fogalmak kevés említést kaptak. Azóta is azon gondolkozom, vajon a vezetők ennyire nem tartják fontosnak a kreatív gondolkodást, ennyire a végrehajtás irányába tolódott el a hangsúly?

A sikeres szervezetek jövőbeni felkészülésnél a válaszadók alig említik a hálózatok szerepét, a hálózatokban rejlő erő kiaknázásnak képességét, valamint a gyors reagálást és a hatékony kommunikációt. Magam sem értem, miért maradtam ennél a pontnál is kisebbségben a véleményemmel, ennek megfelelően igencsak kíváncsi lennék, mások hogyan látják mindezt.

Érdeklődéssel várom a hozzászólásokat!

http://www.mkfiblog.blogspot.com/

Kíméletlen háború zajlik a kibertérben, a virtuális élettér megszerzéséért és ellenőrzéséért. A birodalmi M cirkálók óriási területeket tartanak megszállva, nehézfegyverzetüket sem haboznak bevetni, hogy területüket védjék. A karcsú, csillogó fekete borítású, galaktikus A gépcsodák ütőképes, mozgékony egységekben támadnak, és minden nap újabb és újabb területeket hódítanak el. A szinte láthatatlan, de mégis mindenütt ott lévő, váratlanul felbukkanó és mindenütt komoly rombolást okozó intersztelláris G egységek pedig fejtörést okoznak mind a birodalmiaknak, mind a galaktikusoknak.

Nem, nem sci-fit készülök írni. Bármilyen furcsa is, ez a futurisztikus harc nem a 30. században, távoli galaxisokban zajlik, hanem napjainkban, itt, a közvetlen környezetünkben. Háború zajlik a kibertér, a web birtoklásáért, a milliárdnyi felhasználó eléréséért, megszerzésért és megtartásáért. A háború három nagyágyúja: a Microsoft, az Apple és a Google.

 A Microsoft rendkívül előnyös pozícióban volt, mielőtt ez a háború megkezdődött volna. A személyi számítógépek döntő többségén Windows operációs rendszer futott, a Netscape elleni böngészőcsata a Microsoft teljes győzelmével végződött, elképzelni is nehezen lehetett volna ennél jobb helyzetet. Ráadásul a még csak csírájában létező okostelefon-piacon is megvetette a lábát a redmondi óriás Windows Mobile operációs rendszerével. Néhány felhő azonban mégis beárnyékolta ezt az egyébként napsütéses égboltot. A cég csúnyán elnézte a keresőpiac alakulását, ahová szinte berobbant a Google. és megalázó módon megleckéztette a magát verhetetlennek hitt Microsoftot. Utóbbi vért izzadva igyekszik felzárkózni ezen a piacon, előbb a Yahoo felvásárlásával próbálkozott, majd saját keresőmotort épített Bing néven.

 Miért is olyan fontos a keresőpiac? Azért, mert átfogó keresőfunkcióival, ingyenes alkalmazásaival a Google felhasználók millióit vonzotta magához, ezzel akkora piaci bázist hozva létre magának, amelynek segítségével egy csapásra az élre került az online reklámbevételek vonatkozásában. Igazi kék óceán ez, cápáknak egyelőre híre sincs, természetes, hogy a Google lubickol ebben a remek helyzetben, míg a Microsoft csak sóvárog utána. Persze, ha sikerülne a Bing-es húzás, netán még a Yahoo-t is sikerülne felvásárolnia, akkor a keresőpiacon a Microsoft is 20%-os piacrészre tenne szert, amivel megtörné a Google egyeduralmát. Ennek leginkább a tartalomgyártók örülnének, akik végre nem lennének kiszolgáltatva a keresőgurunak, ellenben tartalmuk kizárólagos jogait eladhatnák valamelyik keresőpiaci szereplőnek.

 A nagy offenzívák közepette nem árt figyelni persze másfelé is. Például itt van mindjárt az Apple, amelynek ikonikus készülékeivel, az iPoddal, iPhone-nal és az iPaddel sikerült az, ami eddig senkinek: lendületesen betört a mobileszköz-gyártói piacra, és a NOKIA, Samsung, LG, RIM és mások által uralt terepen derekas részesedést hasított ki magának. Ráadásul kihasználva az iránta megnyilvánuló rajongást, úgy sikerült pozíciót fognia, hogy a felhasználókat szinte kalodába zárja a dizájnos kütyük és az online elérhető, fillérekért letölthető tartalmak (zenék, szoftverek) vonzereje segítségével. Ez a stratégia annyira sikeres, hogy általa az Apple még a mobilszolgáltatók korábban bevehetetlennek hitt bástyáján is rést tudott ütni. A Deutsche Telekommal például olyan forgalmazási szerződést kötött, amely komoly részesedést biztosít számára az iPhone-okkal bonyolított forgalmak utáni bevételből. Ilyen húzásra még soha senki nem volt képes a mobiliparágban.

 Az Apple készülékek terén mutatkozó sikereit érhetően idegesen figyeli mind a Microsoft, mind a Google. Mind a kettő tisztában van azzal, hogy a webháborúban nemcsak az alkalmazások a fontosak, a siker jelentős részben azon is múlhat, sikerül-e egy szereplőnek tartósan megvetnie a lábát a készülékek piacán, hiszen sokszor már a készülék megvásárlásának pillanatában eldől, hogy egy felhasználó milyen alkalmazásokat fog igénybe venni a neten, azaz kinek a fennhatósága alá kerül. Nem véletlen, hogy mind a Microsoft, mind a Google az Apple nyomába eredt. A Microsoft leporolta a Windows Mobile-t, és jelentősen felturbózva, az Apple iPhone jó pár megoldását is lemásolva, Windows Phone 7 néven piacra dobta új operációs rendszerét, ettől remélve pozícióinak megerősödését. A Google a kihívásra egy teljesen új, önálló operációs rendszer, az Android kifejlesztésével és ingyenes terjesztésével válaszolt. Azonnal készülékek tucatjaiba került be az Android, amely ugyan még nem tökéletes, de nyitottsága miatt rohamos ütemben terjed és már jelen formájában is életveszélyes a másik két szereplőre nézve.

 Dúl tehát a harc – pedig még nem is beszéltünk a háború olyan egyéb területeiről, mint a vállalati alkalmazások (ahol mind az Apple, mind a Google egyelőre csak kóstolgatja a Nokia, a RIM, a Microsoft, a Cisco, az SAP és mások állásait), vagy a játékkonzolok (ahol a Microsoft a Sonyval és Nintendóval vív élethalálharcot, szép lassan kiterjesztve azt a DVD-lejátszók, az internetes közösségi játékok, valamint hovatovább a 3D házimozizás területére is).

 Nem csak a fent említett három nagy harca ez természetesen. Mielőtt elfelejtenénk, gyorsan szögezzük le: a harc nagyon közelről érinti a nagy távközlési szolgáltatókat, akik néhány éve még a Microsofthoz hasonló kiváltságos helyzetben érezhették magukat. Felhasználók millióival álltak szoros, sőt kizárólagos kapcsolatban, ismerték felhasználói szokásaikat, fizetési fegyelmüket, meg tudták határozni pozíciójukat, csak rajtuk keresztül juthatott el a felhasználókhoz bármilyen tartalom (alkalmazások, zeneszámok). Ma már képes ilyen jellegű kapcsolat tömeges kialakítására az Apple, a Google és Microsoft is, sőt nemrég lépett be a színtérre egy negyedik mammut is, a HP, amely felvásárolta az egykor szebb napokat látott Palmot, nem titkoltan azért, hogy maga is meghatározó szerepre tegyen szert az okostelefonok piacán. Az Apple még szerződés megkötésére törekedett a mobilszolgáltatókkal, a Microsoft is keresi az értékesítési együttműködést velük, ugyanakkor a Google hallani sem akar arról, hogy a távközlési szolgáltatókkal osztozzon a bevételen. 2010-ben úgy döntött, hogy – kihasználva rendkívüli készpénztermelő képességét, óriási rendelkezésre álló tőkéjét – megpróbálkozik saját hálózat kiépítésével. Az első hálózat már el is készült az USA-ban. A hálózatüzemeltetőket sem kell félteni természetesen, már beindították a múltban többször jól működő, most is ígéretesen alakuló „nemzetközi standard” gépezetét, és megkezdték az LTE (Long Term Evolution) névre hallgató, negyedik generációs mobilvilághálózat kiépítését. Az első három alkalommal ez a fajta kezdeményezés mindent képes volt legyőzni, pusztán csak azért, mert Finnországtól Dél-Afrikáig, Alaszkától Ausztráliáig mindenhol egységes, szabványos hálózatot teremtett, amely lehetővé tette az előfizetőknek a globális barangolást.

 Aztán itt vannak a web legújabb üdvöskéi, a Facebook, a Twitter, a YouTube, a LinkedIn, amelyek szintén felhasználók millióit tudhatják magukénak, és bár stratégiájuk, üzleti modelljük egyelőre nem teljesen kiforrott, márkaértékük máris a tízmilliárd dolláros kategóriába tartozik, jelezve, hogy velük is komolyan számolni kell a formálódó web 2.0-s, közösségi hálózatos, virtualizált világban.

 És hogy a képlet még bonyolultabb legyen, itt a legújabb Innovációs Top 50 lista, a Boston Consulting kutatásának eredményeként. A cég 1600 vállalati csúcsvezetőt kérdezett meg arról, mely vállalatokat tartja a leginnovatívabbnak. A legtöbb szavazatot kapott cégeket rangsorolták, pénzügyi teljesítményüket (árbevétel, nyereség, részvényhozam) is figyelembe véve. A listán meglepetésre előkelő helyezést ért el egy sor kínai cég, például a Lenovo, a HTC, a China  Mobile és mások, akik az előző években a Top 50 közelében sem jártak, hiszen nem folytattak önálló innovatív tevékenységet, inkább csak átvettek technológiákat. Ez azonban már a múlté. Ezek a cégek is megtanultak fejleszteni, ráadásul kiváló pénzügyi eredményeik lehetővé teszik, hogy jelentős összegeket fordítsanak kutatásfejlesztésre. Újabb és újabb szereplők jelennek meg tehát a War for Web küzdelemben, olyanok, akikről korábban nem is hallottunk, vagy hallottunk ugyan, de nem gondoltuk volna, hogy itt is találkozni fogunk velük.

 A háború kimenetelét megjósolni gyakorlatilag lehetetlen. Én sem kísérlem meg. Egy biztos, nem élünk unalmas napokat. Egyszer majd büszkén mesélhetjük unokáinknak: szemtanúi voltunk a gigászok csatájának.

(Az írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)

Odüsszeusz, Ithaka királya, akinek a görög mitológiában „leleményes” volt az állandó jelzője, igen agyafúrt ember volt. Mint az köztudomású, a trójai háborúnak, amelyet még a nagy erejű és sebezhetetlennek tartott Akhilleusz sem tudott eldönteni, Odüsszeusz tízévnyi csatározás után egy csellel vetett véget. Javaslatára az egyesült görög seregek az egyik éjszaka egy hatalmas falovat készítettek, amelynek a belsejében száz harcos rejtőzhetett el. A lovat a városkapu elé tolták, aztán a görögök – a ló belsejében elbújtatottak kivételével – elvonultak Trója falai alól, tettetvén, hogy elfogyott az erejük és a türelmük, feladták a harcot.

Másnap reggel a trójaiak felfigyeltek a nagy csendre, és szép lassan kimerészkedtek a városfalak mögül. Természetesen megtalálták a falovat, amely felett – a görögök elvonulása felett érzett öröm első nagy hullámai elülvén – megindult a vita. A trójaiak egyik része – tartva mindentől, ami görög – azt akarta, hogy a lovat gyújtsák fel. A másik része épp ellenkező véleményen volt, és a lovat, mint győzelmi jelképet be akarta vontatni a városba.

A vitát végül egy – görög szempontból igen szerencsés – közjáték döntötte el. A Laokoon nevű főpapot és két fiát, akik a leghangosabban, legvehemensebben követelték a faló elpusztítását, hirtelen elragadta és megölte egy a tengerből előbújt hatalmas kígyó. A trójaiak ezt égi jelnek vélték, és a faló megtartása, illetve a városba történő bevontatása mellett döntöttek.

Éjszaka, miután az ünneplő városban a győzelemtől (no meg nem kevés bortól) megmámorosodva mindenki elaludt, a lóból szép csendben előbújt a száz görög harcos, kinyitotta a kapukat a visszasettenkedő seregek előtt, majd azokkal egyesülve nekilátott módszeresen legyilkolni a többségében magatehetetlen trójaiakat.

Trója elesett, a görög harcosok, Odüsszeusszal egyetemben, hazatérhettek. A hazafelé vezető úton, amely a háborúhoz hasonlóan sok évig tartott és számos nehézséggel volt tele, Odüsszeusz a felmerült akadályokat hasonlóan leleményesen küzdötte le. Példának okául a hajó legénységét (magát is beleértve) a hajóárbóchoz köttette, hogy a szirének csodálatos, csalogató énekét meghallva ne kormányozzák a hajót a zátonyokhoz és leljék ott halálukat. Ithakába hazaérve is igen furfangosan játszotta ki a helyére pályázó önjelölt kérőket (akik a szokások szerint a halottnak hitt király özvegyének kezére, és általa a királyságra pályáztak). Nem fedte fel magát, attól tartva, hogy az életére törnek, csak a feleségének adta tudtára titkon, hogy visszatért. Arra kérte, hogy hirdessen versenyt a kérők között: az nyeri el a kezét, aki Odüsszeusz íját képes felajzani, majd tíz egymás mögött elhelyezett, földdel súlyosan megtömött kosarat keresztüllőni egyetlen nyílvesszővel. A próbát az álruhás Odüsszeuszon kívül senki más nem állta ki, így nem csak a királyságát nyerte vissza, de egyúttal erejét is bizonyította mindenki előtt. Biztos, ami biztos, az önjelölt kérőket a visszanyert hatalom birtokában mind egy szálig elölette.

De ne szaladjunk ennyire előre! A hazafelé vezető út során Odüsszeusz és társai elvetődtek a félszemű óriások, a küklopszok szigetére is, és az egyik óriás, Polüphémosz fogságába estek. A küklopszot, aki nemes egyszerűséggel fel akarta hizlalni foglyait, hogy jóízűen elfogyaszthassa őket, Odüsszeusz javaslatára előbb álmában egy dárdával megvakították, majd a még vakon is igen jól tájékozódó óriás éberségét úgy játszották ki, hogy báránybőröket terítettek magukra és négykézlábra ereszkedve a birkák közé vegyültek. A nyájat a küklopsz minden nap kiengedte a barlangból legelni. Bár egyenként kitapogatta mindet, mielőtt kiengedte volna, a báránybőrbe bújt görögöket nem vette észre és a birkákkal együtt szabadon eresztette.

Miért is hoztam elő ezt a réges-régi történetet? – kérdezheted most kedves Olvasó. Leginkább azért, mert úgy tűnik, a válság hatására önjelölt Odüsszeuszok bukkannak fel Görögországban, nem kis számban.

Szögezzük le legelőbb, hogy tényszerűen nézve Görögország óriási bajban van. A görög államadósság olyan méreteket öltött az elmúlt évek költekező gazdaságpolitikája nyomán (a GDP 160%-át is meghaladta), hogy az már fenntarthatatlan, finanszírozhatatlan. A görög államkötvények államcsőd elleni biztosításának úgynevezett CDS felára arra a szintre emelkedett, amely az államcsőd biztos bekövetkezésével egyenértékű. A görög állam ennek megfelelően a piacról nem is tudja finanszírozni magát, mivel senki nem ad neki kölcsön. Miért is tenné, ha az államcsőd esélye ilyen nagy? Görögországot kizárólag az Európai Unió és az IMF százmilliárdos kölcsönei tartják életben, ezek nélkül a csőd már régen bekövetkezett volna.

Már az is nem kevés odüsszeuszi leleményt kívánt, hogy Görögország ebbe a szomorú állapotba jutott. A jelentős túlköltekezést, a növekvő adósságot ugyanis éveken keresztül igen ügyesen és leleményesen el kellett titkolni, mind az EU, mind az IMF elől. Mindenképpen megér egy eposzi fejezetet, hogy miféle trükköket, a trójai hőst megszégyenítő minő praktikákat vetettek be, hogy jó két évtizedig nem derült ki a turpisság. Leginkább a küklopsz megvakításához tudnám e trükköket hasonlítani, csak ebben az esetben nem dárdával, hanem ügyesen beszerezett könyvvizsgálói igazolásokkal szúrták ki az EU és az IMF nevű óriás szemét. No de aztán végül mégis kiderült a turpisság, napvilágra kerültek a valós adatok, amelyek nem csak Görögországot, de az egész EU-t, közvetve pedig a globális gazdaság egészét megrázták. A kialakult helyzet kezelésében pedig újabb odüsszeuszi ötletek pattantak ki az ithakai király kései utódai fejéből.

Hosszas hezitálás, húzódozás után belátták, hogy az Unión és az IMF-en kívül másra nem számíthatnak. Ezért felvállalták a felvállalhatatlant, azaz komoly kiadáscsökkentést, megszorítást, költségvetési lefaragást ígértek. Azonban igen leleményesen ennek többszörösen is megkérték az árát, a már említett százmilliárdos EU és IMF hitel formájában, illetve a befektetőkkel lenyeletett veszteség formájában. Utóbbi különösen trükkös volt, hiszen a görög állampapírok tulajdonosainak el kellett fogadniuk, hogy befektetésük fele egyik napról a másikra elvész, a másik feléért pedig igen hosszú lejáratú (igaz, cserébe legalább magas kamatozású) állampapírt kapnak. Szegények mit tehettek, átkozták ugyan a görög bizniszt, de elfogadták a cserét, azt gondolván, hogy így legalább a pénzük egyik fele nem vész el.

No de aztán gyorsan kiderült, hogy a görögök tulajdonképpen nem is akarják betartani, amit ígértek.  A nagy nehézségek árán összetákolt átmeneti szakértői kormány elkezdte ugyan végrehajtani a megszorításokat, de a tiltakozások hatására hamar meghátrált. Tavaszra előrehozott választást írtak ki Görögországban, amelynek az eredménye borítékolható volt. Persze, hogy jelentősen megerősödtek azok a baloldali pártok, amelyek teljes egészében elutasítják az EU-val és az IMF-fel kötött paktumot, különösképpen az ezek keretében vállalt megszorításokat. Az első nekifutás ugyan arra még nem volt elég, hogy ezek a pártok többségbe is kerüljenek, de az újabb választás június közepén már ezt a problémát is rendezni fogja. A nép választ, a nép akaratát végre kell hajtani, az EU és az IMF mehetnek a sóhivatalba a paktumokkal, meg a megszorításokkal együtt. Ismerős ez a trükk is, nemde, kedves Olvasó? Trója alól is mintha elvonult volna a görög sereg, aztán mégse. Legújabbkori Odüsszeuszaink is úgy tettek, mintha a megszorításokat tényleg végre akarnák hajtani, aztán mégse.

Azt persze még meg lehet kérdezni, hogy vajon miben bíznak az újsütetű Odüsszeuszok? Ha nem kapnak hitelt a két küklopsztól, akkor már egy-két hónap múlva nem tudnak bért fizetni a közigazgatásban, no meg nyugdíjat se a nyugdíjasoknak. Azaz az ország összeomlik. Minden bizonnyal ki kell lépnie a valutaunióból, vissza kell hoznia a drachmát, amely nyomban legalább 50-60%-kal leértékelődik. Azaz még kevesebb pénz áll majd rendelkezésre, magánembereknek és államnak egyaránt (eltekintve persze azoktól, akik már rég külföldre menekítettek minden mozdíthatót). Ezek triviális igazságok, amelyekkel dacolva a baloldali pártok mégis gazdaságélénkítést, a megszorítások eltörlését, sőt, egyenesen pénzosztást ígérnek.

Igazság szerint nekem a leleményes Odüsszeusz kalandjai nem tűntek nagyon hihetőnek, amikor olvastam őket. A faló históriája például nagyon sántít, elképzelni sem tudom, hogy több mint 12 órán át a száz harcos egyikének sem kellett köhögnie, tüsszentenie, kis- és nagydolgát végeznie, ha meg mégis kellett, akkor kizárt, hogy ezt egyetlen trójai sem hallotta meg. A faló története azonban a kőkemény realitások világába sorolható ahhoz képest, amit a modern Odüsszeuszok beszélnek, ígérnek és tesznek össze-vissza. Hogy ennek a  nagy összevisszaságnak, választásnak és újraválasztásnak, paktum megkötésnek és felmondásnak, esetleges kilépésnek, beígért pénzosztásnak és egyébnek mi lesz a vége, újabb hőstettként vonul-e be mindez a görög drámairodalomba, avagy akkora dráma alakul ki belőle, hogy aztán már nem lesz hová bevonulnia ennek a történetnek, nem tudom. De egy biztos. Akár ez, akár az következik be, nekünk, nézőknek nem sok köszönet lesz benne!

Hat évvel ezelőtt lakásvásárláshoz hitelre volt szükségem. Akkoriban a csapból is a „vegyen fel jelzáloghitelt svájci frankban” című nóta folyt, az ember akaratlanul is a hatása alá került, én is ezen a fronton néztem hát körül. Augusztusban kezdtem el az ügyintézést, amikor a forint még „gyengélkedett” a frankkal szemben, a kurzus az 1 CHF = 175 HUF környékén járt. A banki hitelügyintézés már akkor sem a gyorsaságáról volt nevezetes, jó sok telefonálást és utánajárást követően novemberre jutottunk el oda, hogy a hitelt felvehettem.

Azaz csak felvehettem volna, ha nem történt volna egy váratlan fordulat. November elejére a forint megtáltosodott, 1 CHF = 160 HUF tájára erősödött a frankkal szemben. Hosszasan gondolkodtam, vajon még ezen az árfolyamon is megéri-e a hitel. Nehéz volt a döntés, mert ha augusztus elején a csapból is a svájci frank alapú jelzáloghitel folyt, akkor november táján már kész csőtörésről beszélhettünk. Minden bank nyomult, rádióban, TV-ben, sajtóban egyaránt. Az embernek az volt a benyomása a reklámokat, nyilatkozatokat, elemzéseket hallván, hogy nem épeszű, aki elszalasztja a devizahitelezés remek lehetőségét. Én mégis úgy döntöttem, hogy nekem túl rizikós a dolog, mert mi van, ha a forint ismét gyengülni kezd, és nekem 170-180 forintért kell majd frankot vennem a hitel törlesztéséhez?

Az elkövetkező hónapokban szó szoros értelmében majd felrobbantam. A forint nem gyengült, hanem rendíthetetlenül erősödött. Előbb elérte az 1 CHF = 150 HUF kurzust, majd hamarosan már csak 145 forintot kellett adni az alpesi valuta egy egységéért. Az erősödéssel párhuzamosan a bankok kínálata is tovább erősödött, 2007 nyarán egyenesen frank alapú hitelcunami söpört végig kis hazánkon. Emberek tízezrei – ha nem százezrei –  vettek fel frankhitelt ennek hatására. Ha jól meggondoljuk, miért is ne tették volna? Ha minden bank, minden szakértő, minden elemző azt mondja, hogy ez jó, akkor mi tartana vissza bárkit is? Csak nagyon kevés figyelmeztetést lehetett hallani, hogy talán ilyen erős forint mellett már nem szabadna devizában eladósodni, mert mi van, ha a forint gyengülni kezd. A kitartó erősödés mellett azonban ez a forgatókönyv teljesen valószínűtlennek tűnt.

2008 tavaszán megjelentek az első felhők az addig verőfényes, felhőtlen égen. A forint gyengülni kezdett, áprilisban az árfolyam elérte a 165 forintos szintet. Ismét jött azonban a nyár, a napsütés, a gondtalan pihenés; a csúnya felhők eltűntek, a forint újra a korábbi erős szintre, sőt föléje tornászta vissza magát, egy frankért ekkor már mindössze 140 forintot kellett adni. A hitelfelvétel pedig rendületlenül folyt tovább.

2008 őszén aztán robbant a Lehmann Brothers bomba, és egyszerre minden, de minden megváltozott. Az addig senki által komolyan nem vett, „mi van, ha gyengülni kezd?” forgatókönyvek hirtelen valósággá váltak. A forint lejtőre került, mert Magyarország túlságosan szabadjára eresztette a gyeplőt, nagy volt az államháztartás hiánya, és igen nagy az ország devizahitel-kitettsége. Jé, hogy a hitelcunami mire nem volt képes?! A frankért novemberben már 180 forintot, 2009 februárjában 200 forintot kellett adni. Mostanság pedig a 240-250 forintos sávban találjuk kedvenc frankunkat, sőt, időről időre e sáv felett.

A hitelfolyam ezzel párhuzamosan előbb patakká szelídült, majd vékony erecskévé, hogy aztán mára teljesen kiszáradjon. Legalábbis devizaalapon. Ha logikusan gondolkozunk, akkor igen hamar beláthatjuk, hogy ha valamikor, akkor most biztosan megérné frankban hitelt felvenni, mivel a jelenlegi szintnél nagyon kis valószínűséggel gyengül már tovább a forint, inkább az erősödése várható, erősebb forint mellett pedig jóval olcsóbban lehet majd a hitelünket törleszteni. Illetve lehetne, ha bárki is adna frankhitelt. Érdekes módon senki sem ad. Ki tudja, miért?

No, de mindegy is, hagyjuk az újabb devizahitelek felvételének kérdéskörét, annál is inkább, mert az elmúlt egy-két évben e kérdéskör helyett előtérbe került a korábban felvett devizahitelek problémájának „megoldása”. Ennek első hulláma 2010-ben ért el bennünket, amikor is felmerült az első remek ötlet arra vonatkozólag, hogyan váljunk védetté a további árfolyamkockázatokkal szemben. Ha korábban hitelcunamiról beszélhettünk, akkor ezen a ponton, 2010-ben egy másik cunami ért el bennünket, a „váltsuk át devizahitelünket forintra” elnevezésű. Erről beszélt akkoriban mindenki, bank, szakértő, elemző és politikus egyaránt. A logikus gondolkodást folytatva persze könnyen belátható volt, hogy a devizahitel átváltása forintra nem volt túl jó ötlet, ezzel ugyanis egy csapásra realizálhattuk a teljes árfolyamveszteséget, amely a 140-160 forintos és a 2010-es 220 forintos frankárfolyam között kialakult, majd fizethettük tovább a törlesztő részleteket immár forintban, jó magas kamatszinttel (amely ráadásul pesszimista környezetben  még tovább emelkedhet is). Miért beszélt mégis mindenki a devizahitelek forintra váltásáról? Miért akartak erre egyenesen jogszabályt alkotni? Miért nem figyelt oda senki a néhány elemzőre és szakértőre, aki arra próbált figyelmeztetni, hogy az átváltás nem jó ötlet, a devizaadós rosszul jár vele? Ki tudja?

A történet azonban itt messze nem ért véget. 2011 végén elért bennünket a devizahitel-probléma megoldásának második hulláma. Az „unortodox” eposzi jelzővel illetett gazdaságpolitika jegyében a kormány kidolgozta a rögzített árfolyamon való előtörlesztés lehetőségét. Már a gondolat felvetődése sokkolta a piacokat, ami nem meglepő, ha végiggondoljuk, hogy az aktuálisnál lényegesen alacsonyabban rögzített árfolyamon (180 HUF/CHF), költségmentesen történő előtörlesztés lehetőségével a kormány durván bele készült nyúlni a polgári jogi keretek között létrejött hitelszerződésekbe, ami egy jogállamban legalábbis meglehetősen szokatlan. Ennél jobban már csak az sokkolta a pénzvilágot, amikor minden tiltakozás, érvelés, lobbizás ellenére a kormány ténylegesen bele is nyúlt ezekbe a szerződésekbe. A legfontosabb ellenérvek közül mindjárt az első igen „ütős volt”, és úgy szólt, hogy az előtörlesztés csak azok számára kedvező, akik (illetve akiknek közeli hozzátartozói) rendelkeznek tartalékokkal, amiből törleszteni tudnak. Nekik azonban egyébként sem okoz problémát a havi törlesztő részletek kifizetése, szemben azokkal, akik már semmilyen tartalékkal nem rendelkeznek, újabb hitelhez sem jutnak, ennek megfelelően sem a havi részleteket nem tudják fizetni, sem az előtörlesztés lehetőségével nem tudnak élni. Hogy ez mennyire jogos érv volt, azt az élet fényesen igazolta, a statisztikák ugyanis megmutatták, hogy az előtörlesztéssel gyakorlatilag csak az úgynevezett jó adósok éltek, akik egyébként is időben fizették a törlesztő részleteiket. A másik ellenérv igazságát is gyorsan megtapasztaltuk. Ez úgy szólt, hogy az „unortodox” módszer szokatlansága, az előtörlesztés miatt hirtelen megemelkedő svájci frank kereslettel párosulva forintgyengülést idéz elő, ami tovább nehezíti azoknak a dolgát, akik az előtörlesztéssel nem tudtak élni, hiszen a havi részletek mértékét a gyengülő árfolyam tovább növeli. Mit ad isten, szóról szóra így történt a dolog, azt a kellemetlen konklúziót eredményezve, hogy a problémára valós megoldást a második hullám sem hozott.

Sebaj, vannak itt még ötletek, mint az egyszeri rabbi esetében, akitől a beteg lovak gyógyítására kértek tanácsot. Adott is a jó rabbi nem egy, de tucatnyi ötletet, amelyet a lovak gazdája becsülettel ki is próbált. De hiába, a lovak elpusztultak, amit a rabbi így kommentált: Nagy kár, annyi jó ötletem volt még!

Devizahitel ügyben is akadtak további ötletek, amelyek annak rendje és módja szerint meg is érkeztek a harmadik hullámban. Előtörlesztési lehetőség már nincsen, van ellenben árfolyamgát, azaz fix, az aktuálisnál alacsonyabb (180 HUF/CHF) árfolyamon történő törlesztési lehetőség. Természetesen a különbözetet is ki kell fizetni valamikor a későbbiekben, egyelőre azonban ez a különbözet egy forintszámlára kerül, és ott kamatozik. A forintkamatot az állam teljes egészében átvállalja, ami szép dolog, legalább olyan kinézete van a dolognak, hogy tényleg segíteni akarnak az adósoknak. Rájuk is fér, mert ugyan a havi törlesztő részlet az árfolyamgát segítségével valóban alacsonyabb, de a forint tartósan gyengülő tendenciája miatt a különbözet igen nagy és egyre nő, ami újabb problémát vetít előre 2017-re, amikor az árfolyamgát 5 éves védettségi időszaka lezárul és az adósoknak el kell kezdeni törleszteni a felgyülemlett különbözettömeget is. Megint visszanyúlva a korábbi logikus gondolkodáshoz könnyen belátható, hogy az unortodox megoldási ötletek nem segítenek a problémát megoldani, hiszen a forint tartósan gyenge, éppen a szokatlan ötletek miatt. Sokkal jobb megoldás lenne a forint erősödésére koncentrálni, azaz elérni, hogy ne ránk figyeljenek, ne kis hazánktól, furcsa ötleteinktől, szokatlan megoldásainktól legyen hangos a világ, ne velünk riogassák a befektetőket, ne a mi esetleges pénzügyi csődünkre fogadjanak a spekulánsok. Helyette legyen körülöttünk viszonylagos csend és nyugalom, legyen az a benyomása mindenkinek, hogy nehézségek vannak ugyan, de ezekkel együtt jó kezekben van az ország. Erősödjön a forint, és így ugyan fizessük, amit fizetni kell, de az erősödő forintnak köszönhetően egyre kedvezőbb árfolyamon, egyre kisebb tehertételt elszenvedve. Sokkal jobb lenne ez adósnak és államnak egyaránt. Hogy miért nem ezt az utat választjuk mégis, miért nem erre törekszünk? Ki tudja?

Egyet azonban biztosan tudok. Ebben a hitelezési Monopoly játékban a szabályok láthatóan igen furcsán vannak megalkotva, úgy, hogy a játékban részt vevő hitelfelvevők játszhatnak ugyan, de gyakorlatilag soha nem nyerhetnek. Kár, hogy a játék elején ezt valahogy elfelejtik közölni a játékosokkal!

Nagyon szeretek pókerezni. Ha megkérdeznéd, kedves olvasó, miért, akkor nehezen tudnám röviden összefoglalni. Semmiképpen nem a pénzért. Csak kis, baráti tétekben vagy játékpénzben játszom. Valószínűleg nem is az izgalomért. Higgadtan, szinte izgalommentesen játszom. Hát akkor miért is? Azért, mert a póker testesíti meg számomra azt, ahogy a tudás megpróbál felülkerekedni a vakszerencsén.

Örök vita folyik arról, hogy a pókerhez mennyi tudás és mennyi szerencse kell. Vannak, akik szerint 90% tudás és 10% szerencse. Szerintem ez egészen biztosan nem így van, aki ezt állítja, az durván alábecsüli a szerencse szerepét. Nézzünk egy példát! Remek lapot kapsz kézbe, két ászt. Kitűnően játszod meg. Némi gondolkodást imitálsz, majd nem túl nagyot emelsz, amit többen megadnak. Flopon feljön még egy ász, valamint egy kőr 10 és egy káró 9. Most már nagyot emelsz, erre a többség eldobja a lapot, de ketten megadják. A pot szépen gyűlik. Turn-ön kőr bubi érkezik. Mivel megnőtt a flush veszélye (lent van két kőr, és valakinél lehet kézben is kettő), ezért all-int mondasz. Hatalmas emelés ez, épelméjű ember nem adja meg. A két ellenfél közül az egyik gondolkodás nélkül dob, a másik hosszú hezitálás után megadja. Nyilvánvalóan csak szerencsére mehet. Show-down: nálad van két ász, az ellenfelednél kőr 6 és 7. Úristen, mire adta meg ez az ember, amikor flopnál jó nagyot emeltél? Hiszen akkor még csak három kőr volt benn összesen! Feszülten várjuk a rivert – kőr 2, ezt nem hiszed el, nem lehet ekkora mázlija! Ellenfeled nyert flush-sel az ász drilled ellen.

Persze, mondják az okosok, hiszen rögtön all-int kellett volna mondanod flop előtt! Rendben, nézzünk egy másik leosztást. Megint csak két ászt kapsz kézbe, és mivel ma már egyszer megjártad ász párral, ezért most azonnal, flop előtt all-int mondasz. Mindenki vadul dob, egyetlen ellenfél adja meg. Show-down: kiteríted a két ászt, ellenfeled pedig meglepetésedre bemutat egy bubit és egy dámát, még csak nem is azonos színből. Az asztalnál mindenki találgatja, hogy miért is adta meg az all-int. Nézzük hát! Flop: pikk 10, treff 7, káró bubi. Nyerő vagy, nem kétséges, ász párod sokkal erősebb, mint a bubi párja. Turn: kőr 4, a helyzet semmit sem változott, legalább 90%-os a nyerési esélyed, az ellenfeled szinte esélytelen. Nézzük a rivert: pikk dáma – ez hihetetlen, ellenfeled dupla párral nyer az ász párod ellen!

Jól látható tehát, hogy bármennyire is jó a lapod, és jól játszod meg azt, nagyon könnyen veszíthetsz, pusztán csak azért, mert az ellenfelednek óriási mázlija van.

A pókerben szerintem 50% tudás mellett 50% szerencse kell. Jól kell megjátszani a lapokat, de a jó itt nem azt jelenti, hogy stratégiai szempontból tökéletesen, sokkal inkább azt, hogy a valószínűségeket jól mérlegelve és jó ritmusban. Mert a pókernek van ritmusa, amit meg kell érezni. Érezni kell, hogy ha király párod van, és flopon feljön egy ász, mire az ellenfeled nagyot emel, akkor vajon ásza van, vagy csak blöfföl. Érezni kell, hogy ha hosszú ideje nem volt semmid, majd kézbe kapsz egy káró 9-est és egy káró 10-est, ami nem túl jó lap, te mégis tarthatod a tétet, mert most a ritmus szerint fordulnia kell a lapjárásnak. És tényleg, flopon feljön egy treff 7, egy pikk 8, egy kőr király, majd turnön káró 6! Máris sorod van, ellenfeled pedig biztos a dolgában, nagyot emel (nyilván királya van), el akarja dobatni veled. Te persze nem dobod el, tartod. Riveren feljön még egy király, ellenfeled halálosan boldog, all-int mond, te tartod, és nyersz! Mi volt ez? Szerencse? Tudás? Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy benne volt mind a kettő.

A pókerhez tehát kell a tudás, a taktika, az ellenfelek megfigyelése, de kell a szerencse is. Vallom például, hogy nem lehet egy póker tornát megnyerni 2-3 kiadós szerencse (póker nyelven mákolás) nélkül.

Az élet ugyanilyen. Az életben is szükséged van tudásra, de ugyanolyan mértékben szerencsére is. Meg kell érezned, hogy mikor adódik olyan lehetőséged, amelyet meg kell ragadnod, még ha rizikósnak tűnik is, mert ha jól használod a tudásodat, akkor nyersz. A történet tehát ugyanarról szól: a tudás és a jó megérzés segítségével felülkerekedni a vakszerencsén.

A póker nagyszerűen leképezi az életet magát – ezért szeretem.

(Az írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)

Dunát lehet rekeszteni mostanság az ilyen-olyan televíziós tehetségkutató versenyekkel. Sztárok, faktorok, csillagok röpködnek körülöttünk, nem győzzük kapkodni a fejünket. Nem múlik el év, hogy ne indulna egy-egy újabb széria, és mivel ezek átfutási ideje általában több hónap, előfordul, hogy párhuzamosan több is megy egyszerre. Hogy ez helyes műsorpolitika-e a televíziók részéről, vagy sem, az jó kérdés, de erről korábban már írtam, ezért most nem szeretném ezt a témát tovább boncolgatni.

Foglalkozzunk inkább a tehetségkutatók egy új aspektusával! Nem csak maguk a tehetségkutató versenyek jöttek ugyanis divatba, hanem a tehetségkutató versenyek kritizálása – pestiesen szólva fikázása – is. Tele van a média a versenyekkel kapcsolatos fanyalgással. Kell-e nekünk ennyi verseny? Van-e egyáltalán kis hazánkban ennyi tehetség? A döntőbe jutott, ott többnyire az egekig magasztalt énekesek, táncosok és ki tudja még milyen előadók vajon tényleg időtállóak-e, azaz a versenyek után is meg tudnak-e maradni érdekesnek, tehetségesnek, ígéretesnek? A kritizálók legújabban már egyenesen azt a kérdést teszik fel, vajon valóban a legtehetségesebbek jutnak-e be a versenyek döntőjébe? Erre a vonalra – groteszk módon – maguk a tehetségkutatók is ráerősítenek, amikor a zsűribe beválogatnak egy-egy extrém módon kritikus zsűritagot, aki aztán gyakran élen jár a versenyzők savazásában. Jó példa erre a Csillag születik most futó szériája. A kiscsillagok teljesítményével kapcsolatban Puzsér Róbert száját dicsérő szó alig-alig hagyja el, kritika – időnként egészen arcpirítóan durva formában – annál gyakrabban. Véleménye szerint a legtöbb produkció eleve méltatlan arra, hogy képernyőre kerüljön. Ha rajta múlna, a tizenkét döntősből tíz már a döntő első fordulóját követően szedhetné a sátorfáját, azaz derék kritikusunk részéről a verseny akár el is maradhatna.

De nem csak Puzsér tekint igen kritikusan a csillag- és sztárjelöltekre. Kedvenc rádióm egyik igencsak provokatív műsorvezetője, Perjés Zoltán egészen odáig ment el ebben a kritikus megközelítésben, hogy kijelentette, az igazi tehetségeknek nincs szükségük tehetségkutató versenyekre, anélkül is utat törnek maguknak, illetve megfordítva: tehetségkutató verseny igazi, időtálló tehetséget nem is képes kitermelni, csupán ideig-óráig érdekes percemberkéket, akiket a média mesterségesen tart az érdeklődés középpontjában a következő szériáig.

A közelmúltban a Pesti színházban megnéztük párommal Rúzsa Magdi önálló estjét Magdaléna rúzsa címmel.

Magdi pályájának indulása köztudomásúan a Megasztár harmadik szériájához kötődik. A vajdasági lány már a selejtezőkben feltűnt kicsit rekedtes, bombaerős hangjával, amely meglepő kontrasztban állt vékonyka testalkatával. Ahogy a Highway to hell című AC/DC örökzöldet énekelte, az már sokat sejtetett, de még csak ígéretesnek volt tekinthető. A döntőben aztán kiváló produkciók sorát mutatva a nézők nagy részét maga mellé állította és szavazataik révén menetelt előre, meg sem állva a széria megnyeréséig.

Adott tehát egy fiatal, aki 2006-ban megnyert egy tehetségkutató versenyt. Igen valószínű, hogy a Perjés szabály szerint ő is csupán a média által felfújt percemberkék kategóriába lenne sorolható, akinek a döntőbeli tucatnyi produkciójáról Puzsér feltehetően igen lesújtó véleményt fogalmazott volna meg, ha erre akkor lehetőséget kapott volna.

Aztán eltelt hat év. Magdinak megjelent négy önálló lemeze, 2007-ben kilencedik helyezést ért el az Eurovíziós Dalfesztiválon (mellesleg itt a zsűritől megkapta a legjobb dalszerzőnek járó díjat), 2008-ban és 2010-ben az év énekesnője, 2008-ban pedig még az Év Dala díjat is begyűjtötte. Ez már nem kis teljesítmény megítélésem szerint, bár lehet, hogy Puzsér még mindig fanyalogna, Perjés pedig azt mondaná, hogy a percemberkék is elevickélhetnek ideig-óráig, épp a média segítségével, amely ha már felkapta, egy darabig a levegőben is tartja őket.

A Magdaléna rúzsa című előadás tulajdonképpen egy monológ. Magdi mesél az életéről, a vajdasági Kishegyes faluról, szüleiről, nagymamájáról, iskoláiról, gyerekkora kedvenc helyszíneiről, a délszláv háború megpróbáltatásairól, az éneklésről, és még sok egyébről. Nehéz műfaj ez, könnyen válik unalmassá, egysíkúvá. Bár nem sok ilyen tapasztalata lehet Magdinak, ezt a csapdát mesterien elkerüli. Könnyedén, kedvesen, szellemesen beszél. Elmondja például, hogy gyermekkorában egyik kedvenc elfoglaltsága volt a padláson ülni és az ott talált kopott tükör előtt egy ugyancsak ott lelt régi rúzzsal a száját kifesteni. Ilyenkor arról ábrándozott, hogy egyszer majd híres énekesnő lesz. Innen tehát a Magdaléna rúzsa cím, más kérdés, hogy ebben a formában ez egy remek szójáték is, amely Magdi nevére rímel (gyanítom, hogy ez és valószínűleg több más poén is Geszti Péter sugallatára került be az előadásba, ő ugyanis a darab művészeti vezetője).

Magdi a monológot mindig a kellő időben szakítja meg egy-egy dramaturgiailag kiváló érzékkel kiválasztott dallal. Részben saját dalait adja elő, például a nagysikerű Gábrielt, részben olyan slágereket, mint a Je ne veux pas travailler vagy a Time after time. A csúcspontot Edith Piaf felülmúlhatatlan sanzonjának, a Non, je ne regrette rien-nek az előadása jelenti. Azt mondom, felülmúlhatatlan, és nyilván Piaf az is. Összehasonlíthatatlan és felülmúlhatatlan. Mégis azt gondolom, hogy ahogyan ez a vajdasági lány ezt a dalt elénekli, az bizony bátran hasonlítható Piafhoz, és az összehasonlításban Magdi produkciója kiállná a próbát. Olyan magas színvonalú, érett, tiszta hangzású, átélt és a közönségnek érzelmekkel telítve átadott ez a Non, je ne regrette rien, amelyet ritkán hallani. Mellesleg nem csak ezt a dalt énekli kiválóan Magdi, hanem a többit is.

Ezért a produkcióért a közönség az est végén felállva ünnepelte és negyedórás tapsorkánnal jutalmazta Rúzsa Magdit. A tehetséges énekesnőt, aki már nem is igazából tehetségnek tekintendő, hanem egy kiforrott, művészileg magas szinteket elért, és további, még magasabb szinteket ostromló előadónak. Akinek a személye és produkciója az élő cáfolat a tehetségkutató versenyekkel kapcsolatos fanyalgásra, kritizálásra.

Üzenem tehát a fanyalgóknak, kritizálóknak, hogy ha csak egyetlen olyan kvalitású énekest köszönhetünk a Megasztár, X-faktor és Csillag születik sorozatoknak, mint Rúzsa Magdi, már akkor megérte ezeket megrendezni és megéri a jövőben újabbakat is rendezni. (És akkor ne felejtkezzünk el olyan hasonlóan komoly utat bejárt, szintén a tehetségkutatókon feltűnt további énekesekről sem, mint Molnár Ferenc Caramel, vagy Tóth Gabi.)

„Harcosan”, „munkásan”, „küzdelmesen” – a legtöbb barátomtól, ismerősömtől ezt a választ kapom mostanában arra a kérdésemre: hogy van. Akárhogy is reagálok erre a rövid, sommás helyzetjelentésre – kérdőn nézek az illetőre, visszakérdezek, netán egyetértőleg bólogatok –, általában hosszabb kifejtés következik arról, hogy mostanában sokkal, sokkal többet kell dolgozni, mint korábban bármikor, sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell tenni nemhogy ugyanakkora, de általában lényegesen kisebb eredményért.

Nem tudok nem egyetérteni a fentiekkel. Magam is azt tapasztalom, hogy minden korábbinál több munkával lehet csak elérni eredményeket, amelyek bizony sokszor elmaradnak a korábbi időszakok jelentős, olykor látványos produktumaitól. 

Furcsa módon mégsem tudom emiatt rosszul érezni magam, sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, bizonyos szempontból jobban érzem magam ebben a munkás, küzdelmes, harcos, ám eredmények szempontjából kevésbé látványos időszakban.

Ha el akarom magyarázni, miért is érzek így, korábbról kell kezdenem. Az elmúlt tízegynéhány évben komoly gazdasági szárnyalásnak voltunk tanúi. Országok, világrészek mutattak korábban soha nem látott, jelentős, akár két számjeggyel kifejezhető éves növekedéseket. Cégek, cégcsoportok, iparágak fejlődtek lélegzetelállító tempóban, köztük az az iparág is, a mobil telekommunikáció, amelyben ez idő alatt dolgoztam, és az a cég is, a Westel, illetve T-Mobile, amelynek kötelékében alkalmam volt kivenni a részem a páratlan fejlődésből. Láttam a tőzsdéket száguldani ebben az időszakban, a részvényárakat, tőzsdei árfolyamokat tízszeresére emelkedni, örvendtem, amikor az általam választott részvények, kötvények is fantasztikus árfolyam-emelkedést produkáltak. Minden szempontból felhőtlennek tűnő időszak volt ez.

Mégsem tudtam felhőtlenül jól érezni magam. Volt bennem egy rossz érzés, amikor azt láttam, hogy szinte minden exponenciálisan növekszik, amikor azt olvastam a Wall Street-i elemzésekben, hogy előre elkönyvelik, szinte elvárják a cégektől, iparágaktól, országoktól ezt az elképesztő növekedést. Azt kérdeztem magamtól, hogy meddig tartható fenn ez a növekedés, egyáltalán fenntartható-e, kell-e ennyire hajszolni, hol végződhet ez az eszeveszett száguldás, mi fogja megállítani, és mi lesz ennek a megállásnak az eredménye. Nem állítom, hogy pontosan láttam, mi fog történni, ehhez valószínűleg nem vagyok eléggé járatos a gazdaságtanban, de tény, hogy folyamatosan éreztem, nem lesz jó vége ennek a hajszolt növekedésnek. Mégpedig azért nem lesz jó vége, mert – és ebben egészen biztos voltam – amikor egyszer csak, egy adott ponton, a rendszer nem lesz képes tovább szállítani az elvárt eredményeket, akkor a száguldó vonatról hirtelen mindenki egyszerre akar majd leugrani, aminek nem lehet más a vége, csak komoly visszaesés, árfolyam- és eredménycsökkenés, kiábrándulás és – törvényszerűen – sok szereplő számára veszteség.

Meggyőződésem, hogy a túlságosan gyors, látványos, túlpörgetett növekedés – az azt törvényszerűen kísérő, hasonlóan látványos, földcsuszamlásszerű visszaesés miatt – kizárólag zéró (vagy negatív) összegű játszma lehet. Azaz nyerhetnek sokan és sokat, de biztos, hogy sokan és sokat veszítenek is (azok, akik a csúcsárakon bevásárolnak, majd a zuhanást látva óriási veszteséggel pánikszerűen kiszállnak; azok, akik a konjunktúra idején eladósodnak, majd a visszaesés idején nem tudják fizetni a hiteleiket; azok, akik beruháznak, majd évekig hiába várnak a megtérülésre, mert a bevételek nem jönnek; és folytathatnánk a sort). A nyereségek és a veszteségek összege pedig zéró vagy akár negatív érték, azaz a világ összességében nem halad előbbre, nem gyarapszik ezekben az időszakokban. Azért nem, mert a nagy nyereségek, nagy növekedések mögött általában nem áll valós teljesítmény, vagy csak lényegesen kevesebb, mint sejtenénk. Ezért még ha sikerül is jól járnom, sikerül is a pozitív oldalon maradnom az exponenciális fejlődés idején, nem érzem jól magam, nem szeretem az ilyen időszakot.

Sokkal komfortosabb számomra a lassabb, megalapozottabb, kiegyensúlyozott növekedés. Amikor harcolunk, küzdünk, keményen dolgozunk, ennek megfelelően az eredmények mögött – még ha azok szerényebbek is – érezhetően valós teljesítmény áll. Amikor a fejlődés ugyan lassabb, de fenntartható, ennek eredményeként mindenki megtalálhatja a számítását, a rendszer minden tagja valamiféle egyensúlyi pozíciót tud elfoglalni, nem kell drámai visszaeséstől tartani, és – legfőképpen – nem kell attól félni, hogy a látványos nyereségek árát drámai veszteségek formájában kell megfizetnünk. Ilyenkor a játszma végösszege nem zéró, hanem pozitív érték, a világ – és annak valamennyi szereplője – ténylegesen előrébb jut, fejlődik, növekszik, látványos felugrások és visszazuhanások nélkül.

Nagyon remélem, hogy a „hogy vagy” kérdésemre adott válaszok azt jelzik, az elmúlt évek fantasztikus száguldása, majd a közelmúlt fájdalmas veszteségei, komoly lefékeződése után most egy ilyen lassú, fenntartható, kiegyensúlyozott növekedési időszak következik. A harcos, küzdelmes, munkás növekedés időszaka. Amellyel valahol mindannyian jobban járnánk.

(Az írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)

Mostanában az egyik leggyakoribb beszédtéma a válság. Mi váltotta ki? Milyen hatása van? Kik a felelősek a válság kirobbanásáért? De leginkább az foglalkoztat mindenkit, hogy meddig tart, és mi lesz utána.

Abban nagyon eltérnek a vélemények, hogy milyen a válság lefutása, V, L vagy W alakú, illetve meddig tart, csupán néhány évig, vagy elhúzódik akár egy évtizedig. Abban viszont elég nagy az egyetértés, hogy a válság után az élet visszatér az úgynevezett „normális” kerékvágásba. Egy olyan világ jön vissza, amelyből hiányoznak a nagy kilengések (pozitív és negatív irányban egyaránt), amikor az emberek ismét mernek majd befektetni, a befektetések értéke ismét megalapozottan és tartósan növekedni tud, az emberek túlnyomó többségének lesz stabil munkahelye, és tud miből vásárolni, fogyasztani.

Én egy kicsit másként látom ezt a dolgot. Hogy megvilágítsam, miért és miben látom másként, hadd induljak ki egy fizikai példából, a jég megolvasztásából. Vegyünk egy darab jeget, amelynek a hőmérséklete mínusz 20 Celsius fok. Kezdjük el ezt a jégdarabot melegíteni: egyenletes eloszlásban közöljünk vele hőt. A jégdarab hőmérséklete emelkedni kezd. A nulla fokot elérve érdekes jelenséget tapasztalunk. Hiába közlünk a jéggel egyre több hőt, a hőmérséklete nem emelkedik tovább. Ugyanakkor megváltozik a halmazállapota, olvadni kezd, cseppfolyóssá válik. Mindaddig, amíg a jég teljesen el nem olvad, a jég-víz keverék hőmérséklete nem változik, nulla fok marad! Amikor teljesen cseppfolyóssá válik, eltűnik belőle minden jég, további hő hatására ismét emelkedni kezd a hőmérséklete, azonban, újabb érdekes és meglepő jelenség gyanánt, a térfogata nem nő, hanem egy darabig csökken, egészen 4 Celsius fokig, ahol a legsűrűbb a víz. Ha tovább melegítjük, tovább nő a hőmérséklete, és ezzel párhuzamosan most már a térfogata is.

Azt gondolom, hogy napjainkban olyan jelenségnek vagyunk tanúi a gazdaságban, mint amilyen a jég olvadása. A gazdasággal az elmúlt években, évtizedekben rengeteg hőt közöltünk (dolgoztunk, fogyasztottunk, fejlesztettünk, beruháztunk), így a hőmérséklete és a térfogata egyre nőtt (vagyis az összes megtermelt érték, a GDP, emelkedett). Most azonban elértünk egy pontot, amikor hiába közlünk a gazdasággal újabb hőt, hiába dolgozik rengeteg ember nagyon sokat, hiába az újabb befektetések, az új technológiák, a gazdaság nem nő tovább, hanem elkezd átalakulni. A régi struktúra megolvad, azaz válság jelentkezik. Mindaddig, amíg ez a válság tart, amíg az átalakulás lezajlik, a gazdaság nem nő tovább. Az átalakulást követően pedig egy új korszak kezdődik, amelyben semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. Jég helyett víz, szilárd helyett cseppfolyós halmazállapot jelenik meg. Régi gazdasági struktúrák helyett újaknak kell kialakulniuk. Hogy pontosan milyeneknek, azt ma még nem tudjuk, csupán érzékeljük, hogy változik a bankok szerepe, a szabályozók szerepe, másként kell gyártani, kereskedni, hitelezni, és így tovább. Ha pedig minden megváltozik, akkor értelemszerűen semmi nem térhet vissza a régi, „normális” kerékvágásba. A vízben minden másként működik, mint a jégben. Más a „normális” a szilárd és más a cseppfolyós halmazállapotban. Megtörténhet, hogy emelkedik a hőmérséklete („fejlődik a gazdaság”), de mégis csökken a térfogata („a világ teljes GDP-je”). Sok meglepetés érhet tehát bennünket ebben az új helyzetben, amelyben mindenkinek meg kell tanulnia másként viselkedni, másként élni, másként dolgozni. Minél hamarabb megértjük ezt, annál hamarabb kialakulhat egy „normális” állapot, amely már nem mutatja a válság jeleit. Erről azonban egyelőre csak egyet tudhatunk biztosan: azt, hogy nem lesz, nem lehet ugyanolyan, mint a válság előtti „normális” állapot.

(Az írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)

André Kosztolányi, a 20. század magyar származású tőzsdeguruja egyszer azt mondta, hogy a legtöbb pénzt egy értékpapírral úgy kereste, hogy megvette, majd elfeledkezett róla, és csak tíz évvel később talált rá, amikor az árfolyama már a sokszorosára emelkedett.

A fenti történet valószínűleg nem igaz. Köztudomású, hogy Kosztolányi legnagyobb dobása az volt, amikor 1946-ban, a második világháború utáni zavaros helyzetben német birodalmi kötvényeket vett a névérték töredékéért. Akkoriban senki nem hitt abban, hogy a német állam talpra áll, és a kötvényekért fizetni fog. Mégis így történt, és Kosztolányi a befektetett pénz mintegy ezerszeresét kapta a kötvényekért.

De a tíz évig elfeledett értékpapír története akár igaz is lehetett volna, legalábbis abból a szempontból, hogy ha az ember hosszú távon képes gondolkodni, és megvesz egy részvényt, majd tíz évig megállja, hogy a  napi aktualitásoknak, rövid távú trendeknek engedve hozzányúljon, akkor minden bizonnyal jelentős profitra tesz szert. Éppen ezt tanácsolta Kosztolányi mindenkinek, aki nem ért igazán a pénzügyekhez, nincs túl sok tőkéje, mégis jó pénzt akar keresni a tőzsdén.

Mondhatjuk tehát, hogy a tőzsde szabálya egyszerű: vegyél olcsón egy részvényt, helyezd letétbe tíz évre, majd pedig a tíz év letelte után add el, jelentős profittal. De ha ilyen egyszerű a szabály, akkor miért nem működik minden esetben? Miért úsznak el jelentős pénzek a tőzsdéken? A válasz egyszerű. Azért, mert a tőzsde nem követi a gazdaság ésszerűségi szabályait. A tőzsde sokkal inkább pszichológia, mintsem racionálisan működő gazdasági instrumentum. Pszichológia, amelynek legfontosabb eleme a spekuláció. Kosztolányi egyszer úgy fogalmazott, hogy „akinek sok pénze van, annak lehet spekulálni, akinek kevés a pénze, annak nem szabad spekulálni, akinek pedig egyáltalán nincs pénze, annak muszáj spekulálni”. Azaz a tőzsdén szinte mindenki spekulál, különböző rövid vagy középtávú trendeket próbál megsejteni és meglovagolni, és a tíz évig elfeledett részvény stratégiáját gyakorlatilag senki nem akarja, vagy nem tudja követni.

De miért spekulál mindenki, ha a legegyszerűbb és legkifizetődőbb az lenne, ha nem csinál semmit, csak vár tíz évig? Azért, mert túl erős a csábítás, hogy aktívan tegyünk valamit, amivel okosabbnak bizonyulunk, mint a nagy tömeg, és így már rövid vagy középtávon, egy-két, de maximum három év alatt keressünk jó esetben annyit, amennyit az elfelejtett részvény stratégiájával tíz év alatt. Jól példázza ezt a bevezetőben említett történet Kosztolányi spekulációjáról a német birodalmi kötvényekkel kapcsolatban.

De mit is eredményez ez a sok spekuláció a gyakorlatban? Leginkább azt, hogy ténylegesen igen keveseknek sikerül valóban szembe menni a tömegekkel, és ilyen módon igazán nagyot szakítani. Akkor, amikor egyszerre több, ellentétes spekuláció munkál a tőzsdén – egyszerre spekulálnak a papírok emelkedésére és esésére, a dollár erősödésére és gyengülésére, a nyersanyagok drágulására és olcsóbbá válására –, a tőzsde igen sokszor elszakad a valós gazdasági alapoktól, és kiszámíthatatlanná válik. Kosztolányi ezt igen érzékletesen úgy magyarázta, hogy a gazdaság és a tőzsde olyan, mint a kutya és a kutyát sétáltató gazda útja. A gazdi útja hirtelen váltásoktól, törésektől általában mentes, viszonylag egyenes és követhető szakaszokból áll, ugyanakkor a kutya útja a gazda útjához képest hirtelen és váratlan kitérőkkel, logikátlan fordulókkal, ellentétes irányú szakaszokkal tarkított, hektikus útvonal. Az út végén mind a ketten ugyanoda érkeznek, a gazda útját viszonylag jól meg is lehet jósolni, de ember legyen a talpán, aki a kutya útjára vonatkozóan bármilyen rövid távú előrejelzést tud adni.

Az elmúlt évek gazdasági válsága jól illusztrálta, hogy a tőzsde mennyire el tud szakadni a fundamentumoktól és a józan ész szabályaitól, mennyire a pszichikai tényezők hatása alá tud kerülni. 2007-ben egyszerre olvashattunk előrejelzést a tőzsdék további szárnyalásáról és összeomlásáról, a jelzálog- és ingatlanpiac csődjéről és arról, hogy ez a csőd miért nem következhet be. Miközben néhány ember óvatosságból (tartván az összeomlástól) elkezdett értékpapírt eladni, addig mások tömegével vásároltak, mivel az összeomlás csak nem akart bekövetkezni (az eladók éppen ezért sokáig bánták elhamarkodott lépésüket). Miért nem működött ebben az esetben az egyszerű tőzsdei szabály, a józan ész szabálya? Miért vásároltak emberek papírokat akkor, amikor a történelmi rekordok egyre-másra dőltek meg, és minden józan logika azt diktálta volna, hogy ilyen drágán ne vásároljanak?  Ez is pszichológia, a kihasznált és az elvesztegetett lehetőségek pszichológiája. Nincsen rosszabb érzés a befektető számára, mint kimaradni egy piaci rallyból, elesni a lehetséges profittól. És nincs jobb, mint a száguldó vonaton ülni és nézni, amint hízik a bankszámlája. Ez a „szabály” sokszor erősebbnek bizonyul minden más szabálynál, komoly profik ész nélkül vesznek olyan papírokat, amelyek sokszorosan túlértékeltek, csak azért, mert mások is veszik őket, és a trend erősen emelkedő, amelyből egész egyszerűen nem akar kimaradni senki. Pedig mindenki ismeri a leckét: olcsón venni, a tömeggel szemben menni. Mégis akkor vásárolnak a legtöbben, amikor már a háziasszonyok a hentesnél is arról beszélnek, hogy micsoda fantasztikus száguldást mutat a tőzsde, és jó lenne részvényt venni. Nagyon kevés ember képes arra, hogy ilyenkor eladjon. Éppen ezért nagyon kevés ember tud igazán nagy nyereséget realizálni. 

Sajnos az ellenkező irány is hasonlóan működik. Ha valami negatív dolog történik, ennek hatására hirtelen sokan döntenek az eladás mellett, hogy kimaradjanak a veszteségből. Manapság pedig igen sokan szoktak hirtelen így dönteni, mivel az információ a web világában másodpercek alatt a Föld legtávolabbi pontjára is megérkezik. És ha sokan adnak el, az még több embert sarkall eladásra – ezzel pedig életbe lép a tőzsdei ijedtség, rosszabb esetben a pánik pszichológiája. A szabályt mindenki ismeri: ilyenkor ne adj el, ne realizáld az esetleges veszteséget, hanem ellenkezőleg, vásárolj! De ezt a szabályt ugyanolyan nehéz betartani, mint a „ne vásárolj drágán” szabályt. Sokaknak nem is sikerül. Mert mindenki előre gondolkodik, nem a jelent, hanem a várható jövőt próbálja beárazni, a száguldó részvényárak mellett pedig nehéz azt vizionálni, hogy holnaptól komoly esések jönnek, nagy esések közepette viszont azt nehéz elhinni, hogy holnaputántól ismét a bika veszi át az uralmat a piacon. Ezért aztán sokan megint a tömeggel együtt lépnek, a tömeggel együtt adnak el, akár veszteséggel is, hogy az esetleges további veszteséget elkerüljék. 

Ezért vannak a tőzsdén a megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségek: a kiválóan jelentő, de a jövőről óvatosan nyilatkozó cég részvényei érthetetlen okból esnek, a rosszul jelentő, veszteséget felhalmozó, de biztató következő negyedévről beszélő cégéi viszont komoly mértékben emelkednek. Eurót vásárolnak pánikszerűen 310 forintos árfolyamon, míg forint vételre biztatnak komoly elemzők 230-as euró/forint keresztárfolyam mellett. Óriási válságban a világ, tombol a munkanélküliség, csökken a GDP, nincs hitel, mégis száguldanak a részvények. Majd jönnek a jó hírek, mégsem emelkednek tovább az árfolyamok, hanem csökkenés kezdődik. Mert mindenki okosabb akar lenni a többieknél, mindenki előbbre akar látni, mindenki maximális nyereséget akar elérni nulla veszteség mellett. És ebben a játékban a vélelmek, hiedelmek, sejtések (mint amilyen például a „vegyél a pletykára, adj el a hírre”,vagy a „mikulás-rally minden év végén erősödést hoz”, illetve a „kettős gyertya alakzat” trend fordulót jelent) sokszor erősebbnek bizonyulnak, mint a tények, a józan ész és a hosszú távú gondolkodás stratégiája. Elég nagy baj ez, mert így a szereplők várható össznyeresége jóval kisebb. Kicsit olyan ez, mint az ismert csoportpszichológiai példa: odaállok egy csoportnyi ember elé, és azt mondom nekik, hogy van egy tízdollárosom, annak fogom odaadni, aki a legtöbbet kínálja érte. A licit 1 dollárról indul. A csoport nem ismeri fel, hogy mi a közös érdeke, az egyéni érdek, az egyéni nyereség (egyéni győzelem) érdeke erősebben munkál. Egyre feljebb megy a licit, hamarosan elhagyja a 10 dollárt, és nem ritka, hogy 20-30 dollár közelében áll meg, akkor kapnak csak észbe az emberek. Pedig ha józanul gondolkodnak, és esetleg együttműködnek, ha nem lovalják bele magukat a licitbe, akkor akár 1 dollárért is megvehetik a tízdollárost, így nyerhetnek 9 dollárt. Helyette csoportszinten veszítenek tízet vagy akár húszat. 

Mit lehet tanácsolni annak, aki ebben a kiszámíthatatlan játékban részt akar venni? A bevezetőben már említett „tíz évig elfelejtett részvény” stratégiája mellett álljon itt még egy jó tanács Kosztolányitól, aki azt mondta, mindenki csak annyi pénzt vigyen a tőzsdére, amennyit nem sajnál elveszíteni, nem fog nagyon hiányozni, ha esetleg elúszik. Ez is egyfajta pszichológia, mely szerint aki nem kockáztat, az nem is nyer, de mindenki csak annyit kockáztasson, amennyit a zsebe és a lelke elbír.

(Az írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)

Kedvenc íróim, Umberto Eco, Mika Waltari, Paulo Coelho, Christian Jacq, Hegedűs Géza és mások példái kétségbevonhatatlanul igazolják, hogy ha az emberfia elmélyült szellemi tevékenységet folytat, magyarán gondolkodik, akkor előbb-utóbb eredeti gondolatai támadnak. Gondolkodni azonban nem könnyű dolog, mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy embertársaink igen tekintélyes hányadának élete során semmilyen eredeti gondolata sem támad. Persze nincs ezzel semmi baj, hisz gondolatok megszülésén kívül még rengeteg egyéb tevékenységet lehet folytatni, nincs az megírva sehol sem, hogy mindenkinek kötelező gondolkodnia.

Az eredeti gondolatokat összefoglalóan úgy hívjuk, hogy mondanivaló. Ennek az a sajátossága, hogy ha gyűlik az emberben, akkor ki is kívánkozik belőle, azaz át akarja adni másoknak. Az átadás egyik jól bevált, ősi formája a gondolatok leírása. Írni azonban szintén nem könnyű. Hogy mennyire nem az, mi sem jelzi jobban, hogy bár gondolata sem támad túl sok embernek – lásd fentebb –, ezeket érthetően, netán élvezhetően leírni még sokkalta kevesebbeknek sikerül. Ezzel sincs tulajdonképpen semmi baj. Írások így is szép számmal születnek, sokszor az az érzésünk, hogy jóval meghaladják a ma élő emberek olvasmányigényét.

Ezek után meglepő, hogy milyen sokan erőltetik mégis a fenti két, egymáshoz szorosan kapcsolódó tevékenységet. Az még valahol érthető, hogy ha egyeseknek vannak gondolataik, akkor megpróbálkoznak az írással, még ha tehetségük nincs is hozzá. Még az is elfogadható, ha valakinek megy az írás, csak éppen mondanivalója nincsen, mégis erőlteti. Ott van az igazi baj, ahol mondanivaló sincsen, ráadásul még leírni sem igazán sikerül.

A legutóbbi kategóriába tartozik kis hazánkban számos disszertáció szerzője is. A közelmúltban nem kisebb notabilitás, mint Schmitt Pál – azóta volt – köztársasági elnökről derült ki, hogy doktori disszertációját a fenti alapszabályok teljes figyelmen kívül hagyásával próbálta meg összehozni. Elmélyült szellemi munkát nem igazán végzett, a jelentkezés és a doktorrá avatás között eltelt csekélyke egy hónap során nem is végezhetett. Mondanivalója ennek megfelelően nem volt, sebaj, akadtak német és bolgár szerzők, akiknek volt helyette is, volt elnökünk tehát lemásolta e derék szerzők munkáinak nem csekély részét. Ez persze nagy szégyen, de még mindig nem kerekedett volna belőle országos botrány, ha elnök úrnak megadatik egy kis írói véna, és nem szóról szóra másolja le a német és bolgár munkákat, hanem a maga stílusában, saját szavaival írja át őket, netán néhány önálló gondolatot is becsempész a sorok közé. Sajnos, Pali bácsinak ez sem sikerült, így derülhetett fény a turpisságra a disszertáció és a külföldi munkák összehasonlítása során kimutatott szó szerinti egyezés alapján.

A dolgoknak ez a kellemetlen alakulása több fontos kérdést felvet. Az első mindjárt az, ha se mondanivaló, se tehetség az íráshoz, akkor miért kell erőltetni ezt a dolgot? Nem szégyen az, ha valaki nem jegyez könyvet, cikket, disszertációt, attól még egészen magasra értékelheti őt a társadalom. Vegyük rögtön egy bizonyos Schmitt Pál példáját, aki nagyszerű sportember, volt kiváló vívó, akinek személyében többszörös olimpiai bajnokot tisztelt a közvélemény. Ez nem elég?

Elég lett volna, ha nem szólt volna közbe az a fránya ambíció. Ez egy igen veszélyes adottság, hisz az embert folyvást hajtja előre és fölfelé, megfelelő képességek hiányában pedig ez a menetelés könnyen jókora hasra eséssel tud zárulni. Schmitt Pál – mint tudjuk – igencsak ambicionálta a Magyar Olimpiai Bizottság elnöki tisztét, az meg ugyebár mennyivel jobban fest, hogy dr. Schmitt Pál, a MOB elnöke! Főleg teljes egészében kimondva, hogy aszongya, doktor Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Annyi volt csak a bibi, hogy ehhez le kellett tenni az asztalra egy doktori disszertációt. Ne legyünk rosszhiszeműek, Pali bácsi nyilván megpróbálta maga előállítani a kérdéses szellemi terméket, mint oly sokan rajta kívül. És mint szintén oly sokan rajta kívül, egy idő után, néhány izzadságos próbálkozás alapján arra jutott, hogy bizony disszertációt írni marha nehéz feladat. Így került sor a már említett – szinte félve írom le, de megkerülni nem tudom – csalásocskára, a német és bolgár szerzők munkáinak lemásolására.

Igazság szerint, bár – ismétlem – nagy szégyen ez, de még nem jelentette volna a világ végét. Mint tudjuk, Pali bácsi turpisságára olimpiai bizottsági elnöksége hosszú évei alatt nem derült fény. Egészen egyszerűen azért nem, mert e minőségében Schmitt Pál nem zavart senkit, nem volt útjában senkinek, nem került olyan helyzetbe, hogy bárkinek érdekében állt volna napvilágra hozni ezt a disszertáció ügyet.

De az élet és az ambíció megint közbe szólt. Schmitt Pál az utóbbi években politikai ambíciót kezdett dédelgetni, belevetette magát a politikába, amelyről szintén köztudomású, hogy igen veszélyes tevékenység. Az ember könnyen abba a tévhitbe ringatja magát vele kapcsolatban, hogy ugyanolyan módon, szabályok szerint, bírák felügyelete mellett, ne adj isten fair módon játsszák, mint teszem azt a vívást. Sajnos nem. A politika érdekek mentén, a szabályok gyakori megkerülésével zajlik, ahol az eszközökben egyáltalán nem válogatnak. Nem az ember, nem a tudás, nem a képesség számít, csakis az érdek. Szegény Pali bácsi például azt gondolta, hogy az államfőjelölésnél a képességei miatt esett rá a választás. Holott, dehogyis! Politikai érdekek diktálták, mert az államfői székben éppen egy olyan emberre volt szükség, aki nem kérdezett vissza és nem mondott nemet, azaz nem nehezítette a politika szereplőinek amúgy sem könnyű dolgát.

Ezen a ponton teljesedett be a disszertáció és Pali bácsi sorsa. Mert más politikai szereplőknek meg az volt az érdekük, hogy egy ilyen államfő ne maradhasson a helyén, ennek megfelelően elkezdték támadni őt, vívónyelven szólva keresték a gyenge, védtelen pontját, hogy aztán oda egy jól irányzott, végzetes tust bevigyenek. A sokáig az egyetemi könyv- és irattár csöndes félhomályában lapuló disszertációt ezért bányászták elő és tárták a nyilvánosság elé.

Pali bácsit váratlanul és védtelenül érte a végzetes döfés. Előbb megpróbálta kimagyarázni a helyzetet; az akkori szabályokra hivatkozott, amelyek alapján szerinte teljesen korrekt volt ezt a disszertáció. A német és a bolgár szerzők ismeretségét, a velük folytatott közös munkát is előhozta, amit azonban az érintettek sajnos cáfoltak. Harmadik fázisban kikérte magának a politikai támadást és jelezte, hogy bár az egyetem megfosztotta a doktori címétől, nem adja fel, küzdeni fog az igazáért. Megpendítette, hogy az egyetem nem is vehette volna el tőle a címet, csak a bíróság, ezért ott fogja keresni az igazát. Majd jött a következő bejelentés: Pali bácsi most, hetvenen túl meg fogja írni a disszertációját és visszaszerzi doktori címét. Végül a közvélemény 80 százalékának elutasítását látva (benne a politikai szimpatizánsok nagy részének elutasításával is) Pali bácsi lemondott, beteljesítve a régi igazságot, mely szerint: aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.

Ha valamiről, hát erről tényleg írhatna Pali bácsi egy disszertációt, no meg arról, hogyan nem szabad szakdolgozatot írni, illetve hogyan lehet két perc alatt lerombolni sok munkával felépített renoménkat. Igazán kár érte!

***

Az ambícióval tehát csínján kell bánni, magam is igen óvatos vagyok ezen a téren. Bár mindig voltak írói ambícióim, sokáig szunnyadni hagytam őket. Mígnem két és fél éve a Magyar Telekomnál, ahol egészen mostanáig igazgatóként dolgoztam, felkérést kaptam egy blog írására. Megtetszett a feladat, és bár folyamatosan ott bujkált benne a kétely, nekifogtam az írásnak. Mindig sokat gondolkozom, tűnődöm a világ dolgain, sok gondolatom támad gazdaságról, tudományról, művészetről, közéletről. Nem tettem mást, mint ezeket a gondolatokat, tűnődéseim eredményét leírtam és a vállalati intraneten hétről-hétre publikáltam.

Magam is meglepődtem a pozitív fogadtatáson. Sok százan váltak rendszeres olvasóimmá, rengeteg kedvező visszajelzést, biztatást kaptam. Éppen e biztatás eredményeként az írásokból 2011 áprilisában a Gondolat Kiadóval együttműködésben könyv is született, Egy menedzser tűnődései címmel. Ez sem talált rossz fogadtatásra, számos kedvező kritika jelent meg róla, ráadásul összehozott engem a Napi Gazdaság csapatával. E remek, innovatív társasággal folytatott közös gondolkodásunk eredményeként a sokáig csak a Magyar Telekomon belül olvasható blogom mostantól publikussá válik, és a Napi Gazdaság Online-ban lesz elérhető.

Szerepelni fognak itt az újabb írásaim (mint a fenti, a disszertáció gateről szóló), valamint korábbi írásaimból is szemezgetni fogok, közreadom a legsikerültebbeket. Akinek pedig sikerül felkeltenem az érdeklődését és további munkáimra is kíváncsi lesz, annak szíves figyelmébe ajánlom könyveimet, a már említett, papíron és elektronikus formában is elérhető Egy menedzser tűnődéseit, illetve a várhatóan az idei ünnepi könyvhétre megjelenő új kötetet, amelynek címe Üdv a harmadik évezredben lesz.

Hát, akkor, kedves Olvasó, tűnődésre fel!

PS: Hogy ne unatkozzunk, disszertáció ügyben máris itt a szappanoperai folytatás. Gyurcsány Ferenc szakdolgozatát – mit ad isten – ellopták! Hogy kinek állhat érdekében eltüntetni egy dolgozatot (magának az érintettnek, netán politikai ellenfeleinek), az egyelőre talány!