Rögvest szeretném leszögezni, hogy nem hiszek a jóslatokban. A jövendölések közös jellemzője ugyanis az, hogy ezeket szerzőik mindig homályosan, a konkrétumokat lehetőleg minél inkább mellőzve fogalmazzák meg, óriási teret hagyva ezzel az utólagos értelmezésnek és belemagyarázásnak. Így volt ez már az ókorban is (gondoljunk csak a delphi jósda híresen homályos, kétértelmű jóslataira), a középkorban (jó példával szolgálnak Nostradamus jóslatai) és így van ez manapság is (illusztrációként elegendő, ha elolvasunk egy asztrológiai „előrejelzést”, de gondolhatunk a 2000. évi világvége jövendölésekre is). A statisztikai elemzések engem támasztanak alá, mivel egyértelműen azt mutatják, hogy még az utólagos magyarázatokkal „feljavítva” is a jövendöléseknek csupán csekély hányada bizonyul igaznak, a túlnyomó többségről kiderül, hogy a későbbi történésekhez vajmi kevés közük volt.

Mint látható, természettudományos szkepszissel kellően fel vagyok vértezve a jövendölésekkel szemben. Ennek biztos tudatában úgy gondoltam, hogy ebben a témában meglepetés engem már nem érhet. Nemrégiben azonban kezembe kerültek Szent Malakiás próféciái.

Maelmhaedhoc (latinul Malakiás) O’Margair 1094-ben született az írországi Armagh városában. 1119-ben szentelték pappá, 1123-ban Bangor apátjává, majd egy évvel később Connor püspökévé választották. 1132-ben nevezték ki Armagh érsekévé.

1139-ben II. Ince pápa kérésére Rómába utazott, hogy beszámoljon érseksége helyzetéről. Római tartózkodása alatt született a pápákról szóló próféciája, amelyet 1140-ben adott át II. Incének. Ebben 112 eljövendő pápáról ír egy-egy jelmondatot, az 1143-ban megválasztott II. Celesztintől kezdve. A jelmondatok utalhatnak az országra, amelyből az adott pápa származik, következtetni lehet a pápa nevére, a címerére, valamely jellemző tulajdonságára vagy kiemelkedő eredményére, illetve más egyéb, rá vonatkozó fontos eseményre.

A prófécia a pápai levéltárba került, ott őrizték egészen 1590-ig, amikor levéltári kutatásai során megtalálta és Lignum Vitae című könyvében publikálta egy bencés történész, Arnold Wyon. Feltűnt ugyanis neki, hogy a prófécia az 1143 és 1590 között uralkodott pápákra vonatkozóan megdöbbentően pontosnak bizonyult, a rövid jelmondatok feltűnően sok pápát felismerhetően írtak le, beazonosíthatóan jellemeztek. Ennek ellenére Wyon könyve nem keltett nagy figyelmet, úgy is mondhatjuk, hogy eltűnt a süllyesztőben és vele együtt Szent Malakiás jövendöléseit is újfent elnyelte a pápai levéltár. A lista II. János Pál halála után került ismét a figyelem középpontjába, amikor újabb 400 év pápáit vetették egybe a jövendölésekkel, amelyek ismét csak zavarba ejtően pontosnak bizonyultak.

Álljon itt elgondolkodtató példaként a lista végén található pápák jelmondata és azok értelmezése:

#101: "Crux de Cruce" (A kereszt keresztje). IX. Piusz (1846-1878). Rendíthetetlen erővel szállt szembe a mindinkább előretörő szekularizáció jellemezte egyházellenes korszellemmel, amelynek célja az egyház visszaszorítása volt.

#102: "Lumen in caelo" (Fény az égben). XIII. Leó (1878-1903). A pápa címerét üstökös ékítette. Az első modern pápának tartják, akit szociális érzékenysége, a kiszolgáltatott munkások iránti elkötelezettsége miatt a „munkások pápájának” és a „szociális pápának” is neveztek.

#103: "Ignis ardens" (Égető tűz). X. Piusz (1903-1914). Uralkodása idején tört ki az első világháború.

#104: "Religio Depopulata" (Elnéptelenedett vallás). XV. Benedek (1914-1922). Pápasága időszakára esik a kommunizmus előretörése, amely számos országban a vallások és az egyházak jelentős visszaszorulásával, a hívek számának radikális csökkenésével járt együtt.

#105: "Fides intrepida" (Elszánt hit). XI. Piusz (1922 –1939). A hitélet elmélyítése érdekében számos szentévet, jubileumot tartott és minden elődjénél több szentté avatás fűződik a nevéhez. A missziós területen tevékenykedő papok számát 2600-ról 7000-re növelte, jelentősen fokozva a keresztény hit térhódítását ezeken a területeken.

#106: "Pastor angelicus" (Angyali pásztor). XII. Piusz (1939-1958). Nagy értelmiségiként és a béke védelmezőjeként ismert. Uralkodása első hat éve egybeesett a II. világháborúval, amelynek során következetesen a béke érdekében lépett fel. Létrehozott egy hadifoglyokra és eltűntekre vonatkozó kereső és híradó szolgálatot, 1941-ben pedig segélybizottságot létesített. A háború befejeztével anyagi támogatással járult hozzá az újjáépítéshez, a földönfutókká letteknek vagonszámra juttatta az adományokat. Legbátrabb tette a zsidók védelme volt, a római kolostorokban és a Vatikánban több mint ötezer üldözöttnek biztosított menedéket.

#107: "Pastor y nauta" (Pásztor és tengerész). XXIII. János (1958-1963). XXIII. János volt Velence, a tengerészek városának bíborosa. A II. vatikáni zsinat összehívásával hatalmas lépést tett a katolikus egyház megújítása irányában, vagy ahogyan akkoriban sokan fogalmaztak, az egyházat új vizek felé irányította.

#108: "Flos florum" (A virágok virága). VI. Pál (1963-1978). A címerében a liliom jelenik meg, amelyet köztudomásúan a virágok virágának neveznek.

#109: "De medietate Lunae" (A félholdé). I. János Pál (1978-1978). Polgári neve Albino Luciani, amelynek jelentése fehér fény. 1978. augusztus 26-án választották meg pápának, félholdkor. Születése, papi és püspöki felszentelése szintén félholdas napokra estek.

#110: "De labore solis" (A Nap munkája). II. János Pál (1978-2005). Pápaként rendkívüli és sokrétű munkát végzett. Születésének és halálának napján egyaránt napfogyatkozás volt.

#111: "Gloria Olivae" (Az olajfa dicsősége). XVI. Benedek (2005- napjainkig). Szent Benedek után vette fel a nevét, aki a bencés rend alapítója és Európa védőszentje. A bencés rend egyik jelentős ágát egyébként Olivetans-nak hívták. Szellemi elődjének tekinti XV. Benedeket, akit az első világháború idején a békéért tett erőfeszítései miatt a „béke pápájaként” is szoktak emlegetni. Érdekesség még, hogy Szent Benedek maga is jövendölt és azt mondta, hogy amikor közeledik a vég, a Benedek rendiek fogják vezetni a katolikus egyházat.

Bár ezek a rövid jelmondatok sem nagyon konkrétak és ennek megfelelően az értelmezésük nem teljesen mentes némi belemagyarázástól, mindenképpen figyelemre méltó, hogy a jövendölések „találati aránya” messze meghaladja a szokásosat. Sokan vitatják is ezért a lista eredetiségét, ám még ha úgy gondoljuk is, hogy az nem Malakiás műve, hanem Arnold Wyon hamisította 1590-ben, akkor is elgondolkodtató az utolsó 400 év pápáira vonatkozó jövendölés meghökkentő pontossága, valamint az a tény, hogy 1143 és 2005 között 111 pápa uralkodott, éppen annyi, amennyit a jövendölés felsorolt.

Van azonban a listának még egy különlegessége, aminek révén hamarosan lehetőségünk nyílik a jövendölés igazságtartalmát minden kétséget kizáróan ellenőrizni.

A listán az utolsó, 112. pápa egészen konkrétan megnevezésre került: Petrus Romanus, azaz Római Péter. Róla Malakiás a következőket írja:  „A végső üldöztetés idején a Szent Római Egyházban Petrus Romanus fog uralkodni, aki nagy szenvedések között fogja táplálni a híveket. Eztán a hét domb városát elpusztítják és a rettegett bíró megítéli a népét. Vége.”

Bizonyára nem szentségtörés kijelenteni, hogy - bár jó egészséget és hosszú életet kívánunk XVI. Benedek pápának - záros határidőn belül elkerülhetetlenül sor fog kerülni utódának megválasztására. Ekkor legelőször is kiderül, ez az utód vajon valóban a Péter nevet választja-e magának. Ami azonban ennél még fontosabb, kiderül az is, hogy mivel kerül be II. Péter a történelemkönyvekbe. A világvége elméletek hívei szerint azzal, hogy regnálása alatt jön el az armageddon. Megvallom, én nem tartozom a világvége hívők közé, így ezzel a magyarázattal bővebben nem foglalkoznék.

Sokkal inkább egy másikkal, amelyik számomra lényegesen reálisabbnak és hihetőbbnek hangzik. Ezen értelmezés szerint II. Péter lesz az, aki az egyház régóta húzódó, XXIII. János által a II. vatikáni zsinattal elkezdett, II. János Pál által folytatott, de még mindig csak kis részben elvégzett, mára már elkerülhetetlenné vált modernizálását elvégzi. Tudjuk, hogy napjainkra a katolikus egyház sokat vesztett a népszerűségéből, nem csekély mértékben a régi dogmákhoz való konok ragaszkodása miatt, amely a mai kor szellemével egyáltalán nem egyeztethető össze. A papi nőtlenség fenntartása, a nők papi hivatásból való kizárása, az abortusz és a homoszexualitás teljes és kérlelhetetlen elutasítása, a tudományos tények szemellenzős tagadása olyan dogmák, amelyek egyre több és több embert eltávolítanak az egyháztól, ezért sokak szerint elkerülhetetlen, hogy ezek vonatkozásában a Vatikán új álláspontot alakítson ki. Annyi bizonyos, hogy ha erre sor kerül, az földindulásszerű változást fog hozni, óriási belső harcot fog eredményezni a régi rend, a régi dogmák hívei és a változás támogatói között. Nagyon könnyen lehet, hogy egy ilyen léptékű változtatás nem csak egyszerűen a katolikus egyház megújulását, hanem jelenleg ismert formájában a végét is, azaz a „hét domb városának pusztulását” jelenti majd, legalábbis vallási és ideológiai értelemben. Ezzel együtt sem gondolom, hogy mindezek bekövetkezte esetén II. Péter személyében az utolsó római pápát fogjuk majd tisztelni, de abban biztos vagyok, hogy az utána következő pápa (ha egyáltalán így fogják hívni) már egy alapjaiban más egyház, egy egészen más Vatikán feje lesz. És ilyen értelemben II. Péter, a lista 112. pápája mégiscsak az utolsó lesz, beteljesítve Szent Malakiás próféciáját.

Nem tudom, természettudományos szkepszisem mit fog mondatni velem, ha tényleg a fenti forgatókönyv szerint alakulnak majd a dolgok. Mert egyrészt jó érzés lenne látni egy valóban megújuló, a modern kornak megfelelő vallást és egyházat, amely türelemmel és megértéssel viszonyul a ma még dogmatikusan kezelt témákhoz, tudományhoz, cölibátushoz, a nők szerepéhez. Másrészt viszont igazán nem tudom, hogy a próféciákkal kapcsolatos meggyőződésemmel mihez kezdek majd. Ha nem is fogom sutba dobni, bizonyosan erősen át kell majd értékelnem. Sebaj, legalább lesz miről elmélkedni néhány év múlva is!

(Fenti írás "Pápa" címmel szerepel a szerző áprilisban megjelent Üdv a harmadik évezredben című új könyvében.)

Élek-halok a családtörténetekért, családregényekért. Különös élvezetet jelent elmélyedni egy család generációkon átívelő történetében, követni sorsokat, életeket, barátságokat, ellenségeskedéseket, szerelmeket, gyűlölségeket és árulásokat, mindezt jól ismert történelmi események hátterében, árnyékában.

Nagy kedvenceim vannak e műfajban: Salamon Páltól A Sorel ház, Vámos Miklóstól az Apák könyve, Méhes György erdélyi családregényei, illetve Szabó István rendezésében A napfény íze című film, hogy csak néhányat említsek.

A történelemkönyvekből megtanult, a családregények lapjain vissza-visszaköszönő történelmi események kapcsán félig-meddig ismerős, az ismeretlen családok okán mégis újszerű, titokzatos és ismeretlen történetekben való elmélyülés mellett az a jó ezekben a históriákban, hogy felkeltik az ember érdeklődését saját gyökerei, saját családtörténete iránt.

Vámos Miklós regényének, az Apák könyvé-nek hatására például úgy döntöttem, hogy családfakutatásba kezdek. Előbb a szüleimet faggattam a nagyszülőkről, dédszülőkről, majd a tőlük kapott információ alapján az interneten kezdtem el kutatni, legnagyobb meglepetésemre nem minden eredmény nélkül.

Apai ágon bukkantam rá egyik üknagyanyám nyomára, akinek nevét, születési dátumát, házasságkötésének idejét és halálozási időpontját egy mormon adatbázisból származó, az interneten nyilvánosan hozzáférhetővé tett adatlapon találtam meg. Ez igen fontos nyom volt számomra. Nem csak arra világított rá, hogy ezek az adatok hozzáférhetők, de arra is, hol érdemes kutatni: az egyházi anyakönyvi kivonatokban, amelyekről másolatok találhatók a levéltárakban, valamint digitalizált illetve mikrofilmen rögzített verziók különféle adatbázisokban (például a már említett mormon adatbázisban, ahol a világ szinte minden tájáról származó anyakönyvi kivonatokat elhelyeztek).

E nyomon elindulva és felbuzdulva megbíztam egy profi családfakutatót, aki korábban levéltárban dolgozott, így jól ismerte a levéltári forrásokat és hozzáférése volt ezekhez, beleértve a mormon adatbázist is. A kutatás eredményén újfent meglepődtem. Annak ellenére, hogy a kutatónak egyáltalán nem volt könnyű dolga (anyai ágon csak a Kecskemét környéki Tiszakécskén kellett kutatni, apai ágon viszont az erélyi Bukovina anyakönyveinek kellett a nyomába eredni), egészen az 1600-as évekig sikerült a felmenőimet megtalálnia. Volt közöttük földműves, iparos, tanító, de még címeres nemes is, a Csernus, a Botka és a Sánta nemzetségekből.

A napokban kezembe került egy új családregény, Kepes András, az ismert televíziós riporter tollából, Tövispuszta címmel.  Tudom jól, hogy ha könyvértékelést ír az ember, akkor előbb alaposan körbe kell az adott munkát járni, részletesen elemezni, és csak a végén adni róla egy átfogó értékelést, illetve megjelölni egy ezt kifejező érdemjegyet. Én azonban most tudatosan megszegem ezt a szabályt, és már így az elején leszögezem, hogy Kepes könyve zseniálisan jó, nálam legalábbis kiérdemelte a legmagasabb osztályzatot.

A Tövispuszta három család történetét követi nyomon az első világháborútól napjainkig: a szegényparaszti Veres családét, a jómódúnak számító zsidó Goldstein családét és az itáliai származású, de évszázadok óta Magyarországon élő bárói család, a Szentágostoni família történetét.

Megrázó, elgondolkodtató, időnként kacagtató, máskor könnyeket fakasztó végigkövetni a három család hullámhegyekkel és erős hullámvölgyekkel tarkított életét a két világháború közti polgári Magyarországgal kezdődően, a második világégésen, a háború utáni átmeneti időszakon, a sztálinista korszakon, az 56-os forradalmon, végül a Kádár-korszakon át napjainkig.

Látni például Veres István (Isti) életét, előbb mint nincstelen parasztgyerek, majd mint tehetséges és ünnepelt futballista, később nyilasok által kezén-lábán megcsonkított, kiábrándult nyomorék, utóbb mint az ÁVH belügyi tisztje, aki a forradalom leverésében is közreműködött, végül pedig mint a kádári gulyáskommunizmus vidéki állóvizében így-úgy ellavírozó funkcionárius, aki nagypolgári családból származó feleségét, és tőle született gyermekét  évtizedekig jóformán nem is láthatja a történelem furcsa fordulatai miatt.

Vagy Szentágostoni Pálét, aki báró úrfiként a legjobb körülmények között nevelkedett, Oxfordban diplomázott, nyelveket beszélt. A londoni magyar nagykövetség munkatársaként a második világháború idején részt vett a brit és a magyar politikai körök közötti, a háborúból való magyar kiugrással kapcsolatos közvetítésben, ennek ellenére a háború után, majd 1956-ot követően is összesen 10 évet ült a magyar politikai börtönökben, hogy aztán megkeseredett emberként tengesse életét, majd vasúti balesetben lelje halálát.

Ahogy már mondtam, a családregényekben az a jó, hogy az ember érdeklődését felkelti a saját családtörténete iránt. Ahogy olvassuk a főhősök sorsának alakulását, kérdéseket teszünk fel magunknak és a válaszokat saját famíliánk történetének egyes fejezetei adják meg.

Mint minden családnak, a miénknek is megvannak a maga kis tragédiái. Anyai nagyanyám alig ismerte édesapját, mert fiatalon hősi halált halt az első világháborúban. Apai nagyanyám testvére a világháború után vándorolt ki Kanadába. Sokszor hívta nagyszüleimet is, hogy kövessék, de ők maradtak Bukovinában. Egészen a második világháborúig, amikor kitelepítették őket, előbb Bácskába, majd egy Szeged környéki menekülttáborba, végül egy Baja melletti kis faluba, Csátaljára, ahol mindent a nulláról kellett kezdeniük. Édesapám alig néhány éves volt ekkor.

Anyai nagyapám harcolt a háborúban, majd orosz hadifogságban volt két évig. Hazatért ugyan, de a fogság erős nyomot hagyott az egészségén, így viszonylag fiatalon halt meg.

Édesapám sokat mesélt a Rákosi korszakról, a beszolgáltatásokról, a tiltott disznóvágásokról, az ávósok kegyetlenkedéseiről. 56-ban a forradalom idején aztán ugyanezek az ávósok trágyáskocsin, a trágya alatt elbújva menekültek ki a faluból. Édesapám egyik elemi iskolai osztálytársa ekkor már katonai középiskolában tanult. Valamelyik kadéttársa a kollégiumi ablakból egy pisztollyal kilőtt a középiskola mellett elvonuló orosz harckocsikra, mire azok válaszul porrá lőtték az iskolát. Senki sem élte túl.

A kanadai nagybácsi apámat is hívta magához 56-ban. Néhány barátjával együtt össze is szedte minden bátorságát, felkészült a nagy útra, ám végül mégis itthon maradt. Elriasztotta a menekülttáborban rá váró isten tudja hány hónap, ami a kisgyerekként egy másik menekülttáborban eltöltött hónapok után teljesen érthető. Sokszor megkérdem magamtól, vajon mi lett volna, ha akkor édesapám mégis úgy dönt, nekiindul Kanadának. Hogy neki nem lett volna könnyű, az biztos. Ahogy Kepes könyvének egyik hőse, Goldstein Samu, Amerikába történt kivándorlása után 25 évvel, hazalátogatván fogalmazta meg, odakinn mindig idegen bevándorló maradt, itthon meg kivándorolt idegen lett belőle.

A Kádár korszakban szüleim falusi tanítóként dolgoztak. Mivel erre a munkára igen nagy szükség volt, nem érte őket üldöztetés, atrocitás. Én sem őrzök rossz emlékeket gyermekkoromból, még ha így visszagondolva, adott azért az én életemnek is érdekes fordulatokat a történelem. Első éveimben együtt játszottam a tanyasi romagyerekekkel, akiket a szüleim tanítottak. Később édesapám egy Budapest környéki nevelőotthonban (Nagykovácsiban) kapott munkát, mint gondnok. Romantikus volt évekig a Teleki-Tisza kastélyban, illetve annak óriási ősfás parkjában élni. Kilencéves koromban Solymárra költöztünk, ahol a lakosság túlnyomó többsége a még Mária Terézia által betelepített svábok leszármazottja volt és egészen más világot képviselt. Voltam aztán kisdobos, úttörő, úttörővasutas, és ekként is szép élményeket éltem át. Ez is bizonyítja, hogy gyermekként ideológiától függetlenül is jól érezhetjük magunkat, ha nem bántanak bennünket. Volt lehetőségem tanulni és még abban a szerencsében is volt részem, hogy egyetemi éveim a Kádár rendszer végnapjaira estek, így már nem várta el senki, hogy a KISZ-ben aktivizáljam magam. Azért is hálás vagyok a sorsnak, hogy munkába állásom már a rendszerváltás utánra esett. Felnőtt fejjel nem tudtam volna magam elképzelni egy olyan világban, ahol nem a teljesítmény, hanem a párttagság, a rendszerhez való lojalitás számított elsősorban.

Visszatérve a kérdésre, hogy vajon mi lett volna, ha édesapám 1956-ban nekivág és kivándorol Kanadába, ma úgy vagyok vele, nem bánom, hogy végül itthon maradt és így én is itt, magyarnak és nem odakint, kanadainak születtem. A gyökerek ugyanis engem is idehúznak, minden bizonnyal nem csak azért, mert itt nevelkedtem gyermekkoromban. Legyen a helyzet itt bármilyen, értsek egyet vagy sem, azzal, ami itt történik, itt érzem otthon magam.

Kiben ne merült volna fel élete során legalább egyszer a gondolat, hogy milyen jó lenne előre látni az jövőt? Már gyerek fejjel sokszor arról ábrándozunk, hogy jó volna tudni a másnapi dolgozat feladatait, kedvenc csapatunk hétvégi eredményét, vagy a titokban, a távolból imádott lány válaszát bátortalan közeledésünkre. Felnőttként is sokszor állít bennünket olyan feladat elé az élet, amelynek kimenetelét, eredményét nagyon hasznos volna előre látni, hiszen így megkímélhetnénk magunkat a felesleges munkától, a helytelen döntésektől, a rossz irányú próbálkozásoktól.

Elsőre valóban rendkívül csábító a gondolat: bepillantani a jövőbe, meglesni, mi történik velünk, ki lesz életünk párja, hol és hogyan fogunk élni, milyen eredményeket fogunk elérni.

Jobban belegondolva azonban nem biztos, hogy annyira jó dolog ez. Addig persze nincs semmi baj, ameddig a jövőbeni önmagunkat egészségesnek, sikeresnek, elégedettnek, szerencsésnek, boldognak látjuk. De elképzelhető-e, hogy csak ilyen örvendetes, örömteli, pozitív dolgot látnánk a jövőben? Nyilvánvalóan nem, hiszen az élet soha nem lehet egyoldalú, nem lehetséges, hogy a jövőben minden jól alakul, minden csupa rózsaszín lesz. Magától értetődő, hogy a jövőbe tekintéskor láthatnánk esetlegesen bajt, hibákat, szerencsétlenséget, magányt, betegséget, boldogtalanságot, halált is.

Az emberi lélek működését ismerve utóbbi esetben két féle reakció, két lehetséges forgatókönyv képzelhető el. Az egyik a letargikus feladás, a depresszív belenyugvás. Jöjjön, aminek jönnie kell, nem tehetünk semmit! Ebben az esetben életünk további részét passzívan, feladatainkat valószínűleg elhanyagolva, céljainkat feladva, félelmek közepette, rossz lelkiállapotban élnénk meg, és csak arra tudnánk gondolni, milyen borzasztó jövő vár ránk.

Sokan közülünk azonban nem lennének képesek tétlenül várni sorsuk beteljesülését. A pesszimistábbak, a kétségbeesésre hajlamosak minden bizonnyal önkezükkel próbálnának véget vetni életüknek, egyfajta menekülést kísérelve meg a jövő negatív fordulatai elől.  Az optimistábbak, magabiztosabbak részéről viszont egy sokkal aktívabb, dacosabb magatartás várható ebben a helyzetben. Ők azok, akik nem nyugodnának bele abba, amit láttak, nem fogadnák el a rosszat, hanem tenni akarnának ellene, meg akarnák változatni a jövőt. A környékét is elkerülnék a helynek, ahol sikertelennek, betegnek, boldogtalannak látták magukat. Nem érintkeznének azokkal, akik negatív látomásaikban szerepeltek. Megpróbálnának mindent másként csinálni, hogy elkerüljék a végzetet. Hogy sikerrel járnak-e vagy sem, az persze sokáig nem dől el; nem dőlhet el egészen addig, amíg az előre látott események ideje el nem érkezik. Addig csak reménykedhetnek, hogy talán sikerül elkerülni a jövőbeni rosszat, egyúttal azonban retteghetnek, hogy mi van, ha mégsem. Életük merő stressz, igazi rémálom lenne. Ez sem tűnik tehát sokkal biztatóbbnak, mint a letargikus lelki összeroppanás vagy az öngyilkosságba menekvés.

Akárhogy viszonyulna is az egyes ember a látottakhoz, beletörődéssel, meneküléssel vagy a megváltoztatás szándékával, könnyen belátható, hogy a jövőbe látásnak egyéni és társadalmi szinten is messze ható következményei lennének, a világ nem működne, nem működhetne tovább ugyanúgy, mint annak előtte.

Nem működne az oktatás. Nem lehetne számon kérni, feleltetni, dolgozatot íratni, vizsgáztatni, tekintve hogy mindenki előre látná, mit kérdeznek majd tőle, milyen feladatok elé állítják a vizsgán.

Nem működne az irodalom és a filmművészet. Mindenki tudná, mi történik majd a könyvben, a filmben, hogyan alakul a történet vége. Ezek az alkotások ezért szinte teljesen érdektelenné válnának.

Nem működne a tőzsde. Mindenki szabadulni igyekezne azoktól a részvényektől, kötvényektől, devizáktól, amelyeket a jövő gyengének, rosszul teljesítőnek mutat, helyettük a jól teljesítőket, a jövőben erősnek bizonyulókat akarná csak megvásárolni. Ez a kereslet-kínálat teljes felborulását és a tőzsde összeomlását eredményezné.

Nem működne semmilyen biztosítás. Egyetlen biztosító sem akarna biztosítást kötni olyan személyre, ingatlanra, gépkocsira, amellyel a jövőben valami baj történik, csak azokra, akiket, illetve amelyeket a bajok elkerülnek. Ez a hozzáállás viszont vásárlói oldalról teljesen értelmetlenné tenné a biztosítás megkötését, hiszen mindenki tudná, hogy pontosan azokban az esetekben felesleges megkötni a biztosítást, amely esetekben a biztosító erre hajlandó lenne.

Nem működne a sportfogadás. Mi értelme lenne bármilyen fogadást kötni, ha mindenki tudja, illetve tudhatja a végeredményeket?

Nem működne a parlamentáris demokrácia. A szavazások végeredményét előre lehetne látni, ezért a többség a győztes párthoz kívánna csatlakozni, a vesztes pártok pedig rohamos ütemben kiürülnének, kimúlnának, azaz – paradox módon – totális rendszer alakulna ki.

Nem működne a szabadalmaztatás, a feltalálás. Miért akarna bárki is munkát, időt, energiát fektetni abba, hogy kitaláljon, feltaláljon valamit, ha ugyanazt bárki más is előre láthatná, így sem hasznosítani, sem az illetéktelen felhasználástól védeni (szabadalmaztatni) nem lehetne?

Nem működne a sajtó, a rádió, a TV. Mi értelme arról beszélni, arról tudósítani, amit egyébként is mindenki előre láthat, hallhat, tudhat?

Nem működne maga a gazdaság sem. Ki fektetne be olyan tevékenységbe, ki működne együtt olyan vállalattal, amellyel kapcsolatban a jövőben a legcsekélyebb negatív fejlemény is várható?

Már ebből a néhány példából belátható, hogy a jövő meglátása egyúttal a mai társadalom és gazdaság teljes működésképtelenségét okozná, csődjét eredményezné. Hogy milyen társadalom és gazdaság léphetne a mostani helyébe, egyáltalán elképzelhető-e bármilyen működőképes új gazdasági és társadalmi modell, arra ma nem adható értelmes válasz. Úgy tűnik, addig jó, amíg nem rendelkezünk jövőbe látó képességgel, mert így világunk, emberi társadalmunk egyfajta védettséget élvez a teljes összeomlással szemben.

Ne felejtkezzünk meg azonban még egy fontos kérdésről. Ha a jövő meglátása ilyen kataklizmát idézne elő, az azt jelentené, hogy valójában az emberiség másfajta jövőt élne meg, mint amilyet előre látott, azaz a jövőt ténylegesen befolyásolta és megváltoztatta. Ez azonban elvileg nem lehetséges. Olyan elvi és gyakorlati paradoxonnal szembesülünk tehát, amelyre egyelőre megnyugtató tudományos válaszok nem léteznek.

Az elméletek egy része szerint a jövő, amelyet esetlegesen meglátunk, elkerülhetetlen. Hiába próbálunk másképp cselekedni, nem fogjuk tudni elkerülni azt, amit előre láttunk. Ebben az esetben ugyan a gazdaság és a társadalom csődje, összeomlása elkerülhető, a világ tovább működik, az egyén szintjén azonban egy másfajta, nem kevésbé negatív életérzés vár mindenkire, aki a jövőjét meglátta: azt sem elkerülni, sem megváltoztatni nem tudja, akarat nélküli és valódi döntésekre képtelen robotként kell élnie életét.

A tudományos válaszok egy másik része szerint a jövő alakítható, ugyanis egymással párhuzamos világok, valóságok, jövők léteznek. Tetteink befolyásolják, hogy ezek közül melyik valósul meg ténylegesen. Ha ez a helyzet, akkor van remény, tudunk tenni, valós döntéseket hozni, a jövőt megváltoztatni. Ebben az esetben viszont valójában nem is beszélhetünk arról, hogy a jövőt megismerjük, hiszen csak a végtelen sok lehetséges jövő egyikét látjuk. Nagy valószínűséggel nem is az valósul meg, amit előre láttunk, hanem a tetteink, döntéseink következtében valami más. Azt azonban már nem tudhatjuk, hogy miben lesz más, mennyiben fog más történni.

(Ezekkel a tudományos érvekkel és ellenérvekkel foglalkozik tudományos igényességgel, rendkívül izgalmas sci-fi történetbe, mint keretbe ágyazva Robert J. Sawyer Flashforward című regénye, amelyből sorozat is készült.)

Végül ugyanarra a következtetésre jutunk tudományos megközelítésből is. Ha létezne valódi jövőbe látás, az nem volna jó, sem nekünk, egyes embereknek, sem pedig a társadalom egészének. Örüljünk tehát, hogy a világ úgy van kitalálva (jelen tudásunk szerint legalábbis), hogy az ilyen képesség az embernek nem adatott meg.

(Fenti írás "Az idő" címmel szerepel a szerző áprilisban megjelent Üdv a harmadik évezredben című új könyvében.)

Üssük fel a Wikipédiát, Kedves Olvasó, és keressük meg az evolúció kifejezést. A következő meghatározást találjuk:

„A biológiai evolúció alatt folyamatos változások olyan sorozatát értjük, melynek során az egyedek öröklődő jellegei nemzedékről nemzedékre változnak. Kicsit másképpen fogalmazva, evolúció alatt az élőlények változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodását értjük, amely alkalmazkodást génállományuk, ezen keresztül tulajdonságaik megváltozásával érik el.

Az egyedi tulajdonságokat gének hordozzák, melyek a szaporodás során másolással kerülnek át a következő nemzedékbe. A gének másolódásakor kisebb-nagyobb véletlenszerű eltérések, úgynevezett mutációk mehetnek végbe, amelyek megváltoztatják az utód élőlény génkészletét. A változások új tulajdonságokban, megváltozott jellegekben fejeződhetnek ki, melyek sikeres szaporodás során továbbörökíthetők. A változások egy része pozitív hatású, növeli a túlélési, illetve a szaporodási esélyt, ez esetben a következő nemzedékben növekszik a gyakoriságuk. Más változások csökkentik a túlélési, szaporodási esélyeket, azaz az egyed életképességét, így ritkábbá válnak a populációban, hiszen a továbbadásukra is jóval kisebb mértékben kerül sor, mint a »sikeres« mutációk esetében. Ez a természetes szelekciónak nevezett folyamat az adott környezethez való alkalmazkodást, adaptációt teszi lehetővé, mely az élőlényeket folyamatosan változtatja, és végső soron új fajok kialakulását eredményezheti.”

Az evolúció fentiek szerinti, részletes leírása először Charles Darwin 1859-es, A fajok eredete című könyvében jelent meg. Kezdetben értetlenség, kétkedés, sőt egyenesen felháborodás fogadta, részben nem értették, részben félreértették, ezért kiforgatták és pellengérre állították állításait, érvelését. Ma is sokszor emlegetjük az evolúció ellenzőinek leghangosabb, legfelháborodottabb mondását, hogy „márpedig az ember nem a majomtól származik”. Mivel azonban a fajok változására, új fajok megjelenésére rendkívül logikus, ésszerű magyarázatot ad az evolúcióelmélet, tudományos körökben hamarosan teljesen elfogadottá vált.

Az elfogadásban közrejátszott az is, hogy a mutációkra, a mutáció következtében megváltozó egyedi jellegekre, a környezethez való alkalmazkodásra egyre több közvetett bizonyítékot találtak. Egyik kedvenc példám ezek közül, hogy a motorizáció következtében megnövekedett a levegő ólomtartalma, amelyhez az emberiség sikeresen alkalmazkodott. Az 1900-ban még halálosnak számító ólomkoncentrációnak ma a sokszorosa sem számít egészségre ártalmasnak, legalábbis az egészségügyi határértékek ezt mutatják.

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az evolúcióelmélet a tudományos elfogadottság ellenére máig sem vált általánosan elfogadottá az egész társadalom számára. Elsősorban vallási, teológiai oldalról erős az ellenzés és tagadás mind a mai napig. Az ellenzők szerint a világot, az élőlényeket és az embert is Isten teremtette olyanokká, amilyenek, és még ha változnak is, képtelenség, hogy az ember, a majom, a sertés, a giliszta vagy a banán bármilyen közösséget mutasson egymással, arról a képtelen gondolatról nem is beszélve, hogy ezek egy egyszerű ősi organizmusból, mint közös forrásból fejlődtek volna ki.

Az ellenzők pechjére a tudomány fejlődése megállíthatatlan. Mióta Watson és Crick az 1950-es években felfedezte, hogy a gén nem más, mint egy kettős spirál szerkezetű bonyolult, de kitartó és aprólékos munkával részletesen megismerhető molekula, kutatók százezrei foglalkoznak ennek a molekulának a részletes feltérképezésével, szakszóval a génszekvencia-kutatással.

Mára ez a kutatás odáig vezetett, hogy nemcsak az egyszerűbb élőlények, vírusok, baktériumok, egysejtűek, hanem a bonyolultabb növények, állatok géntérképét is megismertük, sőt nemrégiben elkészült, és mindenki számára elérhetővé vált az ember géntérképe is.

A kutatási eredmények több mint meglepőek, különösen, ha az egyes élőlények genetikai hasonlóságát nézzük. Az még valahol érhető, hogy az ember és a csimpánz genetikai azonossága 99%, bár elgondolkodtató, hogy 1%-nyi különbség milyen jelentős eltérést eredményez külső megjelenésben, képességekben, tulajdonságokban. Az már jóval meglepőbb, hogy a sertés és az ember genetikai azonossága is 90%-os, azaz e két faj is mindössze 10%-ban tér el egymástól genetikai értelemben. De még ebben az esetben is felfedezhetők távoli hasonlóságok, és itt nemcsak a négy lábra, fejre, szemekre, fülekre stb. gondolok, hanem például arra, hogy a setés és az ember egyaránt mindenevő. Még megdöbbentőbb, hogy a külső megjelenésben, tulajdonságokban, képességekben egymástól igen távoli földigiliszta és ember genetikai azonossága még mindig közel 80%-os. A legelképesztőbb azonban az, ha a banán és az ember génállományát hasonlítjuk össze. E két fajnak látszólag annyira nincsen köze egymáshoz, hogy az ember józanésszel semmilyen genetikai egyezőséget nem feltételezhet közöttük. Ennek ellenére a genetikai azonosság igen jelentős, 50%-os!

Az ember tűnődik, morfondírozik ezeken az eredményeken, és önkéntelenül is megfogalmaz magában egy kérdést: ha az evolúciót ellenzőknek van igazuk, és a világot, az élőlényeket és az embert is Isten teremtette olyanokká, amilyenek, ha az egyes fajok nem az evolúció során alakultak ki, és kialakulás szempontjából nincs is közük egymáshoz, akkor milyen magyarázata lehet ennek a nagyfokú genetikai azonosságnak? Másképp megfogalmazva, milyen isteni cél nyilvánulhat meg abban, hogy egy banán és egy ember 50%-ban azonos génállománnyal rendelkezik? Egyáltalán, isteni teremtés útján – azaz kvázi véletlenszerűen – előállhat-e ekkora genetikai azonosság a különböző fajok között?

A kérdések megválaszolását Rád hagyom, Kedves Olvasó!

Főzni nagyon jó dolog, én legalábbis nagyon szeretek.

Először is a főzés igazi kreatív elfoglaltság, amelyben az ember maximálisan kiélheti a fantáziáját. Vallom, hogy a szakácskönyv hasznos, ha az ember ihletet akar meríteni, de semmiképpen nem jó, ha az ember betűről betűre akarja követni a recepteket. Én a hozzávalókat mindig érzésre adagolom, dekára, decire semmit nem mérek ki. A hozzávalókban, az elkészítés módjában a fantáziámra hallgatva néha kisebb-nagyobb változtatásokat  hajtok végre, kipróbálom egy kicsit más fűszerezéssel, más arányokkal, belerakok olyasmit, amit legutóbb nem, egyszóval kísérletezem, és kíváncsian várom az eredményt. Így az ételek tulajdonképpen mindig megfelelnek az eredeti receptúrának, de izgalmasan eltérnek attól oly mértékben, hogy már valami új, érdekes jön létre.

A főzés ráadásul más kreatív tevékenységekkel (festés, zenélés, írás stb.) összehasonlítva kész tobzódás az érzékeink számára. Nemcsak látjuk a nyersanyagokat, tapintjuk is azokat, szimatoljuk a főzés során felszabaduló előbb nyers, majd egyre kifinomultabb illatokat, halljuk, ahogy vadul serceg, hangosan rotyog, vagy éppen barátságosan duruzsol az étel, időnként megkóstoljuk, hogy lássuk, úgy alakul-e, ahogy szeretnénk. Amikor elkészül, szép edényekbe rakjuk a finom falatokat, mert hát az étel attól lesz az igazi, ha a szemet is jóllakatja. Nincs még egy ilyen tevékenység, amely ennyire hatna valamennyi érzékünkre.

A főzés izgalmas. Az ételek mindenkit érdekelnek, egy érdekes receptre mindenki felfigyel. Ha valaki valami finomat tud főzni, garantáltan elismerés lesz a jutalma, de persze egészen a legvégéig, míg az étel el nem fogy, ott van bennünk az izgalom, vajon jól sikerül-e most is, vajon ízleni fog-e, értékelni fogják-e. A főzésben senki nem mehet biztosra, elég egy rossz mozdulat, és oda az egész. Mindannyian hallottunk rémtörténeteket összecserélt sóról és cukorról, beleszaladt borsról, kétszer kimért ecetről, túladagolt erőspaprikáról. Ilyeneket hallván az ember mindig egy kicsit megborzong, mert nincs annál rosszabb, mint amikor az igyekezet eredményét csak a szemeteskuka ismeri meg.

A főzés intim. Ha valakinek a főztjét kóstoljuk, a receptjét olvassuk, megnézzük, hogy milyen húst választ, hogyan tisztítja meg a zöldségeket, milyen olajban párolja meg a hagymát, azzal egy kicsit részévé válunk a magánéletének, a szokásainak, a családi hagyományainak. Nincs ember, akit ez ne tenne kíváncsivá, ne akarna bepillantani mások konyhai kulisszatitkaiba. Nem csoda, hogy a szakácskönyvek, a főzőműsorok, a vacsoracsaták töretlen népszerűségnek örvendenek, hiszen pontosan erre a kíváncsiságra, ezekre a kulisszatitkokra építenek.

Hadd avassalak be most Kedves Olvasó, egy kicsit az én kulisszatitkaimba, néhány kedvenc ételem elkészítésének rejtelmeibe. Mivel tudom, hogy az én „érzésre” módszerem elég nehezen alkalmazható itt, megpróbálom mindegyik receptemet „számszerűsíteni”, azaz iránymutatást adni az egyes összetevők szükséges mennyiségét illetően.

Isteni előétel a portugál rák. Vegyünk fél kilónyi tisztított, fagyasztott királyrákfarkat, olvasszuk ki. Tisztítsuk meg és vágjunk fel apró szeletekre 6-7 gerezd fokhagymát. 4-5 evőkanál olívaolajat hevítsünk fel egy serpenyőben, majd vessük bele a fokhagymaszeleteket, és pirítsuk benne közepes lángon egy percig. Utána jöhetnek a rákok, ezeket néhány percig kell párolni a fokhagymás olajban, miközben vegetával ízesítjük. Amikor a rákok egy kis levet eresztettek, akkor rájuk szórunk egy csomag friss, apróra vágott petrezselymet, majd lehúzzuk az edényt a tűzről. Végül egy fél citrom levét ráfacsarjuk a rákokra, összekeverjük az egészet még egyszer, és azon melegében tálaljuk. Friss baguette-el az igazi!

Gyors, könnyű és nagyon finom az olasz cukkini leves. Egy kis fej vöröshagymát apróra vágunk, és két evőkanál olívaolajon üvegesre pároljuk. Közben három közepes méretű cukkinit kis kockákra vágunk, és hozzáadjuk a megpárolt hagymához. Fedő alatt pároljuk néhány percig, közben egy kevés fehérbort öntünk alá, és szárított oreganot szórunk rá, ezektől isteni aromát kap. Amikor a cukkini kockák megpárolódtak, felöntjük két liter vízzel, és beleteszünk négy marhahúsleves-kockát. Az egészet így főzzük körülbelül tíz percig, amíg jól összeérik. Közben előkészítünk két tojást és 15 dkg reszelt sajtot. A tojások sárgáját és fehérjét is ráütjük a sajtra, és jól összekeverjük azzal. Amikor kész, akkor ezt a sajtos-tojásos masszát szép lassan belekeverjük a levesbe. Egy picit még forraljuk, majd levesszük a tűzről, zárásként három evőkanál borecetet öntünk bele.

Igazi kulináris tobzódás a rakott padlizsán. Ehhez előbb egy finom marhahúsos ragut kell készíteni. Veszünk egy fej vöröshagymát és 2-3 gerezd fokhagymát. 2-3 evőkanál olívaolajon megpároljuk a hagymákat, majd hozzáadunk 40 dkg darált marhahúst, és megpirítjuk. Amikor már kezd levet engedni, hozzáadunk 40 dkg apróra szeletelt csiperkegombát, 2-3 hámozott, felkockázott paradicsomot, szintén 2-3 kimagozott, apróra szeletelt paprikát, majd megsózzuk, megborsozzuk, rászórunk 2 púpozott evőkanál pirospaprikát és egy csomag apróra vágott petrezselymet, végül bármilyen egyéb kedvenc fűszerrel ízesítjük, ahogy tetszik. A ragut kis lángon hagyjuk rotyogni vagy húsz percig. Közben előkészítjük a padlizsánokat. Két nagyobb vagy három kisebb padlizsánt meghámozunk és egy centi vastagságú szeletekre vágunk. Megsózzuk a szeleteket, és tíz percig hagyjuk a sóban állni, hogy „kiizzadják” kicsit kesernyés ízüket. Tíz perc után leöblítjük a sós levet a szeletekről, és egy olívaolajjal kikent tepsibe helyezzük őket szorosan egymás mellé. Minden szeletre teszünk 3 evőkanállal a raguból. A rakott padlizsánt 200 fokra előmelegített sütőben 20 percig sütjük. Ezután minden szeletre rászórunk egy marék reszelt sajtot, majd visszatesszük őket a sütőbe még 10 percre. Azon melegében tálaljuk – nagyon finom kenyérrel is, de lehet tetszés szerint köríteni petrezselymes krumplival, krumplipürével is. Egy a fontos, mindenképpen tálaljunk mellé kovászos uborkát, mert azzal egyenesen fenséges kombinációt alkot!

Bombaként robbant a hír az augusztusi kánikula kellős közepén, egy egyébként álmosan induló hétfő reggel: felmondott a Neo FM összes dolgozója, a rádió elhallgatott. Felmondásukban a rádiósok a tulajdonosváltás körülményeire, az új tulajdonos által teremtett kilátástalan helyzetre és a szakmai szempontból felvállalhatatlan jövőképre hivatkoztak, no meg arra (ami időnként mintha elsikkadt volna a sok szakmai érv közepette), hogy a rádiót július 3-án átvevő új tulajdonos 1-4 havi munkabérrel tartozik a dolgozóknak.

Nyilvánvaló, hogy a kialakult helyzetért a legkevésbé az új tulajdonost terheli felelősség. Ez már csak abból is kikövetkeztethető, hogy a rádió átvételének időpontja, július 3-a, és a rádiósok felmondása, azaz augusztus 7-e között eltelt mindössze egy hónap alatt aligha lehet 4 havi munkabérre rúgó tartozást felhalmozni. Sokkal valószínűbb, hogy a bérekkel ugyanúgy az előző tulajdonos, az FM1 Zrt maradt adós, ahogyan a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság felé is e vállalkozásnak sikerült 770 millió Ft médiaszolgáltatási és frekvencia díj elmaradást összehoznia. Erre hivatkozva az NMHH Médiatanácsa még június 20-án felmondta a Neo FM médiaszolgáltatási szerződését, amit a Neo FM bíróság előtt támadott meg.

Érdekes kérdés, mindjárt itt az elején, hogy egy a tönk szélére került, hamarosan egymilliárdra duzzadó tartozást felhalmozó rádióban mi az üzlet, mi ragadta meg benne az új tulajdonost, különös tekintettel arra, hogy rádiót még normál körülmények között, nagy tartozás nélkül is nehéz üzleti értelemben sikeresen menedzselni, nem hogy ekkora tartozással. Annyi bizonyos, hogy a rádió új gazdája, Medveczky Mihály kedvelheti a pörgős, macsós kalandokat, különben aligha ment volna bele ebbe a rádiós buliba, amely sok másra nem, legfeljebb arra jó, hogy garantáltan megemelje az ember adrenalin szintjét. Egyik nap visszavonják a rádió szolgáltatási engedélyét, másnap csődvédelmet kell kérni a cég számára, harmadnap felmond a rádió teljes stábja, unatkozni nincs túl sok idő, az biztos.

Visszatérve a korábbi tulajdonoshoz, egyúttal történetünk előzményeihez, emlékezzünk vissza, hogy 3 évvel ezelőtt, amikor újra meghirdették a Sláger Rádió, valamint Danubius Rádió frekvenciáit, egyszer már igencsak hangos volt a sajtó a Neo FM körül. Egészen pontosan a Neo FM és a Class FM körül egyaránt, hiszen csak a vak nem vette észre, hogy a két korábbi rádiót se szó, se beszéd, politikai okokból eltakarították az útból, majd az így felszabadult frekvenciák egyikét megkapta az egyik politikai oldal, a másik frekvencia meg  (amúgy testvériesen) a másiknak jutott. Volt is botrány akkoriban a fenemód gyanús, színfalak mögötti politikai kiegyezés miatt, amelynek keretében még az amerikaiak is rosszallásukat fejezték ki a Sláger eltávolítása miatt, ámde hasztalan. A két új rádió minden tiltakozás ellenére elindult.

Szólt tehát, harsogott a radio ga ga, látszólag vidáman és rendületlenül. Hanem aztán hamarosan érdekes tények láttak napvilágot. Valakik összehasonlították a két rádiócsatorna reklámbevételeit, különös tekintettel az állami cégektől, szervezetektől érkező reklámmegrendelésekre, és azt találták, hogy míg a hatalmon lévő kormánnyal erősen szimpatizáló Class FM-nél mintegy 2 milliárd forint reklámot rendeltek meg az állami cégek, addig a konkurens Neo FM-nél mindössze 50 millió forintot költöttek. Nem csoda, mondhatjuk Kedves Olvasó, hogy a bevételek ilyen jelentős csökkenését nem volt képes kezelni a rádió, hiszen másik oldalon irreális és brutális műsorszolgáltatási és frekvencia díjakat kellett kifizetni. Olyan magasakat, amelyekről már 3 évvel ezelőtt minden szakértő kijelentette, a rádiócsatornák nem fogják tudni kitermelni. Nos, az egyik láthatóan nem is tudta.

A fenti történetnek két olvasata van.

Olvasat 1: A jobboldal jól megszívatta a baloldalt. Belevitte ebbe a kétes alkuba, neki juttatván az egyik rádiót (cserébe azért, hogy tartsa a száját, amikor azt látja, hogy a másik rádiót elviszi a másik fél). Aztán igen ügyesen utasította az állami cégeket, hogy reklámköltéseiket szíveskedjenek a Class FM-nél összepontosítani (nyilván kizárólag a hatékonyság jegyében), ezzel aztán a baloldalnak juttatott rádió – bevételei erőteljes apadása miatt – gyors ütemben tönkrement. Nesze neked, politikai alku!

Olvasat 2. A baloldal jól megszívatta a jobboldalt. Belement ebbe a kétes alkuba, elfogadta az egyik csatornát, szemet hunyt a másik csatorna jobb oldali lenyúlása felett, mert első pillanattól kezdve tisztában volt azzal, hogy rövid időn belül marha nagy köztartozást fog felhalmozni, amit nem óhajt majd rendezni. A jobb oldali kormány így aztán igen tetemes bevételtől, díjtól, járuléktól, adótól esik el,  a Neo FM-es csapat meg jót röhög a markába. Nesze neked, politikai alku!

Hogy melyik a helyes olvasat? Kinek-kinek a megítélésére bízom. Miközben pedig gondolkozunk, szóljon a radio ga ga, radio goo goo, radio blah blah!

Anyai nagyanyámtól hallottam először Jézusról. Nagyanyámat nagyon szerettem, közel állt hozzám lelkileg. Ő pedig, mivel egyetlen fiúunokája voltam, egyenesen rajongott értem. Sokszor voltam nála nyaranta, egy Kecskemét környéki falucskában, ahová nagyon szép gyerekkori emlékek kötnek.

Nagyanyám mélyen hívő asszony volt, rendszeresen eljárt a templomba. Amikor nála voltam, engem is elvitt. Nem sok mindent értettem, de tetszettek a freskók, az orgona hangja, a pap miseruhája. De amiket a legérdekesebbnek találtam, azok nagyanyám történetei voltak, Máriáról, Jézusról és a szentekről. Volt valami megragadó ezekben a történetekben, különösen ahogy nagyanyám mély hite átitatta őket.

Kaptam tőle egy képes bibliát is, ebben olvastam először Jézus történetét, persze erősen zanzásítva, kicsit képregényesítve, gyerekek számára fogyaszthatóvá téve. De az érdeklődésemet így is felkeltette.

Később, gimnazista koromban már kifejezetten kerestem azokat a könyveket, amelyek Jézusról szóltak. Először Bulgakov A Mester és Margaritája került a kezembe, majd a nagy kedvencemmé vált kiváló írótól, Mika Waltaritól Az ország titka és a történésznek és írónak egyaránt remek Robert Graves-től a Jézus király. A könyvekből egyre érdekesebb, egyre sokoldalúbb Jézus-kép bontakozott ki, messze túlmutatva azon a kissé sematikus képen, amelyet a gyerekkori emlékekből építettem fel. Természetesen elolvastam Máté, Márk, János és Lukács evangéliumát is, hogy összevessem a könyvekben olvasottakkal.

Egyre inkább foglalkoztatott a kérdés, vajon létező személy volt-e Jézus. Vannak-e létezésének közvetlen, cáfolhatatlan bizonyítékai? Alátámasztja-e rendkívüli történetét bármilyen megfogható, elemezhető, objektív tény? Ezek a kérdések vezettek el – teljesen szükségszerűen – a torinói halotti lepelhez. A könyvekben, az evangéliumokban már olvastam a lepelről, amelybe a keresztről leemelt Jézust állítólag burkolták, de sokáig nem gondoltam rá másként, mint a hihetetlen történet egy szintén megfoghatatlan, misztikus darabjára. Óriási meglepetésként ért, amikor megtudtam, Torinóban őriznek egy gyolcsot, amelyet Jézus halotti leplének tartanak.

Amikor egyetemistaként a kezembe került Víz László A torinói halotti lepel című könyve, hetekig nem tudtam szabadulni tőle. Újra és újra elolvastam, elemeztem, minden gondolatomat lekötötte. Végre egy olyan pont, amelybe bele lehet kapaszkodni, egy tárgy, amelyet objektív vizsgálatnak lehet alávetni!

A könyv részletesen leírta a leplet, amely egy megkorbácsolt, keresztre feszített szakállas férfi testének lenyomatát ábrázolja, elöl- és hátulnézetben. Ismertette történetét, felbukkanását különböző korokban, helyszíneken. Ami azonban ennél sokkal izgalmasabb volt, beszámolt azokról a vizsgálatokról, amelyeket 1898-tól kezdve végeztek a leplen az egyház engedélyével.

Először csupán fényképek készültek róla, de már ezek is elképesztő eredményt hoztak. Kiderült, hogy a leplen lévő kép valójában egy negatív kép, ugyanis a róla készült fotónegatívok pozitív képet mutattak. Tudvalevő, hogy a leplet sokan Leonardo da Vinci hamisítványának tartják, akit Jézus alakja nagyon erősen foglalkoztatott. Az egyik feltevés szerint ő festette a képmást a lepelre valamilyen általa kidolgozott új festési technikával. Igen ám, de hogyan készíthet valaki fotonegatív képet egy olyan korban, amikor senki még csak hírét sem hallotta a fényképészetnek, következésképpen fotonegatív képet sem látott senki soha? Ez a váratlan felfedezés arra indított több kutatót is, hogy tudományos vizsgálatoknak vesse alá a leplet. 1898 és 1980 között számos vizsgálatot elvégeztek: elemezték a lepel anyagát, a leplen található polleneket, végeztek infravörös, ultraibolya és röntgenképelemzést, elektronmikroszkópos vizsgálatot, C-14 radioaktív szénizotópos kormeghatározást és egy sor egyéb kísérletet.

A vizsgálatok során megállapították, hogy a lepel a rajta található pollenek alapján valóban járt Jeruzsálemben, Bizáncban, Franciaországban és Olaszországban, azokon a helyeken tehát, ahol előfordulását különböző források említik. A leplen valódi vér (AB vércsoport) nyomait is felfedezték. A képmásról megállapították, hogy anatómiailag tökéletes emberalakot ábrázol, nem fedezhetők fel a festészetben nagyon gyakori kisebb-nagyobb testi aránytalanságok. A képen látható férfit valóban megkorbácsoltak, fejére szúrós koronát helyeztek, amely vérzést okozott. Ténylegesen keresztre feszítették, azzal a módszerrel, amely a Jézus-korabeli Júdeában elterjedt volt. A képmás fény-árnyék viszonyainak elemzése kimutatta, hogy háromdimenziós információt tartalmaz, amelynek alapján két fizikus el is készítette a képmás háromdimenziós változatát. A 3D kép alapján megállapítható, hogy a férfialak szemére zsidó szokás szerint pénzérmét helyeztek, az állát pedig kendővel kötötték fel, mielőtt a lepelbe csavarták volna.

A lepel tehát megdöbbentő információkat tárt fel, a valódiság minden jelét felmutatta. Egyetlen nagyon súlyos hibával. A C-14 kormeghatározás eredménye a lepel anyagát legkorábban a 13. századból származónak mutatja. Ennek alapján tehát nem készülhetett Jézus korában. Több, egymástól független C-14 vizsgálatot végeztek, mindegyik egybehangzó eredményt adott: a lepel nem készülhetett korábban 1204-nél.

Szigorú természettudományos alapon ezen a ponton ki kell mondanunk: a lepel nagy valószínűséggel nem lehet eredeti. De ha nem is az, marad egy sor kérdés. Először is, hogyan került a képmás a lepelre? A vizsgálatok mindenféle festést, vegyi eljárást, mechanikai behatást teljesen kizártak. Az anyag felületén valamiféle elszíneződésként jelenik meg a kép, amely leginkább fénnyel, lézerrel vagy egyéb nagy energiájú besugárzással elérhető felületi elváltozásra emlékeztet. De tudhattak ilyet produkálni a 13. században (ha elfogadjuk a C-14 eredményeket)? Készíthettek ilyen eljárással negatív képet az anyagra? Belevihettek 3D információt?

Már gyakorló, kutató fizikusként a lepellel kapcsolatosban elérhető mindenféle tudományos cikket beszereztem, elolvastam. Ezek alapján ki kell jelentenem, hogy csak találgatások vannak arról, a képmás hogyan került a lepelre (termonukleáris robbanás, neutronkisülés, lézerbesugárzás). Innentől kezdve a dolog ismét nagyon izgalmassá válik! Mert ha erre a kérdésre ennyire nem egyértelmű a válasz, akkor gyakorlatilag kétségbe kell vonnunk minden más, fent ismertetett negatív választ is a lepellel kapcsolatban. Amíg nem tudjuk pontosan, hogyan került a képmás a lepelre, nem zárhatjuk ki például, hogy a képmás keletkezésében valóban egy nagy erejű, ismeretlen sugárzás játszott szerepet, amely esetleg a lepel anyagát is érdemben befolyásolta, amelynek következtében a C-14 módszer akár hamis eredményt is adhatott.

Az ellenzők, a valódiság ellen érvelők is felvonultatnak újabb bizonyítékokat és elméleteket. Például azt, hogy ha egy textildarabra ezüstszulfátot hordunk fel, majd erre a felületre valamilyen tárgy képét camera obscura (azaz sötétkamra vagy lyukkamera) segítségével vetítjük, a leplen található képhez jellegében nagyon hasonló, negatív képet kapunk. Mind az ezüstszulfát, mind a camera obscura Leonardo számára is ismert volt. Visszatérünk tehát a hamisítás elméletéhez, azzal a meglepő feltételezéssel kiegészítve, hogy ezek szerint az első fényképeket, Daguerre-t több száz évvel megelőzve, Leonardo da Vinci készítette volna.

Hogy előrébb léphessünk, újabb vizsgálatokat kellene végezni a leplen, azonban az egyház ettől egyelőre elzárkózik. A lepelről nagyon sokat tudunk, de a titkát ennek ellenére továbbra is féltékenyen őrzi.

(A fenti írás Lepel címmel szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)

Eleink idejében igen sok volt a boszorkány. Tudvalevő, hogy a boszorkány olyan nőszemély, aki démoni képességekkel bír. A Sátánt szolgálja, akivel fertelmes paktumot kötött. A Gonosz eme szerződés keretében ruházta fel őt azon természetfeletti tudással, amely révén rosszat, bajt, betegséget, halált és pusztulást hoz a becsületes földi halandókra. Mindezek miatt a boszorkányokat szépapáink szépapái idejében hivatalból üldözték, és ha lehetett elpusztították, mély meggyőződéssel gondolván, hogy mindezt az emberek üdvére cselekszik.

Mármost, az is tudvalevő, hogy éppen a démoni képességek segítségével a boszorkányok igen jól álcázták magukat. Hol ember, hol állat képében jelentek meg. Képesek voltak farkas, kutya, macska, bagoly, és isten tudja még miféle állat bőrébe bújni, emberként meg ártalmatlan süldőlányka, vagy még ártalmatlanabb anyóka képét magukra ölteni, természetesen csakis azért, hogy mindenkit megtévesszenek.

Nem volt hát könnyű dolguk a boszorkányüldözőknek. Fondorlatos eljárásokat kellett kidolgozniuk, ravasz keresztkérdéseknek alávetniük a boszorkányság gyanújába keveredett nőszemélyeket. Sajnos igen ritka volt, hogy már ezek hatására megtört a bennük rejtező gonosz, elárulta magát és így lehetőséget adott az ördögűzőknek, hogy akcióba lépjenek. Igen gyakran válogatott kínzásoknak is alá kellett vetniük a gyanúsítottakat, hogy az elszenvedett testi fájdalmak, megpróbáltatások hatására végre felhagyjanak a megátalkodott tagadással és beismerő vallomást tegyenek.

Időről időre előfordult azonban, hogy még kínzással sem lehetett megtörni a Sátán földi szolgálóit, ezért aztán valamelyik középkori boszorkányüldöző nagyon elmés újítással, mondhatni csalhatatlan módszerrel állott elő. Megállapította (hogy honnan, azt ne firtassuk), hogy a boszorkány a tisztességes földi halandónál jóval könnyebb. Következésképpen, ha vízre tesszük, akkor a vízben nem süllyed el, hanem könnyedén lebeg annak felszínén. Innen aztán már csak egy lépés volt eljutni a nagy felismeréshez, hogy a vádlottat vízpróbának kell alávetni. Össze kell kötni kezét és lábát, majd a folyóba (tóba) kell vetni. Amennyiben nem süllyed el, hanem fennen lebeg a víz színén, akkor egészen nagy bizonyossággal boszorkányról van szó, akit ilyenkor egyszerűen csak kiemelünk a vízből és már vihetjük is máglyára. Ha ellenben az illető nőszemély nem marad fent a vízen, hanem elsüllyed, akkor megbizonyosodtunk arról, hogy nem boszorkánnyal van dolgunk. Hogy eközben a megvádolt személy beléhalt a vízpróbába? Nos, igen, sajnos a kemény módszereknek áldozatai is vannak, cserébe viszont tévedhetetlenül működnek.

Sokáig azt gondoltam, hogy a boszorkánypereknek, boszorkánypróbáknak néhány száz éve vége, ilyesmikkel ma már csak a régi könyvekben, boszorkányhistóriákban találkozhatunk. A napokban be kellett látnom, mennyire tévedtem.

Pár napja olvastam ugyanis, hogy megfosztja minden, 1998 után elért eredményétől, többek között hét Tour de France győzelmétől Lance Armstrongot az amerikai doppingellenes ügynökség a USADA, egyúttal örökre eltiltja a versenyzéstől. Armstrong ugyanis úgy döntött, hogy nem védi magát tovább az ellene felhozott vádakkal (doppingolás és doppingszerekkel való kereskedés) ellen.

Valljuk meg, a biciklisport dopping szempontból szerfelett gyanús. Szinte minden versenyen van valamilyen botrányos doppingügy, lebukik néhány versenyző, ki azért, mert tiltott szereket szed, ki meg azért, mert vértranszfúziót hajt végre magán. Tisztátalannak tűnik tehát ezt a sport, ahol helyénvaló a doppingellenes küzdelem. Armstrong hét győzelme a világ nehezebb biciklis körversenyén, a Tour de France-on nem különben gyanús. Jó lenne megbizonyosodni, vajon továbbra is biciklis fenomént tisztelhetünk benne, vagy ügyes csalóval van dolgunk, aki éveken keresztül az orránál fogva vezetett mindenkit és különösen nagyban hozzájárult a sportág tisztátalanná válásához.

Csakhogy – bizonyára egyetértesz velem, Kedves Olvasó –  fel lehet itt tenni rögvest néhány ellenőrző kérdést. Mindjárt az első így szól: melyik sportág nem tisztátalan? Azaz, melyikről merjük kijelenteni, hogy az adott sportág nagyjai becsületesen, tiltott segédeszköz nélkül érik el kimagasló eredményeiket? Tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk meg, egyikről sem. Ha viszont így van, akkor miért tűnik úgy, hogy a doppingellenes küzdelem mintha nem lenne teljesen egyenszilárdságú? Miért van az, hogy bizonyos sportágak esetében (kerékpár, atlétika, súlyemelés) a dopping szigorú őrei sokkal szigorúbbnak tűnnek, mint más sportágak esetében (úszás, birkózás, vízilabda, kézilabda, labdarúgás)? Miért „szállnak rá” egyes sportolókra (például Lance Armstrongra), és miért nem szúr nekik szemet más sportolók emberfeletti teljesítménye (pl. Michael Phelpsé)? Miért lépnek fel drákói módon egyesekkel szemben, megfosztva őket minden eredménytől (például a magyar dobóatléták egész sora, akiktől megvonták olimpiai érmeiket), miközben mások esetében nem alkalmaznak ugyanilyen szigorú módszereket (például a fehérorosz dobóatléták esetében, akiknél négy év sem volt elég az olimpiai érmek elvételére, pedig egyértelmű doppingoláson érték őket)?

A másik fontos ellenőrző kérdés pedig így szól: Vajon kellő bizonyítékokkal rendelkeznek a dopppingőrök, a WADA (World Anti-Dopping Agency) ellenőrzést végző munkatársai? A válasz elviekben egyértelmű igen, hiszen igen alapos, objektívnek tűnő módszerrel dolgoznak. Számos alkalommal  jelennek meg váratlanul, vizeletmintát vesznek, a mintákon A és B próbát végeznek el, és csak akkor jelentik ki valakiről, hogy doppingolt, ha mind a két próba pozitív eredményt ad. Elviekben. Mert gyakorlatban azért nem ilyen objektív a helyzet. Bár váratlanul, előzetes bejelentés nélkül jelennek meg az ellenőrök, ha az illető sportolót nem találják otthon és nem tudnak tőle vizeletet venni, a sportoló máris igen erős gyanúba keveredik. Még rosszabb, ha otthon találják ugyan, de adott esetben nem tud rövid időn belül mintát adni. Ezt az ellenőrök az ellenőrzés megtagadásának tekintik, és automatikus megbélyegzést von maga után: az illetőt doppingolásban vétkesnek mondják ki és eltiltják. Pedig lehet, hogy az istenadta sportoló csak annyit tett, hogy épp az ellenőrök érkezése előtt pisilt egy jót, ezért nem tudott a betoppanó ellenőröknek mintát produkálni.

Ezek a módszerek már igencsak emlékeztetnek a középkori boszorkányüldözés eszköztárára. De ez még mind semmi ahhoz képest,  amit a USADA és a WADA Armstrong esetében alkalmazott. A fent említett vizeletmintás eljárás itt csak az alaphangot adta meg. Ezen felül szakértői vélemények sora született, tanúkihallgatások százai történtek, egészen konkrétan egy majd kétéves szövetségi nyomozást folytattak le az ügyben, amelyet még egy bírósági eljárás is követett Texasban. Az ember azt gondolná, hogy ezek után nyilvánvalóan bizonyítékok ezreit tudják felmutatni Armstrong ellen. De nem. Igazából nem is tudjuk, hogy vannak-e bizonyítékok. A USADA honlapja egy szűkszavú közleményen kívül ugyanis semmilyen bizonyítékot sem tár a közvélemény elé. John Fahey, a WADA elnöke számára az aduászt nem is a bizonyítékok jelentik (azokról ő sem beszél), hanem az a tény, hogy Armstrong bejelentette, nem védekezik tovább. Fahey úgy nyilatkozott a sajtónak, hogy „Armstrong elismerte a bűnösségét azzal, hogy a továbbiakban nem védekezik az ellene felhozott vádakkal szemben.”

Ugye ismerős a fenti logika, Kedves Olvasó? Ne habozzunk, mondjuk ki, ez bizony a középkori „vizespróba” logika legeslegújabb kori alkalmazása. Emlékezzünk csak: ha a boszorkánysággal vádolt delikvens a víz színén marad, akkor boszorkány és máglyán végzi. Ha ellenben elsüllyed, akkor sajnos megfullad és meghal, de mert sok csúnya dologgal megvádolták, tán nem is kár érte. Az eredmény ugyanaz.

A mostani logika pedig: ha a doppingolással vádolt delikvens védekezik, akkor az fenemód gyanús, a WADA támad, bevet minden eszközt, és nem nyugszik, amíg valamilyen alapon bűnösnek nem találja, és el nem tiltja ez illetőt. Ha ellenben nem védekezik a megvádolt sportoló, az nyílt beismerése a doppingolásnak, tehát máris kijelenthető: Quod Erat Demonstrandum, az illető bűnös, az eredményeitől megfosztjuk, a sportolástól eltiltjuk.

Doppingot élőben sosem látott, azt csak hírből ismerő, normál földi halandóként mit is mondhatnék erre? Lehet, hogy a mai kor boszorkányai tényleg a doppingoló sportolók (azok közül is főleg a biciklisek) között keresendők, mindenesetre sokkal megnyugtatóbb lenne, ha a kérdés eldöntését a középkori inkvizíció logikai és didaktikai megközelítésénél valamivel frissebb, objektívebb, a mai kornak jobban megfelelő logikára építenénk!

18 éve dolgozom a for-profit szektorban, azaz olyan vállalatnál, amelyet tulajdonosai haszonszerzés céljával alapítottak. Az ilyen vállalatok működésének legfontosabb alapelve, hogy bevételei meg kell haladják a költségeit, amelyek levonása után a keletkező profit a tulajdonosok között szétosztásra kerül.

A 18 évből 16 évet különböző vállalatvezetői pozíciókban töltöttem el, így folyamatosan szembesültem azzal az elvárással, amely a fenti alapelvből következik: a vállalatnak állandóan növelnie kell bevételeit és csökkentenie kiadásait, azaz egyre hatékonyabban kell működnie.  Nagyon erős szabály ez, amely alól tartósan egyetlen vállalat sem vonhatja ki magát. Egy kezdő cég esetében bizonyos ideig hajlandóak finanszírozni a veszteséget a befektetők, azonban egy idő után – érthető módon – minden tulajdonos profitot akar látni a befektetett pénzéért, azaz a vállalatnak rá kell állnia a hatékony, nyereséges működésre.

Vezetőként ennek megfelelően az a cél lebeg előttünk, hogy az általunk vezetett terület működését hatékonyabbá tegyük: a bevételeit növeljük, a kiadásait pedig csökkentsük. Az utóbbi szempont akkor válik különösen fontossá, ha a bevételek csak nehezen vagy egyáltalán nem növelhetők.  Ilyenkor kell nagyon szigorúnak lenni a költségek vonatkozásában.

Valószínűleg nem mondok újat azzal, hogy a költségcsökkentés egyik legfontosabb formája az automatizáció. Azonosítanunk kell azokat a folyamatokat, amelyekhez nem feltétlenül szükséges emberi közreműködés, és ezeknél a folyamatoknál az emberi erőforrásokat számítógépekkel, robotokkal kell kiváltanunk. Ez ugyan általában fejlesztést, beruházást igényel, ami természetesen kiadást jelent, de cserébe a kiváltott emberi munka költségét hosszú távon megtakarítjuk, és összességében hatékonyabban, olcsóbban működünk. Egyetlen szépséghibája van csak a dolognak: ez a megtakarítás egyben azt is jelenti, hogy emberek elveszítik a munkájukat.

Miért mondom azt, hogy ez szépséghiba? Azért, mert ami jó vállalati szinten, mert hatékonyságnövekedést, olcsóbb működést, ezáltal nagyobb versenyképességet, olcsóbb árakat és nagyobb profitot eredményez, aminek örül vevő és tulajdonos egyaránt, az nem jó társadalmi szinten, mert minden állását elvesztett ember növeli a munkanélküliek számát, ez pedig komoly problémát, nagy költséget és nagy fejtörést jelent a kormányoknak.

Ami érthetetlen az egészben, hogy a világ ezeket a szempontokat láthatólag képtelen összehangolni. Egyik oldalon pénzügyi elemzők, tőzsdei szakértők, gazdasági döntéshozók hada érvel a hatékonyságnövelés mindenekfelett való érvényesítése mellett. Parlamentek alkotnak törvényeket, kormányok hoznak intézkedéseket, hatóságok vezetnek be szabályokat annak érdekében, hogy a cégeket az olcsóbb működés, az alacsonyabb árak, a nagyobb profit irányába tereljék. Megnézheti magát az a cég, amelyik nem szállítja az elemzők által elvárt eredményeket, a hatóságok által szorgalmazott alacsonyabb árakat, illetve a befektetők kívánalmainak megfelelő profitot. A tőzsde az alacsonyabb részvényárfolyamokon keresztül, a vevők a versenytársakhoz való átpártolással büntetik ezeket a cégeket. Ebbe pedig bizony egy vállalatvezető, sőt egy egész vállalatvezetés is könnyen belebukhat.

A másik oldalon ugyanazok a tőzsdei szakértők, pénzügyi elemzők és gazdasági döntéshozók, akikről az előbb beszéltem, sötét képet festenek, vészjósló hangon beszélnek és intézkedéseket sürgetnek a növekvő munkanélküliség láttán. Mintha ez a kérdés az előbbitől (a hatékonyságtól) elválasztható lenne. Pedig nem az, még akkor sem, ha a munkanélküliség csökkentésének a kérdésére adható egy kézenfekvőnek tűnő válasz: újabb befektetések, újabb cégek létrehozása, munkahelyteremtés. Igen ám, de az új vállalattól még nagyobb hatékonyságot várunk el, mint a meglévőktől (hiszen hogyan lehetne egyébként versenyképes velük), még több folyamata legyen automatizált, számítógépesített, robotok által vezérelt és végrehajtott, azaz hatékony és olcsó. Összességében egyre kevesebb élő munkaerőre van tehát szükség a gazdaságban, miközben – ezt jól tudjuk – a Föld népessége dinamikusan nő, még ha nem is egyenletes eloszlásban.

Mi következik a fentiekből? Az, hogy a hatékonyság növelése, a működés olcsóbbá tétele, az árak csökkentése, a profit növelése nem folytatható bizonyos következmények, elsősorban a növekvő munkanélküliség nélkül. A világnak tudomásul kell vennie az ezzel járó kockázatokat és a mellékhatásokat, amelyek tekintetében sajnos egyelőre sem az orvosok, sem a gyógyszerészek, sem a gazdasági szakemberek nem tudnak megfelelő válaszokat, stílusosan szólva használható recepteket adni.

Persze, ha a vállalatok egyre hatékonyabbak, egyre nagyobb profitot termelnek, akkor egyre több adót is fizetnek, amiből akár a növekvő munkanélküliség is kezelhető lenne, feltéve – jegyzem meg halkan – ha nemcsak a vállalatok, hanem az államok, kormányok maguk is egyre hatékonyabban működnének. Ha a bevételeiket zömmel nem saját működtetésükre költenék el, hanem olyan értelmes programokra, hasznos közmunkákra, építő jellegű társadalmi kezdeményezésekre, amelyek munkát adhatnak azoknak, akik a munkaerőpiacon nem jutnak lehetőséghez.

Ennek megfelelően nagyon szeretném végre látni az államok, kormányok részéről a saját hatékonyságukat növelő intézkedéseket, és az így megtakarított pénzekből az értelmes, hasznos, építő programokat, kezdeményezéseket. Gondolom, ezzel az igényemmel nem vagyok egyedül.

(A fenti írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)

A motiváció valószínűleg a leggyakrabban elforduló kifejezés a vezetéssel kapcsolatban. Ha egy vezetőt vizsgálunk, elemzünk, mindenképpen előkerül a kérdés: képes-e motiválni a vezető a kollégáit, illetve jól vagy kevésbé jól motiválja-e őket. De mire is keresünk választ, amikor a fenti kérdéseket feltesszük? Mit értünk motiváció alatt, és mennyire beszélhetünk jó és kevésbé jó motivációról?

A motiváció szó a latin movere (= „mozogni, mozgatni, kimozdítani”) igéből származik. Jelentése is ez: „kimozdító, mozgató erő”. A pszichológiában a motiváció gyűjtőfogalom, beletartozik minden cselekvésre, viselkedésre késztető belső és külső tényező. Ilyenek például a szervezet egyensúlyra törekvése, a különböző szükségletek (hiányállapotok), az érzelmek, az aktivitás iránti igény (értsd: nem szeretünk unatkozni) vagy a kíváncsiság.

A vezetéselméletben a motivációt az ösztönzés szinonimájaként használjuk, s azt a vezetői magatartást jelöli, amelyben a vezető a munkatársait a szervezeti célok elérésére készteti. Ez abból a felismerésből ered, hogy egy ember teljesítménye a képességek és a motivációk szorzataként áll elő. Vezetőként tehát az a feladatunk, hogy a munkatársak képességei mellé olyan motivációt (ösztönzést) adjunk, amely az egyes munkatársakból, illetve a csapat egészéből a szervezeti célok elérése érdekében és irányában a maximális teljesítményt hozza ki, és – nem mellesleg – mind az egyénekből, mind a csapatból, illetve szervezetből minél nagyobb elégedettséget vált ki.

A fentiekből logikusan adódik a motivációval kapcsolatos legfontosabb kérdés: Hogyan tudunk a munkatársaknak olyan ösztönzést adni, hogy azzal elősegítsük a maximális teljesítmény elérését? A motiváció elméletével sokan foglalkoztak; valamennyien találkoztunk tanulmányaink során például Maslow szükséglet-hierarchia modelljével, Herzberg kéttényezős elméletével és még egy sor egyéb elméleti elgondolással. Ezekből, ha nem is sok, annyi mindenképpen kiderül, hogy egy bizonyos szint alatt a motiváció egyszerű, és gyakorlatilag önmagától adódik. Mindenkinek szüksége van ugyanis megélhetésre, egy viszonylag stabil munkahelyre, ennek a megszerzése, biztosítása erős, primer (higiénés) szintű motivációt ad szinte mindenkinek.

Az igazi vezetői kihívást azonban e primer szint feletti, nem triviális és nem általános érvényű motiváció jelenti. Nem triviális, abban az értelemben, hogy kevés a kész, dobozból előhúzható módszer, sokat kell kísérletezni. És nem általános érvényű, ami azt jelenti, hogy az egyik embernél jól működő motivációs eszköz a másik ember esetében esetleg egyáltalán nem alkalmazható. Erről a második szintű motivációról is sokat tudhatunk meg különböző elméletekből, de ezen a téren az elméletek már sokkal bizonytalanabbak, sokkal kevésbé konkrétak, és – ami a legfontosabb – sokkal kevésbé garantálható, hogy a gyakorlatban is működnek. Vannak természetesen itt is olyan, a gyakorlatban is sikeresnek bizonyult megoldások, amelyek általános érvényűnek tekinthetők. Ilyen például, hogy a munkaköröket világosan, egyértelműen kell definiálni, az egyes feladatokhoz teljesítménymutatókat kell rendelni, illetve a teljesítmény-jutalom összefüggést egyértelműen kell kommunikálni. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy ezt a magasabb szintű motivációt minden vezetőnek saját magának kell kidolgoznia a gyakorlatban, és az is a gyakorlatban dől el, hogy mennyire működőképes, amit kidolgozott,. Meggyőződésem az is, hogy nincsen jó, jobb és legjobb motiváció. Valaki vagy képes motiválni embereket, és az látszik az eredményein, vagy nem képes, ami szintén látszik az eredményein, pontosabban a jó eredmények elmaradásán.                                                                          

Az én motivációs eszköztáram is a gyakorlatban alakult ki. Vezetői munkám során megtapasztaltam, hogy a kollégák számára erősen motiválók a világos, inspiráló célok, az átlátható, tiszta szervezet, a tudás támogatása, az önálló, felelősségteljes feladatok, a teljesítmény díjazása, elismerése, a személyes példamutatás, illetve az összetartó, jó csapat. Mindig arra törekedtem, hogy a csapatom számára a fentiek adottak legyenek. Hogy olyan célokat állítsak a csapat elé, amelyek kihívást jelentenek, és ezeket lelkesítően, inspirálóan közvetítsem feléjük. A szervezet mindenki számára átlátható és érthető, politikától, színfalak mögött zajló rejtett történésektől, pletykáktól mentes legyen. Mindig, minden feladatra a legjobb – a legnagyobb tudással rendelkező – embert keresem, és a tudás tökéletesítését minden eszközzel támogatom. Vallom, hogy az önállóság, a felelősség igen magas szintű motivációt biztosít, ezért erősen építek rá, ennek szellemében fogalmazok meg minden feladatot. A teljesítmény elismerése, kiemelése, példaként állítása rendkívül fontos, napi szinten is (egy-egy „köszönöm”-mel), továbbá minden más egyéb formában, amely a teljesítményre irányítja a figyelmet, és az értékrend középpontjává teszi. Azt is megtapasztaltam, hogy a kollégák nagyon méltányolják, ha a vezető nem vizet prédikál, és bort iszik, ezért személyes jó példával járok elöl minden általam megkövetelt dolog tekintetében. Kiemelt figyelmet szentelek a csapat építésére, összetartására is, arra, hogy mindenki érezze: egyenrangú és egyenjogú tagja a csapatnak, akire számítanak a többiek, és aki maga is számíthat a többiekre.

Számos csapatom volt már, különféle területeken, sokféle összetételben, kulturálisan homogén és heterogén, egynemzetiségű és soknemzetiségű, frontharcos és hátország típusú. Mindegyik esetében azt találtam, hogy az általam képviselt és alkalmazott motivációs eszközökre igen pozitívan reagált, hatására jól teljesített. Ugyanakkor azt is megtapasztaltam, hogy ezek a motivációs eszközök önmagukban még nem elégségesek. Továbbmenve, és általánosítva a kijelentést, önmagában semmilyen motivációs eszköztár nem elégséges, ha hiányzik belőle két – szerintem alapvető fontosságú – elem, amelyeket azonban gyakran elfelejtenek megemlíteni a motiváció kapcsán. Ezek a bizalom és az őszinteség.

Munkám során mindig mindenkihez teljes bizalommal közelítek. Hangsúlyozom is, hogy bízom mindenkiben, mindaddig, amíg okot nem ad az ellenkezőjére. Nagyon ritkán kellett csalódnom, amit annak tulajdonítok, hogy az emberek szeretik, ha bíznak bennük, és igyekeznek megszolgálni a bizalmat. Nagyon sok vezető azonban nem képes megbízni a munkatársaiban, rossz tapasztalatokból, félelemből, bizonytalanságból adódóan. A munkatársak ezt azonnal észreveszik, ami drámai módon csökkenti a motivációjukat. Ez azt jelenti, hogy aki nem tud bízni, túllépni a rossz tapasztalatokon, úrrá lenni a bizonytalanságon, az sohasem lesz igazán motiváló vezető!

A másik alapvető érték számomra az őszinteség. Vallom, hogy minden helyzetben, minden munkatárssal szemben őszintének kell lenni, még a legbizalmasabb kérdésben is. Annyit kell elmondani, amennyit a szituáció megenged, de annak mindenképpen őszintének kell lennie. Ha nem lehet elmondani bizonyos dolgokat, akkor ezt is őszintén jelezni kell, rávilágítva, hogy miért nem ismertethet a vezető mindent az adott pillanatban, viszont mikor teheti majd meg. Az emberek a mellébeszélést kilométerekről megérzik, ami azért nagy baj, mert úgy élik meg, hogy a vezetőnek nincs bizalma a kollégákkal szemben, és nem alkot velük igazi csapatot. Ez pedig, mint fentebb kifejtettem, motivációs szempontból a vezető csődjét jelenti.

Nem nagyon ismerek olyan embert, aki szereti a kánikulát. Még azok is, akik egyébként a meleg időt, a napsütést, a nyarat kedvelik, a kánikulában szenvednek, mint a kutya. Ilyenkor az ember izzad már minimális mozgás után is, a ruha pillanatok alatt rátapad a testre, nincs mit tenni. Ha nincs klíma, az a baj, mert az ember csak piheg, mint a tömött liba. Ha van klíma, az a baj, mert általában nehéz eltalálni el az ideális hőmérsékletet, könnyen túlhűt a rendszer, abból meg jön a megfázás.

De talán a legrosszabb a kánikulában, hogy az ember nem tudja, mit egyen. Valahogy minden, még a megszokott, kedvenc ételünk is, túl nehéznek tűnik, túl sok energiát ad, amit ilyenkor legkevésbé sem kívánunk, hiszen a szervezet nehezen emészti. Aztán ott a másik kérdés, hogy mit igyunk. Van ugye a klasszikus megközelítés, nevezetesen igyunk jól behűtött sört, kólát, jeges teát, ásványvizet. Jó is mindegyik, csak az a gond, hogy ezektől az ember még többet izzad, mint mielőtt megitta. Vannak, akik az ellenkezőjére, a forró teára esküsznek, mert ettől ugyan izzad az ember egy pár percig, mint a ló, de utána lehűl. A kínaiaknak jól megy ez a módszer, de európai kultúrkörben valahogy idegennek hat.

Nem könnyű tehát a feladvány, de szerencsére mindenkinek vannak csalhatatlan, bevált receptjei, amelyeket jó szívvel tud ajánlani másoknak. Nekem is van, ételre is italra egyaránt, ezeket most szeretném közkinccsé tenni, hátha mások is megkedvelik. Az én kánikulai menüm a következő:

Olívaolajon sült padlizsánszeletek tzatzikivel

Könnyű és finom, igazi nyári előétel. A padlizsánt meghámozzuk, fél centi vastag szeletekre vágjuk, enyhén besózzuk. A szeleteket olívaolajon néhány percig sütjük, amíg kissé megpuhulnak. A megsült szeleteket papírszalvétára helyezzük, hogy a felesleges olajat leszívja a padlizsánról. Közben tzatizkit készítünk: egy fél kígyóuborkát vékony szeletekre vágunk, besózzuk és állni hagyjuk. Közben 3 dl joghurtot öntünk egy tálba, belekeverünk 2 evőkanál olívaolajat, 2-3 gerezd fokhagymát fokhagymanyomóval szétnyomva, vagy apróra vágva, és egy csomag kaprot szintén apróra vágva. Megsózzuk és az egészet jól összekeverjük. Az időközben levet eresztett uborkából a levet kinyomkodjuk és hozzáadjuk a joghurthoz. Máris tálalható: a tányérra teszünk 2-3 szelet sült padlizsánt, majd rá néhány evőkanál tzatzikit – isteni kombináció.

Andalúz gazpacho

Kánikulában verhetetlen a jégbe hűtött andalúz gazpacho leves. Veszünk 1 liter paradicsomlét, amelybe belekeverünk 2 evőkanál olívaolajat, ízlés szerint sót, borsot, és egy citrom levét, valamint három nagyobb paradicsomot, meghámozva és összeturmixolva. Az egészet jól összedolgozzuk, ez lesz tulajdonképpen a leves. Persze nem csak üresen esszük! Veszünk fél kígyóuborkát (pont jó lesz, ami megmaradt a tzatziki készítésekor), 2-3 fehérpaprikát, valamint egy szép nagy lilahagymát. Mind a hármat nagyon apró kockákra vágjuk és egy-egy üvegtálkába tesszük (nem összekeverve). Mindegyiket alaposan behűtjűk, ugyanígy a levest is. Ha jól behűlt, máris tálalhatjuk. Minden tányérba teszünk egy-egy jó evőkanállal az uborkából, a paprikából és a hagymából, majd rámerünk 2-3 merőkanállal a paradicsomlevesből, aztán már kanalazhatjuk is ezt a jéghideg, vitaminnal teli finomságot.

Tonhalas, paradicsomos, fokhagymás farfalle

Néhány gerezd fokhagymát vékony szeletekre vágunk és olívaolajon megpirítunk. Közben 2-3 paradicsomot meghámozunk, és apró kockákra vágunk, majd hozzáadjuk a megpirult fokhagymához. Egy darabig pároljuk a paradicsomot, közben megsózzuk és fehérborssal ízesítjük. 5-6 perc párolás után hozzáadjuk a tonhalat, és így rotyogtatjuk tovább. Végül, újabb néhány perc múlva az egészet nyakon öntjük 2 dl tejszínnel és beleszórunk néhány kávéskanál tetszés szerinti zöldfűszert, lehet oregano, bazsalikom, petrezselyem, vagy ezek bármilyen keveréke. Amikor a tejszín is elkezd rotyogni, levesszük a tűzről. Közben kifőzünk egy adag farfalle tesztát, vagy ha jobban szeretjük, lehet makaróni, spagetti, penne, fusilli, vagy bármi más, és már tálaljuk is. Az benne a legjobb, hogy a tonhalas, paradicsomos szósznak rengeteg leve van, így a tészta nem lesz száraz.

Könnyű fehér vagy rosé borból készült fröccs

Melegben a legjobb ital, finom, a szomjat kitűnően oltja, mellesleg nem izzaszt. Könnyű fehérborból (chardonnay, cserszegi, pinot grigio) vagy roséból (kékfrankos rosé, merlot rosé, vagy ezek bármilyen házasítása), készítjük. 1/3 rész bor, 2/3 rész jéghideg szénsavas ásványvíz adja szerintem a legjobb kombinációt, amely kellően ízes, kicsit savanykás, épp annyira, hogy a szomjunkat jól oltsa, hideg, de nem túlságosan, így nem fogunk tőle izzadni, egyszóval tökéletes.

Ha a fenti menüsort megkóstoltuk, utána ittunk 1-2 fröccsöt, majd vettünk egy kellemes hűvös zuhanyt, egészen más színben látjuk majd a világot, még kánikulában is!

Régi közhely, hogy elmés, újító, igazi feltaláló nemzet vagyunk. Kis hazánkból származik a biztonsági gyufa, a szódavíz, a generátor, a villanymozdony, a porlasztó, a golyóstoll, a C-vitamin, a telefonközpont, az atom- és hidrogénbomba, a számítógép, a bűvös kocka és ezernyi más fontos, jelentős felfedezés, találmány atyja, kiagyalója, feltalálója. A találmányi világkiállításokon egyetlen más nemzet sem volt képes soha olyan mennyiségű arany-, ezüst- és bronzérmet szerezni, mint a magyar.

A fenti ragyogó képet némileg lerontja azonban, hogy e remek ötletek, nagyszerű felfedezések, kimagasló találmányok kevés kivételtől eltekintve nem határainkon belül valósultak meg, váltak világsikerré és – nem mellesleg – üzleti eredménnyé, hanem a világ valamely más pontján, egyebek között Angliában, Németországban, az USA-ban. Sok esetben még csak nem is említi a világ a magyar származású feltaláló nevét, hanem valaki más nevéhez kapcsolja a felfedezést. Valószínűleg egyetlen más nemzet sem mutat a találmányok, ötletek hazai megvalósításában olyan pocsék statisztikát, mint mi, magyarok.

Évekig dolgozván az innovációs nonprofit szektorban számos találmány útját volt alkalmam követni, jó néhány feltalálót megismertem, és sokat gondolkodtam, vajon miért ez a fenti, igen ellentmondásos helyzet. Miért nem tudjuk megvalósítani mindazt a sok nagyszerű ötletet, amely kipattan a fejünkből?

Az egyik ok itt is a sokat emlegetett pesszimizmusunk. Az első reakció egy ötlet, találmány láttán legtöbbször az értetlenség, a „nem nagyon van ennek értelme, nincs is ilyenre szükség” típusú mondás. Nehéz az embereket meggyőzni arról, hogy az ötletnek igenis van értelme, van rá szükség, van helye a világban. Ha ez valahogy sikerül, akkor következik a pesszimizmus második lépcsője: „ez úgysem jöhet össze, nem fog működni, a dolog eleve halálra van ítélve”. Ha netán mégis úgy gondolja valaki, hogy az ötlet nem eleve kudarcra ítéltetett, akkor kezdődik a „miért éppen nekünk, magyaroknak sikerülne” kezdetű nóta, „valaki biztosan megelőz bennünket, ezért aztán kár is belefogni”. Csoda-e, ha ebben az általánosan pesszimista közegben rengeteg jó ötlet, használható elgondolás elvérzik?

A pesszimizmusunktól csak egy hajszállal marad el a bizalmatlanságunk. A feltaláló bizalmatlan a potenciális hasznosítóval szemben, mert úgy gondolja, hogy az biztosan „le akarja nyúlni” az ötletét, üzletet akar ugyan belőle csinálni, de nem akar fizetni az ötletgazdának. Szó, mi szó, ezer példa van erre, a bizalmatlanság tehát nem alaptalan. De legalább annyi példa támasztja alá a hasznosító, a potenciális befektető bizalmatlanságát is a feltalálóval szemben. A befektető attól tart ugyanis, hogy éppen a feltaláló az, aki be akarja őt csapni, ezért eltitkolja előle, hogy a találmány nincs teljesen rendben, az ötlet már más fejében is megfogant, netán másik hasznosítónak is eladták már kicsit más formában. Ebben a nagy össznépi bizalmatlanságban borzasztóan nehéz tiszta képet alkotni, megalapozott döntéseket hozni, a találmányt elindítani a megvalósulás útján.

Ha az előző problémákat valahogy sikeresen leküzdöttük, még mindig nem hárult el az összes akadály. Harmadik fő hibánk ugyanis, hogy nem vagyunk elég kitartóak. Évekig tart, amíg egy találmány a kezdeti sikereket eléri, a teljes sikerhez, a jelentős üzleti eredményhez akár 10-15 évre is szükség lehet. Ezt a feltalálók és hasznosítók többségének nincs türelme kivárni, hamarabb szeretnének kézzelfogható eredményeket látni, és ha ezek nem jönnek, akkor idő előtt feladják. A kitartás hiányát sajnálatos módon a pénz hiánya is erősíti: a hazai feltalálók és hasznosítók pénztárcája igen sokszor szűkösnek bizonyul, amikor a tervek, szabadalmi bejelentések, prototípusok, kiállítások költségeit hosszú éveken át fedezni kell.

Nem hiszem, hogy sokan hallották már Sir Ernest Shackleton nevét. Pedig olyan nevekkel említik együtt, mint Amundsen és Scott. Korának, a 20. század első évtizedeinek egyik jelentős felfedezője volt. Annak a kornak, amely – sok más felfedezni való már nem lévén – az Északi és a Déli sarkkör felfedezésének és meghódításának lázában égett.

De milyen jelentős eredmény fűződik Shackleton nevéhez? – kérdezhetjük joggal, tudván, hogy az Arktisz és az Antarktisz felfedezésének jelentős eredményeit éppen a fentebb említett Amundsen és Scott nevéhez kapcsolják. Nos, Shackleton és legénysége 1914-ben az Endurance nevű hajóval elakadt a befagyott óceánban, alig 110 km-re az Antarktisz partjaitól, 2200 km-re a legközelebbi ember lakta településtől. Az expedíció tagjai két éven keresztül küzdöttek a reménytelen helyzettel, a megpróbáltatásokkal, az akár -50°C fokos hideggel. Fóka- és pingvinhússal egészítették ki egyre fogyó élelmiszerkészleteiket. Hónapokig várták, hogy a hajójuk kiszabaduljon a jég fogságából, és továbbhajózhassanak. Amikor hajójukat a jég szétroppantotta, mentőcsónakokba szálltak, és többhetes evezés után egy lakatlan szigetre jutottak, ahol ugyan szilárd föld volt a lábuk alatt, de lassú halálra voltak ítélve, mivel a sziget távol esett a felfedező- és bálnavadászhajók útvonalától. Sir Ernest ekkor egy szál mentőcsónakban, kipróbált embereivel nekivágott a közel 1500 km-es útnak a legközelebbi bálnavadász-településig, amelyet heroikus küzdelem után, csodával határos módon el is ért. A bálnavadászhajóval visszament hátrahagyott embereiért, akiket végül kivétel nélkül sikerült megmentenie. Ez a leghíresebb mentőakció a földrajzi felfedezések történetében, amelynek sikere Shackleton kivételes vezetői képességeinek köszönhető. Manapság elsősorban ezekért a kivételes vezetői képességekért tartják sokan vezetői példaképüknek Sir Ernest Schackletont, olyan jelentős vezetők, mint az USA volt haditengerészeti minisztere, az Apollo-13 parancsnoka, illetve a TheStreet.com üzleti portál alapítója.

Furcsának tűnhet, hogy egy felfedezőtől vezetői módszereket tanuljunk. De ha belegondolunk, egy az ismeretlenbe induló felfedező expedíció nagyon komoly tervezési és vezetési feladatok elé állítja vezetőjét, nem is beszélve a váratlan eseményekről, krízishelyzetekről, halálos veszedelmekről, amelyek vonatkozásában kevés autentikusabb vezetőt találhatnánk, mint egy expedíció első számú emberét. Nézzük hát, mit tanulhatunk Sir Ernest Shackletontól.

1. Shackleton különös gonddal állította össze csapatát. A kiválasztás során a jelöltek képességeit célratörő, sokszor azonban furcsának ható kérdésekkel ellenőrizte. Olyan embereket válogatott, akik kiválóan értettek a szakmájukhoz és hozzá hasonlóan sikerre akarták vinni az expedíciót. Sokszor hallgatott a megérzéseire, hogy megtalálja ezeket az embereket. Vezérelve az volt, hogy elsősorban hasonló gondolkodású, pozitív embereket kell találnia, akikből jó csapatot lehet építeni.
2. A csapatban mindenkinek meghatározta a pontos feladatát, mindenkinek részletesen elmondta, mivel tud hozzájárulni az expedíció sikeréhez. Ugyanakkor különös figyelmet szentelt annak, hogy mindenki mindenféle munkából kivegye a részét, ezáltal megismerje a másik feladatát is, sőt, megtanulja annak elvégzését is. Ezzel egyrészt a csapat demokratikus működését alapozta meg, másrészt a jó kapcsolatok kialakulását segítette elő, nem beszélve arról az előnyről, hogy így mindenféle feladatra volt tartalékembere.
3. Shackleton nagyon hitt az alapos, precíz tervezésben és az ugyanilyen alapos, rendszerezett végrehajtásban. Az emberei segítségével mindent nagyon alaposan megtervezett, igyekezett minden helyzetre felkészülni. A napi munkát aztán a terveknek megfelelően, nagyon szigorú rend szerint végeztette el. Még akkor is betartatta a napirendet, amikor hónapokon keresztül egy helyben álltak a jégbe fagyott hajóval. Hitt ugyanis abban, hogy az embereket mindig el kell foglalni a feladatokkal, nem szabad nekik időt hagyni arra, hogy egymással foglalkozzanak és ez esetleg vitákhoz vezessen, illetve hogy túl sokat töprengjenek az esetleges veszélyeken, és negatív hangulat uralkodjon el rajtuk.
4. Shackleton nagyon odafigyelt arra, hogy az emberek a csapatban, az expedícióban jól érezzék magukat. Mindenkire kiterjedt a figyelme, mindenkihez barátságos volt. Mindenkit támogatott, ha szüksége volt rá, anélkül, hogy kellemetlen helyzetbe hozta volna az illetőt a többiek előtt azzal, hogy felhívta volna a figyelmet a gyengeségére. Ha például azt látta, hogy valaki nem bírja a munkát, akkor mindenkinek pihenőt rendelt el, így szilárdította tovább a csapategységet.
5. Mindenkit egyenlő mércével mért, bár mindenkinek tisztában volt az erényeivel és a hibáival. A feladatokat ügyesen úgy osztotta szét, hogy mindenki jól érezze magát a feladatával, illetve a feladathoz beosztott többi csapattaggal. Kivételes érzéke volt ahhoz, hogy a kisebb csapatokat is úgy állítsa össze, hogy azok működőképesek legyenek, kiegyensúlyozott csapatmunkát tegyenek lehetővé.
6. Pontosan tudta, hogy vezetői feladatok vonatkozásában kikre számíthat. Az illetőket kellően, nyilvánosan felhatalmazta, majd megfelelő szabadságot biztosított számukra a vezetői feladat ellátásához. Figyelme azonban továbbra is kiterjedt mindenre, nagyon hitt ugyanis a személyes kontrollban, amelyet azonban szinte észrevehetetlen módon gyakorolt. Csak akkor avatkozott be, ha arra tényleg szükség volt, azaz amikor a delegált vezetők kompetenciáját egy feladat meghaladta, akkor azonban habozás nélkül kész volt dönteni, irányítani. Nem várt arra, hogy a felmerülő problémával, amely láthatóan meghaladta a csapat képességeit, tovább birkózzon, meghozta maga a szükséges döntést és ezzel megfelelő irányba állította a csapatot.
7. Mindig pozitív és optimista volt, és ezt szünet nélkül hangsúlyozta az embereknek. Világosan elmagyarázta a kitűzött célt, ecsetelte annak előnyeit, szépségeit és kiemelte, hogy mélyen hisz a cél elérésében. Ugyanakkor nem hallgatta el a veszélyeket és a nehézségeket sem, de mindig érzékeltette, hogy képesnek tartja önmagát és a csapatot a nehézségek és veszélyek legyőzésére. Optimizmusa, lelkesedése átragadt embereire is, akik szívesen követték. Ez persze nem csak az optimista, pozitív gondolkodásnak volt köszönhető, hanem annak is, hogy Shackleton nem habozott belátni, ha a cél mégsem bizonyult reálisnak. Nem erőltette a cél mindenáron való elérését, hanem idejében korrigált. Új célt tűzött ki, és mindig hangsúlyozta, hogy biztos abban, ez a cél jobb lesz, mint az előző volt.
8. Shackleton nagy ereje a személyes példamutatásban rejlett. Csak olyasmit követelt az embereitől, aminek elvégezhetőségéről meg volt győződve, és amit maga is el tudott végezni. Saját magától mindig többet követelt kitartásban, odafigyelésben, áldozatvállalásban, mint bárki mástól. Emberei ezért mélyen tisztelték és felnéztek rá, valamennyien szó nélkül követték bárhová.
9. Shackleton jól tudta, hogy az emberi motiváció egyik legfontosabb eszköze a visszajelzés. Akár egyéni eredményről, akár a csapat által elért eredményről volt szó, sohasem fukarkodott az elismerő szavakkal, férfias kézszorítással, nyilvános dicsérettel. Ugyanilyen fontosnak tartotta azonban azt is, hogy a lógás, a hibás munkavégzés soha ne maradjon büntetlenül, és erről – anélkül, hogy a megbüntetett személyt megaláznánk – a csapat minden tagja értesüljön. Ismerte a nagyvonalúságot is. Tudta, hogy – elsősorban krízishelyzetben – bizonyos hibák esetében elnézőnek kell lennünk, ha a hibázó minden tőle telhetőt megtett a feladat elvégzése érdekében. Az ilyen nagyvonalú és elnéző magatartásnak a csapat egysége szempontjából óriási jelentősége van.
10. Sir Ernest vallotta, hogy egy vezető számára a legfontosabb két elv: az együttérzés és a felelősségvállalás. Egy vezető sokkal nagyobb hatást gyakorol az emberei életére, mint az gondolná. Fontos ezért, hogy minden döntését úgy hozza meg, minden lépését úgy tegye meg, hogy tudatában legyen a felelősségének a rá bízott emberekért. Ugyanilyen fontos, hogy ne felejtsen el egy kicsit az ő fejükkel is gondolkodni, az ő lelkükkel is érezni, amikor döntést hoz és utasítás ad. Ha így tesz, akkor számíthat arra, hogy az emberek is lojálisak lesznek hozzá. A lojalitást Shackleton szerint meg kell szolgálni, és meg kell becsülni!

Végül álljon itt Ernest Shackleton ars poeticája, amely egyetlen mondatba sűríti mindazokat az elveket, amelyeket a vezetésről vallott és hűen kifejezi, mit is jelent vezetőnek lenni:

„Ha az ember vezető, akkor ő az, akire a többiek számítanak, ezért neki mindig tovább kell mennie!”

(A Sir Ernest Shackleton című írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)

Mélyen hiszek abban, hogy a mai, bonyolult, embert próbáló üzleti közegben csak pozitív hozzáállású, jó csapatban lehet igazán jól teljesíteni. Éppen ezért bármilyen vezetői feladatot is kaptam szakmai karrierem során, kiemelt figyelmet szenteltem annak, hogy létrehozzak egy pozitív szemléletű, jó csapatot. De mikor mondhatjuk egy csapatról, hogy jó? Melyek a legfontosabb összetevői, ismérvei?

Véleményem szerint a jó csapat az alábbi fő pillérekre épül: tudás, bátorság, kitartás és bajtársiasság.

Az első, alapvető fontosságú összetevő a tudás. Munkám során mindig arra törekedtem, hogy kimagasló tudású kollégákat válasszak az egyes pozíciókba. Olyanokat, akik az adott részterületeken nagyobb tudással rendelkeztek, mint én. Olyanokat, akiknek a tudása kiegészítette egymást, lehetővé téve, hogy a csapatban minden fontos képesség jelen legyen. Lényeges, hogy mindenki képviseljen egy-egy alapvető kompetenciát, és érezze, hogy fontos tagja a csapatnak. Így arra is lehetőség nyílik, hogy a csapat tagjai átadják egymásnak a tudásukat, ezzel is fejlesztve, magasabb szintre emelve a csapat teljes kompetenciáját. A tudás ugyanis nem ér véget a kiválasztással. A tudás fejlesztésére, a képzésre is folyamatosan nagy figyelmet kell fordítani, mert ezzel nemcsak a csapat képességei, kompetenciaszintje nő, de a csapat tagjai is sokkal motiváltabbak lesznek. A legtöbb ember életében ugyanis a tudás megszerzése fontos személyes cél, belső higiéniai faktor, amelynek vonatkozásában munkaadójától támogatást, segítséget vár. Ha ezt a segítséget megkapja, az jelentős mértékben motiválja, és a lojalitását is növeli.

A tudással kapcsolatban mindig Paul Potts jut eszembe, aki a brit X-faktor egyik felfedezettje volt. Kiállt a zsűri elé egy csúnyácska, foghíjas, kancsal emberke. Megkérdezték tőle, hol dolgozik; mondta, hogy egy mobiltelefon-üzletben. „És mit fogsz előadni ma este, Paul?” – kérdezték. „Operát” – hangzott a válasz. „Aha – mondta a zsűri mindhárom tagja, sajnálkozó, eleve lemondó tekintettel. – Nos, lássuk!” Paul belefogott, a levegő pedig hamarosan vibrálni kezdett a stúdióban. A csodálatos hang, a remek technika, a kimagasló tudás láttán-hallatán a tekintetek egyre nagyobb érdeklődést mutattak, egyre jobban csillogtak. A végén kitört a tapsvihar, és senki nem tudott szóhoz jutni. Ezt a tudást, ezt a mindenkit meggyőző tudást célzom meg mindig a csapatommal!                                                                                                            

Ha a tudás mint bázis jelen van egy csapatban, arra jól lehet építeni. Két igen fontos attitűdöt kell a csapatban kialakítani, a bátorságot és a kitartást.

A bátorság egy csapat egésze, illetve egyes tagjai vonatkozásában is úgy értelmezhető, hogy a csapat tagjai egyenként és együtt is érezzenek késztetést a problémák meglátására, azonosítására, őszinte feltárására, és – leginkább – a problémák aktív megoldására. Ne érezze senki úgy, hogy egy probléma mellett elmehet, hogy az a probléma másra tartozik. Éppen ellenkezőleg, azt kell éreznie, hogy ha problémát, megoldandó feladatot, legyőzendő akadályt lát, akkor fel kell vállalnia, és bátran neki kell mennie. Nem kell tartania negatív következményektől, nem kell félnie az esetleges kudarctól. Az ilyenfajta bátorságot úgy igyekszem kialakítani egy csapatban, hogy mindenkinek egyenlő esélyeket adok, mindenkinek egyforma figyelmet szentelek. Emellett kellő bátorítást adok, hogy érezze, mögötte állok, azaz ha elbizonytalanodik, bajba kerül, akkor megfelelő támogatásra és segítségre számíthat tőlem. A legnagyobb kihívások, legfontosabb feladatok esetében gondolkodás nélkül az élre állok, és személyes jó példával járok elöl, hogy a csapat lássa, érezze, nincsenek tabuk, nincsenek megoldhatatlan feladatok, reménytelen helyezetek.

A bátorság fontos, de önmagában nem elég. A jó csapatattitűd másik fontos összetevője a kitartás. Kitartás abban az értelemben, hogy az elgondolásunkat ne adjuk fel, ha nehézségekkel találkozunk. Kitartás abban az értelemben, hogy ne fogadjuk el a „nem lehet, mert” kezdetű érveléseket. És kitartás abban az értelemben is, hogy kellő türelemmel képesek legyünk kivárni az eredményeket, amelyek kialakulásához, kifejlődéséhez idő kell. A türelem a bátorsághoz hasonlóan megtanítható egy csapatnak. Én mindig arra törekszem, hogy újra és újra visszavezessem a csapatomat a „nem azt nézzük, hogy miért nem lehet, hanem azt, hogyan lehet” típusú gondolkozáshoz, amelytől sajnos nagyon könnyű eltérni. Ugyancsak nagy figyelmet szentelek a megvalósítás szisztematikussá tételének, amely nagyban segít, hogy kitartóan dolgozzunk. A nagy cél elérése érdekében mindig részcélokat állítok fel a csapat számára, a célokhoz szigorú határidőt, felelősöket jelölök. A csapat – főleg eleinte – a legtöbb segítséget abban igényli, hogy hosszú időn át hétről hétre alaposan áttekintsük, hol tartunk, mennyit haladtunk, jó irányba tartunk-e, mit kell még tennünk. Ez a fajta szisztematikus számonkérés nemcsak a kitartó munkavégzésre szoktat rá, de a részeredmények elérésével a csapatnak részsikereket is ad, amelyek a kitartó munkát pozitívan csatolják vissza.

Tudás, bátorság és kitartás. Ha ezek megvannak, már csak egyetlen dologra van szüksége egy jó csapatnak. Ez pedig a bajtársiasság. A bajtársiasság nagyon pozitív fogalom, olyan, mint az egyén esetében az optimizmus vagy az önbizalom. Ha megnézzük emberek csoportjait, akkor azt látjuk, hogy legtöbbször éppen a bajtársiasság hiányzik belőlük. Annak a képessége, hogy merjenek egymásban és egymásnak hinni, egymásban bízni. Ha ránéznek egymásra, azt lássák a másik arcán, hogy „számíthatsz rám”. Megteszem neked, amire szükséged van, mert a csapatnak ez az érdeke, és így nekem is ez az érdekem. Megteszem neked, mert bár személyesen nem származik előnyöm belőle, de a csapatnak igen! Megteszem neked, mert tudom, hogy legközelebb te is meg fogod tenni nekem. Ha ez az érzés megvan egy csapat tagjaiban, ha ennek megfelelően végzi el mindenki a feladatát, akkor – mint egy focicsapatban – mindenki pontosan oda fog futni, ahová kell, sem egy centiméterrel előrébb, sem hátrébb, mindenki éppen abban a másodpercben fog odaérni, amikor a labda is, sem egy másodperccel előbb, sem később. Ettől válik a csapat képessé a sikerre, éretté a siker elérésére.

A bajtársiasság kialakítása a legnehezebb. A csapat tagjait meg kell tanítani arra, hogy gesztusokat tegyenek egymás felé, hogy erkölcsi értelemben „hitelkeretet” nyissanak egymás számára, hogy képesek legyenek örülni egymás egyéni sikerének, amellyel hozzájárulnak a csapat sikeréhez. Ezt a leckét jó darabig nap mint nap el kell mondani, különböző helyzetekben fel kell hívni rá a figyelmet. Fárasztó, de megéri, mert egy idő után a bajtársiasság kialakul, és elkezd működni. Ekkor már szólni sem kell, a csapat tagjai maguktól megteszik, amit kell, maguktól figyelnek oda, hogy a centiméterek és a másodpercek stimmeljenek. Ettől kezdve működik az egymás iránti bizalom, és válik a csapat igazi csapattá.

Megkezdődtek a 30. Nyári Olimpiai Játékok versenyei Londonban. Mint mindig, most is érdeklődéssel követem az eseményeket, figyelem a versenyeket, várom a jó magyar szereplést és közben tűnődöm. Van miről, sok tekintetben vízválasztó ez a mostani olimpia.

Itt van mindjárt maga a közvetítés. Korábban is sokat közvetített a közszolgálati televízió, volt délelőtti, délutáni és esti élő adás, meg persze késő esti összefoglaló az aznapi eredményekről. Most azonban szó szerint éjjel-nappal megy az olimpia az M1 és az M2 csatornákon. Nekünk, sportot szerető nézőknek ez persze jó, de el tudom képzelni azoknak a reakcióját, akik nem ekkora rajongói a sportnak, és most két hétig hiába keresik megszokott műsoraikat, azoknak hírük-hamvuk sincs. Talán érdemesebb lenne egy ideális középutat választani, sok olimpiával, de azért nem teljesen felborítva a normál műsorstruktúrát.

Nagyon jó dolog viszont az M3 kísérleti háromdimenziós adása. Nemrég cseréltük le előző, hosszú éveken át tisztességgel szolgált régi tévénket, és ha már cserélni kellett, akkor igyekeztünk a legmodernebbet választani. Így esett a választás egy digitális, HD képes, 3D Smart tévére, amely már az internethez is kapcsolódik. Már a foci EB döntőt is ezen néztük, 3D-ben, most pedig elsőként az úszódöntőket, a tornászversenyeket, a kézilabda meccseket élveztük ebben a formában. Nyilván a technológia még nem teljesen kiforrott, de azért már nagyon élvezhető, így már most elmondható, hogy a 3D-vel a televíziózás új korszakába léptünk. Emlékszem, amikor tizenévesen a sci-fi regényekben a háromdimenziós tévéadásokról olvastam, miközben az akkori valóság eleinte egy, majd két csatorna volt, fekete-fehérben, meglehetősen gyenge minőségben, hétfői szünnappal, akkor azt gondoltam, hogy az én életemben nem válik valósággá a színes, nagyképernyős, 3D televízióadás. Erre tessék, mégis! És még csak meg sem kellett öregednem hozzá.

No de térjünk vissza magukhoz a versenyekhez. Figyelem az úszóversenyeket, azon belül is elsősorban a magyar érintettségűeket. Klasszisunk, Cseh László is indul természetesen, több számban is, köztük a legfontosabb a magyar sikerszámnak tekinthető 400 méteres vegyesúszás. Ami a várakozásokkal ellentétben nagyon rosszul sikerült a mi Lacinknak, igencsak eltaktikázta magát és csak a 9. legjobb időt érte el, így be sem került a döntőbe. Pedig ott úszott a nagy rivális Michael Phelps mellett, szorosan a nyomában. Minden jel arra mutatott ennek megfelelően, hogy az elért idő elég lesz, nem csak a döntőhöz, hanem azon belül is a legjobb pályák egyikéhez. Igenám, de sajnos Phelps ideje is csak a 8. helyre volt elég, azaz ő is éppen csak becsúszott a döntőbe, a mi fiunk meg néhány századdal ugyan, de kívül maradt.

Aztán jött a döntő, ahol mindenki az élre várta Phelpst, honfitársával Lochteval együtt. Utóbbi igazolta is a várakozásokat, Pazar győzelmet aratott, alig maradt el a világcsúcstól. Phelps nevét azonban hiába keressük, nem találjuk sem a második, sem a harmadik helyen. Az ezüstöt a brazil Pereira, a bronzot a japán Hagino vihette el, Phelps igen harmatos idővel csak a negyedik helyen ért célba.

Ezen az eredményen aztán van mit tűnődni. Azon a részén is, hogy vajon Cseh László hogyan tudott ekkorát betlizni legfontosabb versenyszámában. Laci ebben a számban az előző olimpián ezüstérmes lett, azóta meg Európa bajnoki aranyat és világbajnoki bronzot is összeúszott 400 méter vegyesen. A rossz eredményt azzal magyarázta, hogy túlságosan is Phelpsre figyelt, vele úszott, hozzá igazodott, azt gondolta, hogy ez elég lesz. Nem érezte, hogy rossz időt úsznak mind a ketten, arra meg főleg nem számított, hogy az utolsó előfutam olyan erős lesz, hogy öten is jobb időt úsznak nála, így kiszorul a döntőből. Hát, az ember hiszi is ezt, meg nem is, hiszen úszásban, futásban mindig azt tanítják a versenyzőknek, hogy a maguk tempóját ússzák, ne az ellenfélét. Ha Laci tudott többet (már pedig állítólag tudott, ő maga is azt mondta, hogy maradt ereje a végén is bőven), akkor esetleg ki kellett volna adni belőle még egy kicsit. Nem olyan nagy gond az, ha az előfutamban megveri az ember Phelpset. De lehet, hogy ez a csúnya szereplés tényleg egy taktikai hibának köszönhető, nem másnak.

Minek köszönhető viszont Phelps harmatos eredménye? Emlékeztetőül, Kedves Olvasó, idézzük fel Phelps eddigi eredményeit, az egyszerűség kedvéért koncentráljunk csak az olimpiákra. Phelps 2000-ben a sydney-i olimpián debütált 200  méter pillangón, ahol egy tisztes ötödik helyet ért el. Ugyanebben a számban 2001-ben Fukuokában, majd 2003-ban Barcelonában már világbajnok, utóbbi eseményen már pedig 400 méter vegyesúszásban is nyerni tudott. Ezek már szép eredmények voltak, bár még mindig nem sejtették, hogy 2004-ben Athénben csodaúszóként fog robbantani, és 6 arany és 2 bronzéremmel fog zárni. Pedig ez történt.

A csoda 2008-ban Pekingben is folytatódott, sőt tovább fokozódott. Ezen az olimpián Phelps már nem adta alább az aranynál, melyből szám szerint nyolcat gyűjtött be. Természetesen mindenki találgatta, mi magyarázhatja ezt a szédületes szereplést. Leginkább azt kaptuk magyarázatként, hogy különleges testalkattal bír Michael, 194 cm a testmagassága, két méter a két kitárt karjának fesztávolsága, 49,5-es a lába, ráadásul a bokájában dupla ízülettel rendelkezik, ezáltal annyira vissza tudja hajlítani a lábfejét, hogy az túlmegy az egyenesen,több mint kétszáz fokban. Persze az edzésmunkát, Michael szorgalmát, kitartását is dicsérettel illették.

No, ez a derék Michael most viszont drámai visszaesést mutat. 400 méter vegyesen negyedik lett, 4x100 méteres gyorsváltóban és 200 méter pillangóban pedig ezüstérmet szerzett. Nyolc arany után mindenképpen erős a kontraszt. A kérdés persze azonnal kikívánkozik belőlünk: vajon minek köszönhető ez a finoman szólva is jelentős különbség a négy évvel ezelőtti és a mostani szereplés között?

Phelps magassága, a fesztávolsága és a lábmérete (beleértve a bokaízületeket is) nyilvánvalóan nem változott. Úszni sem felejtett el, az edzésmunkát állítólag ugyanolyan lelkesen és kitartóan végzi, mint korábban. Feltételezhető az is, hogy legalább elfogadhatót produkált az amerikai válogatóversenyeken, hiszen anélkül nem is nevezték volna az olimpiára. Hát akkor?

Sokan azt feltételezik, hogy Phelps ragyogó szereplése a korábbiakban nem csak tehetségének, szorgalmának, kitartásának, és technikájának volt köszönhető, hanem a kifinomult doppingtechnológiának, amely szinte felturbózta a teljesítményét, miközben a doppingvizsgálatokon (épp a technológia kifinomultsága miatt) nem lehetett kimutatni. Ez a turbóhatás működött pár évig, aztán – mint minden stimulálószer esetében – egy idő után elkezdett tompulni, mostanra pedig már komoly mértékben nem működik. Működik helyette Lochtenál, aki most átvette az ügyeletes amerikai úszócsillag szerepét, meg másoknál, például a kínai Je Si-vennél is, aki úgy nyert női 400 vegyesen hogy az utolsó száz méteres részideje jobb lett, mint Lochte-é a férfi 400 vegyes döntőben! Egyesek már nem is szimpla doppingolásról, hanem komolyabb, géntechnológiára épülő stimulálásról beszélnek, amelynek a WADA ellenőrei legfeljebb bottal üthetik a nyomát.

Kedvelem Dan Brown könyveit. Tetszik, hogy alaposan tanulmányozza regényeinek helyszíneit, szereplőit, a történelmi összefüggéseket, majd ezeket remek érzékkel vegyíti egy általa kitalált fikcióval, amelyben az a szép, hogy akár igaz is lehet. Nem biztos, hogy igaz, de az sem kizárt, hogy az.

A Da Vinci kód, az Angyalok és démonok és más sikerkönyvek szerzőjét rengeteg kritika éri, hogy „meghamisítja a tényeket”. Szerintem ez butaság. Ezzel az erővel minden olyan szerzőt, aki valaha történelmi tárgyú regényt írt, meg lehet vádolni ezzel, hiszen bármennyire is ragaszkodik valaki az ismert történelmi tényekhez, 100%-ban képtelenség tényszerűnek lenni, egyrészt, mert maguk a történészek sem értenek egyet minden történelmi tény vonatkozásában, másrészt mert valamennyi fikció még a történelmileg legkorrektebb regényhez is szükséges, egyszerűen az olvasmányosság, a szórakoztatás kedvéért.

Maradjunk tehát abban, hogy Brown a könyveiben számos korrekt tényt közöl, amelynek utána lehet járni, komoly kutatók cikkeiben, könyveiben utána lehet olvasni, legyen szó akár az egyházról, az illuminátusokról, Jézus és Magdalai Mária házasságáról vagy az Opus Dei szervezetről. Ugyanakkor e tények köré rendkívül érdekes, izgalmas, fordulatos, de minden bizonnyal jelentős mértékben fiktív történetet kreál, amely számos összefüggés vonatkozásában merész feltételezéseket tartalmaz, bár egyáltalán nem kizárt, hogy ezek a feltételezések is megállják a helyüket. Akár igazak ezek a feltételezések, akár nem, az biztos, hogy a sztori mindig lebilincselő, és miközben az ember olvassa, rengeteget tanul is.

Én például Dan Brown egyik könyvéből tudtam meg, hogy honnan ered az Ámen szó, amely a világ számos nyelvében az imák végén hangzik el. Nos, meglepő a válasz. Az egyiptomi Amon isten nevéből ered, ugyanis az ő kultuszában terjedt el az a szokás, hogy a papok a hozzá intézett imát az istenség nevével zárták le, azaz az ima végén annyit mondtak: Amon. Ezt vette át számos vallás, köztük a keresztény vallás is, amely egyébként nagyon sok egyéb elemet is átemelt az egyiptomi vallásokból.

De ez egy másik történet, térjünk most vissza Dan Brownhoz, illetve legújabb könyvéhez, Az elveszett jelképhez. A történet főhőse ismét Robert Langdon professzor, a Harvard szimbólumkutatója, akit régi barátja, Peter Solomon, az ismert szabadkőműves az utolsó percben kér fel egy előadás megtartására a washingtoni Capitolium épületében. A Capitoliumba érve Langdon két dologra ébred rá. Az egyik, hogy nem előadás céljából hívták a Capitoliumba. Valaki azt akarta, hogy az épületben tartózkodjon, amikor annak kupolatermében egy hátborzongató tárgyat fedeznek fel, rajta ősi szimbólumokkal, amelyek a szabadkőművesség világába, annak ősi, titokzatos információihoz, tudásához vezetnek. A másik, amire Langdon professzor rájön, hogy az, aki az épületbe hívta, nem Peter Solomon volt. Hanem valaki, aki elrabolta és ismeretlen helyen tartja Peter Solomont.

A regény a Browntól megszokott módon letehetetlen, az embertől komoly önfegyelmet kíván, ha jóval éjfél után be akarja csukni a könyvet valamelyik fejezet végén. Számomra azonban nem ez volt a legfőbb értéke, hanem az, ahogyan bepillantást enged a szabadkőműves társaságok titkos rendjébe, ezen belül is, ahogyan rávilágít az USA alapító atyáinak és a szabadkőművességnek a kapcsolatára.

Az első szabadkőműves társaságokat, sokak számára talán meglepő módon, a kora középkorban valóban kőművesek alapították. Akkoriban a kőművesek nem a mai kőművesekkel azonos társadalmi megítélés alá estek. Tudásukat elismerve és igen nagyra értékelve művészeknek tartották őket. A kőművesek pedig technikai, mérnöki megoldásaikat, összegyűjtött tudásukat féltve őrizték, csak a páholyukba belépett, kipróbált tagoknak árulták el, de ők is csupán hosszú évek elteltével, megfelelő vizsgák sikeres letétele után nyerhették el az áhított tudást. Ezekből az időkből származnak az alapvető szabadkőműves-szimbólumok (a szögmérő, a függőón, a vonalzó, a kalapács, a kőműveskanál stb.), a megnevezések (inas, legény, mester), a rituálék (a beavatás különböző fokozatai), de innen eredeztethető a „Világegyetem Nagy Építőmesterébe” vetett hit is, ami a szabadkőműves-tagság legfontosabb feltétele.

A későbbiekben a szabadkőműves-páholyok már nem csak kőműveseket fogadtak be. A mérnöki tudás, a tudományos felkészültség egy sor érdeklődő, felvilágosultan gondolkodó embert is vonzott, akik hamarosan már többségbe kerültek a szabadkőműves-páholyokban. A páholyok egyfajta ellenpontot jelentettek az egyház dogmatikus, kirekesztő, a tudást az emberektől féltve őrző világával szemben. Olyan géniuszok voltak aktív szabadkőművesek, mint Galilei, Newton, Shakespeare, Mozart, Benjamin Franklin, illetve Magyarországon Széchenyi István, Kazinczy Ferenc, Ady Endre vagy Wekerle Sándor.

A szabadkőművességet belengő titok alapja az a legenda, amely szerint a templomos lovagok, akik Jeruzsálemből a keresztes háborúk után hatalmas gazdagság és ősi tudás birtokában tértek haza, a rend megsemmisítése után titkaikat és vagyonukat a szabadkőművesekre örökítették, akik azokat ma is féltve őrzik, várván a megfelelő időre, amikor a tudást nyilvánosságra hozhatják.

A titokzatosságot csak mélyíti az a tény, hogy az Egyesült Államok alapító atyái, Washington, Franklin és a többiek túlnyomó többsége maga is szabadkőműves volt, és az Államok megalapításakor rengeteget merítettek a szabadkőműves eszmékből, sokat építettek a szabadkőműves tudásra, és felhasználták a mozgalom jelképeit. Az USA fontos ereklyéi, mint a Függetlenségi Nyilatkozat, illetve épületei, mint a washingtoni Capitolium vagy az Obeliszk, de még olyan mindennapos tárgyak is, mint az egydolláros bankjegy, hemzsegnek az olyan szabadkőműves-szimbólumoktól, mint a csonka piramis, a figyelő szem vagy a titokzatos, rejtjelezett betűkombinációk. Számos legenda él arról, hogy a szabadkőműves alapító atyák kincseket és titkos információkat rejtettek el, amelyek még ma is rejtve várják az időt, amikor újra napvilágra kerülhetnek.

Ennek megfelelően sokakat foglalkoztat a kérdés, hogy vajon ma is létezik-e a szabadkőműves mozgalom. Az interneten számos szabadkőműves-páholy weboldalát meg lehet találni (Magyarországon is jó néhány létezik, mint pl. a Galilei, a Nagyoriens, a Symbolikus), úgy tűnik tehát, hogy a mozgalom ma is él és működik. De vajon érdemi tevékenységet végez-e, őriz-e ősi tudást és kincseket ma is, vagy furcsa, kissé bogaras emberek gyülekezete csupán, akiknek a tevékenysége kimerül a régi rítusok felidézésben, amelyek azonban eredeti jelentésüket régen elveszítették?

Nos, valahol erre a kérdésre keresi a választ Dan Brown könyve is. A válasz pedig több mint meglepő. Úgy tűnik, hogy a szabadkőművesség ma élőbb, mint valaha, számos aktív tudóst, politikust és üzletembert is tagjai között tudhat. A mozgalom célja azonban nem ősi titkok és letűnt korok kincseinek őrzése. Sokkal inkább a szabadkőművesség szellemi örökségének az ápolása és továbbvitele, a társadalmi elkötelezettség és a jótékonyság gyakorlása, a legújabb tudományos kutatások támogatása, amelyek sokszor a tudomány jelenlegi határait feszegetik, és eredményei a felvilágosult gondolkodás új, ma még sokszor túlságosan forradalminak számító távlatait nyitják meg. Valahogy úgy, ahogy az újkorban, amikor Galilei, Newton vagy Franklin forradalmi gondolatait az akkori szabadkőművesség fogadta be elsőként és segítette kiteljesedni, fejlődni.

Aki esetleg azt hiszi, hogy manapság nem születnek hasonlóan nagy ívű tudományos eredmények, mint Newton vagy Franklin korában, az meglepetéssel fog olvasni a könyvben például a noetikáról, amely azt kutatja, hogy az emberi gondolkodás hogyan tudja alakítani az anyagi világot. Hogyan lehet például pozitív gondolatok segítségével nagyon szép jégkristályokat létrehozni, vagy negatív gondolatokkal elérni, hogy a víz kaotikus, rendezetlen kristályok formájában fagyjon meg.

De ugyanilyen meglepetés érheti azt, aki úgy gondolja, hogy korunk tudománya mindenben meghaladja elődeinkét. Ki gondolná például, hogy korunk egyik legújabb kozmológiai eredményét, a szuperhúrelméletet egy 13. századi zsidó misztikus könyv, a Zóhár, a ragyogás könyve is leírta?

Ajánlom tehát mindenkinek jó szívvel Dan Brown könyvét, Az elveszett jelképet. A könyvet elolvasván sok gondolat megfogalmazódik majd bennünk, amelyek közül talán a legfontosabb: legyünk nyitottak a ma még merésznek számító gondolatokra, amelyek azt igazolják, hogy az emberi elmében sokkal nagyobb lehetőségek és képességek rejlenek, mint azt sokan gondolnánk. Az anyag befolyásolásának képessége, a dolgok pozitív irányba való terelésének képessége, a teremtés képessége. Úgy vélem (és valahol ez Brown könyvének üzenete is), hogy ha a szabadkőművesek valóban birtokában lehettek valamilyen fontos felismerésnek, akkor ez az emberi elme nagyságának, képességeinek a felismerése lehetett.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egy kis, hegyektől körülvett ország. Lakott abban egy szegény ember, aki a nagy háború alatt az országnak azon a részén született, amelyet később egy másik országhoz csatoltak, így aztán a szegény embert az egész pereputtyával együtt idegen földre telepítették. A szegény ember azonban itt is feltalálta magát, tanító lett belőle, aztán megházasodott, és született egy fia meg egy lánya.

Ez a fiú kisgyermekkorától kezdve szorgalmasan tanult, falta a könyveket, érdekelték a nehéz tudományok nagyon. Addig-addig bújta a könyveket, tanult szakadatlanul, mígnem tudós ember lett belőle.

Hanem aztán a hegyektől körülvett kis országban nagy változás következett be, az addigi hatalmasságokat szép csendesen elküldte a nép, új idők köszöntöttek az országra. Szép és reményteli idők voltak ezek, de a szegény ember tudós fiának és a többi tudós embernek nagy gondja támadt. Nehéz lett a kenyérkereset, nehéz a tudósélet, az új időkben a kis országban csak kis pénz jutott tudományra. Ezért a szegény ember fia elhatározta, hogy otthagyja a nagy reményű tudóslétet, és gazdasági embernek áll.

Elszegődött hát a fiú egy nagyvállalathoz, és dolgozott, dolgozott szorgalmasan, éveken keresztül. Eszének és szorgalmának hála egyre feljebb és feljebb került a szamárlétrán, így már nem kellett attól félnie, hogy felkopik az álla. Sőt, idővel azt is megengedhette magának, hogy egy takaros kis házat vegyen a kis ország székesfővárosának egyik kies részén.

A ház egy csendes utcácskában állott, a hegy oldalában. Szép volt az utcácska, szép a ház is, a szegény ember fia kényelmesen éldegélhetett benne családjával. Hanem az örömét elrontotta, hogy az utcácskát nagy kátyúk csúfították el, éppen a portája előtt. Nemcsak csúnya volt a sok kátyú, de veszélyes is, az arra járó kocsik kerekét, tengelyét nem kímélték.

A szegény ember fia gondolt hát egyet, és levelet írt a helyi elöljárónak, melyben szépen megkérte, hogy dolgoznák el az utcácskában a kátyúkat. Várt, várt a fiú, mígnem pár hónap után válasz érkezett az elöljárótól, amelyben azt írta, hogy a kis utcácskában nem tudják eldolgozni a kátyúkat, mert más utcákra kell a pénz. A fiú furcsának találta a választ, és újból tollat ragadott. Megírta az elöljárónak, hogy a szomszédoktól tudja, a kis utcácskában húsz éve nem csinált az elöljáróság semmit, nem újították fel az utat, a járdát, a vízelvezető csatornát. Eközben a környező utcákat szép sorban felújították, jószerével csak ez a szegény kis utcácska maradt így, kátyúsan, járdátlan, hát gondolnák már át ezt a dolgot az elöljáróságon még egyszer. Várt a fiú újfent, mígnem a válasz megérkezett. Az elöljáró azt írta benne, hogy nem tud mit tenni, mert az elöljáróság minden évben szavazással dönti el, mely utcácskák felújítására költ, és bizony a szegény ember fiának utcácskáját nem szavazták meg.

Megmérgesedett a fiú, és haragos levelet írt az elöljárónak. Azt írta benne, hogy bizony az elöljáróság igen rosszul gondolkodik, mivel az utcácskát megjavítani, a kátyúkat eldolgozni, a járdát megépíteni törvényben foglalt kötelessége lenne. Hogy szavazhatnak az elöljáróságon e kötelességre fittyet hányva? De ha ők fittyet hánynak, hát bizony fittyet hány a kötelességére a fiú is, és nem fizeti meg az elöljáróságnak járó helyi adópénzt, amíg az utcácskát meg nem javítják. Gyors válasz jött az elöljárótól a haragos levélre. Ebben erélyesen ráparancsolt a fiúra, hogy az adópénzt fizesse meg sebtiben, mert különben a bírákhoz fordul!

A fiú nem ijedt meg, és nem fizette meg az adópénzt. Hanem a kátyúk még mindig ott díszelegtek, a tavaszi nagy esők is nagy árkot mostak az utcácskában, valamit tenni kellett tehát.

A fiú három dolgot tett. Elsőbb a portája előtt saját pénzecskéjéből vízelvezetést építtetett. Másodikként a vízelvezetés építése során kitermelt követ, földet a szomszédokkal közösen behordták a tavaszi esők mosta árkokba, és szépen eldolgozták azt. Fűvel is bevetették a friss földet, így hamarosan szépen zöldellni kezdett az utcácska két oldala. A fiú ekkor ismét levelet írt az elöljáróságnak, leírta, hogy mily nagy munkát végeztek az utcában saját pénzecskéből. Kérte az elöljárót, ugyan csökkentené a fizetendő helyi adópénzt annyival, amennyit az utcácska javítására fordított. Már meg sem lepődött a fiú, mikor az elöljárótól kurta válasz érkezett: az adópénzt csökkenteni nem lehet, a törvény nem tűri! Csak azon tűnődött egy kicsit, ugyan a törvény azt miért tűri, hogy az elöljáróság húsz éve nem törődik az utcácskával, és nem végzi el, ami törvényben foglalt kötelessége lenne!

Harmadikként ekkor a fiú ravasz lépésre szánta el magát. Nem az elöljáróhoz fordult, hanem a kátyúkat bejelentette az elöljáróság azon hivatalában, ahol a kátyúk javításával foglalkoztak.

Nagy meglepetésére ettől a hivataltól igenlő választ kapott. Megnézték az utcácskát, és bizony a fiúnak igaza van, csúnya kátyúk vannak ottan, el kell azokat dolgozni. Hamarosan sort is kerítenek rá! Örült a fiú, örült a családja, lám, mégis van igazság a hegyektől övezett kis országban. Hanem aztán telt, múlt az idő, de a kátyúk csak nem akartak eltűnni. A fiú ismét a hivatalhoz fordult, mondanák meg, hogy mikor akarják eldolgozni a kátyúkat. Már csak kicsinység kell várni, mondták a fiúnak a hivatalban. Eltelt a nyár, eljött az ősz, a fiú igen sokszor beszélt a hivatallal, ahol mindig biztatták, de a kátyúk továbbra is ott árválkodtak az utcácskában. A fiú ősz vége felé már megmérgesedett, és indulatosan kérdezte a hivatalt, hogy szedtevette-teremtette, mi lesz már a kátyúkkal?!

A hivatalban ekkor töredelmesen bevallották, hogy igen sajnálatos, de nincs pénz a kátyúk eldolgozására. Hogy eddig miért beszéltek másként, miért mondták, hogy már csak egy kicsinység kell várni, és eltűnnek a kátyúk, azt persze nem tudták megmondani.

Amikor a fiúnak elpárolgott a mérge, ismét megkereste a hivatalt, mondanák meg, hogy ki az a mesterember, aki az elöljáróság megbízásából a kátyúkat szokta eldolgozni errefelé. Meglepetésére megmondták. Fel is kereste izibe a fiú a mesterembert, és megkérdezte, el tudná-e dolgozni a kis utcácskában a kátyúkat. Mondta a mesterember, hogy ő biz el tudná, de ha az elöljáróság nem fizet érte, akkor maradnak a kátyúk. Gondolkodóba esett a fiú, és kisütötte, hogy nincs itt más megoldás, neki kell a pénzecskéjéből kifizetni a mesterembert. Mikor ezt elmondta neki, az csak annyit válaszolt, hogy akkor egyet se féljen, pár nap, és készen lesz az utcácska. 40 ezer pénzt kell fizetni az ő zsebébe. Rábólintott a fiú, csak már tűnjenek el azok a fránya kátyúk!

Nem telt bele pár nap, és a mesterember tényleg szépen elrendezte az utcácskát, oly ügyesen eltüntette a kátyúkat, hogy a napra lehetett nézni, de a megszépült utcácskára nem. Örömmel kifizette a fiú a 40 ezer pénzt, a mesterember meg köszönte szépen.

A fiú és családja azóta is boldogan élnek az utcácskában, ha meg nem haltak. Csak azon tűnődik el időnként a fiú, hogy vajon ő jót cselekedett-e a köznek, hogy saját pénzecskéjén megcsináltatta az utcácskát, vagy rosszat tett azzal, hogy pénzt fizetett a mesterember zsebébe. Ki tudja, mi erre a helyes válasz. Aki nem hiszi, járjon utána!

(A Mese a kátyúról című írás szerepel az Egy menedzser tűnődései című kötetben.)

Olvasom, hogy elkészült az új terminál a Bécs melletti schwechati repülőtéren. A Skylink névre keresztelt, sorszámát tekintve 3-as terminál modern, tágas és kényelmes. Rögtön beugrik a magyar párhuzam, a nem régiben befejezett Skycourt fejlesztés, amely a magyar főváros 2a és 2b terminálját köti össze, modern, tágas és kényelmes formában.

A párhuzamoknak ezzel még nincs vége. Azt is olvasom, hogy bajban van a Lufthansa leányvállalata, az Austrian Airlines, amelynek – többek között – az új terminált szánták. Évek óta súlyosan veszteséges a cég (2011-ben a veszteség 59 millió euró volt), ami abból fakad, hogy erősen túlméretezett, működését tekintve elavult, nem hatékony. Mintha nálunk is lett volna nem régiben egy hasonló eset, egy szintén légiforgalmi profilú cég, bizonyos Malév nevű küzdött kísértetiesen hasonló problémákkal.

Sajnos a párhuzamok itt véget is érnek. A Malév sorsát valamennyien ismerjük. Bár sokszor és sokan beszéltek arról, hogy jó lenne megmenteni, még a megmentés módjára vonatkozó javaslatok is születtek, végül egyik napról a másikra hagyták csődbe jutni. Személyzetét szélnek eresztették, gépei visszakerültek a céghez, amelytől lízingelték, utasainak nagy részét átvették a versenytársak, zömmel a fapados társaságok, repülési engedélyei pedig hamarosan szintén a versenytársak martalékává lesznek.

Nézzük, mit csinálnak ezzel szemben a szomszédos Ausztriában! Nos ugyanazt, amit néhány éve Svájcban. A patinás Swissair csődjét ügyesen úgy menedzselték 2002-ben, hogy a vállalatot (tartozásai nélkül) átnavigálták saját leányvállalatába, a Crossairbe, majd onnan egy új cégbe, a Swissbe, amely azóta is remekül működik, sikeresen és nyereségesen.

Most hasonló mutatványra készül a Lufthansa az Austrian Airlines esetében. A céget a Tyrolean alá szervezik, ezáltal a dolgozókra a Tyrolean kollektív szerződése lesz érvényes. Ez a személyzet számára kb. 25%-os bércsökkenést és 20%-os munkaidő növekedést fog eredményezni, valamint lényegesen egyszerűbb lesz elbocsájtani azokat, akikre a cég – minőségi okokból – a továbbiakban nem tart igényt. Az elbocsájtásokat a csúcson kezdték, a teljes vezetőség lecserélésével.

A kockázatos manővert annak ellenére végrehajtják, hogy a pilóták sztrájkkal és más céghez való távozással fenyegetőznek. Az új vezetés azonban úgy véli, hogy éppen a Malév megszűnése miatt oly nagyszámú pilóta, légi utaskísérő és már szakember került a piacra, hogy más céghez igen nehéz lenne az Austrian dolgozóknak átszerződni, vagy ha mégis, hát éppen a magyar légitársaság volt alkalmazottai kínálnak olcsó megoldási lehetőséget a kieső munkaerő pótlására.

Az Austrian az átszervezéssel profilt is vált. A hagyományos légitársasági tevékenység helyett a fapados légitársasági modellt fogja követni a jövőben, a feladata pedig a kelet-európai régió utasainak összegyűjtése lesz a Lufthansa számára, elsősorban a Malév megszűnt járatai után maradt űr betöltésével. Tudvalevő ugyanis, hogy az utóbbi években a Malév ugyanezt a funkciót próbálta meg ellátni, azaz Budapestre, mint csomópontba igyekezett gyűjteni a régió utasait. Ezt a szerepet a jövőben is érdemes lesz valakinek betölteni. Úgy tűnik, az egyik komoly jelölt az Austria, azzal a különbséggel, hogy a csomópont feltehetőleg nem Budapest, hanem Bécs lesz.

Foglaljuk tehát össze! Szomszédunk csődbe jutott légitársaságát a Malév megszűnése nyomán kialakult helyzet többszörös kihasználásával, egy már nem először alkalmazott, az iparágban jól ismert technikai megoldással mentik meg. De miért mentik meg, miközben nálunk a Malévot hagyták csődbe menni? - teheted fel a kérdést, Kedves Olvasó. A válasz egyszerű. Azért, mert a kelet-európai utasok összegyűjtése, szállítása jó üzlet, ha jól (értsd költséghatékonyan) csinálják.

De ha ez továbbra is jó üzlet, akkor a magyar kormány miért nem járt el hasonlóképpen a Malév esetében? Miért nem mentette meg a Malév-et, miért nem mentette át a repülési engedélyeket, a repülőgépeket, a személyzetet, a pilótákat egy új cégbe, amely már hatékonyan, nyereségesen üzemelhetett volna? Miért hagyta elveszni mindezeket az értékeket, miért sodorja veszélybe magát a Budapest Airportot is, amely így – a rengeteg tranzitutas személyében – elvesztette forgalmának mintegy felét?

Csak nem azért, mert egy átszervezett, karcsúsított, hatékony, azaz összefoglalóan egy valós piaci alapokon működő cégből már nem lehet (illetve lehetett volna) a múltban megszokott homályos módszerekkel pénz kivenni és ezért a politika, valamint a mögötte álló gazdasági holdudvar számára ez a cég így már nem érdekes?